A „vad módon” lezajlott illegális
kukoricatörés – magyarán: lopás, rablás – a múlt héten
kezdődött. Szombaton. Hétfőn pedig folytatódott.
Újvidéki és verbászi
rendszámtáblájú kombájnok – hívatlanul és rajtaütésszerűen
– beálltak a tornyosi határban egy tekintélyes méretű
kukoricatáblába, és meglehetősen demonstratív módon – hogy
láss csodát(!) – teljes iramban megkezdték a tengeri
betakarítását. Más földjén. A tornyosi gazdákén. Egy szuszra,
még szombaton éjjel, elvittek két kamionnyi, körülbelül 12 ezer
euró értékű termést. Minthogy szinte semmiféle ellenállásba
nem ütköztek az éjszakai tolvajok, alighanem vérszemet kaptak,
mert hétfőn teljes elánnal folytatták a már megkezdett
csőtörést. Mire a földet bérlő helybeli gazda megérkezett a
helyszínre, már újabb 3 ezer euró értékű zsákmányt sikerült
lekombájnozniuk. A meglepetéséből és az első csodálkozásából
még teljesen fel sem ocsúdott tulajdonos meg legfeljebb csak
bámulhatott a csörögve-zörögve zakatoló idegen masinák láttán.
Amikor viszont észbe kapott, a segítségére siető gazdatársainak
ő is elrendelte a kukoricatörést, méghozzá a parcella másik
végén. Így egyidejűleg, párhuzamosan zajlott a villámgyors
betakarítás. Sztereóban törték a tengerit! – mondhatnánk
kissé cinikusan, ha nem lenne amúgy is tragikus a történet.
Ha
nem fenyegették volna meg életveszélyesen a földet bérlő
gazdát…
A történethez
hozzátartozik az is, hogy az ókéri illetőségű gazda nem számít
éppen ismeretlennek a saját szülőfaluján kívül sem. A
korábbi években már megjelent ő a kicsinyke Tornyoson is. Bérelt
termőföldet a falu határában, de mivel árendát nem nagyon
szeretett fizetni, ezért beszüntették a vele való együttműködést.
Helyette inkább egy helybelinek adták haszonbérbe az egykori
szövetkezeti parcellákat. A dölyfös termelő most mégis úgy
érezte, hogy őt továbbra is megilleti mindaz a „kiváltság”,
ami egy ex-bérlőnek kijár, és az éj leple alatt megjelent a
mezőgépeivel, hogy a termésből kivegye a vámot. Időközben
épp csak arról feledkezett meg, hogy a tavasz folyamán
már nem ő volt az, aki a kukoricamagot
elültette…
 |
| A rendőrség tétlenül végignézte a lopást... Fotó: Pannon RTV |
A felháborító eset példaértékű.
Akár oktatni is lehetne. Ebben a történetben minden tipikusan és
specifikusan vajdasági magyar nyomorúságunk benne foglaltatik.
Mint cseppben a tenger.
A szegénységünk: az
idei, szokatlan méretű aszállyal sújtott esztendőben minden
egyes kukoricacső aranyat ér. Olyannyira kevéske termett belőle.
Ha még abból a természet által pimaszul megvámolt mennyiségből
– pofátlan módon – idegenek is akarnak részesedni, akkor szép
kevés marad annak, aki egész évben bajlódott vele.
A
másodrendűségünk: a vagy száz
kilométerről érkezett szerb gazda, mivel másként nem ment, hát
erőnek erejével próbált meg érvényt szerezni saját vélt
igazának, (elő)jogai érvényesítésének. Csak találgatni lehet:
remélhetőleg nem pusztán a nemzeti identitásából és pénzember
mivoltából eredeztethetően. Mert kukoricaorzási elhatározásában
igencsak állhatatosnak bizonyult. Váltig hangoztatta, hogy a
tornyosi földeket igenis ő vette haszonbére, nem pedig a helybeli
gazdák. Ezen sommás kinyilatkoztatását viszont semmiféle
érvényes szerződéssel, semmiféle egyéb dokumentummal nem tudta
alátámasztani. Így jobb híján, csak a „tekintélyt”
parancsoló hangerejére meg a kíséretében lévő testőrszerű
fogdmegekre támaszkodva akarta kiharcolni a maga igazát. És ebbéli
igyekezetében eleinte a karhatalom is
támogatta. Nagyon úgy nézett ki, hogy a helybeli magyar gazda
hiába lebegteti az egyenruhások szeme előtt a 143 hektáros
földterület bérléséről szóló érvényes szerződését, mert
majd úgy is az lesz az illegális kukorica-betakarítási történet
végső konklúziója, hogy a hivatalos papírossal legfeljebb
kitörölheti a valagát. Már ha egyáltalán arra a célra
elegendőnek bizonyul. Mennyiségileg, nagyságilag.
