A szöveg részeiben tartalmaz obszcén kifejezéseket, érzékeny lelkületű olvasóimtól elnézést kérek, mert itt nincs cenzúra, így teljes egészében olvasható a történet! A dolgok arra felé gördülnek, hogy a Képes Ifjúságnak is hamarosan új felelős szerkesztője lesz? (...)
Tisztelt Szerkesztőség!
Egy cikket küldök önöknek,
szeretném, ha megjelentetnék. Anyám meséli, hogy régen volt egy
olyan rovata a Képes Ifinek, aminek Hyde Park volt a neve, és ebben
mindenféle viták zajlottak. Mostanában nem találkoztam ezzel a
rovattal, de talán vissza lehetne állítani, ha van rá igény.
Szerintem a levelem sokak problémája, nem csak az enyém, ezért
talán érdeklődésre tarthat számot, esetleg mások is
bekapcsolódnak majd a vitába.
Szívesen közreműködök egy ilyen
rovat szerkesztésében is, ha maguk nem győzik a munkát. :)
Egyedüli kérésem, hogy szeretnék inkognitóban maradni, mert itt
a faluban mindenki mindenkit ismer, nem szeretném, ha kiderülne az
identitásom, mert akkor még szörnyűbb helyzetbe kerülnénk
családostul. Nem említettem neveket, nem személyeskedtem, úgyhogy
talán nincs akadálya, hogy az én nevem se derüljön ki.
Üdvözlöm a Képes Ifi csapatát, és
jó munkát kívánok!
Barbarossa
Nem a tudás számít, hanem a
párttagság
Régóta készültem már írni, mert
nagyon tele van a f… hócipőm. Gondoltam, a Képes Ifi régen is
helyet adott a vitacikkeknek, talán megér egy próbát. Ha meg nem
közlitek le, hát nem közlitek.
Előrebocsátom: mindig is stréber
voltam. Vuk-díj, megnyert versenyek, a KMV-n minden évben ott
voltam, több kategóriában első helyezések stb. Tudom, hogy bűn,
de nem tehetek róla, kényszeres tanuló vagyok. :) Aztán
beiratkoztam az egyetemre. Nem volt könnyű a döntés, mert minden
érdekelt, humán és reál egyaránt. Pechemre a matematika mellett
döntöttem, amivel nem nagyon lehet manőverezni a munkaerőpiacon.
No, hogy ne húzzam sokáig a bevezetőt, időre lediplomáztam 9
fölötti átlagosztályzattal.
És akkor jött a feketeleves. Munkát
kellett találni. Visszajöttem a nagyvárosból fatornyos Tisza
menti városkámba, a szüleim házába, és beadtam a
jelentkezésemet jó pár helyre, iskolákba főleg. Volt, ahonnan
választ se kaptam, máshol meg indoklás nélkül elutasítottak.
Mindegy, gondoltam, előbb-utóbb majd
lesz valami, hiszen tudom, hogy éppenséggel nem dúskálnak
diplomás matematikatanárokban a környéken, akik magyar és szerb
osztályokban is tudnának tanítani. Az idő nekem dolgozik,
gondoltam.
Hát nagy lófaszt!
Már két éve, hogy a szüleim nyakán
lógtam, amikor megtudtam, hogy a saját városom középiskolájának
matematikatanára az iskolaév végéig nyugdíjba vonul. Fölcsillant
a reménysugár: eljött az én időm! Az iskola meg is hirdette az
állást, én pedig annak biztos tudatában adtam be a pályázatom,
hogy befutó leszek, hiszen pontosan tudtam, hogy nincs a községben
még egy állás nélküli diplomás matekos rajtam kívül.
Behívott az igazgató, hogy
elbeszélgessünk. Kávéval kínált, kedélyesen társalogtunk,
főleg a pedagógusi munka szépségéről, de szóba kerültek a
problémák is, hogy sok tanárnak nincs ki az óraszáma, másoknak
meg nincs diplomájuk, és hogy a diplomás szakkáder manapság
ritka, mint a fehér holló. Nem ígért semmit, mert azt mondta,
minden jelentkezővel le akar előbb ülni négyszemközt is
beszélgetni, de úgy éreztem, szimpatikus vagyok neki, és azt
sejtette, hogy minden adottságom megvan hozzá, hogy fölvegyenek.
Két hét múlva kaptam egy hivatalos
értesítést az iskolától, hogy a pályázatom el lett utasítva.
Nagyon bosszús voltam, mert el nem tudtam képzelni, hogy ki lehet
az, aki jobb tanulmányi eredményeket tud fölmutatni, és itt él a
községben, mert ugye ez is egy fontos kritérium.
Volt pofára esés, amikor kiderült,
hogy egy abszolvens csajt vettek föl, aki ráadásul még nem is
matekra, hanem fizikára járt! Értitek? Egy olyat, aki még be se
fejezte az egyetemet!
Kérdezősködtem, mit tudnak az
ismerőseim a csajról, mert én nem ismertem. Hát kiderült, hogy
az apucija egy VMSZ-es funkci, akinek nagy befolyása van a városban,
és nyilvánvaló, hogy elintézte a lányának ezt az állást.
Borzasztóan föl voltam és vagyok
háborodva. Próbáltam beszélni az iskola igazgatójával, de soha
nem ért rá, hogy fogadjon. Tehetetlennek érzem magam. Mindenki azt
mondja, lépjek be én is valamelyik pártba, mert „itt így mennek
a dolgok”. Hát leszarom, hogy hogy mennek a dolgok, akkor se fog
senki arra kényszeríteni, hogy ilyen alapon érvényesüljek!!!
Inkább éhen halok. Vagy megyek Ausztráliába.
Azóta, hogy ez történt, három hónap
telt el. Azt beszélik, a fölvett csajnak időközben vett egy
matematikadiplomát valamelyik zugegyetemen az apja, hogy „rendben
legyenek a papírok”. Mert ugye pénzük is van, noná!
Gyerekek, csináljunk valamit, hogy ez
ne mehessen így tovább! Legalább mondjátok el, írjátok meg ti
is, ha tudtok hasonló esetről. Ettől ugyan még nem lesz
egyikünknek se állása, de legalább megtörjük azt a csendet, ami
a tanügyben zajló disznóságokat övezi.