 |
Kép: Kubikos a századfordulón
(Gyula,
Békés m.)
|
Beszélgetés egy régi kanizsai
munkással
Egyre ritkábban ugyan, de még látni
lehet az utcán. Amikor jó az idő, biciklijére támaszkodva
sétál, mindig a napos oldalon. Tolja az öreg kétkerekűt, régi
gyártmányú férfibicikli. Már nem ül a nyergébe, de a
kormányba szívesen kapaszkodik. A sarkokra érve élesen szól a
csöngője. Léptei csoszogósak, lassúak. Öltözéke egyszerű,
mint az egész lénye. Arca többnyire borostás, csak vasárnap
szokott borotválkozni. Nehéz a keze, szokta mondogatni. Elnehezült
a rárakódott nyolcvan év dolgától, teszi hozzá csöndös
mosollyal. Név nélkül engedte, hogy vele beszélgessek.
Dobó Tihamér: Kanizsai utca
- Hogy
érzi magát?
- Fejben jól. De a test már nem az
igazi. Sokszor fájnak a csontjaim. Különösen a csípőm meg a
derekam. Sokat hajolgattam, emeletem a nehezet. Elkopik az ember.
Régebben a kezeim még bírták. Aztán egy reggel arra ébredtem,
hogy nehezemre esik a fésülködés. Kínnal emelem a kezem a fejem
fölé. Meg most már reszket is. A levest szeretem, de inkább már
csak bögréből iszom. A kanálból kilötyögne.
- Milyen volt a gyerekkora?
- Szép
is meg nem is. Mostanában már inkább csak a szépre gondolok. Itt
születtem Kanizsán. Öten voltunk testvérek. Két lány, három
fiú. Apám meg anyám is parasztok voltak, anyámat a tanyáról,
Fölsőhegy környékéről hozta ide az apám. Apámra úgy
emlékszem, hogy nagyon erős volt. Anyám korán megőszült.
Nagyon tudott kenyeret sütni. Amit anyám sütött, azóta se ettem
olyan cipót. Első emlékem az, hogy disznót vágnak az
udvarunkban, és érződik a pörkölt bőr meg az égő szalma
szaga. Mi gyerekek veszekedtünk a nyers disznóbőrért. Megsóztuk
és ettük, mint a palacsintát. Nagy havak voltak télen. Nyáron
meg a kanálisba fürdöttünk. A Tiszába belefulladt a barátom,
amikor 9 éves voltam. Attól kezdve katonaságig nem mentem úszni
a Tiszára. Már gyerekként is befogtak bennünket. Hajtottam a
lovat, pakoltuk a kocsit, segítettünk mindig, minden nap. Nem volt
megállás. A két lánytestvérem a libákra vigyázott. Apámnak
eljárt a keze. Egyszer rajtakapott, hogy a szénakazal mellett
titokban cigarettázunk. A többiek szétszaladtak. Én nem mertem.
Álltam. Kaptam tőle akkora pofont, hogy szikrát hányt a szemem.
„Nem azér’ kaptad, mert szíjod, hanem mer’ a kazalt
meggyújtitok! – mondta. Most is emlegetem.
- Mire emlékszik még? Milyen volt a
város, az emberek?
- A város nem volt ennyire kiépülve.
Tavasszal meg ősszel sok volt a sár, különösen, ha eső esett.
A telek meg mindig havasak voltak. Befogtak az emberek a szánkóba
és húzatták magukat. Autó tán öt se volt Kanizsán. Az utcák
tisztábbak voltak, nem volt ennyi drót, huzal vezeték, külön az
áramnak, külön a telefonnak. Vonal se volt, nemhogy telefon. A
villanyoszlopokat később, már nős ember koromban kezdték
lerakni. Nálunk 1958-tól kezdve lett villany. A Tiszán akkor még
megvoltak a homokporondok. Oda jártunk nyáron. Rengeteg ember
fürdött ott. Nem voltunk nyakig sárosak, ha a vízbe akartunk
menni. A Körös még egybe volt, hatalmas nádas, rengeteg
szúnyoggal. Telente ott iringáltunk a jégen, fatalpú cipőben,
meg olyan is volt, aki mezítláb! Ha beszakadtunk nem mertünk
hazamenni vizes ruhában, mert féltünk a veréstől, ezért nádból
raktunk tüzet, és ott szárítottuk meg a ruháinkat. Templomba
kellett járnunk minden vasárnap. Rossz gyerek voltam,
incselkedtünk az apácákkal. Az egyiknek órán lerajszögeztem a
padhoz a fityuláját. Mikor fölkelt, lecsúszott rögtön a
fejéről, megláttuk a haját. Sikított szegény, majd utána
minket a pap körmölt meg pálcával… Nem voltam jó tanuló, de
Petőfi Sándornak a verseit szerettem. Fejből tudom a Nemzeti
Dalt. Tudtam többet is, de azokra már nem nagyon emlékszem. Nem
voltam jó gyerek, sok bajt csináltam a barátaimmal. Ahogy elnézem
a mostaniakat, ezektől lehet, hogy valamivel jobbak voltunk.
