 |
| Az igazság odaát van, talán a mennyek országában, talán... |
Mottó:
HA VANNAK ANGYALOK, NEM JÁRNAK ERRE
MOST?
A temerini fiúk döbbenetes, párját
ritkító története az én számomra két párhuzamos szálon fut.
A kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz. A kettő elválaszthatatlan
egymástól. Az erejüket meghaladó, végeláthatatlan és
kilátástalannak tűnő küzdelmük, csatájuk, háborújuk két
hadszíntéren zajlik.
Egyfelől van az öt fiatalember, aki
immár nyolc súlyos esztendeje börtönben raboskodik, és ők
jelentik/jelképezik a harcteret, a frontot, az úgynevezett
tűzvonalat, az eleve vereségre ítélt(etett), az
elhúzódó, a végtelenségbe nyúló állóháború színhelyét.
Másfelől pedig létezik az alaposan
elgyengített, a jócskán megtépázott, a hellyel-közzel
instabilnak is mondható hátország, amit az otthoniak, a szülők,
a családok és a barátok jelentenek. Sajnálatos módon ez az
otthon épp a legritkább esetben nevezhető csak biztonságot
nyújtó, védelmet szolgáló, meleg családi fészeknek. Márpedig
az elítéltek számára mégiscsak onnan kéne érkeznie a végsőkig
való kitartáshoz és a puszta megmaradáshoz szükséges erő- és
reményadag utánpótlásának.
A kegyetlen valóság pedig az, hogy a
temerini fiúk szülei az elmúlt évek során bizony jócskán
elszegényedtek, anyagilag lerongyolódtak, de lelkiekben is
meg-megroggyantak, páran meg is betegedtek. Talán még az sem
számít túlzásnak, hogy a történtekbe egyszerűen
belebetegedtek. Közöttük volt, aki a nagyszülők házát
kényszerült pénzzé tenni, és volt, akinek a még megmaradt
egyetlen hold termőföldjétől kellett megválnia. És mostanra már
nincs is mit áruba bocsátaniuk. Két fiúnak a szülei már nem is
élnek, ami (kiváltképpen huszon- meg harmincéves korban)
különösen nagy csapásnak számít.
Az egyik fiatalember pedig – ha
valamilyen isteni csoda folytán már holnap kiszabadulhatna –,
egyszerűen nem is tudna hová menni, hová lenni. Valószínűleg
csak állna egy ideig a börtön kapujában, és azt sem fogalma sem
lenne arról, hová induljon, merre vegye az útját. (Lélekroppantó
filmbéli jelenet lehetne.) Mert otthon nem várja már senki. Mert
már otthona sincs. Nincsen családi ház. Nincsen semmilyen menedék.
Létezik ugyan egy testvérbátyja, akire esetleg támaszkodhatna,
csakhogy ő is arra kényszerült, hogy ideig-óráig más házában
húzza meg magát. Befogadni befogadták, de ki a megmondhatója,
hogy meddig maradhat a kölcsönkapott átmeneti hajlékban. Megint
másik fiatalember esetében is csak a szétzilált család romjai
maradtak: féltestvérek, akik szociális lakásban élnek és mély
szegénységben tengődnek egyik napról a másikra.
A „háttérország”
működőképességével és hatékonyságával kapcsolatban akár
nyugodt lélekkel általánosíthatok is: igencsak jó szolgálatot
tenne, hasznos lenne mindenféle segítségnyújtás. Az egymás után
múló hónapok, évek már szinte minden tartalékot felemésztettek.
A temerini fiúk nem bantu négerek.
Nem is kecsua indiánok. Meg nem is hottentották. Hanem magyarok.
Mind az öten. Egytől egyig. Vajdaságiak. Délvidékiek. Nem más
kutyájának a kölykei. (Bocsánat!) Ők a mi gyerekeink. Akik a
börtönben ragadtak. Akiket a börtönben felejtettek. Akiket
néha-néha egy-egy anyaországi politikus még csak felkeres,
meglátogat, megvigasztal. Na, de a mieink??? Azok hol maradnak? A
saját magyar politikacsinálóink a raboskodókról igyekeznek
rendre tudomást sem venni. Noha ők derekasan helytállnak, de csak
a róluk való megfeledkezésben.
