*PILICKÉZÉS…
Évek óta őrizgetek egy tenyérnyi
térképet az íróasztalom üveglapja alatt. Országaira szabdalt
Európa. Ahogyan bő két évtizeddel ezelőtt azt elképzelték.
Rajta már önálló állam az akkori Jugoszlávia minden egyes
tagköztársasága, sőt a két autonóm tartománya is. Esetünkben
e két utolsó az igazán érdekes. Mostanában meg kiváltképpen.
A déli tartomány elsősorban abból a szempontból, hogy éppen
most himbálják, ringatják erőteljesen – idegen kezek – azt
az oly sokszor emlegetett szerb bölcsőt. A hintáztatás pedig oly
heves, hogy könnyen megeshet, egy óvatlan mozdulattal kifordítják
belőle a gyereket. Ha a felemás helyzet végérvényes rendezése
úgy kívánja, minden szentimentalizmus nélkül meg is teszik.
Vele ellentétben az északi szerb
gyarmat sorsa még túlságosan képlékeny, még meglehetősen
bizonytalan. Állapota csak annyira stabil és megbízható, mint a
vízen a buboréké. A gazdasági önállóságról meg a szépen
hangzó függetlenségről egyelőre még csak álmod(oz)ó Vajdaság
most még legfeljebb csak egy tekintélyes kis domborulatot jelent a
nagy szerb(iai) szőnyeg alatt. Amit most még közömbös
tekintettel kerülgetnek. Amin átlépnek. Amin most még rajta
taposnak. Megléte azonban az idő múlásával egyre irritálóbbá
és kellemetlenebbé válik. És nem lehet majd a végtelenségig
azt színlelni, hogy ha egyszerűen nem vesznek róla tudomást,
akkor majd előbb-utóbb magától eltűnik. Mert nem fog.
Tehát a húsz évvel ezelőtt
felvázolt kis térkép tulajdonképpen a jelenlegi helyzetet
vetítette előre. Minden-minden úgy történt, ahogy előre meg
volt írva, rajzolva. Ami el tudott szakadni, az idővel el is
szakadt. Ami képes volt önállósulni, az a saját lábára állt.
Semmi sem tudta azt meggátolni. Mindegyik ország kiharcolta az
önállóságát, kivívta a maga függetlenségét.
Fegyverropogással, vérrel, verítékkel, könnyekkel, vagy csak
csendben, békében, civilizált tárgyalások útján. Mára már
csak a mi Vajdaságunk maradt meg a keserű/sanyarú
rabszolgaságban, csak ez a minden szempontból letiport tartomány
maradt teljesen szabad prédaként más keze-lába. (Alighanem mi
leszünk majd az indiánregénybeli utolsó mohikán. Igen, a halott
indián. Az, amelyik jó indián.)
Sajnos, olyasmit a legnagyobb
jóindulattal sem állíthatunk, hogy azért értünk is folyik a
harc. Mert agyafúrtan megszerkesztett tervek szerint és igen
látványos módon dúl ugyan a fosztogatásos csata, tombol a
zsákmányszerző háború, csak éppen mindez nem az érdekünkben
történik, hanem ellenünkben. Szemlátomást orozzák el a
javainkat, és csak úgy söprik ki a saját tulajdonunkat. Nem
csupán annyit vesznek és visznek el, amennyit nem szégyellnek,
hanem mindent-mindent, ami csak mozdítható. A tökéletesen
megrendezett és levezényelt rablóprivatizáció esztendei után
most már odáig jutottunk, hogy a vadidegen, jöttment szerb
pénzemberek magát a szent anyaföldet is kivásárolják a lábunk
alól. Ami pedig nem egyszerűen csak baj, hanem egyenesen
katasztrófa.
