A
zentai Jézus Szíve Templom kertjében tizenhárom szükséglakást
lehet feltérképezni. Általában egy sem áll sokáig üresen.
Valamennyit igen népes család bitorolja. Az egyetlen éppen
használaton kívülit is nemrég erőnek erejével el akarta
foglalni egy Boszniából érkezett cigány család. Egy reggelre
virradóra feltörték és azonnal meg is kezdték a beköltözést,
amikor a lakók közül valaki kihívta a rendőrséget. Így most
egy időre sikerült meghiúsítani az illegális lakásfoglalást.
Az utca
felőli bejáratnál található legelső lépcső Püspök
Veronáék
otthonába vezet. A kétszobás „nyomor-összkomfortot” lakásnak,
emberi hajléknak minősítem ugyan, de ehhez minden jóindulatomra,
minden genetikailag adott szociális érzékenységemre és minden
emberbaráti együttérzésemre szükség van. Csak így lehetséges
ezt a déli verőfényben is hajnali szürkületet, vagy inkább
talán esti félhomályt idéző nyomortanyát
valamiféle „ideiglenes menhelynek” vagy „átmeneti szállásnak”
neveznem.
Nem így
a négytagú Püspök család. Ők kénytelenek ezt az alig húsz
négyzetmétert a biztonságot, oltalmat adó otthonuknak tekinteni.
Nem is kizárólag azért, mert erre kényszerültek, mert nekik jobb
nem jutott, mert a számukra nincs más választás, hanem már
csupán megszokásból is, hiszen kereken harminc esztendeje laknak
az egykoron szebb napokat is megélt épületben. Amely pedig
egykoron iskolaként szolgált.
A 73 éves asszony még tisztán
emlékszik rá: harmadik osztályos korában ő is idejárt.
Azóta
azonban sok víz lefolyt a Tiszán, meg Vera néni homlokán is.
Azóta elveszítette a munkahelyét – dolgozott a szövetkezetben,
meg takarítónőként az egészségházban és a kórházban. Azóta
eltemette az urát – akinek háromféle rákbetegsége volt, s akit
két éven át ápolt/etetett/pelenkázott. Azóta az ő egészsége
is megromlott – két lábtörése következtében majdnem
nyomorékká vált. Azóta minden
más lett.
Elszegényedtek, lerongyolódtak. A lakást is, meg magukat is
elhanyagolták. Örülnek, ha jut élelemre. Meg gyógyszerre.
Keserűen mondja:
– Nem
gondoltam, hogy öregségemre majd koldusbotra jutok. Nagyon
szégyellem, hogy ilyen helyen kell laknunk. Jómagam is belátom:
rosszabb ez, mint egy istálló. Amióta én megbetegedtem, minden
tönkrement. Nem jutott falfestésre, nem jutott bútorra, nem jutott
öltözködésre. Régebben még volt egy szekrényünk, de az évek
során átnedvesedett és megpenészedett. Végül feltüzeltük.
Most már nincs semmink, csak amit itt lát. A belső szobában két
ágy, itt meg egy picike rozoga asztal, egy szutykos fotel meg ez a
szék, amin ülök. Víz nincsen az épületben. Az udvarról hordjuk
üvegekben. Vécé is csak kint van… Szerencsénk, hogy a
megboldogult férjem után kapok egy kis nyugdíjat. Abból a
gyalázatos nyolcezer dinárból élünk mind a négyen. Az ötvenegy
éves lányom munkanélküli, a 43 éves férje pedig súlyos beteg.
Meg velünk van a gyerek is. A lányom fia. Szociális segélyt nem
adnak. Nincs is, aki meghallgassa a panaszomat.
Miközben
beszélgetünk, egy műanyag dobozban meghozzák a népkonyháról az
ebédet. A fiatalasszony elköszön, Vera néni pedig leveszi az
edény fedelét és kíváncsian belenéz. Káposzta. Hús nélkül.
De az éhes gyomor nem válogat.
Felállok
a fotel karfájáról, és belépek a másik szobába, a
koromsötétbe. Az ablaktalan helyiségbe. Bent ül az ágyon „a
gyerek”, aki mindvégig csendben volt, észrevétlen. Azt mondja, ő
már bevégezte a tanulást egy életre. Elkezdte ugyan a
középiskolát, de a második osztályból kimaradt. Örökké csak
betegeskedett. Orvostól orvosig cipelték.
- Ne
gondolja, hogy a sok édességtől
híztam meg!
– meséli.
- Hormonzavart állapítottak meg az orvosok, azért vagyok ilyen
fiatalon 140 kiló. Nem tudnak velem mit csinálni, semmilyen kezelés
nem használ. Epekövem meg vesekövem is van. Már régen meg
kellett volna műteni, de pénz nélkül még a kórházba sem
vesznek be. Anyámat most azért nem találta itthon, mert elment,
hogy az egyik ismerőstől pénzt kérjen. Bár nem hiszem, hogy kap.
Én szinte sehova nem megyek. Ki sem mozdulok ebből a barlangból.
Barátaim nincsenek. Ki is jönne el hozzám?! Ide? Ebbe a
lepusztult lakásba?
Tudom,
érzem, kellene valami biztatót mondani. De nem megy. Nincsenek jó
szavak. Ezért csak a magam megnyugtatása miatt mormogom:
visszajövök nemsokára.
Szabó
Angéla