Becsületsértés
Nikowitz Oszkár belgrádi magyar
nagykövet válaszcikke a Vremében
a Magyarországot ért rágalmakra:
1. Teofil Pančić a Fotorobot
Srborbana* (szellemes című) cikkében megismétli ugyanazokat a
közhelyeket, amelyekkel a nyugati liberális lapok vádolják az
Orbán-kormányt. Ő maga ugyan azt mondja, hogy cikke „nem
külpolitikai kommentár”, de azért a kötelező leckét, a
„sérelemlistát” felmondja, s elsorolja miből áll az
„orbanizmus”: az alkotmányból kidobtuk a „köztársaság”
nevet, és Magyarországot ezentúl Magyarországnak hívják
(szörnyű!), korlátozzuk a jegybank függetlenségét, korlátozzuk
a mediát, és egyáltalán elindultunk annyira jobbra, hogy azt az
amerikai legszélső jobb is megirigyelné! Elemzésre Pančić úrnak
nincs szüksége, mert ugye, ezt már különben is tudja az egész
haladó világ. Meg nyilván az egész csak ezért kell neki, hogy
feltehesse a kérdést: ki lehet majd a szerb Orbán?
Magyarország most kezdi megszokni, amit Szerbia már jó ideje tapasztal: rajtunk van a világ médiafigyelme. A szerző idézi Bibót, aki azt mondja, hogy a kelet-európai országokból csak a negatív hír tud valakit az ismertségbe emelni. ”A kelet-európai államok nyomorúságát” (Bibó) Teofil Pančić is mélyíti azzal. hogy adagolja a negatív híreket Magyarországról: a kormány „bratyizik” az egyre erősödő szélsőjobbal, félhivatalos ideológia lett a nagymagyar revizionizmus, „šešelji” paramilitáris gyűlések vannak lépten-nyomon…
Hol van ilyesmire minimális bizonyítéka Pančić úrnak? Vagy a Vremének, amely ennek a delirálásnak teret ad? Vagy azzal nem kell vacakolni? A szabad sajtóban valótlant állítani is szabad? Nem kérek helyreigazítást, kedves Pančić úr, és kedves Vreme, mert megtiport becsületet helyreállítani úgysem lehet.
2. A sajtó útján elkövetett becsületsértésnek még súlyosabb esete ugyanabban a számban Ivan Ivanji 4 oldalas cikke „Isten áldd meg a magyart”** címmel. Ennek is az új magyar alkotmány a témája, amely – lássatok csodát! – korlátozza a sajtó szabadságát. A „diktatúra bevezetését” jelentő törvény egyéb rendelkezéseiről (az elismert egyházak számának csökkentéséről, a bankfelügyelet összevonásáról, az alkotmánybíróság működésének szabályzásáról csak a tény negatív kontextusában esik szó – elemzés nincs. Pedig megérné egyszer, hogy valaki vegye a fáradságot, és megnézze, mit is jelentenek a gyakorlatban ezek a rettenetes korlátozások!
Persze, ha az a cél, hogy egy országot befeketítsenek, akkor ilyen részletekre nem kell időt pazarolni. Íme, hogyan kell ezt csinálni. Ivanji úr cikkének első alfejezete a következő (nagybetűs, kövérrel szedett) címet viseli: „Akasszátok fel a zsidókat és a kommunistákat!” Ez, ugye, egy mai Magyarországról szóló cikkben azt sugallja – különösen azok számára, akik nem olvassák el a cikket, csak a fejezetcímeket -, hogy Magyarországon ez a jelszó, vagy ilyesvalami történik. Ivanji úr persze utána tisztességesen – igaz, már kisebb betűkkel – hozzáteszi: egyelőre nincs erről szó. (Addigra azonban az alcím már elvégezte a feladatát…)
Aztán azért kiderül, hogy ez az Orbán kormány mégsem egészen ártatlan „ebben a dologban”: az ugyanis legitimációját az 1956-os forradalomból vezeti le, és ő, mármint Ivan Ivanji ott volt tudósítóként a forradalomban, és hallott ilyen jelszavakat! Orbán nacionalizmusa tehát – és a Fidesz politikája – nem az égből pottyant: annak ott az előzménye 1956-ban. Az érvelését és az idézett jelszót extrapolálva (és az egész cikken átvonuló erőlködést látva) azt érezzük, hogy a Fidesznek tulajdonított antiszemitizmust is a forradalomból eredezteti!