Azt hiszem, érdemes ezt a parányi
kitérőt megtenni egy a napokban történt, mértékvesztett
arcátlansággal elkövetett garázdaság kapcsán is. Egy tornyosi
mezőgazdasági termelő, Bilicki Imre esetére vonatkoztatva. Mert
a párját ritkítja ez a számlájára elkövetett óriási
gazemberség, az ő demonstratív szerecsenmosdatása. A nagygazda
teátrális falhoz állítása – üldözéssel egybekötött
sarokba szorítási jelenetekkel – nem is egy kukoricaföldre illő
forgatókönyv szerint zajlott. Félelmetesebb, fenyegetőbb volt
annál.
A Bilickivel való pilickézés
túlmutat önmagán. Nem csupán figyelmeztetést, megregulázást
jelent, hanem a nyers és barbár erőfölény fitogtatását is.
Ami pedig az elrettentést szolgálja. Józan, paraszti logikával,
mezei észjárással végiggondolva, ugyan mi más is állhatna a
dolgok csipkefüggönnyel eltakart sötét hátterében.
Az egyik kulcsszó alighanem a
Szerbiában tiszta erejéből tomboló, ördögi státushisztéria.
Gazda kontra gazda(g). Fékevesztett versengés, embertelen harc a
túlélésért, a puszta megmaradásért. És e cél elérése
érdekében semmi sem drága. Minden eszköz bevethető. Kőkemény
kiszorítósdi és életveszélyes kirekesztősdi ez a javából,
amelynek a nem is titkolt végső célja – jelen esetben – a
vajdasági magyar paraszt ellehetetlenítése, kispályára,
mellékvágányra kényszerítése. A vak is láthatja,
hogy (itt és most) ki az úr az itteni földeken. Hogy kié a föld
valójában. Nem, nem azé, aki megműveli. Valaki másé. (Az
erősebb kutya törvénye érvényesül, nem az igazságé.)
Pedig Bilicki Imre sem éppen akárki.
Nem egy névtelen senkiházi. Nem egy ”nem oszt és nem is
szoroz”-féle kisbácskai magyar nímand. Hanem egy sokféle
hájjal megkent, tőkeerős gazdáról van szó – nemrég még
Cirokkirálynak nevezték ezen a vidéken --, aki olyan ember
hírében állott, akinek esze is van, nemcsak pénze. Meg
tekintélyes kapcsolati tőkéje is. Megfelelő politikai háttere
is. Ő maga is meglehetősen dörzsölt figurává formálódott.
Sokat látott, sokat tapasztalt ember. Naprakész információkkal
rendelkezik. Jó előre felismeri a várható trendeket. Állnak
mögötte is. Akkor hogyan lehetséges az, hogy mégis ujjat
mer(észel)tek húzni vele? Kinek szúrhatja a szemét a tornyosi
magyar parasztember folyamatos gyarapodása, gazdagodása? Ugyan
kinek lehetnek heves féltékenységi rohamai a Bilicki birtok, a
Bilicki birodalom láttán? Vérpezsdítően izgalmas kérdés.
A megélhetési bűnözés a
mélyszegénységbe jutott Szerbiában most éli virágkorát. A
lopás, a betörés, a garázdaság ezerféle válfaja már szorosan
hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Hallunk is gyakorta cifrábbnál
cifrább esetekről, amelyeken már szinte meg sem lepődünk, és
meg sem botránkozunk. A közelmúltban történt
tornyosi kukoricatolvajlásos eset azonban hatalmas port kavart, és
nemcsak kinn a határban. Bilicki Imre esete az ókéri Dragan
Srećkovval valami nagyon-nagyon sötét dologról árulkodik…
Az történt, hogy egy héttel ezelőtt
két idegen kombájn megkezdte a kukorica betakarítását Bilicki
gazda bérelt földjén, egy 143 hektáros földterületen. És
tette ezt minden előzetes bejelentés nélkül, rajtaütésszerűen,
sötétedés után, a gazda tudta nélkül. A leszedett, mintegy 12
ezer euró értékű kukoricát még azon az éjjelen el is
szállították a tolvajok. Mint akik jól végezték a dolgukat,
másnap délelőtt folytatták az illegális kukoricaszüretet.
