Szégyenhatár
Töprengés a sorsukra hagyott temerini
fiúk esete kapcsán
A magyar nemzeti összefogás napja ÉS
MÁRIÁS ISTVÁN ÜNNEPNAPJA (A BÖRTÖNBEN TÖLTI A 30.
SZÜLETÉSNAPJÁT) kiváló alkalom volt
arra, hogy eltöprengjek rajta: a nyolc évvel ezelőtt – furcsán
titokzatos módon – börtönbe juttatott temerini fiúk ugyan
miféle felemelő és szívet-lelket melengető
ünnepfoszlányokat érezhettek ebből az újabb kori, határokon
átívelő június 3-ai patinás emléknapunkból? A hőn áhított
és fennen hangoztatott nemzeti összefogásból, az együvé
tartozásból, a kölcsönös segítségnyújtásból… Van egy
olyan sanda gyanúm, hogy csak vajmi keveset. Sőt: akár azt is meg
merem kockáztatni, hogy ha mostanság rabul ejti őket valamilyen
különös érzés, ha elhatalmasodik rajtuk valamiféle emóció, az
nyilván jobbára csak idegszaggató meg torokszorító, s aligha
szolgálhat lélekbalzsamul a várakozásban meg a reménytelenségben
megfáradt öt magyar fiatalember számára. Mert nemzeti
összetartozás (meg annak a napja) ide, meg nemzeti összetartozás
oda, a tényszerű keserű valóság mégiscsak az, hogy hiába múlt
el nyolc kínkeserves esztendő a letartóztatásuk óta, ők ma is
ugyanúgy börtönlakónak számítanak. Ez a szépen csengő magyar
összefogás -- valami miatt – csak nem tudta (vagy nem is akarta?)
kimenekíteni őket a rabságból. A „Mi, magyarok
tartsunk szét!”-féle nemzeti vonás, ősidők óta cipelt terhes
átok – egészen biztosan ez is egyfajta karakterbeli hungarikum –
előbb-utóbb rajtunk is kiütközött. A jellegzetes és
tagadhatatlan magyar tulajdonság, a kezdeti szalmaláng-lelkesedés
ellobbanása után, közöttünk is felütötte a fejét a másságtól
való rettegés, és a megbonthatatlannak látszott sorainkba
beférkőzött a kétkedés, az acsarkodás, a gáncsoskodás, a
bizalmatlanság.
Az öt temerini fiúról szóló
traktátus már a kezdet kezdetén vészjóslóan csikorgott a
politikai ideológiától. A családjuknál történt látogatásom
során többen is elmondták, hogy a fiatalok érdekében tett
legelső lépések is már elhibázottak voltak, ezért téves,
helytelen irányba vitték el az egész ügyet. Úgy vélték, hogy
ha a Vajdasági Magyar Szövetség akkori vezetője másként közelít
az esethez, és ha akkor határozottan melléjük áll, minden
másképpen történt/történhetett volna. Ha akkor nem sajnálja
azt a néhány liternyi üzemanyagot a szolgálati kocsiból, és a
helyszínre siet, ha tájékozódik a történtekről még a temerini
rendőrállomáson, akkor talán a végkifejlet is egészen máshogy
alakul. Ehelyett éppen ő volt az, aki elsőként ítélte el a
cselekedetüket, és követelte a példás megbüntetésüket. Tette
ezt anélkül, hogy a későbbi valódi/igazi áldozatok verzióját
is meghallgatta volna az esettel kapcsolatban.
A magyargyűlöletre, a kisebbségek
elleni hangulatkeltésre kihegyezett, erőszakos szerb politika ekkor
nem is csinált egyebet, mint kihasználta a kedvező alkalmat, és
igen nagy vehemenciával szinte kisajátította magának a
„szégyenteljes szerbverés” ügyét. A maga szájíze,
kénye-kedve szerint gyúrta, nyújtotta, csűrte-csavarta a
történetet. A Kurirban, a Gradjanski Listben szinte napi
rendszerességgel szerepelt az egész délvidéki magyarságra rossz
fényt vető, sötét árnyékként rávetülő téma.
A vajdasági magyar érdekvédelemről
sok tanulságos dolgot el lehet mondani, csak éppen azt az egyet
nem, hogy úgy állt hozzá a temerini ügyhöz, hogy ha törik, ha
szakad, meg fogják védeni a saját fiataljaikat. (Lásd: a más
nemzetiségűek esetében erre több példa is adódott a későbbiek
folyamán! Ők aztán cseppet sem szégyellték a saját fajtájúakat,
és nem volt a számukra se kellemetlen, se kényelmetlen
ország-világ előtt pártfogolni és oltalmazni őket. Akkor sem,
ha az ügyeik már messziről arra szaglottak, hogy sem elfedni, sem
elkenni nem lehet védenceik bűnösségét. Minden áron vagy
semmi áron. Alighanem ez az alapvető különbség a kétfajta,
politizálós, nemzeti színezetű érdekvédelem között! Hogy
melyik bizonyult hatásosabbnak, azt aligha szükséges részletezni.)
