Margit Zoltán: nyomorúságát

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyomorúságát. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nyomorúságát. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. május 28., kedd

Templomkerti „nyomor-összkomfort” - zentai anziksz




A zentai Jézus Szíve Templom kertjében tizenhárom szükséglakást lehet feltérképezni. Általában egy sem áll sokáig üresen. Valamennyit igen népes család bitorolja. Az egyetlen éppen használaton kívülit is nemrég erőnek erejével el akarta foglalni egy Boszniából érkezett cigány család. Egy reggelre virradóra feltörték és azonnal meg is kezdték a beköltözést, amikor a lakók közül valaki kihívta a rendőrséget. Így most egy időre sikerült meghiúsítani az illegális lakásfoglalást.




Az utca felőli bejáratnál található legelső lépcső Püspök Veronáék otthonába vezet. A kétszobás „nyomor-összkomfortot” lakásnak, emberi hajléknak minősítem ugyan, de ehhez minden jóindulatomra, minden genetikailag adott szociális érzékenységemre és minden emberbaráti együttérzésemre szükség van. Csak így lehetséges ezt a déli verőfényben is hajnali szürkületet, vagy inkább talán esti félhomályt idéző nyomortanyát valamiféle „ideiglenes menhelynek” vagy „átmeneti szállásnak” neveznem.




Nem így a négytagú Püspök család. Ők kénytelenek ezt az alig húsz négyzetmétert a biztonságot, oltalmat adó otthonuknak tekinteni. Nem is kizárólag azért, mert erre kényszerültek, mert nekik jobb nem jutott, mert a számukra nincs más választás, hanem már csupán megszokásból is, hiszen kereken harminc esztendeje laknak az egykoron szebb napokat is megélt épületben. Amely pedig egykoron iskolaként szolgált. 



A 73 éves asszony még tisztán emlékszik rá: harmadik osztályos korában ő is idejárt.
Azóta azonban sok víz lefolyt a Tiszán, meg Vera néni homlokán is. Azóta elveszítette a munkahelyét – dolgozott a szövetkezetben, meg takarítónőként az egészségházban és a kórházban. Azóta eltemette az urát – akinek háromféle rákbetegsége volt, s akit két éven át ápolt/etetett/pelenkázott. Azóta az ő egészsége is megromlott – két lábtörése következtében majdnem nyomorékká vált. Azóta minden más lett. Elszegényedtek, lerongyolódtak. A lakást is, meg magukat is elhanyagolták. Örülnek, ha jut élelemre. Meg gyógyszerre. 

Keserűen mondja:

Nem gondoltam, hogy öregségemre majd koldusbotra jutok. Nagyon szégyellem, hogy ilyen helyen kell laknunk. Jómagam is belátom: rosszabb ez, mint egy istálló. Amióta én megbetegedtem, minden tönkrement. Nem jutott falfestésre, nem jutott bútorra, nem jutott öltözködésre. Régebben még volt egy szekrényünk, de az évek során átnedvesedett és megpenészedett. Végül feltüzeltük. Most már nincs semmink, csak amit itt lát. A belső szobában két ágy, itt meg egy picike rozoga asztal, egy szutykos fotel meg ez a szék, amin ülök. Víz nincsen az épületben. Az udvarról hordjuk üvegekben. Vécé is csak kint van… Szerencsénk, hogy a megboldogult férjem után kapok egy kis nyugdíjat. Abból a gyalázatos nyolcezer dinárból élünk mind a négyen. Az ötvenegy éves lányom munkanélküli, a 43 éves férje pedig súlyos beteg. Meg velünk van a gyerek is. A lányom fia. Szociális segélyt nem adnak. Nincs is, aki meghallgassa a panaszomat.




Miközben beszélgetünk, egy műanyag dobozban meghozzák a népkonyháról az ebédet. A fiatalasszony elköszön, Vera néni pedig leveszi az edény fedelét és kíváncsian belenéz. Káposzta. Hús nélkül. De az éhes gyomor nem válogat.




