Csíkországban, hol az
erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú
rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan
mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar se
tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy
között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit
viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják:
Nyergestető:
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az
innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres
hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a
fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik
legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a
viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az
erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet
lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa
minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több
katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon
reggel.
Támadt a cár s a császár
hatalmas nagy
hadsereggel.
De a védők nem rettentek
- alig voltak, ha
kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad
viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették
őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák
kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság
láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy
hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
Mind egy szálig,
olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle
szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem
beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci
ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a
nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a
legszebben.
Kányádi Sándor