És itt kezdődik egy érvelés-ámokfutás. Ivanji mindent elkövet, hogy 56-ot lejárassa: a forradalmárok lincseltek, akasztgattak, nagy részük át volt itatva fasisztoid eszmékkel, és vissza akarta állítani a „szentistváni Magyarországot”. Hazug állításokat tesz: szerinte Nagy Imre nem az oroszok elől, hanem az ellenforradalmárok elől kért menedéket a jugoszláv követségen, azok elől az erők elől, akiknek a „Nagy-Magyarország elképzeléséhez” tért vissza most Orbán és a hasonló gondolkodásúak, és ezeket a gondolatokat betonozták most be kétharmados többségükkel az új alkotmányba. És Ivanji nehézményezi, hogy a nyugati sajtóban nem talál kritikákat az új magyar alkotmány és 56 veszélyes egybefonódásáról. (Ezt két helyen is kifogásolja!). Neki ugyanis, mint szemtanúnak, 56 egyenlő az ellenforradalmárok kegyetlenkedéseivel.
Természetes, hogy meg szeretném védeni a mi 56-unk, a hazánk legitimitásának alapját képező forradalom becsületét, persze a tények alapján. Vettem magamnak a fáradságot, és elolvastam Ivanji 56-ról szóló könyvét is (Madarska revolucija 1956.). Ahogy írja, az a fő célja, hogy a forradalom tisztaságát, amelyet mindenki hangsúlyozni szokott, ő megkérdőjelezze. Ezt azért érzi szükségesnek, mert a tudósítók többsége, Dobrica Ćosićot is beleértve, el vannak ragadtatva az „emberiség történelmének legszebb lapjaitól”, és ez téves. Neki, aki a SKJ (a jugoszláv kommunista párt) tagja volt, és holokauszt-túlélő, elősorban azok az élményei, hogy olyan röpcédulákat osztogattak, amelyeken az állt: „jelöljétek meg a kommunisták házait fehér kereszttel, a zsidókét vörössel, aztán majd tudjuk, mit csináljunk velük!”. (A cikke elején szereplő jelszót az 5 évvel ezelőtt született könyvében még nem említi). Árad a szemléletéből, hogy aki antikommunista, aki konzervatív, az fasisztoid, sőt antiszemita.
A magyar forradalmat többen próbálták már besározni azzal, hogy antiszemita volt, de ez komoly munkában eddig sem sikerült. 56 tisztasága nem kérdőjelezhető meg, bár, miként forradalomban, történtek kegyetlen törvénytelenségek.Csőcselék mindig és mindenütt van, vannak antiszemiták is, akadtak ebben a forradalomban is. 1956-tal mégis az egész világ csak a hősiességet társítja az emlékezetében, és a legfontosabb tényt: a nép felkelt a kommunista zsarnokság ellen. Elég idézni Camus-t, Đilast, Raegant – a kommunizmus monolitján 56 ütötte az első rést. Aki 56-ról szól, tudjon róla, hogy szentélyben jár: a szabad Magyarország alapkövét nem engedjük befeketíteni.
Rémképként tér vissza a cikkben újra meg újra a „mai magyar irredentizmus”: 6-szor fordul elő a „szentistváni Magyarország” szókapcsolat (amely veszélyre Ivanji szerint a nyugat nem fordít kellő figyelmet). A múltra való magyar hivatkozás, mondja, kellemetlen érzést vált ki, sőt fenyegetésnek is fel lehet fogni! Az új alkotmány neki felhívás a mai határokon túl terjedő Magyarország területi egységének helyreállítására, hiszen a címerben ott a korona, az ország egységének szimbóluma, a négy ezüst sáv a Duna, Tisza, Dráva Száva, és a három halom a Tátra, Fátra, Mátra! És ezek egy része a mai Magyarországon kívül van!
Kell ehhez kommentár? Egy rímelő szamár gyerekrigmusról feltételezni, hogy az a heraldikai indoklásunk és országfilozófifi alapvetésünk?
Kiderül, hogy a cikk fő célja természetesen Orbán befeketítése, és 56 lejáratása ennek csak eszköze. Ivanji azt is lefanyalogja, hogy „bátor és radikális” tett volna 89-ben az oroszok távozására felszólítani a Hősök terén, „hiszen akkor már Gorbacsov elhatárolódott a brezsnyevi doktrinától, és Orbán csak megérezte, hogy le fog omlani a berlini fal”! Továbbá: Orbánt ugyan demokratikusan választották meg, de Hitlert is – figyelmeztet! (Ne mulasszunk el alkalmat arra, hogy, hogy Orbán nevét Hitlerrel kapcsolatba hozzuk – ez bevált liberális sajtórecept!). Ivanjit az sem zavarja, hogy a Jobbik nem szavazta meg az új alkotmányt, ő meg van róla győződve, hogy a Fidesz politikájában végső soron benne sejlik mindaz, amit a Jobbik követel: az antiszemitizmus (a zsidó tőke elleni harc képében), a romaellenesség, Trianon revíziója és Magyarország 1919. előtti határainak visszaállítása.
