Nyergestető - A Csíkí 200 bátor székely legendája

Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar se tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.

Úgy is hívják: Nyergestető:
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.

Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár s a császár
hatalmas nagy hadsereggel.

De a védők nem rettentek
- alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.

Úgy haltak meg a székelyek,
Mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.

Kányádi Sándor

A csíksomlyói búcsú

Fotó: SzegedMA

A csíksomlyói búcsú története 1444-ig nyúlik vissza, amikor IV. Jenő pápa körlevélben buzdítja a híveket, hogy a ferencesek segítségére legyenek a templomépítésben. Az elvégzett munkáért cserébe búcsút engedélyezett. A levélben a pápa is megemlíti, hogy a hívek nagy sokasága szokott összejönni ájtatosságnak okából és gyakorta nem szűnik meg Máriát tisztelni. A székely nép Mária-kultusza valószínűleg régibb időkig megy vissza, a „napba öltözött asszony” már a kereszténység felvétele óta a nép fő pártfogója és imáinak tárgya lehetett. 1345-ben "a székelyek által legyőzött tatárok akként nyilatkoztak, hogy őket nem a székelyek győzték le, hanem a székelyek élén egy nagy lovon ülő és a kezében bárdot tartó lovag (Szent László király), aki felett egy gyönyörű koronás szép királynő (Szűz Mária) lebegett"

A búcsújárás egyik hagyománya az erdélyi katolikusok emlékezetében egy legendás csatával függ össze amikor is 1567-ben János Zsigmond erdélyi fejedelem (aki római katolikus hitben nevelkedett, majd előbb lutheránus, később református hitre tért, halála előtt pedig unitáriussá vált) Csík, Gyergyó és Kászon katolikus lakosságát erőszakkal akarta volna unitárius hitre téríteni. A legenda szerint 1567 Pünkösd szombatján János Zsigmond nagy sereggel érkezett Csíkba, hogy érvényt szerezzen akaratának. A katolikusok István gyergyóalfalvi plébános vezetésével pünkösd 

szombatján gyülekeztek Csíksomlyón.

A Tolvajos-tetői (Pasul Vlăhița) ütközet alatt az asszonyok, a gyermekek és az öregek a csíksomlyói templomban imádkoztak, kérték Babba Mária (a Szűzanyát ma is így nevezik a csángók) közbenjárását, segítségét. A hagyomány szerint legyőzik a fejedelem seregét, azóta e győzelem emlékére rendezik meg minden évben a Pünkösdi búcsút.

A hargitai csata leírásának forrásául leggyakrabban id. Cserey Farkas 1780-ból való munkájára szoktak hivatkozni, melynek címe: Geographia Mariana Regni Hungariae. Cserey Farkas munkáját eddig legpontosabban 1862-ben Nagy Imre idézte A csíksomlyói tanoda és nevelde című írásának egy jegyzeté­ben, a gyulafehérvári püspöki levéltárban őrzött eredetiből.