Az eltelt nyolc év alatt egyetlen
vajdasági magyar politikus sem látogatta meg őket a börtönben.
Jól tudjuk, nem is férhet hozzá
kétség: a vajdasági (magyar) talajon kitűnően (meg)terem a
politikusfajta. Fürtökben teremnek/lógnak a magukat igen kiválónak
tartó eminenciások. Dacára ennek, közülük tán egy sem törte a
kezét, lábát, hogy a Sremska Mitrovica-i börtönbe bejusson.
Pedig a nyolc év alatt lett volna rá idejük bőséggel. Még a
vajdasági parlament korábbi magyar vezető embere, feje sem érzett
semmilyen isteni sugallatot, de még a saját lelkiismerete sem bírta
rá arra, hogy (a kifogásait félretéve, az előítéleteit
lerázva) bemerészkedjen a rácsok mögötti zárt világba. Úgy
vélem, hogy sokkalta inkább a rendszeres börtönlátogatásaival
lenne ildomos dicsekednie, és nem azzal, hogy politikusi mivoltában
éppen most kezdte meg sorrendben a hetedik mandátumának a
fogyasztását. (Ha huszonnégy év nem volt untig elég a jóból,
akkor már sosem lesz elég?) Meg még azt is gondolom, hogy ha
szimpla látogatóként fegyházba tévednek, attól még nem fog
folt esni a politikusi becsületükön! De ha már a börtönt nagy
ívben elkerülték, legalább a családokat csak egyszer is
felkeresték volna! Megtudakolni, miként élnek, hogyan viselik a
megpróbáltatásokat. Esetleg felajánlják, miben tudnának
segíteni.
Még egy említést érdemlő momentum:
a vezető – és éppen ezért mindenható – magyar pártunk
soraiban szép számban akadnak jogászok. Akik, ha összedugnák a
fejüket, sok-sok okos/hasznos dolgot kiötölhetnének. Mármint a
temerini fiúk csehül álló ügye érdekében. Jogtudósaink
bizonyára hasznos információkkal, tanácsokkal szolgálhatnának
mind az elítéltek, mind pedig a szüleik, a képviselőik számára.
Úgy képzelem, hogy alkalomadtán egy-egy panaszlevél, beadvány,
kérelem, jogorvoslat megszövegezése és benyújtása sem
jelenthetne a számukra áthághatatlan akadályt. Csak hát,
valahogy úgy van ez, hogy aki segíteni akar, az mindig a módot
keresi, aki viszont nem akar segíteni, az meg folyton csak a
kifogást keresi. És persze tennék/tehetnék mindezt mindenféle
ellenszolgáltatás nélkül! Csak úgy, Isten nevében. Az én
értékítéletem szerint ez már magától értetődő.
Alkalmazhatnák, gyakorolhatnák e nemes cselekedetet színtiszta
(magyar) érdekvédelemből. Merthogy indulásukkor – el ne
felejtsük! – arra tettek szent esküt.
Még ennél is továbbmerészkedem. Még
azt is meg merem kockáztatni, hogy talán nem is lett volna szabad
megengedni, hogy az öt magyar fiatal bíróság előtti, rendkívül
rázós és felettébb érzékeny/kényes ügyét más nemzetiségű,
történetesen egy szerb ember vállalja fel, hogy majd az képviselje
őket. Mert ez alighanem elvi kérdés. (És nem pusztán anyagi.)
Mert valahogy mégiscsak visszatetsző és rossz szájízt kelt. De
akár kíméletlenebbül is megfogalmazhatom ugyanezt: a szerbek
kell, hogy (meg)védjenek minket, magyarokat a sajátjaikkal szemben?
Mi magunk már nem vagyunk rá képesek? Na és, miféle lehet az az
érdekvédelem? Mi jót szabad elvárni tőle? Mint eddig
bebizonyosodott: az égvilágon semmi jót.
A tények magukért beszélnek.
A kegyetlen valóság ugyanis az, hogy
öt magyar fiatalt a börtönben felejtették. Valamennyien a
börtönben felejtettük őket. Most ki kéne ezért megdicsérni…?
Szabó Angéla
Ha vannak angyalok, nem járnak erre most...
Ha vannak angyalok, nem járnak erre most...
