A valódi tabu - Milyen megbékélés ez?

A június 26-ai csúrogi „megbékélés" egyre inkább csak színjátéknak tűnik annak fényében, ahogyan a két állam, Szerbia és Magyarország a ma még élő, 1944–45 őszét-telét túlélő, a későbbiek folyamán a társadalomból kirekesztett, „népellenség"-nek megbélyegzett, ma többségükben 80 év körüli áldozatokhoz viszonyul. Magyarország és Szerbia közös felelőssége, hogy ezen maroknyi, ma még élő idős áldozatot a 2006. és a 2011. évi törvény értelmében kártalanítsa (ha már nem hajlandóak az esetleg ma még élő, szintén aggastyán korú partizán bűnöző tetteseket felkutatni, és háborús bűnösökként bíróság által elítélni).

És ez a valódi tabu, amihez a magyar államvezetés még véletlenül sem mer hozzányúlni.

Amikor június 26-án egyik 1944-es délvidéki mártír ma nyolcvanéves lánya a rendőrkordonon váratlanul áthatolva mintegy öt méter távolságra került Áder úrhoz, és megkérdezte tőle, mi lesz a sorsuk a mártírok ma még élő gyermekeinek, akik 10-15 évesen, gyerekként maguk is átélték '44 borzalmait, és később egy életen át megbélyegzettként éltek a volt Jugoszláviában (nem engedték őket egyetemre, nem volt lehetőségük munkába állni, nem kaptak útlevelet a hatvanas évek végéig, nem egy esetben 1970-ig, miközben mások már 1961–62-ben kivándorolhattak az első hullámban Németországba vendégmunkásnak stb.), akkor Áder úr elfordította a fejét ettől az idős asszonytól, válasz nélkül hagyva őt (a szerb TV bemutatta a jelenetet, a magyar TV érdekes módon kihagyta).

Ebben – tehát a már csaknem két éve létező törvényes lehetőség kihasználásában – Magyarországnak ugyanakkora felelőssége van, mint magának Szerbiának.

Milyen megbékélés ez, amikor egy maroknyi aggastyán túlélő, akik végigszenvedték a megbélyegzés és a kirekesztés évtizedeit, nem tudnak élni a törvény adta lehetőségekkel, miközben a Kopár-szigeteket megjárt szláv nemzetségű sorstársaiknak sorra ítélik oda a szerb bíróságok a kártérítéseket?!
Miért siklik át a magyar kormány és a magyar parlament azon, hogy a belgrádi Rehabilitációs Bizottság nemzeti alapon diszkriminál, és a törvény által előírt 90 napos válaszadási határidőket többszörösen túllépi, nem egy esetben egy teljes év elteltével sem reagál a magyar áldozatok ma még élő, a borzalmakat túlélő, ma 80 év körüli gyermekeinek a kérelmeire?!

Van olyan eset is, hogy egyik áldozat pert nyert annak a városnak a bíróságán, ahol '41 tavaszán az édesapja szerbek tucatjait mentette meg a Horthy-alakulatok általi kivégzéstől (egyes becslések szerint nem 19 áldozata lett volna a magyar bevonulásnak '41 áprilisában abban a városban, hanem akár 150-200 is lehetett volna, ha az édesapja nem vállal garanciát a kommunizmussal meggyanúsított szerb városlakókért, többek között egy akkor ismert orvosnőért is), s a szerb állam megfellebbezi a pozitív ítéletet – amelyben a bíróság 730 ezer dinár fájdalomdíjat ítélt oda neki –, arra hivatkozva, hogy a kereset 2010-ben, túl korán lett beadva!

A fellebbviteli bíróság pedig Újvidéken mintegy 20 hónapja nem hoz ítéletet, a bizottság Belgrádban pedig csaknem egy éve szintén hallgat, többszörösen átlépve a 90 napos válaszadási határidőt!

Milyen megbékélés ez?

