A valódi tabu - Milyen megbékélés ez?

A június 26-ai csúrogi „megbékélés" egyre inkább csak színjátéknak tűnik annak fényében, ahogyan a két állam, Szerbia és Magyarország a ma még élő, 1944–45 őszét-telét túlélő, a későbbiek folyamán a társadalomból kirekesztett, „népellenség"-nek megbélyegzett, ma többségükben 80 év körüli áldozatokhoz viszonyul. Magyarország és Szerbia közös felelőssége, hogy ezen maroknyi, ma még élő idős áldozatot a 2006. és a 2011. évi törvény értelmében kártalanítsa (ha már nem hajlandóak az esetleg ma még élő, szintén aggastyán korú partizán bűnöző tetteseket felkutatni, és háborús bűnösökként bíróság által elítélni).

És ez a valódi tabu, amihez a magyar államvezetés még véletlenül sem mer hozzányúlni.

Amikor június 26-án egyik 1944-es délvidéki mártír ma nyolcvanéves lánya a rendőrkordonon váratlanul áthatolva mintegy öt méter távolságra került Áder úrhoz, és megkérdezte tőle, mi lesz a sorsuk a mártírok ma még élő gyermekeinek, akik 10-15 évesen, gyerekként maguk is átélték '44 borzalmait, és később egy életen át megbélyegzettként éltek a volt Jugoszláviában (nem engedték őket egyetemre, nem volt lehetőségük munkába állni, nem kaptak útlevelet a hatvanas évek végéig, nem egy esetben 1970-ig, miközben mások már 1961–62-ben kivándorolhattak az első hullámban Németországba vendégmunkásnak stb.), akkor Áder úr elfordította a fejét ettől az idős asszonytól, válasz nélkül hagyva őt (a szerb TV bemutatta a jelenetet, a magyar TV érdekes módon kihagyta).

Ebben – tehát a már csaknem két éve létező törvényes lehetőség kihasználásában – Magyarországnak ugyanakkora felelőssége van, mint magának Szerbiának.

Milyen megbékélés ez, amikor egy maroknyi aggastyán túlélő, akik végigszenvedték a megbélyegzés és a kirekesztés évtizedeit, nem tudnak élni a törvény adta lehetőségekkel, miközben a Kopár-szigeteket megjárt szláv nemzetségű sorstársaiknak sorra ítélik oda a szerb bíróságok a kártérítéseket?!
Miért siklik át a magyar kormány és a magyar parlament azon, hogy a belgrádi Rehabilitációs Bizottság nemzeti alapon diszkriminál, és a törvény által előírt 90 napos válaszadási határidőket többszörösen túllépi, nem egy esetben egy teljes év elteltével sem reagál a magyar áldozatok ma még élő, a borzalmakat túlélő, ma 80 év körüli gyermekeinek a kérelmeire?!

Van olyan eset is, hogy egyik áldozat pert nyert annak a városnak a bíróságán, ahol '41 tavaszán az édesapja szerbek tucatjait mentette meg a Horthy-alakulatok általi kivégzéstől (egyes becslések szerint nem 19 áldozata lett volna a magyar bevonulásnak '41 áprilisában abban a városban, hanem akár 150-200 is lehetett volna, ha az édesapja nem vállal garanciát a kommunizmussal meggyanúsított szerb városlakókért, többek között egy akkor ismert orvosnőért is), s a szerb állam megfellebbezi a pozitív ítéletet – amelyben a bíróság 730 ezer dinár fájdalomdíjat ítélt oda neki –, arra hivatkozva, hogy a kereset 2010-ben, túl korán lett beadva!

A fellebbviteli bíróság pedig Újvidéken mintegy 20 hónapja nem hoz ítéletet, a bizottság Belgrádban pedig csaknem egy éve szintén hallgat, többszörösen átlépve a 90 napos válaszadási határidőt!

Milyen megbékélés ez?

Ha a magyar állam ezt megbékélésnek nevezi, akkor legyen szíves és kártalanítsa ő maga ezt a maroknyi áldozatot a szerb állam helyett most, a ma érvényes törvények alapján, míg a 80 év körüli áldozatok még élnek, aztán később rendezze a számlát a szerb állammal.