Felállok a fotel karfájáról, és belépek a másik szobába, a koromsötétbe. Az ablaktalan helyiségbe. Bent ül az ágyon „a gyerek”, aki mindvégig csendben volt, észrevétlen. Azt mondja, ő már bevégezte a tanulást egy életre. Elkezdte ugyan a középiskolát, de a második osztályból kimaradt. Örökké csak betegeskedett. Orvostól orvosig cipelték.




Ne gondolja, hogy a sok édességtől híztam meg! – meséli. 

- Hormonzavart állapítottak meg az orvosok, azért vagyok ilyen fiatalon 140 kiló. Nem tudnak velem mit csinálni, semmilyen kezelés nem használ. Epekövem meg vesekövem is van. Már régen meg kellett volna műteni, de pénz nélkül még a kórházba sem vesznek be. Anyámat most azért nem találta itthon, mert elment, hogy az egyik ismerőstől pénzt kérjen. Bár nem hiszem, hogy kap. Én szinte sehova nem megyek. Ki sem mozdulok ebből a barlangból. Barátaim nincsenek. Ki is jönne el hozzám?! Ide? Ebbe a lepusztult lakásba?




Tudom, érzem, kellene valami biztatót mondani. De nem megy. Nincsenek jó szavak. Ezért csak a magam megnyugtatása miatt mormogom: visszajövök nemsokára.




Szabó Angéla

2012. január 19., csütörtök

A nagykövet válasza a Magyarországot ért rágalmakra


Becsületsértés
Nikowitz Oszkár belgrádi magyar nagykövet válaszcikke a Vremében 
a Magyarországot ért rágalmakra:

1. Teofil Pančić a Fotorobot Srborbana* (szellemes című) cikkében megismétli ugyanazokat a közhelyeket, amelyekkel a nyugati liberális lapok vádolják az Orbán-kormányt. Ő maga ugyan azt mondja, hogy cikke „nem külpolitikai kommentár”, de azért a kötelező leckét, a „sérelemlistát” felmondja, s elsorolja miből áll az „orbanizmus”: az alkotmányból kidobtuk a „köztársaság” nevet, és Magyarországot ezentúl Magyarországnak hívják (szörnyű!), korlátozzuk a jegybank függetlenségét, korlátozzuk a mediát, és egyáltalán elindultunk annyira jobbra, hogy azt az amerikai legszélső jobb is megirigyelné! Elemzésre Pančić úrnak nincs szüksége, mert ugye, ezt már különben is tudja az egész haladó világ. Meg nyilván az egész csak ezért kell neki, hogy feltehesse a kérdést: ki lehet majd a szerb Orbán?
 
Magyarország most kezdi megszokni, amit Szerbia már jó ideje tapasztal: rajtunk van a világ médiafigyelme. A szerző idézi Bibót, aki azt mondja, hogy a kelet-európai országokból csak a negatív hír tud valakit az ismertségbe emelni. ”A kelet-európai államok nyomorúságát” (Bibó) Teofil Pančić is mélyíti azzal. hogy adagolja a negatív híreket Magyarországról: a kormány „bratyizik” az egyre erősödő szélsőjobbal, félhivatalos ideológia lett a nagymagyar revizionizmus, „šešelji” paramilitáris gyűlések vannak lépten-nyomon…
Hol van ilyesmire minimális bizonyítéka Pančić úrnak? Vagy a Vremének, amely ennek a delirálásnak teret ad? Vagy azzal nem kell vacakolni? A szabad sajtóban valótlant állítani is szabad? Nem kérek helyreigazítást, kedves Pančić úr, és kedves Vreme, mert megtiport becsületet helyreállítani úgysem lehet. 