Köszönni tanítottak bennünket. Nekem a tanító úr volt az
atyaisten. Elég volt, ha ránk nézett, nem volt pisszenés se. A
maiak visszafeleselnek, mert ezt látják. De nekünk ilyesmi
eszünkbe se jutott. Mindig azt mondták, hogy első a becsület,
aztán meg a dolog.
- Hol helyezkedett el?
- Negyven évig dolgoztam a gyárban.
Először mindjárt az iskola után, 15 évesen kerültem ki a
bányába. Akkor még lovakkal húzták a csillét, azokat pakoltuk
meg segítettünk tolni. Akkoriban nagyon sokan dolgoztak az emberek
közül a téglagyárban. Akinek nem volt iskolája – és mert a
többségnek nem volt -, az mind ment a gyárba, ha tehette. Nekem
szerencsém volt, mert erős voltam, sokat rám bízott a
brigadérosom. Feszítővassal tettük helyre, ha kiugrott a sínről
a kerék. Korán reggel kezdtünk, télen- nyáron. Kesztyű se
volt, de rendes cipőnk se. Aztán bekerültem a Cserép I-be,
máglyára. Ott már fedél volt a fejünk fölött, ment a
futószalag. A szárítóból érkező cserepet raktuk kalodába,
ami ment a kemencébe, égetésre. Dróttal kötöttük össze. A
samotból készült vagon meg vittem tovább a kemencébe. Nem
máglyáztam mindig, volt, hogy lehordtam. Amikor meg fordítgatni,
pászítani kellett a szalag mellett a cserepeket, és megállt
hirtelen a szalag, volt, hogy orra buktam álltó helyemben, annyira
megszoktam, hogy megy mellettem az anyag. Onnét is mentem
nyugdíjba.
- Maga szerint mi a legszembetűnőbb
a régi és a mostani világ között?
- Én azt veszem észre, hogy minden
generációval silányabb lesz az ember. Igaz, hogy a maiak tudnak
bánni a számítógéppel, meg bizonyára olyan dolgokhoz is
értenek, amihez mi, vagy a szüleik már nem, de ugyanakkor
elfelejtenek valamit, amit pedig meg kéne tanulniuk ahhoz, hogy
emberek maradhassanak. Látom, hogy az unokáim egyik se buta. Nem
szeretik az iskolát, veszekszenek a szüleikkel. Csapkodják az
ajtót, pedig okosak. Megveszik nekik a drága ruhákat, de nem
becsülik. Mi még naponta hájjal kentük a bakancsunkat, úgy
vigyáztunk rá, és ha elszakadt, akkor megvarrattuk. Mostanság
olyan gyorsan megy tönkre minden, hogy nem is gondolnak a
javításával, egyszerűen eldobják. Gondot viselni meg semmire se
köll. Cipőjét boxoló gyereket én már jó ideje nem láttam.
Mennek az utcán, az út közepén.
Széltében, mint a cigányok. Pedig járda van, betonos, mind a két
oldalon. Hallgatják a zenét a telefonon. Még a régiek
emlékezhetnek a bolond rádiósra, aki fényes nappal hangosra
csavart rádióval sétált az utcán. Nem volt ki mind a négy
kereke, sajnáltuk. Mániája volt. A sarkon előre tudtuk, hogy
érkezik, mert már messziről hallatszott a rádiója. Na: ezek a
maiak pont ilyenek. Észre se veszik magukat.