Ez lenne, kérem szépen, a megbékélés, enélkül sajnos nem beszélhetünk semmilyen megbékélésről – porhintés és álságos színjáték!

Zagyva Tibor

Bozóki Antal (hon)lapja

Olvasók rovata - VajdaságMA

Kilenc év után illene beismerni: Magyarverés volt az – a javából!

Nagy valószínűséggel a mai napon majd minden-minden a szerb és a magyar nép történelminek nevezett megbékéléséről fog szólni, és mindenki, aki ad magára, aki valamit is számít a Délvidéken, az most Csurog felé veszi az útját, hogy jelen lehessen azon az eseményen, amelytől sorsának kedvezőbbre fordulását reméli, és amelyre hetven esztendeje vár az itteni magyarság. 

A romantikus népbódítók már-már kissé erőltetett ünnepillúzió-keltésével egyidejűleg – bár egyelőre úgy tűnik, hogy teljesen hiábavalóan – figyelmeztetnek az óvatosan realista nemzetféltők: azért csak csínján bánjunk ezzel a nem is olyan hirtelen támadt, de kétségkívül valahonnan a mélyből, elemi erővel föltörő elragadtatással, mert a szokásos viselkedésminta-követésünk „végeredményeképpen” megint kötelező lesz a rafinált és kétszínű szerb politikában való csalódásunk és elkerülhetetlen az epekeserű kiábrándulásunk. 

Könnyen megtörténhet, hogy a jóhiszeműségünk és a naivitásunk áldozatává válunk, csak azért, mert nem akarunk tudomást venni arról, ami pedig magánál a napnál is világosabb: a módszeresen kitervelt sanyargatásunk esztendei még korántsem értek véget, és nemhogy messze még az ábrándosan délibábos délvidéki Kánaán, hanem tulajdonképpen nem is létezik. Egy (bocsánat: két) főhajtástól, egy-két „elnézést kérünk”-től, egy-két politikusi „adott szótól” még nem teremtődik meg egy csapásra az erkölcsi jóvátétel, nem lesz egy tollvonással anyagi kárpótlás és nem kerül le az itteni magyarságról a kollektív bűnösség bőrégető bélyege. Szoboravatástól, emlékmű-koszorúzástól, hangzatos, politikai szóvirágos monológoktól a megítélésünk nem fog varázsütésre, reggelre megváltozni. Holnap sem tekintenek ránk másként, mint teszik azt ma.

Kit is vertek meg valójában?

A mai kölcsönös politikusi/államfői főhajtással azonos időben egy sajnálatos eseményről is éppen most kell(ene) megemlékeznünk. Sunyi módon nem hallgathatjuk el, mint ahogyan meg nem történtté sem változtathatjuk. Betyárbecsületbeli kötelességünk beszélni róla, mert ezt kéri rajtunk számon az elnyomott, vagy az éppen csak szendergő, el-elszunnyadó lelkiismeret. Nem cselekedhetünk másként akkor sem, ha a szívünk szerint (és szégyenünkben) inkább elkendőznénk, elhazudnánk vagy letagadnánk.

Nem feledkezhetünk meg arról a napról, annak az éjszakának a történéseiről, amelyre aligha lehet büszke a Szerbiában élő magyarság. Mert akkor – napra pontosan kilenc évvel ezelőtt (2004. június 26-án) – mindannyiunkat arcul ütöttek, megvertek, megaláztak, megbántottak. Mert akkor és ott, azon a temerini piactéren egy szerb nemzetiségű fiatal fizikai bántalmazása mellett valójában igazi magyarverés történt. Akkor és ott valamennyiünket megkiskorúsítottak és megszégyenítettek. Börtönbe zártak és megbüntettek. Rabruhába öltöztettek és megbilincseltek. Azóta is fogva tartanak és kíváncsian kémlelik: tűrjük-e, bírjuk-e még?

