Néhányat aludva a „történelmi” szerb-magyar megbékélést megtestesítő csúrogi megemlékezésre sehogyan sem tudom magamból kitörölni azt a fura érzést, hogy ismét lóvá tettek bennünket.
Tudom, sokan azt
fogják mondani már megint az oldalvonalon túlról kiabálok
és mindenben keresem azt a bizonyos csomót, de ez nem így van. A
gesztusokat értékelem én is, csak hiányolom belőlük az
őszinteséget. Talán azért mert a keresztény értékrend a bűnök
megbocsájtását, és a lélek megnyugvását csak azőszinte
megbánáshoz köti.
Ez az amit nem
érzékeltem a szerb politikusoknál. Az itteni és az ottani sajtó
is előszeretettel cikkez erről a témáról és idézget a
szerbiai képviselőházban elfogadott Nyilatkozat ( Az 1944/45-ben
kivégzett ártatlan magyar civil lakosság kollektív bűnösségének
elítéléséről) szövegéből. Főleg abból, amit a parlamentben
ülő magyar képviselők tettek közzé. És itt van a kutya
elásva! Mert itt kezdődött a félrevezetés és a hazudozás. A
tények agyonhallgatása.
A tények pedig makacs dolgok.
Akik vették a
fáradságot és elolvasták az eredeti szerb szöveget, azok az
indoklási részben érdekeset olvashattak. Mert ott nem az
áll, hogy az országunk magyar nemzetiségű polgárainak tett
igazságtalanságot szeretnének eltörölni, bocsánatot kérni,
kártalanítani stb. hanem ott az áll, hogy a Nyilatkozatot
azért kell elfogadni mert ezzel szeretnének hozzájárulni a jobb
regionális viszonyok kialakításához és az EU csatlakozás is ezt
kívánja el Szerbiától.Természetesen ez nem igaz.
A parlamenti ülés élő közvetítését
követve azt láttam, hogy még a hatalmi koalícióban sincs
összhang a Nyilatkozatot illetően. Képviselőik nem is
tartózkodtak a teremben. Ha az ellenzéki képviselők nem
segítenek be, meg sem szavazzák.
Ez volna az őszinteség?
Jogi szempontból a Nyilatkozat csak
egy gesztus. Ugyan elítéli és beismeri a gaztetteket, de nem
szünteti meg a titói katonai közigazgatás által kollektív
bűnösséget kimondó okiratot. A bocsánat szót nem találni
benne. Semmilyen kihatással nincsen a rehabilitációs és a
vagyon-visszaszármaztatási törvényre, amelyekben most is ott
díszelegnek a délvidéki magyarságot megbélyegző kitételek.
Ez volna a gesztus?
Szerdán ott voltam Csúrogon. Saját
szememmel láttam a közös főhajtást. Maga az emlékhely
gyalázat. Az áldozatok emléke nem ezt, és nem ilyet
érdemel. Bezzeg a Topalov féle raktár csillogott. Nekünk
megmaradt a szemét, a burgying és egy komolytalan emlékmű, amit
nemsokára elvisznek a közelében lakó színes fémkereskedők, míg
a szerb félnek megmarad egy örök értéket képviselő
múzeum.Meghallgattam Tomislav Nikolic és Áder János beszédét.
Bizánc és Európa. Sumákolás és tiszta, egyenes beszéd. Ekkor
büszke voltam Áderra. Tomislav Nikolic beszédéből kimaradt
a bocsánat szó.
Ez volna az őszinte gesztus?
Hazafelé híreket hallgattam az
autóban és akkor tudtam meg, hogy Áder János a szerbiai
képviselőházban tartott beszédében bocsánatot kért az
elkövetett vérengzésekért 1942-ben.
Ismét. Mert ezt a gesztus
Magyarország még 1943-ban megtette. Bíróság elé vezette és
elítélte az elkövetőket. Egyeseket ki is szolgált a háború
utáni Jugoszláviának, amely kivégezte őket.
Bezzeg, a mai napig senki sem felelt a
magyarok felett elkövetettekért. Nikolic beszédjének tudatában
megkopott az Áderre való büszkeségem.
Megbékélés? Gesztus? Nesze semmi,
fogd meg jól?
