JAVASLAT ÉLETFA DÍJ KITÜNTETÉSRE
Tárgyi alkotóművészet kategória a népi hangszerkészítés formai és funkcionális követelményeinek megfelelő hangszerek, hangkeltő eszközök készítőjének:
Név:
Vrábel JánosMunkahely: 2003-tól rokkantnyugdíjasa
Foglalkozása, beosztása: Képzőművészet szakos tanár volt.
Születési hely: Csóka év 1953 hónap 12 nap 20.
Anyja neve: Nagy Erzsébet
Lakáscíme: Vujity fivérek 13, Csóka 23320, Délvidék - Vajdaság – Szerbia
Korábbi állami kitüntetései: Ez idáig nem kapott állami kitüntetést.
Javaslat a kitüntetés átadás időpontjára: 2009. augusztus 20.
Hivatalos indokolás (1 mondat): Több mint három évtizede a magyar nép szellemi és tárgyi örökségének megszállott ápolója és terjesztője a Délvidéken.
Részletes indokolás, szakmai életút ismertetése (túloldalon):
Dátum: 2009. február 25.-én Csókán
Felterjesztő:
Margit Zoltán
Csókai Földművesek Egyesületének V.T. elnöke
Annus József Szakoktatási és Közművelődési Központ
Vrábel János szakmai életútja
„Néhány évvel ezelőtt még szinte minden falusi gyerek tudott nádból, fűzfavesszőből, ha mást nem (is) legalább sípot készíteni. Most Zentán a Május 25-e Általános iskola tanulói Vrábel János tanár vezetésével készítik az első gyermekhangszereket: nádsípokat, okarinát, körtemuzsikát. A szorgos gyermekkezek munkája nyomán készülnek az első lopótökmirlitonok . Kukorica és napraforgószárból a hegedűk, a különböző népi hangszerek.”
Falusi László
Malomkő az alföldi kapu alatt (1985)
Vrábel János 1953-ban született Csókán. Szülei földműveléssel foglalkoztak. Az általános iskolát Csókán, a mezőgazdasági középiskolát Magyarkanizsán fejezte be. Az újvidéki Pedagógiai főiskolán 1975-ben diplomált képzőművészeti szakon.
A népművészet iránti szeretete már gyermekkorában megmutatkozott. Gyűjtötte, őrizte a népművészeti tárgyakat, s azok alkotásra késztették.
A 70-es évek elején kezdett népzenével, népi hangszerekkel foglalkozni. A csókai Móra Ferenc művelődési egyesület alapító tagjaként aktívan részt vett annak munkájában a népi kultúra, a hagyomány gyűjtésében, megőrzésében és átvitelében a fiatalabb generációkra. Több citerazenekart alapított, a gyermek citerazenekar abban az időben a legjobb citerazenekar volt Délvidéken. Muzsikájukat egy kiadott kislemez őrzi. Mivel a zenekarnak szüksége volt jó citerákra, János elkezdett citerákat készíteni, amelyben nagy segítségére volt a sándorfalvi Budai Sándor citerakészítő mester. Ebben az időben készítette el az első tekerőt, ami a Szegedi Múzeumban lévő tekerőnek a rekonstrukciója volt, itt pedig Bársony Mihály tekerőkészítő mester segítette.
A 80-as években a hajdúszoboszlói népzenei alkotótáborban fejlesztette tovább tudását a citerán, tekerőn és más népi hangszereken való muzsikálással. A velemi fafaragótáborban részt vett a kovácsműhely építésében, a tatabányai fafaragó táborban készült alkotását pedig a városnak ajándékozta. A különböző kézműves táborokban ismerkedett meg a hagyományos népművészet különböző ágaival-nemezeléssel, korongozással, népi szőttesek készítésével, amit később fiataloknak és minden érdeklődőnek tanított a délvidéki és magyarországi táborokban is.
Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Vrábel János Délvidéken a magyar népzene nagykövete volt és maradt, amely az Ohridban (Macedónia) megrendezett balkáni folklórfesztiválon, az Abrašević fesztiválon, a Radencin (Szlovénia) megrendezett Nemzetközi fesztiválon, valamint az egész Vajdaságban és Magyarországon való vendégszereplésekben valósult meg. A 80-as években rendszeresen fellépett a becsei BATYU népzenei együttessel a Budapesti Táncház találkozón, az utóbbi években pedig dudamuzsikájával szórakoztatja minden évben a szarvasi Pásztortalálkozó és dudás fesztivál közönségét. Munkásságát megörökítette már számtalanszor az újvidéki, belgrádi és budapesti televízió is.