2. A sajtó útján elkövetett becsületsértésnek még súlyosabb esete ugyanabban a számban Ivan Ivanji 4 oldalas cikke „Isten áldd meg a magyart”** címmel. Ennek is az új magyar alkotmány a témája, amely – lássatok csodát! – korlátozza a sajtó szabadságát. A „diktatúra bevezetését” jelentő törvény egyéb rendelkezéseiről (az elismert egyházak számának csökkentéséről, a bankfelügyelet összevonásáról, az alkotmánybíróság működésének szabályzásáról csak a tény negatív kontextusában esik szó – elemzés nincs. Pedig megérné egyszer, hogy valaki vegye a fáradságot, és megnézze, mit is jelentenek a gyakorlatban ezek a rettenetes korlátozások! 

Persze, ha az a cél, hogy egy országot befeketítsenek, akkor ilyen részletekre nem kell időt pazarolni. Íme, hogyan kell ezt csinálni. Ivanji úr cikkének első alfejezete a következő (nagybetűs, kövérrel szedett) címet viseli: „Akasszátok fel a zsidókat és a kommunistákat!” Ez, ugye, egy mai Magyarországról szóló cikkben azt sugallja – különösen azok számára, akik nem olvassák el a cikket, csak a fejezetcímeket -, hogy Magyarországon ez a jelszó, vagy ilyesvalami történik. Ivanji úr persze utána tisztességesen – igaz, már kisebb betűkkel – hozzáteszi: egyelőre nincs erről szó. (Addigra azonban az alcím már elvégezte a feladatát…)
Aztán azért kiderül, hogy ez az Orbán kormány mégsem egészen ártatlan „ebben a dologban”: az ugyanis legitimációját az 1956-os forradalomból vezeti le, és ő, mármint Ivan Ivanji ott volt tudósítóként a forradalomban, és hallott ilyen jelszavakat! Orbán nacionalizmusa tehát – és a Fidesz politikája – nem az égből pottyant: annak ott az előzménye 1956-ban. Az érvelését és az idézett jelszót extrapolálva (és az egész cikken átvonuló erőlködést látva) azt érezzük, hogy a Fidesznek tulajdonított antiszemitizmust is a forradalomból eredezteti!

És itt kezdődik egy érvelés-ámokfutás. Ivanji mindent elkövet, hogy 56-ot lejárassa: a forradalmárok lincseltek, akasztgattak, nagy részük át volt itatva fasisztoid eszmékkel, és vissza akarta állítani a „szentistváni Magyarországot”. Hazug állításokat tesz: szerinte Nagy Imre nem az oroszok elől, hanem az ellenforradalmárok elől kért menedéket a jugoszláv követségen, azok elől az erők elől, akiknek a „Nagy-Magyarország elképzeléséhez” tért vissza most Orbán és a hasonló gondolkodásúak, és ezeket a gondolatokat betonozták most be kétharmados többségükkel az új alkotmányba. És Ivanji nehézményezi, hogy a nyugati sajtóban nem talál kritikákat az új magyar alkotmány és 56 veszélyes egybefonódásáról. (Ezt két helyen is kifogásolja!). Neki ugyanis, mint szemtanúnak, 56 egyenlő az ellenforradalmárok kegyetlenkedéseivel.

Természetes, hogy meg szeretném védeni a mi 56-unk, a hazánk legitimitásának alapját képező forradalom becsületét, persze a tények alapján. Vettem magamnak a fáradságot, és elolvastam Ivanji 56-ról szóló könyvét is (Madarska revolucija 1956.). Ahogy írja, az a fő célja, hogy a forradalom tisztaságát, amelyet mindenki hangsúlyozni szokott, ő megkérdőjelezze. Ezt azért érzi szükségesnek, mert a tudósítók többsége, Dobrica Ćosićot is beleértve, el vannak ragadtatva az „emberiség történelmének legszebb lapjaitól”, és ez téves. Neki, aki a SKJ (a jugoszláv kommunista párt) tagja volt, és holokauszt-túlélő, elősorban azok az élményei, hogy olyan röpcédulákat osztogattak, amelyeken az állt: „jelöljétek meg a kommunisták házait fehér kereszttel, a zsidókét vörössel, aztán majd tudjuk, mit csináljunk velük!”. (A cikke elején szereplő jelszót az 5 évvel ezelőtt született könyvében még nem említi). Árad a szemléletéből, hogy aki antikommunista, aki konzervatív, az fasisztoid, sőt antiszemita. 

