A június 26-ai csúrogi
„megbékélés" egyre inkább csak színjátéknak tűnik
annak fényében, ahogyan a két állam, Szerbia és Magyarország a
ma még élő, 1944–45 őszét-telét túlélő, a későbbiek
folyamán a társadalomból kirekesztett, „népellenség"-nek
megbélyegzett, ma többségükben 80 év körüli áldozatokhoz
viszonyul. Magyarország és Szerbia közös
felelőssége, hogy ezen maroknyi, ma még élő idős áldozatot a
2006. és a 2011. évi törvény értelmében kártalanítsa (ha már
nem hajlandóak az esetleg ma még élő, szintén aggastyán korú
partizán bűnöző tetteseket felkutatni, és háborús bűnösökként
bíróság által elítélni).
És ez a valódi tabu, amihez a magyar államvezetés még véletlenül sem mer hozzányúlni.
Amikor június 26-án egyik 1944-es délvidéki mártír ma nyolcvanéves lánya a rendőrkordonon váratlanul áthatolva mintegy öt méter távolságra került Áder úrhoz, és megkérdezte tőle, mi lesz a sorsuk a mártírok ma még élő gyermekeinek, akik 10-15 évesen, gyerekként maguk is átélték '44 borzalmait, és később egy életen át megbélyegzettként éltek a volt Jugoszláviában (nem engedték őket egyetemre, nem volt lehetőségük munkába állni, nem kaptak útlevelet a hatvanas évek végéig, nem egy esetben 1970-ig, miközben mások már 1961–62-ben kivándorolhattak az első hullámban Németországba vendégmunkásnak stb.), akkor Áder úr elfordította a fejét ettől az idős asszonytól, válasz nélkül hagyva őt (a szerb TV bemutatta a jelenetet, a magyar TV érdekes módon kihagyta).
Ebben – tehát a már csaknem két
éve létező törvényes lehetőség kihasználásában –
Magyarországnak ugyanakkora felelőssége van, mint magának
Szerbiának.
Milyen megbékélés ez, amikor egy maroknyi aggastyán túlélő, akik végigszenvedték a megbélyegzés és a kirekesztés évtizedeit, nem tudnak élni a törvény adta lehetőségekkel, miközben a Kopár-szigeteket megjárt szláv nemzetségű sorstársaiknak sorra ítélik oda a szerb bíróságok a kártérítéseket?!
Miért siklik át a magyar kormány és a magyar parlament azon, hogy a belgrádi Rehabilitációs Bizottság nemzeti alapon diszkriminál, és a törvény által előírt 90 napos válaszadási határidőket többszörösen túllépi, nem egy esetben egy teljes év elteltével sem reagál a magyar áldozatok ma még élő, a borzalmakat túlélő, ma 80 év körüli gyermekeinek a kérelmeire?!
Van olyan eset is, hogy egyik áldozat pert nyert annak a városnak a bíróságán, ahol '41 tavaszán az édesapja szerbek tucatjait mentette meg a Horthy-alakulatok általi kivégzéstől (egyes becslések szerint nem 19 áldozata lett volna a magyar bevonulásnak '41 áprilisában abban a városban, hanem akár 150-200 is lehetett volna, ha az édesapja nem vállal garanciát a kommunizmussal meggyanúsított szerb városlakókért, többek között egy akkor ismert orvosnőért is), s a szerb állam megfellebbezi a pozitív ítéletet – amelyben a bíróság 730 ezer dinár fájdalomdíjat ítélt oda neki –, arra hivatkozva, hogy a kereset 2010-ben, túl korán lett beadva!
A fellebbviteli bíróság pedig Újvidéken mintegy 20 hónapja nem hoz ítéletet, a bizottság Belgrádban pedig csaknem egy éve szintén hallgat, többszörösen átlépve a 90 napos válaszadási határidőt!
Milyen megbékélés ez?
Ha a
magyar állam ezt megbékélésnek nevezi, akkor legyen szíves és
kártalanítsa ő maga ezt a maroknyi áldozatot a szerb állam
helyett most, a ma érvényes törvények alapján, míg a 80 év
körüli áldozatok még élnek, aztán később rendezze a számlát
a szerb állammal.
Ez lenne, kérem szépen, a megbékélés, enélkül sajnos nem beszélhetünk semmilyen megbékélésről – porhintés és álságos színjáték!
Zagyva
Tibor
