„Amikor az emberek félnek a kormánytól, az önkényuralom.
Amikor a kormány fél az emberektől, az szabadság.”
(Thomas Jefferson)
Az öt kis magyar pártunkra vonatkozó (ahogy Kopeczky
László mondaná) legutóbbi sziporkázó elméncséget a Vajdasági
Magyar Szövetség eddigi köztársasági képviselő asszonya, Kovács Elvira fogalmazta
meg, olyképpen, hogy: a VMSZ-nek programja van, a többinek meg csak pártvezére. „Ha
megnézzük ezeknek a pártoknak a honlapjait, nem nyújtanak semmit, nem ígérnek
ez alkalommal semmit.” Meg azért egy kis szavazótábora is akad még –
gondolom én –, nyilván nem olyan tekintélyesen terebélyes, mint az ő VMSZ-üké
(és nem is a belgrádi szerbek közül való, hanem vajdasági magyar), de mégiscsak
van…
Ehhez a szédítő szellemi magaslathoz emelkedett fel aztán Pásztor
István is – minden vajdasági magyar ember jóakaró jótevője és
eszmei-politikai atyja –, aki egy jól irányzott félmondatával ügyesen lecsapta
a szemünkről a hályogot. A maga tisztánlátásával utat mutatott minden eddigi
tévelygőnek és minden kétséget kizáróan végre rendet teremtett a nemzeti
előjelű politikai érdekvédelmi szervezeteink cirkuszi porondján. Egyik
közelmúltban adott interjújában kertelés nélkül kimondta: a vajdasági
magyaroknak csak egy politikai pártjuk van. Aki eddig mást gondolt
erről, az bizony igen nagy tévedésben élt. Merthogy csupáncsak a Vajdasági
Magyar Szövetség felel meg a PÁRT kritériumainak, a többi, a másik öt meg
legfeljebb csak azt hiszi magáról, hogy párt, de nem az. Hanem: alakulat
illetve formáció. (Vagy: hunmiféle-miegymás. Teszem hozzá én.) Ő többfajta
megfogalmazást használ, sokféle skatulyába próbálja meg begyömöszölni a VMSZ
politikai ellenlábasait. Nevezi őket kalandoroknak, sőt mégámokfutóknak is.
Részlet a nyilatkozatából: „A VMSZ mindig óvakodott a politikai
kalandorságtól, az ámokfutókkal való szövetségtől. Mi csak látszatra indulunk
egyedül, civil szervezetek, értelmiségiek, egyháziak állnak ki mellettünk. A
többi magyar párt? Van abban némi túlzás, amikor valaki ezeket az alakulatokat
pártnak nevezi. Ők egymással sem tudtak összefogni: az egyik visszavonult, a
másik a területi autonómiát Tadićtyal, Čanakkal, Petrovićtyal akarja
megvalósítani a lista 40. helyéről, a harmadik és a negyedik a bosnyákokkal és
a horvátokkal társulva a közös lista harmadik helyéről küzd a magyar
érdekekért.”
Magyarázza ezt a hűvös fejjel, megfontoltan, bátran, ám
mégis felelősségteljesen politizáló (ezek szerint: egyetlen) pártvezérünk, aki
a hétvégén esedékes választások ürügyén a Szerb Haladó Párt oltalmába ajánlja a
szakajtónyi vajdasági magyarságot. Jó farkaséhes farkasra bízza a
magatehetetlen bárányt! Mit sem törődve azzal, hogy mégcsak ennek a politikai
tömörülésnek a vezetői az igazi kalandorok és ámokfutók! Egyesek már
tanúbizonyságot tettek erről a húsz évvel ezelőtti délszláv háborúk idején.
(Alighanem éppen az akkori események miatt indítványozza most Vučić és Nikolić
bíróság elé citálását Boszniában Omer Isović, az egykori boszniai
hadsereg tagja és a hadirokkantak egyesületének későbbi elnöke. Jó az
időzítése, éppen a szerbiai választások előtt.) Nem volt az olyan régen, hogy
már ne emlékeznénk rá, micsoda dörgedelmet fogalmazott meg Aleksandar Vučić a
NATO kilátásba helyezett légicsapásai kapcsán: „Ha megöltök egy szerbet, akkor
mi megölünk száz muzulmánt!” (Hogy is lehetne az ilyesmit elfelejteni?!)