Valahogyan az az érzésem, ismét a
szerbiai politikum jött ki jobban ebből a történetből. Tiszta
látvány, szemfényvesztés, de semmi lényegbevágó. A jól
felfogott érdekeket nem érinti. Mintha Szerbia volna az EU-ban és
nem mi. Mintha nekünk volna nagyobb szükségünk rájuk mint nekik
ránk. Ma olvasom a magyarországi sajtóból átvett elemzést.
Döbbenet. Ennyire nem értik a dolgokat, vagy valami más van a
háttérben?
Ha a budapesti politikusok azt
gondolják, hogy Horvátországban és Szerbiában őszinte
partnerekre leltek a Közép-európai blokk kialakításához, és a
közös érdekek érvényesítéséhez, Magyar vezetéssel, akkor
nagyon tévednek. Ha az érdekeik úgy követelik, lelkiismeret
furdalás nélkül hátat fognak fordítani Magyarországnak. Nem
tanultunk a múltból?
Szokás szerint, ennek a
felismerése későn fog megtörténni és sokba fog kerülni.
Csonka Áron
Rendkívül súlyos megaláztatás!
A szerb sajtó
kiemeli, hogy Áder bocsánatot kért "az ártatlan szerb
civilek elleni magyar bűntettekért"; Nikolićot alig említik...
Sajnos a magyar állam ismét
meghunyászkodott a szerbek előtt, holott erre persze nem volt semmi
szükség. Logikát nehéz találni a legújabb gesztusban.
Magyarország már számtalanszor kért
elnézést, bocsánatot a jugoszlávoktól, a szerbektől a másodikos
világháborús túlkapásokért. Pl. az újvidéki razzia vélt vagy
valós bűnöseit szankcionálták, akik pedig emigráltak, azokat a
mai napig üldözik. Razziát elítélő magyar film is készült
Hideg napok címmel.
Minek kellett Áder János magyar
elnöknek a szerb parlament rendkívüli ülésén ismét a szerbek
bocsánatáért esedezni?! Ők soha sem kértek bocsánatot az
ártatlan magyarok lemészárlásáért. Évtizedeken keresztül el
sem ismerték annak tényét.
A leendő uniós tagság kedvéért a
szerb parlament egy hete ugyan kvázi elítélte a magyarság elleni
„aktusokat”, de ezt roppant mesterkélt, mondhatni megalázó
módon tette. A „bocsánat” szó nem hangzott el.
A csúrogi „közös államfői
főhajtáson”, az „elűzendő” délvidéki magyaroknak
annakidején szendvicseket kínáló ex-radikális Tomislav Nikolić
szerb elnök száját egyszer sem hagyta el az „oprostite”
mágikus szó.
Eközben Áder az itteni magyarságot
diszkrimináló szerbeket többször is benyali módon a magyarok
testvéreinek nevezte. Nikolić ezt nem viszonozta.
Mindkét részről hangzottak el ugyan
érzelgős frázisok, de a semleges nézőnek az a benyomása
támadhatott, hogy Magyarországnak nagyobb szüksége van Szerbiára,
nem fordítva.
A fideszes magyar kormánynak tehát
esze ágában sincs a vétójog nevű satuban megszorongatni a szerb
államot és kipréselni belőle a délvidéki magyar autonómiát.
Ehelyett teljes mértékben a VMSZ választási kampányának
szolgálatában cselekszik.
Még ennek a vitathatatlan ténynek a
tükrében is nehéz megérteni Áder gyalázatos viselkedését.
A szerb média – kezdve a Tanjug
távirati irodától, a szerb közszolgálati és kereskedelmi
televíziókon keresztül, a nyomtatott sajtóig – Áder
bocsánatkérését emelte ki. A szerb átlagolvasó ebből nyilván
csak egy következtetést vonhatott le: aha!, a magyar „nácik”
térden könyörögnek.
Egy zömében VMSZ-es televíziós
csatorna pedig megállás nélkül ismétli a csúrogi beszédeket és
a „főhajtást”. A felvétel főleg a közönség viselkedésének
szempontjából érdekes. Megfigyelhető, ahogyan a buszokkal
odaszállított VMSZ-es auditórium jó része nem is hallgatja a
szónokokat, unottan ásítozik, egymással beszélget, vagy éppen
szendvicset majszol...
Ők már „megbékéltek” magukkal,
nekik már mindegy.
Fekete Lehel - DélHír
