1942. augusztus 20-án kétszáz
bácskai magyar gyereket vittek Budapestre egy jutalomkirándulásra.
Kivétel nélkül példásan tanuló, de szegény sorsú, általános
iskolás diákok voltak. Péterrévéről tíz fiú és ugyanennyi
lány utazhatott a magyar fővárosba. Hogy közöttük lehetett az
akkor mindössze tizenkét esztendős Máriás Matild is,
arról ma is, jó hét évtized távlatából is, csak a
meghatottság és az elérzékenyülés hangján képes beszélni.
Ugyanúgy, könnyeivel küszködve
eleveníti fel azokat az alighanem nemzetféltésből született
hazafias költeményeket és mélymagyar énekeket, amelyeket (az ő
megfogalmazása szerint) a „magyarok ideje alatt” tanult az
iskolában, és máig sem felejtett el.
– Hogy lehetne,
aranyos, mindezt elfelejteni?! Az volt életem legszebb időszaka.
Majd csak velem együtt múlik el! – mondja. Annak
a budapesti útnak minden egyes mozzanatára emlékszem. Két hetet
töltöttünk abban a gyönyörű városban. Amikor megérkeztünk,
a vasútállomáson Horthy Miklós felesége várt bennünket.
Mindannyian egy-egy csomag cukorkát kaptunk tőle. Aztán részt
vettünk a Szent István-napi körmenetben. Jártunk a Szabadság
téren, a Szépm űvészeti Múzeumban, a Szent István Bazilikában,
a Mátyás-Templomban, a Kerepesi Temetőben, a Hősök terén, a
Margit-szigeten, a Vidámparkban. Még felsorolni is hosszú.
Szárnyal a lelkem, amikor ezekről a csodálatos, régi emlékekről
van kinek mesélnem. Én nem vagyok tanult asszony, csak hat
osztályt végeztem, de a szívemben, a lelkemben őrizem az én
imádott magyarságomat. Ha nem lennék ilyen beteges és
gyámoltalan, öregségemre még a magyar állampolgárságot is
kérelmezném. Elmondhatatlanul sokat jelentene a számomra. Én
úgy éltem le az egész életemet, hogy tudtam, a testem itt van,
de lélekben egy másik ország népéhez tartozom. Az, hogy
most énekelhetek, verselhetek neked, bearanyozza az egész napomat.
Egyéb teendőm nincsen: minden
porcikámat, az összes idegszálamat vételre állítom – úgy
várom a varázslatot. Ülök a hűvös szobában, a nemrég
eltávozott tata ágyán, és csak hallgatom, hallgatom… Múlnak
az órák egymás után, odakint már sötétedik, és ez a tündéri
asszony csak nem fogy ki a szóból. Egymást éri a számtalan
iskolában tanult költemény és dal. A „törékeny adatközlő,
a felszabadult médium” teljesen megnyílik, a sarkig kitárt
lelkébe borzongató érzés belelátni. „Szereplés” közben
egyszer sem csuklik el a hangja, alig-alig téveszt szöveget, és
amikor a legvégén (mintegy ráadásként) felolvas egy igen hosszú
imát, egyszer sem vét hibát.
Máriás Matild 1930. január 20-án
született Péterrévén. A családban tízen voltak testvérek.
Közülük már csak négyen élnek. Mostanra pedig a 83 éves
asszony is magára maradt. Majd hatvan esztendei házasság után,
idén májusban veszítette el a férjét. „Akkor ment el a tata.”
Találkozásunk talán csak a véletlenen múlott: úgy esett, hogy
a temetési szertartás után, amikor már a gyászoló rokonság
lassan szétszéledt, mi még ott maradtunk a sírnál.
Megszólítottak, és a rövidke ismerkedés után, Matild néni –
teljesen váratlanul – elszavalta nekem a Bácskai imádságot.
Ott, a férje sírjánál. Mindez annyira valószerűtlen, ép
ésszel felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan volt. De szinte
felocsúdni sem volt időm az álmélkodásból, mert a szavalatot
azon nyomban megtoldotta egy Horthy Miklósról szóló énekkel.
Aztán még eggyel, meg még eggyel… Majd elindultunk, és ahogy
lassacskán ballagtunk a kacskaringós kisúton a temető kijárata
felé (Matild néni a tolószékben üldögélt), egymást követték
azok a versek és énekek, amelyeket még sohasem hallottam.
Ez maga volt a csoda.
Noha akkor helyezték örök
nyugalomra a hites urát, az asszony már nem sírt, nem ejtett
egyetlen könnyet sem, hanem énekelt. Az jutott eszembe: ha hallja,
ennek bizonyára még a tata lelke is örül ott, fent…
Régtől fogva tudom, hogy az Isten
nem fizet minden elsején. De nekem akkor fizetett. Matild néni
által. Nem, nem pénzben. Szóban, dalban.
Ezúton is köszönöm.
Szabó Angéla
