A magyar nép zivataros századaiból*

"Nagyság és szerencse: két egészen különböző dolog, 

s mégis a sokaság e kettőt rendszerint összetéveszti."

Kölcsey Ferenc (1790-1838)

Himnusz

Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Cseke, 1823. január 22.

*A magyar nemzeti himnusz a 19. század első felében keletkezett. Kölcsey Ferenc 1823-ban írta meg Hymnus, a’ magyar nép’ zivataros századaibol című versét, amelyhez 1844-ben Erkel Ferenc zenét szerzett. Kölcsey költeményének csak az első strófáját énekeljük nemzeti himnuszként, a Himnusz mint emlékezethely tárgya mégis a teljes költeményben megtalálható történeti narratíva. A magyar identitás egyik legfőbb kifejezője: egyfelől a szövegében említett közös eredetre és történetre való hivatkozással, másfelől az összes olyan jelentős történelmi esemény által, amely során előadták, énekelték. Az emlékezethely elsődleges hordozója Kölcsey autográf lejegyzése (tisztázat, egy nagyobb kézirategyüttes része) és a Nemzeti Színház Himnusz-pályázatára (ismeretlen lejegyző kézírásával, Erkel autográf bejegyzéseivel és címlapfeliratával) névtelenül benyújtott pályázati példány.

A Hymnus maga is összetett viszonyt létesít a múlttal. Beszélője a honfoglalással kezdődő történelmi narratívát alkot, ezt azonban a reformáció korának perspektívájából teszi; végül az egész konstrukciót meghatározza a „régi dicsőség” lehanyatlásának 19. század elején eluralkodó tapasztalata. A szöveg tehát három történelmi réteget egymásba szőve idéz fel (a vers megírásának jelenét azemlékezés kora címszó alatt tárgyaljuk).

A történelmi narratíva olyan elemekből épül fel, amelyek a kollektív emlékezetben régóta kiemelt szerepet töltenek be. Kezdőpontját ahonfoglalás jelenti, amely a reformáció korában párhuzamba került az ismert bibliai toposszal; eszerint Isten úgy vezette ki a magyar népet Szkítiából a dús Pannóniába, ahogyan egykor választott népét a pusztából az ígéret földjére. (Ide kapcsolódik a természeti adottságokban gazdag ország leírása, amely a Fertilitas Pannoniae, ’termékeny Magyarország’ – szintén a reformáció korában népszerű – toposzát idézi.) Bendegúznak, Attila hun fejedelem apjának neve a „Redditus” eszméje utal; eszerint a magyar nép a hunok utódaként tért vissza a Kárpát-medencébe, vagyis a területet mint jogos örökségét veszi birtokába. (Álmost, a honfoglaló Árpád apját már Anonymus Gesta Hungaroruma Attila nemzetségéből származóként tartja számon.) „Árpád hős magzatjai”-nak említése a Kézai Simon nyomán kialakult nemesi nemzettudat múltképét idézi, amely szerint a hazáját fegyverrel védelmező nemesség tagjai a hazát vérükön szerző honfoglaló ősök leszármazottai és örökösei. Ebbe a keretbe illeszkedik a hazát s a kereszténységet sikeresen védelmező magyarság képe (utóbbi a törökellenes háborúk korának egyik legelterjedtebb toposzát idézi –„Magyarország a kereszténység védőbástyája”). A sikeres történelmi korszak végpontját Mátyás uralkodása képezi, aki 1485-ben elfoglalta Bécset, s az ausztriai tartományok nagy része is behódolt neki. A széthúzás miatti büntetés korszaka nem különül el élesen az Isten kegyelméből virágzó korszaktól, hiszen a „rabló mongol nyila” az 1242–43-as tatárjárásra, a török rabiga a 16–17. századi hódoltsági időszakra utal. Az ötödik versszak vége és a 6–7. versszak igen általánosított formában utal a 16–17. század történéseire – pártoskodásra, testvérharcra, polgárháborúra. A narratíva, ismét csak általánosítva, a Habsburg uralomig terjed, amikor a magyar üldözötté, idegenné vált saját hazájában. (Egyes feltételezések szerint a „vár állott, most kőhalom” sor arra utal, hogy I. Lipót 1702-ben elrendelte a magyarországi várak felrobbantását.) A „régi dicsőség” elveszett, az ősök hiába haltak a honért, a magyar „szegény bujdosó” lett hazájában.