Nagyon úgy fest, hogy a vajdasági
magyar politikusok valamiért kínosan ódzkodnak attól, hogy a
nevüket együtt emlegessék, ne adja Isten, tán még össze is
mossák a börtönben lévő magyar fiatalok nevével. Az aztán
nekik végképp nem hiányzik. Ebből a kínos és hatványozottan
nemzetiségi ügyből bizonyára nem lehet most politikai tőkét
kovácsolni. Az esetet nem lehet politikai (potya) poénszerzésre
felhasználni. Ezért inkább – a szűkös pártérdekek szabta
keretek között -- ellavírozgattak egy ideig, majd pedig
kifaroltak, kitolattak ki a fiúk háta mögül. Magukra, a sorsukra
hagyván őket.
A bajt csak tetézte -- meg alighanem
be is tetőzte -- az a tény, hogy az öt fiút még a tárgyalás
megkezdése előtt „sikerült” egymás ellen fordítani és
egymás ellen kijátszani. Egyértelmű és markáns érdekvédelem
hiányában. Márpedig az együttesen felvállalt felelősség, a
közösen elvitt balhé nyomaszó terhe könnyűszerrel
megteremthette volna az összetartozás, az „egy mindenkiért és
mindenki egyért” való kőkemény kiállás ménkűbiztos alapját.
Ennek hiányában viszont elkerülhetetlenné vált – nem csupán
az öt fiatalember, hanem az öt család között is -- a
viszálykodás és a széthúzás. Ami pedig nemhogy nem tett jót,
hanem egyenesen ártott a közös ügynek is, meg külön-külön
valamennyiük, valamennyiünk ügyének is. Úgy látszik,
annyi is elég volt, hogy csak egy pillanatra megfeledkezzünk
róla: a politika megbontja a közösségeket, szétzúzza
a szövetségeket, összeveszíti az embereket és megmételyezi a
barátságokat. Persze, szorosan a politika lábnyomában a másik
szükséges rossz, a kettes számú sunyi, alattomos, megosztó
tényező, a pénz is feltűnt a színen. Hogy ami még épségben
(meg)maradt, azt is tönkretegye. Mert hogy is nézne ki az, ha nem
csinál(hat)nánk valamilyen üzletet a mások nyomorúságából, ha
nem húzhatnánk egy kis anyagi hasznot a mások tragédiájából?!
Ebbéli tevékenységükben a temerini fiúk védelmét felvállaló
és ellátó ügyvéd urak jártak az élen. Egyetlenegy jogász
kivételével, egymást túllicitálva igyekeztek mielőbb átlépni
azt a bizonyos szégyenhatárt. Az ő esetükben nem bújt meg a
háttérben semmiféle kimondatlan elvárásrendszer. Nem volt szó
se erkölcsi/morális, se pedig szakmai tisztességről. Számomra
megfejthetetlen a talány: miként veszi/viszi rá őket a
lelkiismeretük arra, hogy EZÉRT a munkáért nemhogy pénzt
kérjenek, hanem egyáltalán pénzt elfogadjanak? Ilyesmihez azért
kell arc is, meg hozzá bőrréteg is, jó vastagon.
A holisztikus szemléletmód
mezsgyekaróit követve pontosan kirajzolódnak az erős körvonalak,
és tulajdonképpen nincsen szükség arra, hogy belevesszünk a ma
még bizonytalan kimenetelű, végtelennek látszó történetbe. A
lényeg – az első naptól kezdődően -- pontosan látható: az
öt temerini fiatal raboskodik. És ezen a szomorú tényen
mindeddig sem az idült széthúzásról ismert vajdasági
magyar politikai érdekképviselet, sem pedig a hangzatos magyar
összefogás NEM VOLT KÉPES változtatni.
Nem mintha nem lenne a számunkra már
eleve az is épp elég büntetés, hogy tulajdonképpen önmagunk
börtöncellájába – annak is az éjsötét magánzárkájába –
vagyunk valamennyien élethossziglan/életfogytiglan bezárva, a
temerini fiúkkal együtt, akkor, azon a június 26-án egy kicsit
bebörtönöztek minden jó érzésű vajdasági magyar embert. És a
megalázó súlyos rablánc azóta is rajtu(n)k csúfoskodik.
A sóvárgott szabadulás(unk) meg
egyre csak várat, egyre csak várat, egyre csak várat magára.