A magyar forradalmat többen próbálták már besározni azzal, hogy antiszemita volt, de ez komoly munkában eddig sem sikerült. 56 tisztasága nem kérdőjelezhető meg, bár, miként forradalomban, történtek kegyetlen törvénytelenségek.Csőcselék mindig és mindenütt van, vannak antiszemiták is, akadtak ebben a forradalomban is. 1956-tal mégis az egész világ csak a hősiességet társítja az emlékezetében, és a legfontosabb tényt: a nép felkelt a kommunista zsarnokság ellen. Elég idézni Camus-t, Đilast, Raegant – a kommunizmus monolitján 56 ütötte az első rést. Aki 56-ról szól, tudjon róla, hogy szentélyben jár: a szabad Magyarország alapkövét nem engedjük befeketíteni.

Rémképként tér vissza a cikkben újra meg újra a „mai magyar irredentizmus”: 6-szor fordul elő a „szentistváni Magyarország” szókapcsolat (amely veszélyre Ivanji szerint a nyugat nem fordít kellő figyelmet). A múltra való magyar hivatkozás, mondja, kellemetlen érzést vált ki, sőt fenyegetésnek is fel lehet fogni! Az új alkotmány neki felhívás a mai határokon túl terjedő Magyarország területi egységének helyreállítására, hiszen a címerben ott a korona, az ország egységének szimbóluma, a négy ezüst sáv a Duna, Tisza, Dráva Száva, és a három halom a Tátra, Fátra, Mátra! És ezek egy része a mai Magyarországon kívül van!
Kell ehhez kommentár? Egy rímelő szamár gyerekrigmusról feltételezni, hogy az a heraldikai indoklásunk és országfilozófifi alapvetésünk?

Kiderül, hogy a cikk fő célja természetesen Orbán befeketítése, és 56 lejáratása ennek csak eszköze. Ivanji azt is lefanyalogja, hogy „bátor és radikális” tett volna 89-ben az oroszok távozására felszólítani a Hősök terén, „hiszen akkor már Gorbacsov elhatárolódott a brezsnyevi doktrinától, és Orbán csak megérezte, hogy le fog omlani a berlini fal”! Továbbá: Orbánt ugyan demokratikusan választották meg, de Hitlert is – figyelmeztet! (Ne mulasszunk el alkalmat arra, hogy, hogy Orbán nevét Hitlerrel kapcsolatba hozzuk – ez bevált liberális sajtórecept!). Ivanjit az sem zavarja, hogy a Jobbik nem szavazta meg az új alkotmányt, ő meg van róla győződve, hogy a Fidesz politikájában végső soron benne sejlik mindaz, amit a Jobbik követel: az antiszemitizmus (a zsidó tőke elleni harc képében), a romaellenesség, Trianon revíziója és Magyarország 1919. előtti határainak visszaállítása.

Vajon az a sajtó, amely oly harcosan védi a szabadságát, bármilyen alaptalant állíthat? Vagy megnyílt a vadászidény Magyarországra és szabad bizonyítékok nélkül vádaskodni? Kérhetünk-e szépen az egyik legtekintélyesebb szerb hetilaptól akár egyetlen bizonyítékot a Fidesz antiszemitizmusára, romaellenességére, területi revizionizmusára?
Vagy még érvényes a klasszikus mondás: calumniare audacter, aliquid semper haeret? (Rágalmazzatok csak bátran, valami mindig megmarad belőle!).

