A véráztatta, terepszínű katonaruhát politikusi öltönyre,
nyakkendőre cserélt belgrádi csúcskáderek mintha teljesen bepánikoltak volna
Vajdaság elveszítésétől, ezért aztán valóságos össztüzet zúdítottak a
tartományra. Eszeveszett rettegésükben, tudathasadásos fóbiájukban mintha
parancsot adtak volna egy általános, mindenre kiterjedő, követ kövön nem hagyó
támadásra – látva az esélytelen, az eleve vesztésre ítéltetett ellenfél bénult
kiszolgáltatottságát –, olyan elszántsággal és olyan kegyetlenséggel, irgalmat
nem ismerve, mintha most is a horvátországi vagy a boszniai hadszíntéren
lennének. Mintha húsz év után megint megjött volna a harci kedvük, mintha ismét
halálos ellenséget látnának minden számukra ismeretlen idegenben. Azzal a
különbséggel, hogy a (fiskális értelemben) megszállt tartomány
politikai-gazdasági ostroma hadsereg meg ágyúk és tankok nélkül történik.
A nyilvánosan soha fel nem vállalt, váltig tagadott
gyarmatosítás szinte minden fronton zajlik. A kíméletlen politikai
nyomásgyakorlás és a gazdasági kizsákmányolás persze nem a múlt héten kezdődött
– pokolian kitervelten, módszeresen folyik már évtizedek óta –, az utóbbi
időben azonban már-már az elviselhetetlenségig fokozódott. Ennek a
multifunkciós hadviselésnek a része a tartomány hatásköreinek megnyirbálása, a
Magyar Nemzeti Tanács teljes knockout-ja és az egyébként is dögrováson lévő
gazdaság könyörtelen központosítása, utolsó csepp vérig való kiszipolyozása.
Mindez pedig olyan mértékű és szigorúságú ellenőrzést követel meg, amilyennek következtében
az itt élők úgy érezhetik, mintha az egész Vajdaságot bekamerázták volna,
mintha tartományfigyelő rendszerrel látták volna el. Úgy, ahogy a börtönt
szokás.
Az eddig jobbára jelesre vizsgázó mezőgazdaság (mint az
egyedüli, még mindig prosperáló ágazat) most már igencsak recsegve-ropogva tűri
az újabbnál újabb megterheléseket. Égbekiáltó igazságtalanság és
gazemberség mindaz, amit a vajdasági magyar gazdákkal művelnek mostanában. Amikor
nem is létező, csak állami parancsra kigondolt és aztán éveken, évtizedeken át
könnyen hagyott, nem követelt tartozásokat akar rajtuk behajtani (a gaz törvény
vasszigorával) a rabszolgahajcsár szerepével felruházott, pénzügyminisztérium
által megbízott adóhivatal – úgy, hogy adminisztratív trükkök egész tárházával próbálkozik.
Például így: a tartozásként elkönyvelt nyugdíjbiztosítási járulékot olyan
kötelezettségként igyekszik feltüntetni, amelynek fizetésétől legfeljebb
csak a halál válthatja meg a mezőgazdasági termelőt. Vagy az, hogy az
összes földjét eladja. Esetleg munkaviszonyban lévő családtagjai nevére íratja.
Más kiutat nem igen hagynak a számára. Amikor pedig a két és fél évtizedes
kvázi tartozást örökérvényű tehertételként akarják beállítani, mintegy
sugallják, hogy szerintük két dolog van a világon, ami nem évül el: az egyik a
háborús bűncselekmények, a másik pedig a szerbiai parasztok nyugdíjbiztosítási
járuléka. (Ezért aztán ne lepődjenek meg az örökösök, akik egy napon majd
nemcsak az őseik termőföldjét, hanem azok rendezetlen adótartozását is anyai-apai
jussként kapják!)
Egy másik fondorlat: a mázsás adókolonctól az
előrehaladott életkor sem szabadít meg mindenkit. Nők esetében a betöltött
60., férfiaknál pedig a 65. életév sem mentesíti őket minden esetben, hiszen
látunk példát arra is, hogy éppen a 60-on felülieket szeretnék agyafúrt módon
bekényszeríteni a rendszerbe. Azokat, akiknek (rendes körülmények között) már a
nyugdíjas napjaikat kellene morzsolgatniuk. Ugyanilyen huncutságosan a 15 éven
át rendszeresen fizetett járulék sem jelent semmiféle biztonságot (márpedig
ennyi „megvásárolt év” szükséges a minimális nyugdíjhoz), mert akkor a nem
megfelelő életkorra hivatkozva hosszabbítják meg a leendő nyugdíjas keserveit.
Újabb turpisság: arra ugyanis nincs mód, hogy 15 év után lezárják a
folyamatot, vagyis hogy a nyugdíkorhatár eléréséig szüneteltessék a
befizetéseket. Legalábbis ezt szokták mondani. (Minthogy az adóhivatalban
mindig kéznél vannak a kész, előre gyártott sablonválaszok.) Ha tehát valaki a
járulékfizetés felfüggesztése iránt érdeklődik, akkor leginkább azzal a
felelettel lombozzák le, hogy olyasmi nálunk nem létezik. (Márpedig a
nyugdíjbiztosítási törvény l4. szakaszában az olvasható, hogy elemi csapás,
betegség vagy szülési szabadság miatt megtörténhet, hogy az adósság nyugszik,
és ez a „felmentés” összesen 5 évre vonatkozóan kérelmezhető.)
A következő logikai bukfenc: az adórendszert egyirányú
utcaként állítják be, ahonnan nincsen visszaút. Nem lehet belőle
kiszállni, csak a belépés engedélyezett. Arra viszont semmi szükség, mivel
a potenciális adózót a tudtán kívül, sőt akarata ellenére is, önkényesen
nyilvántartásba veszik. Dacára annak, hogy mit ír elő a törvény (hogy attól a
naptól válik jogosulttá, amelyiken bejelentkezett a rendszerbe).
Jól ki van ez találva! Paraszt ember legyen a talpán, aki
ebben a labirintusban eligazodik.
Szabó Angéla