Ha a magyar állam ezt megbékélésnek nevezi, akkor legyen szíves és kártalanítsa ő maga ezt a maroknyi áldozatot a szerb állam helyett most, a ma érvényes törvények alapján, míg a 80 év körüli áldozatok még élnek, aztán később rendezze a számlát a szerb állammal.

Ez lenne, kérem szépen, a megbékélés, enélkül sajnos nem beszélhetünk semmilyen megbékélésről – porhintés és álságos színjáték!

Zagyva Tibor

Bozóki Antal (hon)lapja

Olvasók rovata - VajdaságMA

Megbékélés? Gesztus? Vagy nesze semmi, fogd meg jól? Rendkívül súlyos megaláztatás!

Néhányat aludva a „történelmi” szerb-magyar megbékélést megtestesítő csúrogi megemlékezésre sehogyan sem tudom magamból kitörölni azt a fura érzést, hogy ismét lóvá tettek bennünket.

Tudom, sokan azt fogják mondani már megint az oldalvonalon túlról kiabálok és mindenben keresem azt a bizonyos csomót, de ez nem így van. A gesztusokat értékelem én is, csak hiányolom belőlük az őszinteséget. Talán azért mert a keresztény értékrend a bűnök megbocsájtását, és a lélek megnyugvását csak azőszinte megbánáshoz köti.

Ez az amit nem érzékeltem a szerb politikusoknál. Az itteni és az ottani sajtó is előszeretettel cikkez erről a témáról és idézget a szerbiai képviselőházban elfogadott Nyilatkozat ( Az 1944/45-ben kivégzett ártatlan magyar civil lakosság kollektív bűnösségének elítéléséről) szövegéből. Főleg abból, amit a parlamentben ülő magyar képviselők tettek közzé. És itt van a kutya elásva! Mert itt kezdődött a félrevezetés és a hazudozás. A tények agyonhallgatása.

A tények pedig makacs dolgok.

Akik vették a fáradságot és elolvasták az eredeti szerb szöveget, azok az indoklási részben érdekeset olvashattak. Mert ott nem az áll, hogy az országunk magyar nemzetiségű polgárainak tett igazságtalanságot szeretnének eltörölni, bocsánatot kérni, kártalanítani stb. hanem ott az áll, hogy a Nyilatkozatot azért kell elfogadni mert ezzel szeretnének hozzájárulni a jobb regionális viszonyok kialakításához és az EU csatlakozás is ezt kívánja el Szerbiától.Természetesen ez nem igaz.

A parlamenti ülés élő közvetítését követve azt láttam, hogy még a hatalmi koalícióban sincs összhang a Nyilatkozatot illetően. Képviselőik nem is tartózkodtak a teremben. Ha az ellenzéki képviselők nem segítenek be, meg sem szavazzák.

Ez volna az őszinteség?

Jogi szempontból a Nyilatkozat csak egy gesztus. Ugyan elítéli és beismeri a gaztetteket, de nem szünteti meg a titói katonai közigazgatás által kollektív bűnösséget kimondó okiratot. A bocsánat szót nem találni benne. Semmilyen kihatással nincsen a rehabilitációs és a vagyon-visszaszármaztatási törvényre, amelyekben most is ott díszelegnek a délvidéki magyarságot megbélyegző kitételek.

Ez volna a gesztus?

Szerdán ott voltam Csúrogon. Saját szememmel láttam a közös főhajtást. Maga az emlékhely gyalázat. Az áldozatok emléke nem ezt, és nem ilyet érdemel. Bezzeg a Topalov féle raktár csillogott. Nekünk megmaradt a szemét, a burgying és egy komolytalan emlékmű, amit nemsokára elvisznek a közelében lakó színes fémkereskedők, míg a szerb félnek megmarad egy örök értéket képviselő múzeum.Meghallgattam Tomislav Nikolic és Áder János beszédét. Bizánc és Európa. Sumákolás és tiszta, egyenes beszéd. Ekkor büszke voltam Áderra. Tomislav Nikolic beszédéből kimaradt a bocsánat szó.