A 90-es évek elején az ő vezetésével, a Móra Ferenc művelődési egyesület néptánccsoportja, amely akkor a legerősebb csoport volt Délvidéken, bejut a budapesti Ki, mit tud vetélkedő középdöntőjébe, amelyet számos vendégszereplési meghívás követett az egész Vajdaságból, Magyarországról, de még Kárpátaljáról is. János indította a kanizsamonostori néptánc tábort, a tiszaszentmiklósi nemezelő tábort és a zentai kerámia tábort. Ezek a táborok éveken keresztül több száz fiatallal szeretették meg a magyar népzenét, néptáncot és hagyományos kézművességet.
Mindezek mellett Jánosnak volt ideje és ereje arra is, hogy családi házát hagyományosan – népművészeti tárgyakkal rendezze be, faragott kapu és bejárati ajtó, falon és földön nemezszőnyegek, faragott asztal, székek, szekrények, saját készítésű kávés csészék, teás bögrék, tányérok, tálak stb.
János idősebb fia vízügyi mérnők, a néptánc elkötelezettje, néptáncoktató állásban. Fiatalabb fia pedig a jászberényi néptáncegyüttes táncosa. Mindketten nemcsak a népi hangszerek készítését sajátították el, hanem megtanultak korongolni, nemezelni, szőni is, hisz egész fiatalkoruk óta a különböző néptánc, népzenei és kézműves táborokat járják egész nyáron.
János 1994-ben Terján kitelepítésének (ledózerolásának) 40. évfordulójára emlékkeresztet készített, amely a volt falu temetőjét jelzi. Ő az eszmei szerzője és elkészítője a csókai katolikus temetőben felállított keresztnek is, amely az 1831-es kolerajárvány áldozatainak temetkezési helyét jelöli.
A 90-e évektől a mai napig János nagyon sok archaikus magyar népi hangszert –dudát, kobozt, tekerőlantot, citerát, dobot, primmtamburát, űtőgardont, körtemuzsikát, okarinát készített és 2002-ben a szegedi Natura Nemzetközi Kézműves Szakkiáltás és Vásár kiállításon bemutatott népi hangszereit a Duna-Tisza-Kőrös-Maros Regionális Együttműködés Titkársága különdíjban részesítette a következő indoklással:
“Vrábel János, az első nomád nemzedék tagja. Kipróbált számos kézműves tevékenységet, mesterséget, volt népzenész, fazekas, utóbb hangszerkészítő. Vezetett nemezelő tábort, tanított Magyarországon, egyik alapítója a Vajdasági Magyar Folklór-központnak. Délvidék egyetlen magyar dudakészítője, de kezéből kikerült már citera, furulya, nagybőgő, koboz, dob, tekerőlant, körtemuzsika. Gyűjtött népzenét, tagja volt több népzenei együttesnek, játszik egyedül, táncházakban, oktatóműhelyekben.”
2004-ben Csóka Község Polgármesteri Hivatala is elismerését fejezte ki János munkásságára, Községi Díjban részesítette a hagyományok megőrzéséért, ápolásáért és terjesztéséért. Ugyancsak ebben az évben a délvidéki Pčesa – művelődési – történelmi társaság értékelte az eddigi munkásságát az Aranypacsirta díjjal a legjobb dudásnak kiáltották ki.
Továbbá János helyet kapott Dragoljub Zamurović: Vajdaság c. kötetében, ez a könyv Vajdaság szépségeit hivatott bemutatni. Falvak és városok, változatos tájak, az ősidők óta itt élő népek élete és szokásai elevenednek meg a könyv lapjain, a több mint kétszáz színes fénykép és ezekhez fűzött magyarázatok nyomán. A könyvben a szerző 232.-233. oldalon a következőképpen méltatja János munkásságát:
„A csókai Vrábel János a régi népi hangszerek mestere. Kobozokat, dudát, nyenyerét készít. A koboz ázsiai eredetű húros hangszer. Moldáviában őriznek néhány eredeti kobozt. A nyenyere furcsa hangszer. Se tambura, se nem hegedű. Húros hangszer, vonó helyett tekerője van. Ezen játszottak a zenészek az eldugott pusztai csárdákban. A Csepel szigeten élő szerbek a nyenyerét „kancafejnek”-nek vagy „vakok hegedűjének” nevezik. A dudát a régi Magyarországon főleg pásztorok fújták, de errefelé a molnárok és földművesek is. A duda egy kicsit „ördögi” hangszer. Fúvókája bodzából van, tömlője kecskebőrből, a dudasípot ördögfej formájú figura díszíti. A bodza, a kecske és a az ördög is alvilághoz tartozik. Régmúlt időkben az volt a szokás, hogy a pásztorok tavasszal dudával és galagonyabottal mentek nyájuk előtt. A duda hangjával kergették el a legelőkről a rossz szellemeket, boszorkányokat és egyéb ártó erőket, nehogy kárt okozzanak a jószágban„
János 2002-ben szívműtéten esett át, 2003 februárjától pedig rokkantnyugdíjasként újult erővel dolgozik az archaikus magyar népi hangszerek készítésén, a népművészet és hagyomány megszerettetésén az iskolás gyerekeknek szervezett, gyermekhangszerek –nádsíp, körtemuzsika, okarina készítésének, oktatásán keresztül.