A kilenc évvel ezelőtt történtek miatt öt helybeli magyar fiatal hosszú évekre börtönbe került. Hála és köszönet érte a politikusoknak, akik vehemens igyekezettel próbáltak – minden ellenszegülésre, renitenskedésre hajlamos délvidéki magyar számára – elrettentésül szolgáló politikai ügyet kreálni a történésekből. Akik azóta sem, most sem iparkodnak az ügy súlyát/terhét magukra vállalni, akik a közszemlére bocsájtott meggyalázásunknak, a nagyszerb szégyen- és kínzóoszlophoz kötö(zö)ttségünknek azóta sem vetettek véget. Akik az elítélteket szándékosan a börtönben felejtették, azok családjának pedig közömbösen hátat fordítottak. Önmagukról állítván ki – ezzel a felsőbbrendűséget színlelő, elutasító magatartással – árulkodó bizonyítványt.

„Sokat várok a mai államfői találkozótól!”

Nyolc és fél év raboskodás után tavaly ősszel a börtönbe zárt öt temerini férfi közül kettőt kiengedtek. A tizenegy és fél évre elítélt Szakáll Zoltán és a tízévnyi bezártsággal riogatott Horváth Árpád most már szabad, a maga útját járja.  

Szakáll Zoltán: Magamról fölöslegesnek tartok bármit is nyilatkozni. Igazából nem azzal kellene foglalkozni, hogy ketten már kiszabadultunk, hanem a három társunk ügyével, akik még talán évekig bent maradnak. Én sokat várok a mai csurogi államfői találkozótól, bízom abban, hogy a két ország vezetője mindent megtesz a börtönben lévők szabadon bocsájtása érdekében. Már csak azért is, mert hármuk közül ketten már letöltötték a büntetésük kétharmadát. Arról nem is beszélve, hogy már régen megbűnhődtek az elkövetett vétségükért. A hétvégén Szlovákiában jártunk, ahol négy településen találkoztunk és elbeszélgettünk az ottani fiatalokkal. Mindenütt beszámoltunk a „temerini fiúk” esetéről, ők pedig kitartásra bátorítottak és a támogatásukról biztosítottak bennünket.

Horváth Árpád: Azt hiszem, kevés olyan ember akad a környezetünkben, aki eddig még nem hallott vagy nem olvasott mindarról, ami a „temerini fiúkkal” megesett.  Érdemes lenne kutatni és feltárni az események, történések okait, és azt, hogy miként kerülhetett sor ilyesmire a 21. században. Ráadásul egy olyan országban, amelyik az Európai Unióba igyekszik. Sok feltáratlan dolog, számtalan furcsaság, elemzésre váró körülmény húzódik itt még a 9 évvel ezelőtti történések hátterében. Ezek eddig mind rejtve voltak… Remélem, hogy a három társunk is mielőbb kiszabadul. Szerintem az anyaországnak kellene erélyesen követelnie a „temerini fiúk” azonnali szabadon bocsájtását.    

Remélni, várni, csalódni…

- Reménykedünk, várakozunk, aztán újra és újra csalódunk. Majd kezdődik minden elölről. Ismétlődik ugyanaz évről évre. Immár 9 esztendeje – mondja a 15 évre elítélt ifjabbik Máriás István édesapja. 

– Kilenc hiábavaló év telt el idáig, kilenc évet vettek el az életünkből. Ennyi idő alatt sok más érték is veszendőbe ment, vagy örökre eltűnt. Először a feleségem édesapjától kellett megválnunk, néhány héttel ezelőtt pedig az enyémet is eltemettük. Sokszor arra gondolok, hogy ki lesz a családunkban a következő, akitől a gyerekünknek nem lesz lehetősége végbúcsút venni, mert a börtönből egyetlen percre sem engedik ki. Mostanában gyakran beszélnek a politikusok arról, hogy 2013 a magyar és a szerb nép közötti megbékélés éve lesz, és erre a közös főhajtásra, erre a régóta várt történelmi pillanatra ma végre sor kerül. Számunkra ez kétszeresen fontos, hiszen Tomislav Nikolić államelnökünk tavaly – Horváth Árpád és Szakáll Zoltán szabadulásakor – a szavát adta arra, hogy a továbbiakban sem fog megfeledkezni a börtönben maradt három elítéltről. Reméljük, hogy erre a több mint fél évvel ezelőtt tett ígéretére a mai napon emlékeztetni fogják.  