„A székelyek, amióta a scithiai pogányságból kitértek, mindekkorig a sokrendbeli bajok, veszedelmes idők és a fejedelmek változása között is az igaz hitben megmaradtak. Elfajulván tőle Blandrata György dögletes tudománya után az ifjú János király, arra vetemedik, hogy már becsülete sem volt már senkinek előtte, hacsak szentháromságtagadó nem volt, végzést is írva az 1566. esztendőben Szent András napjában, hogy az erdélyi birodalomban mindenek Blandrata Györgytől függjenek s a tőle választott papoktól hallgassanak, akik pedig ezeket háborítanák, mint hitetlenek, úgy büntetődjenek.. E végzés mellé nem akarának állani a csíki székelyek; kerülgeti őket János király ígéretekkel s fenyegetésekkel is, de úgysem mehetne semmire velük; felmérgelődék azért s a következő 1567. esztendőben sok fegyveres népet bocsájta rájuk, hogy erőszakosan kitérjenek az igaz hitből. Vala Alfalúban egy buzgó lelkű, istenfélő megyés pap, István nevű. Ez jobbán is felbiztatá állhatatosságra a népet. Elszánák magukat, vagyonukat és életüket a régi szent hitüknek oltalmára s halálra lőnek készebbek, mint attól elszakadásra. Azt végezték, hogy ily utolsó veszedelemben az egész nép fejenként, kicsinytől fogva nagyig, házaikat, mindenüket odahagyván, e szentképhez gyülekezzenek s egy-szívvel-lélekkel könyörögjenek az Istenhez, hogy szentséges Édesanyjának- a magyarok régi Nagyasszonyának- érdemeiért tekintse őket ilyen nagy szükségükben. Egybe is gyülekezvén ... s köszönték a boldogságos Szűzet az ő szentképében s alázatosan kérték, hogy segítené meg őket s nyerne malasztot szent Fiától a közelgő veszedelmek elhárítására. Híre érkezik azonban, hogy Udvarhely felől nyomulnának feléjük a hadak; ennélfogva kiválogatták maguk közül, valaki csak fegyvert foghatott s rendbe állították őket az ott kiterjedt szép mezőre; a fehérnépekre, az öregeknek, a gyermekeknek megparancsolták, hogy míg odajárnak, ezen helyről el ne távozzanak, hanem imádják Istent és kérjék, hogy tőlük a malasztot Anyjának érdemeiért mennyei segítségét meg ne vonja. A fegyveres nép hasonlóképpen imádkozva, eléje kezd vonulni János király hadának. Szembe találkozván, fegyverre kele közöttük a dolog, nem hagyá Isten az igaz ügyet, felülfordulának a csíkiek s a király hadának jórészét levágták, a többi nyakra főre visszaszalada. Elvégződvén a verekedés, visszafordulnak hazafelé a csíkiek mikor közelgettek volna a klastromhoz, eléjök ment az ottan maradott nép, kimondhatatlan örömmel fogadták egymást s együtt zengő dicséretekkel a templomba sietének, hol a nagyhatalmú Szűznek szép képe előtt hálát adának az Úristennek, hogy őket az igaz hit üldözőitől megmentette. Történék a dolog 1567-ben pünkösd szombatján. Annak emlékezetére most is minden esztendőben azon napon egybegyűlnek oda, de nemcsak Csíkból.A Nagyerdőn ezen ütközet helyén, az ú. n. Lónyugtató nevű helyen előbb egy kőkereszt, aztán egy fakereszt állott. Ma a csata emlékét a zárda előtti téren levő Nepomuki Szent János-kápolna homlokzatán egy kőtábla található e felírással: „ Emlékére azon győzedelemnek, melyet 1567 pünkösd szombatján ezen helyen nyert ifjabb János Zsigmond király hada ellen az maga szent hitét védelmező székely nép. Ezen alkotmányt emelte sepsiszentiványi Liber báró Henter Antal az Krisztus rendjének aranykeresztes vitéze, az apostoli királyi és császári Felség aranykulcsos híve s nemes anya Udvarhelyszék főkirálybírája. A győzelem annyira döntő volt, hogy Csíkot azután katolikus vallásában sem maga János Zsigmond, sem más nem háborgatta. Az 1591-es erdélyi országgyűlés a csíkiak vallásszabadságát törvénybe iktatta ( Erdélyi Országgyűlési Emlékek ): „ A csíkbeli klastrom több odavaló helyekkel egyűtt, miért, hogy onnét ezideig is semminemű időben a római vallás ki nem irtódott, az odabéli atyánkfiainak lelkiismeretek megnyugtatására maradjanak ezen állapotban, mint ekkoráig voltak."

– Id. Cserey Farkas: Geographia Mariana Regni Hungariae. 1780.

Fotó: Szász Attila

Wikipédia