Akkorra azonban már a gazda is felkészült: kihívta a helyszínre
a rendőrség, az illetékes köztársasági felügyelőség,
valamint a zentai önkormányzat képviselőjét, és lesz, ami lesz
alapon, gazdatársaival ők is megkezdték a csőtörést, méghozzá
a parcella másik végén. (Filmbe illő versenykombájnozás.)
A nem mindennapi kukoricaföldi
szenzációra időközben összesereglett, szemét-száját tátó
népes közönség cseppet sem zavarta a két idegen kombájn
munkáját. A serény zugaratók rendületlenül rótták a sorokat,
a fordulókat. Aztán, hogy árnyaltabbá válhasson az őszi
(idillikusnak semmiképp sem mondható) kép, állig mundérba,
gumibotba, fegyverbe öltözött rendőrök lepték el a
kukoricaföldet. Akiknek viszont eszük ágában sem volt
megakasztani a stikában végzett vasárnapi duplakombájnozás
menetét. És szemmel láthatólag a minden törvényen felül álló
ókéri gazda kísérőivel, testőreivel sem szándékoztak bajuszt
(össze)akasztani.
Nyilvánvaló, egyértelmű volt a
felállás: csakis az erősebbiknek lehet igaza. Ahogyan a
végkövetkeztetés is világos: az íratlan maffiatörvényeket
kíméletlenül be kell tarta(t)ni. A legutolsó paragrafusig. Ohne
Pardon. A fehér hollónál is ritkább madár kategóriájába
tartozó szabályerősítő kivételektől eltekintve, minden magyar
embernek ehhez tanácsos igazodnia, ha nem akarja megütni a
bokáját. Akármilyen ügyes és élelmes is, bármilyen messzire
érjen is el a keze, nem terjeszkedhet a végtelenségig, nem
növekedhet az égig. Mert az valakinek majd szúrni fogja a szemét.
Akkor viszont előbb-utóbb láthatatlan falakba, korlátokba
ütközik, ahonnan már egyszerűen nincsen tovább. Mert ami
engedélyezett a szerbnek, az tilos a magyarnak. Valószínűleg a
tornyosi Bilicki gazda is ezzel a kisebbségi sorsból eredeztethető
„no way out”-helyzettel volt kénytelen szembesülni. És
dicséretére legyen mondva: nem futamodott meg gyáván. A helyét
megállta.
Szabó Angéla
*A nagyobb gyerekek, serdülő korúak
egyik kedvenc játéka volt. Egy ütő és egy pilicke (labdának is
nevezték) kellett hozzá. Ütőnek megfelelt egy jól marokra
fogható bot, pilickét pedig faragni kellett egy kb. 15-20 cm
hosszú, 4-5 cm vastag henger alakú fadarabot a két végén
kihegyeztek. Ökölnyi gödröt vájtak a földbe, akkorát, hogy a
mélyedésbe helyezett labda hegye kiérjen belőle. Egymás után
üthettek a bottal a pilicke hegyére. A jó ütés az volt, amitől
a labda egy kicsit felrepült. Ekkor gyorsan el kellett találni a
levegőben a bottal, erősen beleütni, hogy minél messzebbre
repüljön. Ha ez sikerült, megszámolták, hány „lábnyira”
repült a pilicke a gödörtől. (Egyik lábukat szorosan a másik
elé rakva lépdeltek – így mérték a lábhosszakat.)
Egy ilyen sikeres ütés után a
játékos még egyet üthetett a földön fekvő fadarab egyik
kihegyezett végére, s ha megint sikerült a levegőbe ugratnia, és
botjával beleütnie, a második lábszámolás következett, s a
játékos megint a labda után mehetett, és megint próbálkozhatott.
Amikor elvétette az ütést, visszahelyezték a pilickét a
mélyedésbe, és próbálkozhatott a második játékos. Több
fordulót is játszottak, így egy-egy játékos többször is sorra
kerülhetett. Végül összeszámolták, hogy az összes fordulóban
együttvéve melyikük érte el a legjobb eredményt.