„Az, hogy én mit gondolok a haladókról, magánügy, az a
fontos, hogy a választási programunkat hogyan valósítjuk meg. Egyezséget kell
velük kötnünk. Tetszik vagy sem, ma már más a vélemény erről a pártról, mint
három évvel ezelőtt” – hangzik továbbá az egyetlen magyar párt elnökének
kinyilatkoztatása. Mondókájának azonban több szépséghibája is akad. Ha egy
politikai párt tagságának, vagy netán az egész itteni magyarságnak a
képviseletében szövetkezik és tervez együttműködést a horvátországi és a
boszniai frontok egykori önkéntes harcosaival, az semmiképp sem lehet a
magánügye. Ha szimplán magánemberként barátkozna az államelnökünkkel és
társaival, talán még az sem számíthatna a kizárólagos magánügyének… Sokat
elárul ez a mondat a közlőjéről. Egyet gondol és mást mond. Ha nem így lenne,
nem is tartotta volna fontosnak mintegy közbevetni, hogy amit hisz a haladó
társairól, az legyen/maradjon csak az ő magánügye. (Ezek szerint mégsem olyan
patyolattiszták?)
Merem remélni, hogy vannak még olyanok a vajdasági magyarok
soraiban, akiknek semmit sem változott a véleményük erről a pártról az elmúlt
három évben (sem), és ha tartanak annak megerősödésétől/szélsőségességétől,
akkor a félelmük jogos és megalapozott. Akik szerint a haladók már eddig is
túlságosan előre haladtak, illetve többet haladtak a kelleténél.
Elnézve a leköszönőben lévő kormány első alelnökét, a Napnál
is világosabb, hogy a lehető legmagasabbra szeretne felkapaszkodni, hogy
kormányfői ambíciók fűtik, és még akár egy kisebb formátumú diktátor is
rejtőzködhet benne. Nem lenne szabad szem elől téveszteni, hogy mégiscsak
Vojislav Šešelj kádergyerekéről, neveltjéről van szó. Épp ezért nagyon is
indokolt a hűvös bizalmatlanság, az émelyítő viszolygás és a hátborzongató
félelem.
A jövendőbeli kormányfő – a választási készülődés
hevületében – igencsak hamis reményeket ébreszt és táplál Szerbia népében, hogy
nehéz idők jönnek ugyan, de van értelme a becsületesen végzett munkának, a
küzdelemnek – közben pedig egyre zártabbá és elszigeteltebbé válik a
társadalom, az adóharácsok kivetése nyomán nőttön nő az ínség, s ha majd a
türelmük legvégén, tehetetlen elkeseredésükben az utcára vonulnak az éhezők
tömegei, akkor nyugodt lélekkel rájuk küldi a rendőrséget. (Ennek jelei máris
megmutatkoznak Újvidék és Szabadka esetében. Mindkét város polgármestere a
kezelhetetlen közbiztonság és az elvadult bűnözés miatt a biztonsági szervek
felügyeletének megerősítését kérte a város rendőrparancsnokától. Már ha
hajlandóak vagyunk elhinni, hogy valóban ők indítványozták, és nem rájuk
erőltették az egyenruhásokat! Van éppen elég rendőr mindenütt, csak nem teszik
a dolgukat. Nincs szükség félelemkeltésre és a rendőrállam megteremtésére.)
Az igazi kérdés: akkor lesz-e majd, aki mindezért
felelősséget vállal? Vagy akkor is azt mondja: „Hogy mit gondolok a haladó
pártiak „köpönyegváltásáról”, meg a nyomorról és az erőszakról, az az én
magánügyem…?”
Szabó Angéla
Irgalmazz nékünk Jézus herceg...
