REHABILITÁSLÁS: NÉGY HÓNAPPAL KÉSŐBB
 |
A II. világháború még nem fejeződött be Szerbiában?!
|
Beismerés: „Még mindig érvényben
van a kollektív bűnösséget kimondó határozat”
Kabók Erika a Magyar Szóban 2012.
január 28-i – Jogsegélyszolgálat a rehabilitálást és a
kárpótlást kérelmezőknek c. – írása fejlécében tévesen
azt állítja, hogy a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási
(restitúciós) törvény „február 6-án lép hatályba”. A
Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke „kedvenc
napilapjában” megjelent írás elején úgyszintén téves az
adat, miszerint „a kárpótlási kérelmeket az új jogszabály
életbe lépése, azaz december 15-e óta be lehet adni”.
A cikkíró összetévesztette a
restitúciós és a rehabilitálási törvényt, de az időpontokat
is. A szerb parlament 2011. szeptember 26-án fogadta el a
vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényt, amely a
Hivatalos Közlöny szeptember 28-i 72. számában jelent meg és
nyolc nappal később (október 6-án) lépett hatályba. A
rehabilitálási törvényt a Képviselőház 2011. december 5-én
fogadta el (a Hivatalos Közlöny 2011. december 7-i számban jelent
meg) és december 15-én lépett életbe. (Egy tapasztalt újságírótól
elvártuk volna, hogy legalább az alapvető tényeket pontosan
közölje, s ne tévessze meg az olvasókat.)
Értelmezések és magyarázatok
A vajdasági magyarok szempontjából
fontos törvényszövegekkel kapcsolatban számos egyéb –
elsősorban az itteni vezető magyar politikusok és képviselők
részéről (politikai poénszerzés céljából) elhangozott vagy
leírt – téves értelmezés és megtévesztő álláspont is teret
kapott a Vajdasági Magyar Szövetség irányított sajtóban.
A vagyon-visszaszármaztatási és
kárpótlási törvény egyik legvitatottabb rendelkezése
kétségtelenül az 5. szakasz 3. bekezdésének 3. pontja, miszerint
a vagyon visszaszármaztatására vagy kárpótlásra nincs
joga: „annak a személynek, aki a Szerb Köztársaság
területén a II. világháború idején a megszálló erők tagja
volt, valamint örököseinek”.
Ez a rendelkezés – a törvény
elfogadása előtt és után is – sok vitára adott okot és
vélhetően az alkalmazásakor is gondot okoz(hat). A megfogalmazás
– az itteni magyar politikum és a vezető magyar politikusok
egybehangzó véleménye szerint – „a kollektív bűnösség
elvét sugallja”. Vagyis felelősnek bélyegzett nem csak minden
olyan személyt, aki magyar oldalon harcolt, függetlenül attól,
hogy elkövetett-e háborús bűnt vagy nem, de azok leszármazottait
is.
A VMSZ parlamenti képviselői nem
szavazták meg az ominózus törvényt, az elhangozott bírálatok
nyomán pedig a szerb kormány pedig 2011. szeptember 14-én
visszavonta a képviselőházi eljárásból a(z akkor még)
rehabilitálási törvény javaslatát.
Boris Tadić köztársasági elnök és
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke 2011.
október 17. a kollektív bűnösség elvét fenntartó
vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény „módosítási
lehetőségeiről” is tárgyalt Belgrádban. Ez után a
VMSZ-es képviselői színfalak mögötti tárgyalásokat
folytatottak szerb kormánnyal, hogy kiutat találjanak a mindkét
fél, sőt Magyarország számára is kellemetlen helyzetből.
Az utolsó vesszőig változatlan
A szerb kormány és a Vajdasági
Magyar Szövetség (VMSZ) képviselői október 19-én megállapodásra
jutottak a rehabilitációs törvény szövegében, amivel –
szerintük – „áthidalhatóvá váltak” a restitúciós
törvénnyel kapcsolatos az észrevételek. Hiábavalónak
bizonyultak a figyelmezetések, miszerint jogilag lehetetlen, hogy
egy törvényt egy másik
törvénnyel „pontosítanak”, „magyaráznak” vagy „változtatnak” meg.