Eszükbe se jut, hogy van ház, ahol
reggel még aludni szeretnének. Vagy beteg van az utcai szobában,
aki pihenne. Mennek, ordítanak. Az én időmben a tanító úr az
utcán pofozott volna le, ha így viselkedünk. Előbb őtőle
kaptunk volna, aztán meg odahaza, amiért szégyent hoztunk a
házra. Nem csuda, hogy ilyenek. A televízióból mást se látnak.
Folyton lődöznek benne, csak a rosszat mutatja az ekrán. A rossz
meg olyan, hogy azt mindig könnyebb csinálni, mint a jót. Hát
nem is csuda, hogy ennyire komiszak a maiak.
De ugyan ez a helyzet a munkával is.
A gyárban a régiek között erős
volt az összetartás. Úgy emlékszem, hogy sose mondtam senkinek
se, hogy nem segítek. Amikor kérték, helyettesítettem, megfogtuk
együtt, ha nehezebb volt. Együtt sírtunk, nevettünk. Olyanok
voltunk, mintha egy családból lettünk volna. Igaz, akkoriban meg
is becsülték a melóst. A munkásembernek, a munkának volt
becsülete. Aztán elkezdtek gépesíteni. Finnyáskodni kezdtek a
népek. Nyomogatták a gombokat, le-föl sétáltak köpenyben és
azt láttuk, hogy ezért is pénzt adnak. Sokszor többet, mint mi
kerestünk. Az irodista szaporodott, a munkáskéz meg nem. Pedig a
termelésben dolgozó tudja csak eltartani a papírozó bentieket.
Amit kicsiben idehaza láttam, az megy most nagyban is. Ebben az
országban senki se akar már dolgozni. Mind úgy szeretne
meggazdagodni, hogy lehetőleg már holnap milliói legyenek, a
semmiből. A feje tetején van itt minden.
- Volna-e ötlete, hogyan kéne ezen
változtatni? Egyáltalán: lehetséges-e a változás?
- Biztos vagyok benne, hogy lesz
változás. Én már nem fogom megérni, azt is tudom, de azt
egészen tisztán látom, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek a
háborúk, a sok szenvedés, a betegségek egyik se csak úgy
magától lett. Mindnek az emberek az okozói. Ezért azt gondolom,
hogy először az embereknek köll megváltozniuk. Egyenkint,
napról-napra. Nehéz lesz, mert szeretünk mindig másokra
mutogatni. Az a legkönnyebb. Másokban a hibát meglátni. De jó
lenne néha a tükörbe is belenézni, és kipiszkálni a szemünkből
a gerendát. Ha egyszer úgy lesz, hogy elkerüli a szánkat a
kenyér, akkor majd vakaródzunk. Meglehet, hogy addigra vissza se
tudunk csinálni sok mindent. Lesz jajgatás bőven. De mint régen,
a múltban, ezután is ki köll bírnunk sok mindent.
Javaslatom nincs. Úgyse fogadnák
meg. Csak annyit mondok, hogy bírni köll! Vigyázni köll a
gyerekekre, nevelni őket. Mert az a baj, hogy már a szüleiket is
hanyagolták a régi rendszerben. Mit is tanulhattak volna tőlük?
Mikor arra nevelednek, hogy a becsületes mindig pórul jár, a
bitang meg gazdagszik. Nincs tisztesség. Az emberek nem járnak
templomba. Azt hiszik, hogy mindenért az Isten a hibás. Szidják
az Istent. Inkább nem járnak el a templomba, nem imádkoznak, mert
azt mondják, hogy úgysincs Isten, minek a ceremónia. Aztán meg,
amikor baj van, akkor keresni kezdik az Istent. Olyankor már számít
a szeretet, meg az imádság. Ha most szétnézel, látod, hogy
milyen ringy-rongy időket élünk. Ezen csak úgy tudunk
változtatni, ha megkeressük egymást, meg az Istent.
- Mit kívánna a kanizsaiaknak, ha
tudná, hogy beteljesül?
- Egészséget meg szeretetet. Ez a
kettő együtt jár. Erre a kettőre van most a legnagyobb szükség.
- Köszönöm a beszélgetést!
Pósa Károly