Ez volna az őszinte gesztus?

Hazafelé híreket hallgattam az autóban és akkor tudtam meg, hogy Áder János a szerbiai képviselőházban tartott beszédében bocsánatot kért az elkövetett vérengzésekért 1942-ben.

Ismét. Mert ezt a gesztus Magyarország még 1943-ban megtette. Bíróság elé vezette és elítélte az elkövetőket. Egyeseket ki is szolgált a háború utáni Jugoszláviának, amely kivégezte őket.

Bezzeg, a mai napig senki sem felelt a magyarok felett elkövetettekért. Nikolic beszédjének tudatában megkopott az Áderre való büszkeségem.

Megbékélés? Gesztus? Nesze semmi, fogd meg jól?

Valahogyan az az érzésem, ismét a szerbiai politikum jött ki jobban ebből a történetből. Tiszta látvány, szemfényvesztés, de semmi lényegbevágó. A jól felfogott érdekeket nem érinti. Mintha Szerbia volna az EU-ban és nem mi. Mintha nekünk volna nagyobb szükségünk rájuk mint nekik ránk. Ma olvasom a magyarországi sajtóból átvett elemzést. Döbbenet. Ennyire nem értik a dolgokat, vagy valami más van a háttérben?

Ha a budapesti politikusok azt gondolják, hogy Horvátországban és Szerbiában őszinte partnerekre leltek a Közép-európai blokk kialakításához, és a közös érdekek érvényesítéséhez, Magyar vezetéssel, akkor nagyon tévednek. Ha az érdekeik úgy követelik, lelkiismeret furdalás nélkül hátat fognak fordítani Magyarországnak. Nem tanultunk a múltból?

Szokás szerint, ennek  a  felismerése későn fog megtörténni és sokba fog kerülni.

Csonka Áron

Rendkívül súlyos megaláztatás!

A szerb sajtó kiemeli, hogy Áder bocsánatot kért "az ártatlan szerb civilek elleni magyar bűntettekért"; Nikolićot alig említik...

Sajnos a magyar állam ismét meghunyászkodott a szerbek előtt, holott erre persze nem volt semmi szükség. Logikát nehéz találni a legújabb gesztusban.

Magyarország már számtalanszor kért elnézést, bocsánatot a jugoszlávoktól, a szerbektől a másodikos világháborús túlkapásokért. Pl. az újvidéki razzia vélt vagy valós bűnöseit szankcionálták, akik pedig emigráltak, azokat a mai napig üldözik. Razziát elítélő magyar film is készült Hideg napok címmel.  

  

Minek kellett Áder János magyar elnöknek a szerb parlament rendkívüli ülésén ismét a szerbek bocsánatáért esedezni?! Ők soha sem kértek bocsánatot az ártatlan magyarok lemészárlásáért. Évtizedeken keresztül el sem ismerték annak tényét.

A leendő uniós tagság kedvéért a szerb parlament egy hete ugyan kvázi elítélte a magyarság elleni „aktusokat”, de ezt roppant mesterkélt, mondhatni megalázó módon tette. A „bocsánat” szó nem hangzott el.

A csúrogi „közös államfői főhajtáson”, az „elűzendő” délvidéki magyaroknak annakidején szendvicseket kínáló ex-radikális Tomislav Nikolić szerb elnök száját egyszer sem hagyta el az „oprostite” mágikus szó.

Eközben Áder az itteni magyarságot diszkrimináló szerbeket többször is benyali módon a magyarok testvéreinek nevezte. Nikolić ezt nem viszonozta.

Mindkét részről hangzottak el ugyan érzelgős frázisok, de a semleges nézőnek az a benyomása támadhatott, hogy Magyarországnak nagyobb szüksége van Szerbiára, nem fordítva.

