„E szókat, mintösztönés érzelem,
alantasságokként emlegetik,
holott csak szándék,
vagy tett lehet alantas és szégyenletes.”
43 vagyok az idén. Ha minden rendben
megy, emberi számítás szerint életem fele körül járhatok.
Pedig még mennyi mindent nem tudok!
Folyamatosan azt hiszem, hogy innét
már nincs lejjebb. Hogy a józan ész egyszer megálljt kell
parancsoljon az aljasságnak. Mégis: a szerbiai közélet, a bulvár
és a politika összefonódása a szennyesnek olyan dömpingjét
zúdítja reánk - napi szinten, polgárokra -, hogy csak kapkodjuk a
fejünket.
Rossz hírem van, nyájas olvasó.
Mindig van lejjebb.
Jobb, ha megszokjuk, hogy a Balkán és
Pannónia mezsgyéjén nem érvényesek a normalitás írott és
leíratlan keretei.
Két évtizeddel ezelőtt álmomban se
hittem volna, hogy valaha némi szimpátiával fogok írni Ivica
Dačićról.
A kilencvenes évek vezérének nagy
tanítványa – finoman szólva - nem volt a szívem csücske. Aztán
persze színt váltott, mint annyi sokan mások.
Meghízott, fürtjeit levágatta és
rózsaszínen, pirospozsgásan beült a kormányfői székbe, hogy az
ország szekerét párnás, nőies kezeivel valami jobb irányba
fordítsa, talán a kontinens hagyományai, Európa felé.
Nem vagyok biztos abban, hogy a mostani
kudarcokat csak a személye miatt éljük meg. Egymagában kevés ő
a sikerhez.
Igaz: ahhoz is, hogy mindent elrontson.
Ám mintha a kelleténél sokkal többen
nyüzsögnének a háttérben.
Kétes figurák, alvilági fazonok,
akiknek patriotizmusuk addig terjed, amíg a zsebeiknek az űrtartalma
engedi. Az, hogy mára ide jutottunk, pontosabban itt, helyben
toporgunk, nem kis részben annak köszönhető, hogy a szerb
társadalom nagyobbik fele mind a mai napig képtelen egyfajta
öntisztulásra.
Itt még dívik a 19. század
szokásjoga.
Az erősebb kutyák törvénye, a pénz
mindenhatósága és a gazdagnak születettek kiváltsága.
Megfűszerezve az összekacsintással, a suba alatt átadott
kenőpénzekkel, elsimított disznóságokkal. Az én emberem a te
embered is: ha jóba akarsz lenni velem… Hányszor találkoztunk
már ezzel a jelenséggel?
Hogy akarhatnánk rendet magunk körül
ott, ahol egy közlekedési rendőr is atyaistent játszhat,
büntethet eleveneket és holtakat, majd öt percre rá jóindulatúan
elnézi a szabálytalanságokat a csókos cimboráknak?
Viszont az emberek többsége - pláne
mifelénk - nagy játékos!
Hamar megszokjuk, hogy farkastörvények
vonatkoznak ránk.
A túlélés, az ügyeskedés ösztöne
valahol arra tanított bennünket, hogy ne hagyjuk magunkat átverni.
A szerbiai kisember csatabárdja mindig kéznél volt-van.
Képletesen: a mi puskaporunkat folyamatosan szárazon tartjuk. Itt
nem az a világ diktál, ahol henyélni lehetne.
A fönnmaradás ösztöne irányítja a
kisnyugdíjast, az ügyeskedő vállalkozót, a minimálbérre
bejelentett alkalmazottat, a parasztot csak úgy, mint az ügyintéző
hivatalnokot. Ezt tanultuk meg, erre vagyunk kiképezve. Feketéző
világ terem az árnyékban.
Mindeközben rendre szájkosarat akar
ránk rakni a politika, lebegtetve előre hozott köztársasági
választásokat, hogy a bizonytalanság még nagyobb legyen.
Van még egy rossz hírem a pártoskodó
hölgyeknek, uraknak. Már nem csak bizonytalan a nép, hanem a
bizalma is elpárolgott.
Történt mindez azért, mert túl
szimplának találtattak. Ötlettelen, erőtlen a belgrádi vezető
réteg játéka. Sodródás, tanácstalanság jellemzi.
Segíteni rajtuk a választások sem
fognak.
Mert van egy ország, ahol legelőször
a fejekben kéne rendet tenni, aztán a parlamenti patkóban. Mert
ebben az országban fő-műsoridőben bugyi nélkül interjúvolhatnak
kormányfőket, porig alázva őket emberi mivoltukban. Ezen a
tájékon az ilyesmi a sikk, ez a követendő példa.
A modell anyuka megmagyarázhatja öt
éves(!) gyerekének, hogy édesanyaként a remek testével keresi a
kenyerét, ölében a biznisze. (Ilyenkor hol vannak a harcos
feministák?! Hisz a szebbik nem renoméját gyalázzák.)
Ennek az édesanyának kihívás volt a
tévés szereplés. Lelke rajta. Látlelet ez a korunkról, a
fogalmak kiürüléséről és az elértéktelenedő emberségünkről.
A hölgy egy csapásra sztárrá lett, fölkapta a média, ott úszik
a csatornák szennyében a többi esztrádcsillaggal.
Mennyivel nehezebb lenne éjjelenként
ágytálaznia öregek otthonában, vasárnap is pult mögött szelnie
a parizert, lármás osztályban rendet teremtenie, vagy műkörmök
nélkül fóliasátorban görnyednie.
Mennyivel lenne nehezebb: embernek
maradnia?
Pósa Károly
