Döbrögi Magyarkanizsán

 - Hát maga egy hitvány megalkuvó! Nem érti, hogy jobb állva, emelt fővel meghalni, mint térdelve élni?
 - Ó, én a fordítottját vallom. Jobb állva élni, mint térdelve meghalni, fiatal barátom.

(Joseph Heller: A 22-es csapdája)

A gyérülő üstökűbbje, a már szarkalábas szemű, sokat megélt kanizsaiak talán emlékeznek arra az időszakra, amikor boldog-boldogtalan közgazdásznak állt. Tiszát lehetett rekeszteni a sok esti iskolás könyvelővel, pénzügyessel, irodai bonyolítóval. A hamarjában egyetemi diplomával gyorspatkolt igazgatók, vezető pártkatonák, a „csókai egyetemen” doktorált káderek a vállalatok élén bizonyíthatták tudásukat. Társult Munka Alapszervezetek, munkástanácsok, szocialista önigazgatás… Ó, ti mai idők fiai, miről maradtatok le!...

A közgazdaságtan divatszakmának számított. Nem mellesleg az akkori Jugoszláviában, pont ebben az időszakban pörgött föl szédületesen az infláció. Pedig tengernyi közgazdász szakértette. Mégis rohadt szét a rendszer. Elvi meg pénzügyi síkon egyaránt. Ugyanis a gazdasági válság mifelénk sosem akut, hanem penetráns velejárója maradt  a mindennapjainknak. Hovatovább elmaradhatatlan része az életünknek. Megszoktuk. Pont úgy vagyunk vele, mint púpos ember a púpjával – már csak azon dühöngünk, ha a tetejében még le is sántulunk…

Elnézve a jelenkori Szerbia helyzetét: a púp, meg a lesántulás mellett egyre inkább a mozgásképtelenség lesz úrrá rajtunk, biztos, ami biztos – hályoggal a szemünkön.

Nem is igen jutunk előbbre.

Jancsó egyik filmjében látni a pásztorembert, ahogy egy helyben toporog. Jól érzi magát, a téli pusztában, süvöltő szélben is melegszik. A kép alján gőzölög valami, aztán a kamera lemutat: a mezítlábas öreg friss tehénlepényt dagaszt…

Hát, valahogy így dagonyázunk mi is. Örülünk annak a kis melegnek. A szagot már régen bírjuk. Illúzióink nincsenek. Aki teheti, pakol innét.

Néhány éve az általános iskolás ballagókat kedélyeskedve kérdeztük: Na fiatalok, hogyan - merre tovább?

A válaszadók kétharmada Magyarországot jelölte meg úgy, hogy amikor visszakérdeztem tőlük, pontosan melyik szakmát, gimnáziumot választanák, akkor pusztán egy tanácstalan vállrándítás volt a felelet. Tökmindegy, mondták. Csak el innét. Szerencsét próbálni, mint a mesében a Ludas Matyi.

Hogy nem mesevilágba való a párhuzam: azt vesszük észre, hogy folyamatosan köztünk jár Döbrögi méltóságos úr is. Pontosabban a szelleme. Ami megtestesíti a bugrissággal elegy kivagyiságot, a pénznek és a hatalomnak a mindenhatóságát. Mert ne higgye senki, hogy a Döbrögi-félék kipusztultak a nénémasszonyos- urambátyámos idők végeztén. Dehogy!

A mindenkinél mindent jobban tudó, rátarti, korlátolt szemlélet itt maradt, túlélt közöttünk. Áporodott a levegő, ahol szellőztetés sosincs. Döbrögi meg azért mindig vigyázott arra, hogy túl nagy huzat ne legyen. Legszívesebben a zsalugátereket is beszögeztette volna.

Így esett meg, hogy ama nyomorúságos idők mára rendre visszaköszönnek. Igaz: cseléd helyett bejárónő van, a zsellérek sorsa meg a napszámosé, de a hajdani fölpofozott béresnek ugyanúgy fájt a megaláztatás, mint napjainkban a minimálbéren tartott munkavállalónak, a fölmondás rémével szorongatott melósnak. Soha ennyi József Attila-i Mama nem mosott, vasalt, teregetett kiszáradt lélekkel és kiszikkadt kézzel, a napi betevőért gürcölve. És nem tántorgott ki ennyi József Áron sem külföldre, az élhető élet reményében.

Nincs érdemi változás. Csak a költőink fájdalma maradandó. Meg a kérdéseink ugyanazok.

Viszont Döbrögi éli tovább a világát. Ámbár, mára nem hintóban terpeszkedik, hanem drága autót vezet, netán sofőrje is van, aki kinyitja neki az ajtót. Lehet, hogy nem a rizsporos parókás ispánja szalutál neki zsinóros mentében, hanem az öltönyös beosztottja, igazgatóhelyettese, cégmenedzsere, főkönyvelője vagy egy fontoskodó talpnyalója hívja mobiltelefonján, eldöntve életet, halált, mások sorsának alakulását. A nyusztprémes dolmányt lecserélték méregdrága, márkás öltönyökre, arany karórára. Parfümfelhő járja.

Mert a Döbrögi-fajta már csak olyan: szereti illatfelhő által álcázni, hogy fürdőszappant már igen régen látott őkelme. A lelke tán sosem.

Mennyire hiányzik egy bátor Ludas Matyi, aki végre merne változtatni, és nem háromszor, de sok százszor, ezerszer - minden alkalommal - helyettünk is igazságot tudna tenni!

Pósa Károly