|
Fotó: SzegedMA |
A csíksomlyói búcsú
története 1444-ig nyúlik vissza, amikor IV. Jenő
pápa körlevélben buzdítja a híveket, hogy
a ferencesek segítségére legyenek a templomépítésben.
Az elvégzett munkáért cserébe búcsút engedélyezett.
A levélben a pápa is megemlíti, hogy a hívek nagy
sokasága szokott összejönni ájtatosságnak okából és
gyakorta nem szűnik meg Máriát tisztelni.
A székely nép Mária-kultusza valószínűleg
régibb időkig megy vissza, a „napba öltözött asszony” már
a kereszténység felvétele óta a nép fő pártfogója
és imáinak tárgya lehetett. 1345-ben "a székelyek által
legyőzött tatárok akként nyilatkoztak, hogy őket nem a székelyek
győzték le, hanem a székelyek élén egy nagy lovon ülő és a
kezében bárdot tartó lovag (Szent László király), aki felett
egy gyönyörű koronás szép királynő (Szűz Mária) lebegett"
A búcsújárás egyik hagyománya az
erdélyi katolikusok emlékezetében egy legendás csatával függ
össze amikor is 1567-ben János Zsigmond erdélyi fejedelem
(aki római katolikus hitben nevelkedett, majd előbb lutheránus,
később református hitre tért, halála előtt
pedig unitáriussá vált) Csík, Gyergyó és Kászon
katolikus lakosságát erőszakkal akarta volna unitárius hitre
téríteni. A legenda szerint 1567 Pünkösd szombatján
János Zsigmond nagy sereggel érkezett Csíkba, hogy érvényt
szerezzen akaratának. A katolikusok István gyergyóalfalvi plébános
vezetésével pünkösd
szombatján gyülekeztek Csíksomlyón.
A Tolvajos-tetői (Pasul Vlăhița) ütközet alatt az asszonyok, a
gyermekek és az öregek a csíksomlyói templomban imádkoztak,
kérték Babba Mária (a Szűzanyát ma is így nevezik
a csángók) közbenjárását, segítségét. A hagyomány
szerint legyőzik a fejedelem seregét, azóta e győzelem emlékére
rendezik meg minden évben a Pünkösdi búcsút.
A hargitai csata leírásának
forrásául leggyakrabban id. Cserey Farkas 1780-ból való munkájára
szoktak hivatkozni, melynek címe: Geographia Mariana Regni
Hungariae. Cserey Farkas munkáját eddig legpontosabban 1862-ben
Nagy Imre idézte A csíksomlyói tanoda és nevelde című írásának
egy jegyzetében, a gyulafehérvári püspöki levéltárban
őrzött eredetiből.
„A székelyek, amióta a scithiai pogányságból kitértek,
mindekkorig a sokrendbeli bajok, veszedelmes idők és a
fejedelmek változása között is az igaz hitben megmaradtak.
Elfajulván tőle Blandrata György dögletes tudománya után az
ifjú János király, arra vetemedik, hogy már becsülete sem
volt már senkinek előtte, hacsak szentháromságtagadó nem
volt, végzést is írva az 1566. esztendőben Szent András
napjában, hogy az erdélyi birodalomban mindenek Blandrata
Györgytől függjenek s a tőle választott papoktól
hallgassanak, akik pedig ezeket háborítanák, mint hitetlenek,
úgy büntetődjenek.. E végzés mellé nem akarának állani a
csíki székelyek; kerülgeti őket János király ígéretekkel s
fenyegetésekkel is, de úgysem mehetne semmire velük;
felmérgelődék azért s a következő 1567. esztendőben sok
fegyveres népet bocsájta rájuk, hogy erőszakosan kitérjenek
az igaz hitből. Vala Alfalúban egy buzgó lelkű, istenfélő
megyés pap, István nevű. Ez jobbán is felbiztatá
állhatatosságra a népet. Elszánák magukat, vagyonukat és
életüket a régi szent hitüknek oltalmára s halálra lőnek
készebbek, mint attól elszakadásra. Azt végezték, hogy ily
utolsó veszedelemben az egész nép fejenként, kicsinytől fogva
nagyig, házaikat, mindenüket odahagyván, e szentképhez
gyülekezzenek s egy-szívvel-lélekkel könyörögjenek az
Istenhez, hogy szentséges Édesanyjának- a magyarok régi
Nagyasszonyának- érdemeiért tekintse őket ilyen nagy
szükségükben. Egybe is gyülekezvén ... s köszönték a
boldogságos Szűzet az ő szentképében s alázatosan kérték,
hogy segítené meg őket s nyerne malasztot szent Fiától a
közelgő veszedelmek elhárítására. Híre érkezik azonban,
hogy Udvarhely felől nyomulnának feléjük a hadak; ennélfogva
kiválogatták maguk közül, valaki csak fegyvert foghatott s
rendbe állították őket az ott kiterjedt szép mezőre; a
fehérnépekre, az öregeknek, a gyermekeknek megparancsolták,
hogy míg odajárnak, ezen helyről el ne távozzanak, hanem
imádják Istent és kérjék, hogy tőlük a malasztot Anyjának
érdemeiért mennyei segítségét meg ne vonja. A fegyveres nép
hasonlóképpen imádkozva, eléje kezd vonulni János király
hadának. Szembe találkozván, fegyverre kele közöttük a
dolog, nem hagyá Isten az igaz ügyet, felülfordulának a
csíkiek s a király hadának jórészét levágták, a többi
nyakra főre visszaszalada. Elvégződvén a verekedés,
visszafordulnak hazafelé a csíkiek mikor közelgettek volna a
klastromhoz, eléjök ment az ottan maradott nép, kimondhatatlan
örömmel fogadták egymást s együtt zengő dicséretekkel a
templomba sietének, hol a nagyhatalmú Szűznek szép képe előtt
hálát adának az Úristennek, hogy őket az igaz hit üldözőitől
megmentette. Történék a dolog 1567-ben pünkösd szombatján.
Annak emlékezetére most is minden esztendőben azon napon
egybegyűlnek oda, de nemcsak Csíkból.A Nagyerdőn ezen ütközet
helyén, az ú. n. Lónyugtató nevű helyen előbb egy kőkereszt,
aztán egy fakereszt állott. Ma a csata emlékét a zárda előtti
téren levő Nepomuki Szent János-kápolna homlokzatán egy
kőtábla található e felírással: „ Emlékére azon
győzedelemnek, melyet 1567 pünkösd szombatján ezen helyen
nyert ifjabb János Zsigmond király hada ellen az maga szent
hitét védelmező székely nép. Ezen alkotmányt emelte
sepsiszentiványi Liber báró Henter Antal az Krisztus rendjének
aranykeresztes vitéze, az apostoli királyi és császári Felség
aranykulcsos híve s nemes anya Udvarhelyszék főkirálybírája.
A győzelem annyira döntő volt, hogy Csíkot azután katolikus
vallásában sem maga János Zsigmond, sem más nem háborgatta.
Az 1591-es erdélyi országgyűlés a csíkiak vallásszabadságát
törvénybe iktatta ( Erdélyi Országgyűlési Emlékek ): „ A
csíkbeli klastrom több odavaló helyekkel egyűtt, miért, hogy
onnét ezideig is semminemű időben a római vallás ki nem
irtódott, az odabéli atyánkfiainak lelkiismeretek
megnyugtatására maradjanak ezen állapotban, mint ekkoráig
voltak."
– Id. Cserey Farkas: Geographia Mariana Regni Hungariae.
1780.
|
Fotó: Szász Attila |
Wikipédia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm a megjegyzését!