Az igazság „fájni fog”. Elkúrtuk,
hazudtunk?
A címben szerepelő fogalmakat nem
azért elevenítem fel, mert a magyarországi politikumról akarok
írni. Hanem azért, mert az idei év első bejegyzésével egy
kicsit visszakanyarodok a tavalyi évhez. Nem csak azért, mert az év
végére besűrűsödtek a teendőim, ami miatt nem maradt
időm az írásra, hanem azért is, mert a téma most is aktuális.
Például azért, mert készítettek két évértékelő interjút
két délvidéki politikussal.
Legtöbbször átsiklok az ilyen
interjúk felett, leginkább azért, mert a pártlappá züllesztett
napilapunk hasonló írásaira egész egyszerűen nem vagyok vevő.
De most mégis beleolvastam a két vezető interjújába, akik
elvileg ugyanazon politikai opcióhoz tartoznak, mégis - ahogyan az
olvasás közben kiderült - igen eltérően nyilatkoztak a párt
politikájáról és politikai sikereiről.
A pártelnök hozta a szokásosat:
bár minden megváltozott körülöttünk május 6-a után, továbbra
is mi vagyunk a legszebbek, legokosabbak. Rózsaszín szemüveg,
sikertörténetek tömkelege. Egyfélét mondunk Brüsszelben, mást
Budapesten, harmadikat Belgrádban. Egyszer nem szavazzuk meg a
Vajdaság költségvetését, mert nincsen meg a hét
százalék, aztán szépen, csendben, a bársonyszékért
megnyomjuk a zöld gombot. Majd elkezdünk Vajdaság megalázásáról
beszélni.
A budapesti liberális körökhöz
tartozó lapnak azt nyilatkozzuk, hogy hosszú távon a
kisebbségi magyar politizálás halálra van ítélve és vesztesek
leszünk (talán ezzel magyarázzák a belgrádi tagtoborzást). Az
itthoni médiában pedig arról beszélünk, hogy csak az etnikai
politizálás az egyetlen és igaz, azok a magyarok pedig, akik más
magyar pártokban politizálnak, nemzetárulók, a többiek meg
janicsárok (ez a logika szerint, aki magyar pártban politizál az
kevesebbet ér, mint az a magyar, aki szerb pártban van?). Ugyan
szavainkkal támogatjuk a területi magyar autonómiát, de
megelégszünk a korlátozottabb kulturális autonómiával.
Annál nagyobb figyelmet érdemel
a másik interjú. Bevallom,
kellemesen csalódtam. Nyíltan kimondták, hogy a délvidéki
magyarság száma drasztikusan csökkent az elmúlt 9-1O év alatt, a
magyarok helyzete egyre rosszabb, és ha ez így folytatódik, akkor
bedől a délvidéki magyarság intézményrendszere (?), onnan
meg már nem lesz visszaút. Az okokat boncolgatva
megjelölte a politikai és közéleti közeg mulasztásait, a hosszú
távú intézkedések és programok hiányát. Elmondta egyúttal azt
is, hogy a megoldást a tükör jelentené, ha szembenéznénk a
reális helyzettel, az igazság pedig „fájni fog”. Kiutat a
nyilatkozó politikus a keresztény értékeken alapuló társadalmi
viszonyok kialakításában látja, szerinte nagyobb hajlandóságra
van szükség a gyermekvállalás területén. Ezért egy demográfiai
stratégia megalkotásában gondolkodnak az MNT-ben. Ezt azonban
egyedül nem fogják tudni végrehajtani. Ehhez társadalmi
konszenzus szükséges.
Néhány fontos kérdés fogalmazódott
meg bennem. Ha abból indulunk ki, amit a pártelnök már többször
is hangsúlyozott, hogy az MNT egy párti politikát folytat, akkor
miért van az, hogy a két vezetőnek ennyire eltérő a
véleménye és a helyzetértékelése? Ha az MNT elnöke
nem lepődött meg a népszámlálási adatokon, és előrelátta
azokat a folyamatokat, amelyek ide vezettek, miért csak most
fogalmazta meg őket? Miért nem figyelmeztetett előbb? Vagy ha
megtette, miért nem vették figyelembe a véleményét? Vajon jól
értelmezem: a párt vezetőit az igazság mellőzésével vádolja?
Lehet-e ez az első törésvonal a párton belül?
És kit terhel a felelősség a téves
politika folytatásáért? Kik azok, akik nem tették a dolgukat
megfelelően? Várható-e irányváltás? Vajon szétválhat
az MNT és a VMSZ akarata?
Remélhetőleg válaszokat is kapunk…
Csonka Áron