Vagyis: ha a restitúciós törvény nem változik, a kollektív
bűnösség is marad.
Pásztor Bálint, a VMSZ parlamenti
képviselője Lassú víz partot mos című (2011. november 25-i)
jegyzetében azt írta, hogy „kizárólag abban az esetben
szavazzák meg (mármint a párt képviselői – B. A. megj.) a
(rehabilitálási) törvényt, ha az utolsó vesszőig változatlanok
maradnak azok a szakaszok, amelyeket október 19-én Slobodan
Homennel, az Igazságügy-minisztérium államtitkárával
egyeztettek”. Mivel a törvényt változatlan formában
megszavazták, a VMSZ-re a képviselőire hárul a felelősség annak
végső megszövegezéséért és az ezzel járó következményekért
is.
Magyarországnak is kapóra jött a
VMSZ és a szerb kormány egyezsége, mivel feszülté váltak a két
ország kapcsolatai. Martonyi János magyar külügyminiszter szavai
szerint a rehabilitációs törvény által „orvoslást nyert
az, hogy a kárpótlási törvény a kollektív bűnösség elvét
vette alapul” (Fodor István: A diszkrimináció törölve,
Magyar Szó, 2011. december 6., 7. o.).
– A rehabilitációs törvénnyel a
kollektív bűnösség elve lényegében törlődött a vagyon
visszaszármaztatásnak folyamatából – nyilatkozta Varga László,
VMSZ parlamenti képviselője. Szerinte ugyanis a „rehabilitációs
törvény visszautal a vagyon-visszaszármaztatási törvény 5.
szakasza 3. bekezdésének 3. pontjára” [Friedrich Anna:
Rossz közhangulat és (talán) jó megoldás, Családi kör, 2011.
december 8., 10. o.].
Varga tehát már óvatosabban
fogalmazott, mint Martonyi, mégpedig két irányban is, amikor
hangsúlyozta, hogy a kollektív bűnösség elve „lényegében
törlődött”, és amikor arra utalt, hogy ez csak a „vagyon
visszaszármaztatásnak folyamatára” vonatkozik. Ez persze
nem csökkenti az ő felelősségét sem a rossz törvényért.
Ellentmondásos törvények
Szalma József professzor, az Újvidéki
Egyetem jogtudományi karának tanára az MTI belgrádi tudósítójának
2011. december 22-én adott – egyébként megkésett –
nyilatkoztában megerősítette, hogy „bizonyos ellentmondások
vannak a szeptember végén megszavazott szerb restitúciós törvény
és a később elfogadott rehabilitálási törvény között. Két
azonos témáról szóló törvény ugyanis nem mondhat ellent
egymásnak” – mondta Szalma professzor, s így folytatta:
– A két törvény nem konzisztens.
Egy törvényt nem lehet a másik fölé helyezni. A restitúciós
törvény magában rejti a kollektív bűnösség fogalmát,
ennélfogva az érintettektől megtagadja a kárpótlást. Ezzel
szemben a rehabilitációs törvény eltekint a kollektív
bűnösség elvétől, így engedélyezi a kárpótlást –
fogalmazott az újvidéki egyetemi tanár (Restitúció és
rehabilitálás Szerbiában, http://www.observer.hu/news/3277).
A VMSZ képviselők azt a javaslatot
sem fogadták el, hogy a vagyon-visszaszármaztatás tárgya ne csak
az 1945. március 9-e után elkobzott vagyon képezze,
mivel ezt megelőzően is voltak vagyonelkobzások. Ezzel
kapcsolatban Varga László azt a választ adta, hogy az 1944 ősze
és 1945 tavasza közötti „vagyonelkobzás hivatalossá
tétele 1945 márciusa után történt”, és hogy „ebből a
szempontból az örökösöknek felesleges aggódni” (P. E.: A
kárpótlásai időszak miatt felesleges aggódni, Magyar Szó, 2011.
október 25., 4. o.).