Szabó Angéla
„Már nincs miben
reménykedni!”
Ezt állítja Kiss Rudolf, a Human
Rights Center munkatársa
A szenttamási Emberi Jogi Központ
aktivistái miként látják most a temerini fiúk helyzetét?
Bevalljuk, hogy az utóbbi időben nem
foglalkoztunk olyan sokat az öt temerini fiatal elítélt ügyével,
mint ahogy tettük ezt korábban. Ennek pedig két oka is van. Az
egyik az, hogy amióta megszűntek azok a támogatások, amelyek a
központ munkáját segítették, és amióta úgymond a saját
költségvetésünkből működtetjük a szervezetet, azóta nekünk
magunknak is dolgoznunk kell, ha nem akarjuk ezt a tevékenységet
végleg felszámolni. Így természetesen kevesebb idő jut az egyes
esetekkel való foglalatosságra. A másik oka pedig az, hogy támadt
egy kis nézeteltérés közöttünk és a fiúk szülei között,
ami után úgy döntöttünk, hogy helyesebb lesz, ha kissé
visszavonulunk, és egy időre inkább a háttérben maradunk. Ez
persze nem jelenti azt, hogy nem követjük a történéseket velük
kapcsolatban. Most is ugyanúgy számon tartjuk őket, mint korábban.
Adományokat gyűjtöttünk a számukra, többször meglátogattuk
őket a börtönben, elbeszélgettünk velük, meghallgattuk a
panaszaikat. Jártunk a családoknál is. Amiben csak tudtunk,
segítettünk.
Véleményetek szerint maradt-e még
esély a kiszabadításukra, vagy mindannyian kénytelenek lesznek
letölteni a büntetésüket az utolsó napig?
Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy
már nincsen semmi, amiben reménykedhetnénk. Egyetlen olyan eszköz
sincs a birtokunkban, amellyel esetleg segíteni tudnánk, amivel még
próbálkozhatnánk. Az egyetlen dolog, amit tehetünk – és ez
most a mindent jelenti –, az az, hogy ismételten kegyelmet kérünk
az öt magyar fiatal számára az újonnan megválasztott szerbiai
köztársasági elnöktől. A Boris Tadić-féle amnesztia elmaradt.
Máriás István és Illés Zsolt kérelmét elvetette, a másik
három fiú beadványára viszont nem is reagált.
Szerintetek a
vajdasági magyar politikai-érdekvédelmi szervezetek az eset
súlyának megfelelő módon képviselik-e a temerini fiúk ügyét?
A bűncselekmény ügyében villámgyors
döntés született, ami enyhén szólva is szokatlan a hazai
igazságszolgáltatásban. De tudjuk azt, hogy jogerős ítélet
született. Hogy igazságos-e, arról sokat lehetne beszélni. Tehát
itt már túl sok kihasználatlan lehetőségünk nem maradt. Azt is
megfigyelhettük, hogy a vajdasági magyar pártok eltérő módon
viszonyultak az esethez. Nem egy emberként, nem azonos
határozottsággal álltak az ügy mellé. Úgy látszott, hogy
mindvégig leginkább a saját pártérdekeiket helyezték előtérbe,
és nem az volt az elsődleges, hogy mi fordítható az ügy hasznára
és mi nem. Néha megérte támogatniuk a börtönben levőket, néha
meg nem. És ez kezdettől fogva ilyen felemás módon zajlott.
Emlékszem arra, hogy amikor a kegyelmi kérvényt megfogalmaztuk,
akkor a politikai pártokkal és a civil szervezetekkel karöltve
támogató aláírásokat gyűjtöttünk. Harmincnégy vagy harmincöt
szervezet vett ebben részt. Hogy ezáltal is nyomatékosítsuk.
Sajnálattal állapítottuk meg, hogy vezető politikusaink közül
jó néhányan már azt sem voltak hajlandóak aláírni, nemhogy a
későbbiekben támogatták volna a szabadságvesztésre ítélt
fiúkat.
Számomra éppen ez a jellegzetes, ez a
kimondottan magyaros széthúzás a legdöbbenetesebb.
Ez valóban nagy baj. A magyar pártok
sem sorakoztak fel egységesen az elítélt magyar fiatalok mögé,
ugyanakkor az ő soraikban is széthúzás volt tapasztalható.
Feladták a közös ügyet, amely összeköti, összekapcsolja
őket, és feladták annak egységes képviseletét is. Pedig közös
fellépéssel többet elérhetünk, mint ha külön-külön vívjuk
meg a magunk csatáit. Ez a szakadás egészen biztosan nem használt
a temerini fiúk ügyének. Ki kellett volna tartaniuk egymás
mellett a végsőkig.
Szabó Angéla