Vajon az a sajtó, amely oly harcosan védi a szabadságát, bármilyen alaptalant állíthat? Vagy megnyílt a vadászidény Magyarországra és szabad bizonyítékok nélkül vádaskodni? Kérhetünk-e szépen az egyik legtekintélyesebb szerb hetilaptól akár egyetlen bizonyítékot a Fidesz antiszemitizmusára, romaellenességére, területi revizionizmusára?
Vagy még érvényes a klasszikus mondás: calumniare audacter, aliquid semper haeret? (Rágalmazzatok csak bátran, valami mindig megmarad belőle!).
Nikowitz Oszkár,
Magyarország belgrádi nagykövete
Da li je moguća i verovatna, i pod
kojim uslovima, nekakva "orbanizacija" Srbije?
Najgora stvar koja se može dogoditi
nekom istočnoevropskom državniku je da postane globalno poznat: to
u praksi, naime, uvek znači: poznat po zlu (osim amblematičnih
figura poput Havela, ali to vreme je prošlo). Evo, recimo, šta
mislite, koliko je "prosečnih" čitalaca novina u
Britaniji, Francuskoj ili Portugalu koji bi vam mogli reći da se
poljski premijer zove Donald Tusk? Koliko ih je koji uopšte znaju
nešto suvislo i precizno o današnjoj Poljskoj, kamoli o njenoj
politici i ekonomiji? A radi se o velikoj i značajnoj zemlji, pri
tome manje-više jedinoj članici EU (i svakako jedinoj na Istoku)
koja svih ovih kriznih godina beleži ekonomski rast. S druge strane,
broj istih tih "prosečnih čitalaca" koji bi znali da se
mađarski premijer zove Viktor Orban – ili nekako slično, je li –
u velikom je porastu. Da je Orban samo malo živopisniji lik, i da je
Mađarska globalno značajna bar upola poput Italije, bogme bi
peštanski vladar već bio globalno "slavan" koliko i
Berluskoni... Od čije će se slave, uzgred, Italija oporavljati dugo
i neizvesno.
"Bedne male istočnoevropske
državice" (Ištvan Bibo) živ su dokaz istinitosti one stare da
se zao glas čuje mnogo dalje od dobrog. Setite se, uostalom, Srbije:
niko od njenih vladara u vaskolikoj istoriji – a valjda se tu našao
i poneki čovek na svom mestu... – nije dosegao ni deseti deo
svetske poznatosti Milošević Slobodana, čoveka koji ju je umalo
sahranio, i to je sve što je uopšte ikada učinio za nju.
Kad smo već kod pomenutog Nepomenika,
sad mi nešto pada na pamet: lasno li je u njegovo doba bilo govoriti
protiv njega, naročito u Vojvodini! Zašto? Pa, em ti je samim sobom
nudio izobilje argumentacije, em si imao uvek spreman Svetli
Kontraprimer u vidu susedne Mađarske. Uvek si, naime, mogao reći
znatiželjnom publikumu: sećate li se kad su Mađari dolazili ovamo
preko granice kao odrpanci, kao siromašni rođaci iz provincije? E,
sada smo obrnuli uloge, mi načisto propadosmo, a Mađarska
prosperira! I još nam je ona manje-više jedini prozor u svet, što
preko Keletija, što preko Feriheđija...
Tako je to bilo, ne baš davno. Sada je
Mađarska, međutim, Vest, a rekoh već da to kada neka od biboovskih
zemalja postane Vest, to nikako ne sluti na dobro. Desničarska vlada
Viktora Orbana promenila je Ustav u pravcu na kojem bi im pozavidelo
i najdesnije krilo američkih republikanaca, izbacilo "republiku"
iz naziva Mađarske (!), udara na medije i sudstvo, ruši nezavisnost
centralne banke, povlači nesuvisle ekonomske poteze i uvaljuje se
pred MMF-om i sličnima u dodatne probleme sve tvrdeći da zemlju
vadi iz njih; istovremeno, vlast šuruje sa rastućom ekstremnom
desnicom, okolo se održavaju idiotski paravojni zborovi koje kao da
je koreografisao groteskni vojvoda Šešelj iz modne sezone 1991-92,
u porastu je antisemitizam i antiromsko nasilje, a takođe i
poluzvanični velikomađarski revizionizam, demokratsko-liberalni
standardi društva se ubrzano rastaču, dakako ne spontano nego uz
nesebičnu pomoć vlasti... Ukratko, Orbanova je vlast na dobrom putu
da ili spektakularno implodira pod spoljnim i unutrašnjim pritiskom
(manje verovatno) ili načini od do juče-prekjuče uzorite "zemlje
tranzicije" svojevrsnu pariah state, bez obzira na njeno EU i
NATO članstvo.