A felesége, Máriás Ilona a következőket fűzi még hozzá: 

– Ebből az életből ne kérjen senki! Ebből a fájdalomból ne kérjen senki! Ez borzasztó. Én nem kívánok magamnak se palotát, se drága ruhát, csak az az egy kívánságom van, hogy mielőbb itthon lehessen a fiam. Szabadon. Várom haza mindennap. A hitünket megőriztük és még mindig várunk a csodára. Arra a csodára, hogy egy napon majd ő nyitja be a házunk kapuját, és csak annyit mond: Anyám, apám, hazajöttem!

„Bele sem merek gondolni: még három év!”

Ezt már Illés Zsolt mondja, aki időről időre a végsőkig elkeseredik, majd aztán új erőre kap, és megint reménykedik, bizakodik.

– Semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy innen kiszabadulhassak. Aki nem volt még hasonló helyzetben, meg sem érti, talán el sem tudja képzelni, hogy milyen a hosszú éveken át tartó bezártság. Idebent nagyon lassan múlik az idő. A télen még bíztam abban, hogy ha majd letöltöm a rám szabott 13 évnyi börtönbüntetésem kétharmadát, akkor kiengednek. Februárban ez le is járt, de az újvidéki bírósághoz benyújtott kérelmemet elutasították. Válaszukban azt írták, hogy leghamarabb 2016. március 8-án szabadulhatok. Bele sem merek gondolni: az még 3 év! És mi lesz addig? Új gúnyába öltöztetett régi ígéretek? Ha most elvetették a beadványomat, ugyan mi változ(hat)na decemberig? 

Uracs József is nagyon várja már a szabadulását. Féltestvérének, Szabó Etelkának szokta elpanaszolni a gondjait:

– Jóskával levél által tartjuk a kapcsolatot. A legutóbbi jelentkezésekor valószínűleg nagyon mélyen lehetett, mert leginkább az itthoniak felől érdeklődött. Kérte, hogy mielőbb küldjek fényképet a lányaimról meg az unokámról, hogy megláthassa őket. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy rajtam kívül senkije sincs. Az egyetlen nővérét, aki még úgy-ahogy törődött vele, tavaly eltemettük, a bátyja viszont hallani sem akar felőle. Én sajnos nem tudom látogatni, mert mi is rossz körülmények között élünk. Most éppen minden pénzünket a férjem gyógykezelésére költjük. Tudom, hogy neki is nehéz a benti élet. Nyugtalan, ideges. Nemrégiben kérelmezte ő is, hogy helyezzék szabadlábra, de a beadványát elutasították. Ha a teljes büntetését, mind a tizenegy és fél évet le kell töltenie, az mindannyiunk számára nagyon hosszú lesz.

Virtuális megemlékezés?

Mióta az öt temerini magyar fiatal börtönbe került, azóta minden évben június 26-án a családtagok és a barátok megemlékeztek a piactéren a történtekről és követelték az elítéltek szabadon bocsájtását. Kilenc év után azonban ez a találkozó most elmarad. Ami persze egyáltalán nem jó, mert a figyelemfelkeltésnek ez a média által is támogatott módja hozzájárult ahhoz, hogy az egykori „temerini fiúkról” ne feledkezzünk meg.

Ne feledkezzünk meg még ezen a rendhagyó mai napon sem, amikor minden másról és másokról szól, nem a börtönben lévőkről. De talán mondhatjuk úgy is, hogy: amikor látszólag minden a délvidéki magyar áldozatokról szól. És akkor már róluk is szó van. Mert a maguk extrém módján ők is annak számítanak. Áldozatnak.

Végezetül még egy eretnek gondolat: ha ma délután a szokásos helyszínen sor kerülne a hagyományos megemlékezésre, akkor esetleg a fentebb emlegetett két államfő is (minthogy kiváló ismerői és elkötelezett támogatói az ügynek) tiszteletét tehetné azon a sokat emlegetett temerini piactéren. És akkor egy napon akár két megemlékezést is lebonyolíthatnának. Mármint egy valóságosat, meg egy virtuálisat. (Ez utóbbit persze csak az én képzeletemben…)

Szabó Angéla