2009.01.16. a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség plakettjét adományozták neki a népművészet terén kifejtett értékes tevékenységéért.
Dátum: 2009. február 25.-én Csókán
Felterjesztő:
Margit Zoltán
Csókai Földművesek Egyesületének V.T. elnöke
Annus József Szakoktatási és Közművelődési Központ
Életfa-díj Vrábel Jánosnak
Vajdasági kitüntetett
Államalapító Szent István király ünnepének alkalmából tegnap Budapesten az Iparművészeti Múzeumban dr. Hiller István miniszter Életfa-díjat adományozott Vrábel János csókai népzenésznek, a régi népi hangszerek mesterének, oktatójának a népművészet közvagyonként való kezeléséért, megőrzéséért és nemzedékek közötti átörökítése.
MTI
2009. augusztus 20., csütörtök
Vrábel János több száz gyerekkel szerettette meg a fazekasságot, a korongozást, a népdalokat
2009. augusztus 25. 0:00
Államalapító Szent István király ünnepének alkalmából múlt szerdán Budapesten az Iparművészeti Múzeumban dr. Hiller István miniszter Életfa Díjat adományozott a csókai Vrábel János népzenésznek, a régi hangszerek mesterének.
Vrábel János évtizedeken keresztül képzőművészet-tanárként dolgozott Zentán. Az iskolák alkotóműhelyeiben néprajzi előadásokat tartott, vezetésével a gyerekek népi fazekassággal, nemezeléssel, szövéssel ismerkedtek meg. Néptánc táborokat szervezett, alapítója volt a csókai Móra Ferenc Művelődési Egyesületnek. Már nyugdíjas, de az életformája nem változott: népi hangszereket készít, ápolja és terjeszti népi kultúránkat. A kitüntetettel otthonában beszélgettünk, aki elmondta, nagy megtiszteltetés számára a díj. Úgy érzem, nemcsak nekem szól, hanem minden határon túlinak. Azt jelenti, hogy figyelnek ránk odaát, elismerik a tevékenységünket, a fáradozásainkat. Tudnia kell a magyar kormánynak, hogy létezik határon túli magyarság, amely a népművészet, a színművészet, az irodalom terén rengeteget letett az asztalra.
– Sok mindennel foglalkoztam az elmúlt 30–40 évben, de minden tevékenységemet az itt élő magyar nemzeti közösség tárgyi, szellemi kultúrájának ápolása, terjesztése, oktatása vezérelte. Évekig dolgoztam Zentán rajztanárként és ott is igyekeztem a tanítványaimba beleoltani népünk művelődési kultúráját, művészetét. Elsők között voltam, aki Vajdaságban nemezeléssel foglalkozott. Zentán, míg tanítottam az iskolában, tizenéven keresztül kerámiaszakkört vezettünk Mezei Erzsébet tanárnővel, és a szakkörökön több száz gyerekkel szerettettük meg a népi fazekasságot, a korongozást, a népdalokat. Én ezt munkakörömön kívül csináltam, szeretetből, felelősségtudatból. Nemcsak megtartottam a képzőművészet órákat, igyekeztem többet nyújtani. A civil életben is mindig ezen fáradoztam. Ez egy életforma, melyet rám szabtak.
– Díjjal, vagy díj nélkül ezt életem végéig csinálom, szeretetből. Az élet ugyanúgy megy tovább, esetleg csak nagyobb felelősség tudatában végzem feladataimat. Az elmúlt évtizedekben sok díjat kaptam, minden kitüntetés ösztönzést jelentett, így ez is.
– Képzőművészeti főiskolát végeztem, mindig szerettem rajzolni, így nem is volt kérdés, mi lesz a szakmám. A családban nem voltak festők vagy szobrászok, mert a felmenőim mind földműveléssel foglalkoztak, de mindig voltak a családban ügyes kezű mesteremberek. A dédnagyapám mindent meg tudott faragni, amire szükség volt. A nagyszüleim padlásán hangszereket is találtam, úgyhogy ők is szerették a zenét.