Ne, ovo nije "spooljnopolitički
komentar". Ono što mene zanima je da li je moguća i izgledna –
i pod kojim uslovima – nekakva orbanizacija Srbije? Hajde prvo da
vidimo kako i zašto nije: imali smo mi kudikamo goreg Orbana od
Orbana, imali smo ratove, bedu, izolaciju, hiperinflaciju, moralno i
materijalno srozavanje na dno, eksploziju agresivnog nacionalizma,
atmosferu nasilja i straha... Sve smo to prošli, a oni koji su
preživeli od svega su toga jaaako umorni; posle tuceta godina
mahnitanja i još desetak godina vrlo nedosledne i kilave
"normalizacije", mi smo ljudi hronično željni
normalnosti, a tu je normalnost lakše definisati po tome šta ona
nije nego šta jeste: ona bi, naime, bila sve suprotno od kakve god
nove "orbanizacije" na srpski način. Uh, impresivno, nema
šta: naša najveća nada je u dubini našeg poraza...
Na drugoj strani, šta govori u prilog
mogućnosti neke nove "orbanizacije"? Najpre, ne treba
zaboraviti da se Orban vratio na vlast (u jednom je mandatu ranije
već bio premijer, ali tada ipak s mnogo manje "neortodoksnom"
politikom) zahvaljujući temeljitoj iskompromitovanosti
levo-liberalnih tranzicionih elita, kod kojih je bilo lako
detektovati porazan višak nekompetencije i korumpiranosti. Podseća
li vas ovo počem na nešto? Dalje, reklo bi se i da su svekolike
demokratske elite u društvu podlegle svojevrsnom fatalizmu i
nihilizmu – znate ono: sve je isto, svi su isti, bla-la – što je
u startu bitno oslabilo moguću prevenciju orbanizma. Ne znam za vas,
ali mene i ovo podseća na neku sasvim blisku i sasvim moguću
budućnost Srbije.
Pa dobro, ali ko bi bio "srpski
Orban"? Tomislav Nikolić? Čudno ili ne, on je tu još najmanje
opasan. Taj mi se Srborban više javlja kao nekakav mišung sa
velikim udelom Koštunice u svom hemijskom sastavu, uz dodatke
sačinjene od elemenata Šešelja, Velje, Nikolića, crkvenih bukača,
jurodivih parapesničkih sociopata, psihotičnih predvodnika
desničarskog ološa... Može da se doda, ako štagod zafali, i
prstohvat Dačića po potrebi, taj je kao vegeta, ide u sva jela...
U redu, ali koliko je sve to verovatno?
Nemam pojma, ali ne bih otpisivao mogućnost "orbanizacije"
Srbije, koja je pri tome u daleko ranjivijem položaju od Mađarske,
pa bi i posledice po nju bile znatno razornije. A hoće li sve ovo,
bar kao mogućnost, nekoga da nasekira? Bez brige, neće! Što
najbolje dokazuje da sve to zajedno nije šala, nego realnost koja
čuči iza ugla, dok se baba Srbija češlja, selo gori, a Tadić
metaniše u Dečanima, hraneći sve ono što bi ga rado sahranilo.
**Bože, blagoslovi Mađare
ivan ivanji
Kakve veze ima Mađarska revolucija iz
1956. godine sa premijerom Viktorom Orbanom? Četiri "mađarske
reke", Dunav, Tisa, Drava i Sava. Svetostefanska Mađarska i
novi ustav. MMF i crvene linije, zašto su se zapadni mediji okomili
na Mađarsku i zašto Mađarima nije jasno zbog čega ih grde...
Nedeljnik Vreme.com
Szeretnek itt bennünket úgy igazán szívhez-szólóan, eközben magyar pártvezető magyarokat leszélsőségez a déli végeken! A magyar a magyart sem szereti...Igen ősi átok...Mohács óta...E cikkek után kezd világossá válni mi áll az utóbbi időben történő "szélsőségező" pártelnöki kirohanásoknak...a lapok a rajt előtt le vannak osztva...a vajdasági magyar még egy picinykét jövedelmező üzlet maradt...lesz majd sóhajtozás, mi ezeknek nem adtuk a voksunkat! Úgy néz ki Nikolic nyerő pozicíó felé tart, akkor magyar ember is lehet belügyminiszter...És a pártelnök belgrádi székhelyű pártokat miért nem szélsőségez le, talán csak azért, mert nem illik a kakós bögrét feldönteni azon az asztalon ahonnan a csont lepottyan...
A józan ész megint szabadságot vett ki...