Megtörténhet viszont – mivel a
rehabilitálási törvény nincs ehhez az időponthoz kötve –,
hogy valakit az említett időpont előtt ellene elkövetett
jogsértések miatt rehabilitálnak, de a vagyonát nem kaphatja
vissza. Vannak ugyanis olyan károsultak is, akiket az AVNOJ
(Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) 1944.
november 21. határozata alapján fosztottak meg vagyonuktól, csupán
azért mert „német nemzetiségűek” voltak. A
vagyon-visszaszármaztatási törvény 2. szakasza viszont – azok
között a jogszabályok között, amelyek alapján elkobozták a
vagyont – az AVNOJ határozatait nem említi.
A VMSZ „eredménye”
Kabók Erika írásában elismerést
nyer a rehabilitálási törvény ellenzőinek korábbi állítása,
miszerint „még mindig érvényben van a kollektív
bűnösségüket kimondó határozat”. Ez azt jelenti, hogy akár
valakit háborús bűnössé nyilvánítottak, akár nem, amennyiben
1945 elején Csúrog, Zsablya vagy Mozsor faluban élt, háborús
bűnösnek számít. Az ő esetükben is tehát előbb a
rehabilitálási eljárás lefolytatására van szükség, ahhoz hogy
visszakapják vagyonukat.
Eljutottunk addig, hogy a törvény
lehetővé teszi ugyan az 1944-es atrocitások magyar áldozatainak
rehabilitálását is, de nem szüntette meg a kollektív
bűnösséget. A VMSZ tisztségviselői és képviselői semmibe
vették a többi magyar párt és a civil szervezetek erre vonatkozó
utalásait. Ahhoz, hogy lekerüljön a három falu magyar
lakosságáról a kollektív bűnösség terhe „most
mindenkinek egyenként kell kérelmeznie a rehabilitálását”.
Kabók cikkében valójában beismerést
nyert, hogy „szó sincs arról, hogy az állam hatályon kívül
helyezné az 1945 januárjában, illetve tavaszán meghozott
határozatokat, amelyekkel kollektív bűnössé nyilvánították
őket” (mármint a csúrogi, zsablyai és mozsori magyarokat –
B. A. megj.). Hogyan lehetséges az, hogy „kollektív
bűnössé” nyilvánították őket az egyéni felelősség
megállapítása nélkül, most pedig egyénileg kell kérelmezni a
rehabilitálást a kollektív bűnösség eltörlése érdekében?
Miért nem lehetséges a kollektív rehabilitálás és az egyéni
felelőség megállapítása? Ez a kérdés annál is inkább
indokolt, mert Varga László (Kabók idézett írásban, a mozsori
magyarok vonatkozásában) említ egy „284 nevet tartalmazó
listát”, amelyben „név szerint felsorolják a háborús
bűnösöket”.
– A VMSZ parlamenti képviselői
azonban kiharcolták, hogy a kollektív bűnösök ne tartozzanak más
rehabilitálásra szorulók körébe. Ez azt jelenti, hogy ügyükben
egyszerűbben és gyorsabban történik majd a kárpótlás – írja
Kabók. A VMSZ képviselők „harcának” tehát az lett
az „eredménye”, hogy „a kollektív bűnösök ne
tartozzanak más rehabilitálásra szorulók körébe”? Miközben
nekik is kérni kell a rehabilitálást és ugyanúgy lefolytatni az
eljárás, mint a többi kérelmezőnek! Eredmény lenne ez?
– A csúrogi, zsablyai és mozsori
magyarok egyenkénti rehabilitálása azt jelenti, hogy a
rehabilitált személyek megszabadulnak ugyan a kollektív bűnösség
bélyegétől, de ahhoz, hogy a magyarokat meg a németeket kollektív
bűnössé nyilvánító határozatokat hatályon kívül helyezzék,
a szerb parlamentnek kellene ezeket érvénytelenítenie – írja
Kabók cikke utolsó bekezdésében.
Akkor most hol is tartunk, történt-e
előrelépés a kollektív bűnösség elvének megszüntetésében?
És milyen sikert ért el a VMSZ? A válaszok önmaguktól adódnak...
Újvidék, 2012. február 2.
Bozóki Antal