Nikowitz Oszkár, Magyarország belgrádi nagykövete





Da li je moguća i verovatna, i pod kojim uslovima, nekakva "orbanizacija" Srbije?
Najgora stvar koja se može dogoditi nekom istočnoevropskom državniku je da postane globalno poznat: to u praksi, naime, uvek znači: poznat po zlu (osim amblematičnih figura poput Havela, ali to vreme je prošlo). Evo, recimo, šta mislite, koliko je "prosečnih" čitalaca novina u Britaniji, Francuskoj ili Portugalu koji bi vam mogli reći da se poljski premijer zove Donald Tusk? Koliko ih je koji uopšte znaju nešto suvislo i precizno o današnjoj Poljskoj, kamoli o njenoj politici i ekonomiji? A radi se o velikoj i značajnoj zemlji, pri tome manje-više jedinoj članici EU (i svakako jedinoj na Istoku) koja svih ovih kriznih godina beleži ekonomski rast. S druge strane, broj istih tih "prosečnih čitalaca" koji bi znali da se mađarski premijer zove Viktor Orban – ili nekako slično, je li – u velikom je porastu. Da je Orban samo malo živopisniji lik, i da je Mađarska globalno značajna bar upola poput Italije, bogme bi peštanski vladar već bio globalno "slavan" koliko i Berluskoni... Od čije će se slave, uzgred, Italija oporavljati dugo i neizvesno.

"Bedne male istočnoevropske državice" (Ištvan Bibo) živ su dokaz istinitosti one stare da se zao glas čuje mnogo dalje od dobrog. Setite se, uostalom, Srbije: niko od njenih vladara u vaskolikoj istoriji – a valjda se tu našao i poneki čovek na svom mestu... – nije dosegao ni deseti deo svetske poznatosti Milošević Slobodana, čoveka koji ju je umalo sahranio, i to je sve što je uopšte ikada učinio za nju.

Kad smo već kod pomenutog Nepomenika, sad mi nešto pada na pamet: lasno li je u njegovo doba bilo govoriti protiv njega, naročito u Vojvodini! Zašto? Pa, em ti je samim sobom nudio izobilje argumentacije, em si imao uvek spreman Svetli Kontraprimer u vidu susedne Mađarske. Uvek si, naime, mogao reći znatiželjnom publikumu: sećate li se kad su Mađari dolazili ovamo preko granice kao odrpanci, kao siromašni rođaci iz provincije? E, sada smo obrnuli uloge, mi načisto propadosmo, a Mađarska prosperira! I još nam je ona manje-više jedini prozor u svet, što preko Keletija, što preko Feriheđija...

Tako je to bilo, ne baš davno. Sada je Mađarska, međutim, Vest, a rekoh već da to kada neka od biboovskih zemalja postane Vest, to nikako ne sluti na dobro. Desničarska vlada Viktora Orbana promenila je Ustav u pravcu na kojem bi im pozavidelo i najdesnije krilo američkih republikanaca, izbacilo "republiku" iz naziva Mađarske (!), udara na medije i sudstvo, ruši nezavisnost centralne banke, povlači nesuvisle ekonomske poteze i uvaljuje se pred MMF-om i sličnima u dodatne probleme sve tvrdeći da zemlju vadi iz njih; istovremeno, vlast šuruje sa rastućom ekstremnom desnicom, okolo se održavaju idiotski paravojni zborovi koje kao da je koreografisao groteskni vojvoda Šešelj iz modne sezone 1991-92, u porastu je antisemitizam i antiromsko nasilje, a takođe i poluzvanični velikomađarski revizionizam, demokratsko-liberalni standardi društva se ubrzano rastaču, dakako ne spontano nego uz nesebičnu pomoć vlasti... Ukratko, Orbanova je vlast na dobrom putu da ili spektakularno implodira pod spoljnim i unutrašnjim pritiskom (manje verovatno) ili načini od do juče-prekjuče uzorite "zemlje tranzicije" svojevrsnu pariah state, bez obzira na njeno EU i NATO članstvo.