A helyszínre érkező illetékes
köztársasági felügyelőség kirendeltjét is meglehetősen
goromba módon kioktatta a mindenekfelett álló és így
érinthetetlennek számító ókéri nagyhangú nagygazda: „Ki maga
egyáltalán? Maga nekem nem mondhat meg, és nem tilthat meg semmit!
Nem tehet ellenem semmit sem!”
A sajtónk
kiszolgáltatottsága: az esethez a helyszínre kivonuló
televíziós forgatócsoportot, mint egy hátulgombolós, lecsúszott
zoknis kisgyereket, néhány határozott mozdulattal rendre intették
a messziről érkezők. Egykettőre leállították a nekik nem
tetsző forgatást. Nyilván nem volt az ínyükre, mert az orgazda
gorillái egyszerűen kikapcsoltatták a kamerát.
Úgy festett, hogy a
tornyosi gazdák ezt a parasztemberhez méltatlan kukoricacsatát
végérvényesen elveszítették. De aztán fordult a kocka. Az
illegális kombájnozásnak és az idegtépő kötélhúzásnak vége
szakadt. Az idegeneket hazavezényelték. Ebül szerzett
zsákmányukkal együtt. Amit megszereztek, eloroztak, az már az
övéké maradt. Nem kellett visszaszolgáltatniuk. Erre ugyanis nem
kötelezte – és nem is kényszerítette -- őket az égvilágon
senki sem. (Nálunk ez már
amúgy is bevett szokás. A tolvaj nem adja vissza a szajrét. Miért
is tenne ilyet, ha ép bőrrel megúszhatja a dolgot?)
A mindenképpen tanulságos és
továbbgöngyölítésre érdemes tornyosi történet bukéját
alighanem az adja meg, hogy ezt a részint világos nappal történt
nyílt színi rablást nem egy nadrágszíj-parcellácskával
rendelkező idős és magatehetetlen parasztembernek a
kukoricaföldjén bonyolították le. Az elkövetők számára az a
fajta forgatókönyv szerinti móresre tanítás valószínűleg nem
is számított volna igazi kihívásnak, valódi hőstettnek. De egy
erőteljes magyar gazdát ily fondorlatos módon megleckéztetni,
kukoricázni vele, így csúfot űzni belőle – mert úgy látszik,
az ilyesmi sem lehetetlen – az már egészen más tészta! Az
élvezet is nyilván hatványozottabb, ha (vajdasági magyar
viszonylatban) egy már-már földbirtokosnak is beillő,
javakorabeli termelőn verhetik el a port, tölthetik ki a kedvüket.
Aki pedig élete során látott már sok karón sokfajta varjút.
És mégis… Az erősek jöttek,
láttak, arattak. A gyengék meg – bár erkölcsi értelemben
győztek(?) – legfeljebb nem győztek csodálkozni. Gondolom, az is
megfordulhatott a fejükben, hogy vajon a szerb fővárostól délebbi
területeken is eljátszhatták volna ugyanezt a színjátékot az
ókériek? Minden bántódás nélkül? Vagy ilyesmit csak a jámbor
vajdasági magyarokkal lehet és szabad is megtenni? De tényleg:
lehetséges is? Szabad is?
Így zajlott hát a tornyosi
kukoricaföldi „happening”. Ami valami miatt mégsem végződhetett
happy enddel…
Szabó Angéla