A fideszes magyar kormánynak tehát esze ágában sincs a vétójog nevű satuban megszorongatni a szerb államot és kipréselni belőle a délvidéki magyar autonómiát. Ehelyett teljes mértékben a VMSZ választási kampányának szolgálatában cselekszik.

Még ennek a vitathatatlan ténynek a tükrében is nehéz megérteni Áder gyalázatos viselkedését.

A szerb média – kezdve a Tanjug távirati irodától, a szerb közszolgálati és kereskedelmi televíziókon keresztül, a nyomtatott sajtóig – Áder bocsánatkérését emelte ki. A szerb átlagolvasó ebből nyilván csak egy következtetést vonhatott le: aha!, a magyar „nácik” térden könyörögnek.

Egy zömében VMSZ-es televíziós csatorna pedig megállás nélkül ismétli a csúrogi beszédeket és a „főhajtást”. A felvétel főleg a közönség viselkedésének szempontjából érdekes. Megfigyelhető, ahogyan a buszokkal odaszállított VMSZ-es auditórium jó része nem is hallgatja a szónokokat, unottan ásítozik, egymással beszélget, vagy éppen szendvicset majszol...

Ők már „megbékéltek” magukkal, nekik már mindegy.

Fekete Lehel - DélHír

Temerini fiúk: Tőkés és Lomnici kéri a három másik elítélt elengedését is

A még börtönben lévő három elítélt "temerini fiú" számára kért kegyelmet a szerb államfőtől Tőkés László európai parlamenti képviselő és Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke.

"Az Emberi Méltóság Tanácsa ezúton azzal a kéréssel fordul Szerbia államelnökéhez, hogy - minden politikai esetlegességen felülemelkedve - a börtönbe vetett másik három temerini magyar fiatal esetében is gyakoroljon kegyelmet" - írta közleményében Tőkés László és Lominici Zoltán. Úgy fogalmaztak, hogy a történelmi múlt bűneinek esedékes jóvátételén túlmenően ez jelenthetné Áder János és Tomislav Nikolic államelnökök legutóbbi budapesti találkozójának igazi sikerét.

Közösen jegyzett közleményükben az EMT nevében örömüket fejezik ki azért, hogy a temerini elítéltek közül ketten - elnöki kegyelem révén - kiszabadultak a börtönből.
 

"Ugyanakkor ezt csak részeredménynek tekintjük, hiszen Máriás István, Illés Zsolt és Uracs József továbbra is börtönben sínylődnek, és kénytelenek elviselni annak a példátlanul súlyos büntetésnek a terheit, amely nemcsak a délvidéki magyarságot, hanem a nemzetközi közvéleményt is méltán felháborítja" - írják. Szerintük Tomislav Nikolic államfő azzal gyakorolt volna igazi gesztust a magyarság irányába, ha Horváth Árpád és Szakáll Zoltán mellett a többi elítéltet is kegyelemben részesítette volna, ha ők is amnesztiát kaptak volna.

Tőkés László és Lomnici Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy a minap, a temerini fiúk ügyének felkarolására Nagyváradon tartott Délvidéki Szolidaritás Napjára valamennyi vezető vajdasági magyar politikai párt elküldte képviselőjét. Ez is tanúsítja szerintük, hogy a délvidéki magyarság számára milyen traumát okozott a "temerini fiúkat" elmarasztaló ítélet, amilyenben még a háborús cselekményekben bűnösnek talált személyek sem részesültek.
 

A vajdasági magyar fiúkat azért ítélték összesen 61 év börtönbüntetésre, mert 2004-ben súlyosan bántalmaztak egy szerb férfit. A szigorú ítélet felháborodást okozott a délvidéki magyarok körében, az ügy többször felvetődött a magyar-szerb kétoldalú tárgyalásokon, és szó volt róla Áder János és Tomislav Nikolic két héttel ezelőtti, budapesti megbeszélésein is.

MTI