Ne, ovo nije "spooljnopolitički komentar". Ono što mene zanima je da li je moguća i izgledna – i pod kojim uslovima – nekakva orbanizacija Srbije? Hajde prvo da vidimo kako i zašto nije: imali smo mi kudikamo goreg Orbana od Orbana, imali smo ratove, bedu, izolaciju, hiperinflaciju, moralno i materijalno srozavanje na dno, eksploziju agresivnog nacionalizma, atmosferu nasilja i straha... Sve smo to prošli, a oni koji su preživeli od svega su toga jaaako umorni; posle tuceta godina mahnitanja i još desetak godina vrlo nedosledne i kilave "normalizacije", mi smo ljudi hronično željni normalnosti, a tu je normalnost lakše definisati po tome šta ona nije nego šta jeste: ona bi, naime, bila sve suprotno od kakve god nove "orbanizacije" na srpski način. Uh, impresivno, nema šta: naša najveća nada je u dubini našeg poraza...

Na drugoj strani, šta govori u prilog mogućnosti neke nove "orbanizacije"? Najpre, ne treba zaboraviti da se Orban vratio na vlast (u jednom je mandatu ranije već bio premijer, ali tada ipak s mnogo manje "neortodoksnom" politikom) zahvaljujući temeljitoj iskompromitovanosti levo-liberalnih tranzicionih elita, kod kojih je bilo lako detektovati porazan višak nekompetencije i korumpiranosti. Podseća li vas ovo počem na nešto? Dalje, reklo bi se i da su svekolike demokratske elite u društvu podlegle svojevrsnom fatalizmu i nihilizmu – znate ono: sve je isto, svi su isti, bla-la – što je u startu bitno oslabilo moguću prevenciju orbanizma. Ne znam za vas, ali mene i ovo podseća na neku sasvim blisku i sasvim moguću budućnost Srbije.

Pa dobro, ali ko bi bio "srpski Orban"? Tomislav Nikolić? Čudno ili ne, on je tu još najmanje opasan. Taj mi se Srborban više javlja kao nekakav mišung sa velikim udelom Koštunice u svom hemijskom sastavu, uz dodatke sačinjene od elemenata Šešelja, Velje, Nikolića, crkvenih bukača, jurodivih parapesničkih sociopata, psihotičnih predvodnika desničarskog ološa... Može da se doda, ako štagod zafali, i prstohvat Dačića po potrebi, taj je kao vegeta, ide u sva jela...

U redu, ali koliko je sve to verovatno? Nemam pojma, ali ne bih otpisivao mogućnost "orbanizacije" Srbije, koja je pri tome u daleko ranjivijem položaju od Mađarske, pa bi i posledice po nju bile znatno razornije. A hoće li sve ovo, bar kao mogućnost, nekoga da nasekira? Bez brige, neće! Što najbolje dokazuje da sve to zajedno nije šala, nego realnost koja čuči iza ugla, dok se baba Srbija češlja, selo gori, a Tadić metaniše u Dečanima, hraneći sve ono što bi ga rado sahranilo.

**Bože, blagoslovi Mađare
ivan ivanji


Kakve veze ima Mađarska revolucija iz 1956. godine sa premijerom Viktorom Orbanom? Četiri "mađarske reke", Dunav, Tisa, Drava i Sava. Svetostefanska Mađarska i novi ustav. MMF i crvene linije, zašto su se zapadni mediji okomili na Mađarsku i zašto Mađarima nije jasno zbog čega ih grde...
Nedeljnik Vreme.com

Szeretnek itt bennünket úgy igazán szívhez-szólóan, eközben magyar pártvezető magyarokat leszélsőségez a déli végeken! A magyar a magyart sem szereti...Igen ősi átok...Mohács óta...E cikkek után kezd világossá válni mi áll az utóbbi időben történő "szélsőségező" pártelnöki kirohanásoknak...a lapok a rajt előtt le vannak osztva...a vajdasági magyar még egy picinykét jövedelmező üzlet maradt...lesz majd sóhajtozás, mi ezeknek nem adtuk a voksunkat! Úgy néz ki Nikolic nyerő pozicíó felé tart, akkor magyar ember is lehet belügyminiszter...És a pártelnök belgrádi székhelyű pártokat miért nem szélsőségez le, talán csak azért, mert nem illik a kakós bögrét feldönteni azon az asztalon ahonnan a csont lepottyan...

A józan ész megint szabadságot vett ki... 

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin