Margit Zoltán

2013. július 30., kedd

VARGA ÉS A REHABILITÁLÁS



(Más)napló - Gyakorlati esetek (1.)


            Pesevszki Evelyn, a Magyar Szó, újságírója a rehabilitálási eljárásokkal kapcsolatos észrevételeket így összegezte:

A rehabilitációs eljárások kapcsán folyamatosan arról értesülhettünk, hogy az ügyészségek minden lehetséges jogi eszközt megragadva igyekeznek lassítani vagy akadályozni a folyamatot. A Vajdasági Magyar Szövetség köztársasági parlamenti képviselői az utóbbi néhány hónapban több alkalommal is képviselői kérdést intéztek ez ügyben az igazságügyi minisztériumhoz. Az illetékes tárca közelmúltban kézbesített válaszából, valamint az abban szereplő számadatokból kiderült, hogy a helyzet mégsem olyan kedvezőtlen, mint azt korábban egyesek megkísérelték bemutatni – írta Pesevszki. [1] 

Varga László, a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője a Magyar Szónak, illetve a párt szócsövének nyilatkozva elmondta: Nem igaz, hogy az ügyészségek lassítják a rehabilitációs eljárásokat. [2]

Higgyünk-e az újságírónak, a képviselőnek és az igazságügyi minisztériumnak?

A gyakorlat az állításokkal szemben azt mutatja, hogy nem csak az ügyészségek, hanem a többi hatósági szerv is igyekszik gátolni nem csak a rehabilitálási, de a vagyon-visszaszármaztatási eljárásokat is. Varga ugyan tagadja, de elképzelhető, hogy mégis „létezik valamiféle köztársasági ügyészségi szintű utasítás, hogy ezekben az ügyekben mindenféleképpen ellent kell mondania vagy fellebbeznie az ügyészségeknek”. (Mint ahogy tagadják annak az állítólagos belső közigazgatási utasításnak a létezését is, miszerint az eljárásokban mindenhol a cirill betűs írásmódot kell alkalmazni.)

            Hogyan néz ki ez a gyakorlatban:

Első példa: A zombori Felső Bíróságnál 2012. február 24-én (!) kérelmeztük az egyik néhai jómódú zombori kereskedő rehabilitálását, akit 1944-ben, a város felszabadításakor „háborús bűnösként” kivégeztek, majd a család összes vagyonát elkobozták. Az eset kuriózuma, hogy a kivégzést a katonai bíróság állítólagos ítélete alapján hajtották végre, miközben sem az ítéletet, sem az ítélkezésre vonatkozó bírósági anyagot „a Katonai Levéltárban nem találják”.

Ez a tény már önmagában is elegendő lett volna a kivégzett rehabilitálására, mivel a rehabilitálási törvény 1. szakasza – még a nem jogász képzettségűek számára is – egyértelműen fogalmaz: rehabilitálni kell azokat a személyeket, akiket „ezen törvény életbelépéséig politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból Szerbia Köztársaság területén, bírósági vagy adminisztratív határozat nélkül megfosztottak az életüktől, szabadságuktól vagy más jogaiktól”.

Az zombori Felsőfokú Ügyészség „alaptalannak” minősítette a rehabilitálási kérelmet, hivatkozva a nem létező bírósági ítéletre, amely állítólag jogalapul szolgált arra, hogy a néhai zombori kereskedő „háborús bűnösként” kivégezzék. Az ilyen ítélet miatt – tette hozzá az ügyészség – „nincs joga a rehabilitálásra”. Talán az miatt is, ha rehabilitálják, vissza kell adni a vagyonát is?

Az első fokú bíróság, figyelembe véve az ügyészség ellenkezését, a 2012. júliusi végzésével elutasította a rehabilitálást. Itt feltehető az a kérdés is, hogy Szerbiában mennyire függetlenek a bíróságok az ügyészségektől és a többi hatalmi szervtől?

Az elutasító végzés elleni fellebbezést az újvidéki Fellebbviteli Bíróság tavaly októberben elfogadta és az ügyet új eljárás lefolytatására visszautalta a zombori bíróságnak.
Annak ellenére, hogy az új eljárás során sem került elő a halálos ítélet, de más, a kivégzettet terhelő dokumentum sem, az ügyészség mégis „teljes egészében megmaradt a korábbi ellenkezés mellett és nem kívánt ahhoz semmit hozzátenni”.

Lassítja az ügyészség az eljárást, vagy nem?   

Most kíváncsian várjuk: Mit fog ítélni a bíróság?


Újvidék, 2013. július 29.
Bozóki Antal

__________
[1] Pesevszki Evelyn: Megcáfolt állítások. Magyar Szó, 2013. május 9., 1. és 5. o.
[2] Uo.




Gyakorlati esetek (2.)

Varga László, a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője a Magyar Szónak, illetve a párt(ja) szócsövének elmondta azt is, hogy értesülései szerint – a rehabilitációs törvény 2011. december 13-án történt hatálybalépésétől számítva –, az újvidéki (564), a szabadkai (86) és a zombori (160) Felső Bíróságon átadott 810 rehabilitációs kérelemből 354 zárult le jogerősen.[1]

 A rehabilitálási kérelmek száma első látásra is nagyon kevésnek tűnik. Másrészt megállapítható az ügyek (csiga)lassú kezelése, mivel másfél év alatt még az ügyek fele sem „zárult le”. Varga ügyesen elhallgatta azt is, hogy ezek közül hány végződött rehabilitálással és mennyi elutasítással.

Nyilatkozatában Varga emlékeztetett, hogy „a rehabilitációs törvény kétféle rehabilitációs eljárást irányoz elő: az egyik az úgynevezett törvényi rehabilitáció – az eljárási szabályok szerint ez jóval egyszerűbb –, a másik pedig a bírói (helyesen bírósági – B. A.) rehabilitáció – ez a bonyolultabb”.

A törvény az egyszerűsített eljárásoknál lehetővé teszi, hogy az ügyészség ellent mondjon a rehabilitációs kérelemnek – mondta Varga. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a két eljárás között szinte semmilyen különbség nincsen, mivel bíróság minden ügyben kikéri az ügyészség véleményét és annak képviselője jelen van a tárgyaláson.

A korábbi (2006. évi) rehabilitálási törvény nem látta elő az ügyészség szerepét az eljárásban és ilyen szempontból az egyszerűbb volt. (Nincsen tudomásom arról, hogy bárki is adatokat közölt volna arról, hány rehabilitálási eljárás folyt a 2006. évi törvény alapján, hányan lettek rehabilitálva és hányan elutasítva, a magyarok közül is. Pedig ezzel is el kellene számolni.) 

Az igazság az, hogy a rehabilitálási eljárások hosszadalmasak, körülményesek, lelkileg is megviselik a kérelmezőket és a kimenetelük sok esetben bizonytalan, illetve sikertelen.
Amennyiben megtörténik a rehabilitálás, rehabilitált személynek és a törvényben meghatározott más személyeknek joga van – a törvény 3. szakasza értelmében a külön nyugdíjévek elismerésére, havi pénzjuttatásra (külön pótlékra), az egészségvédelemre és az egészségbiztosításból eredő más jogokra, az elkobzott vagy elvett vagyon visszaszármaztatására, illetve az ezzel a vagyonnal kapcsolatos kártalanításra, valamint az anyagi és nem anyagi természetű, ún. rehabilitációs kártalanításra.

Ezeknek a jogoknak a megvalósítása is sok – nemritkán leküzdhetetlen – akadályba ütközik.
Vontatottan halad és számos akadályba ütközik a vagyon-visszaszármaztatási kérelmek átadása is. Sok esetben szinte a lehetetlennel egyenlő a szükséges levéltári, kataszteri és egyéb dokumentumok beszerzése, amelyek nélkül viszont át sem veszik a kérelmet.




Második példa: H. V. családjának a palánkai községben lévő dunabökényi (most: Mladenovo) ingatlan és ingó vagyonát – miután 1945. március 25-én kiürítették a (főként németek által lakott falut) – állítólag államosították. A Vajdasági Levéltár kérésünkre azt a választ adat, hogy az 1945-1952. évi anyagban az elvétellel kapcsolatban „nincsenek adatok”, és hogy forduljunk az újvidéki Városi Levéltárhoz. Itt sem jártunk azonban több sikerrel.

Mivel az érintettnek megvan az akkor Bukinnak nevezett helység alaprajza, az utcák és a parcellák bejegyzésével, valamint az egykori családi házuk megjelölésével, megküldtük azt a palánkai kataszteri hivatalnak. Kértük, hogy a volt tulajdonosok neve és a korábbi telekkönyvi betétek száma alapján (amit szintén megadtunk) adják ki az ingatlanok telekkönyvi kivonatát, amelyen szerepelni kellene annak az adatnak is, hogy milyen alapon történt az elvétel. Erre azért van szükség, mert konfiskálás esetén el kell indítani a volt tulajdonosok rehabilitálásának eljárását, illetve egyéb eljárást indítani az elvétel jogcímének megsemmisítése miatt.

A palánkai hivataltól a következő választ kaptuk: „Ahhoz, hogy H. V. kérelme alapján el lehessen végezni az azonosítást, szükséges megküldeni a vagyon elvételéről szóló végzést, illetve a kérvényen feltüntetni a kataszteri parcellák számát, a beírt területtel és a kataszteri község feltüntetésével (régi állás).” (A válaszlevelet lásd a képen.)

Ennek a követelésnek egyszerűen lehetetlen eleget tenni, mivel a károsult szülei a vagyon elvételéről nem, hogy nem kaptak semmilyen határozatot, hanem örültek, hogy menekülésükkel egyáltalán meg tudták menteni a puszta életüket.

A hivatal a megadott adatok alapján – amennyiben rendelkezik a régi telekkönyvi betétekkel, márpedig rendelkeznie kell, hacsak a háborúban nem semmisült meg – egy kis kereséssel megtalálhatta volna a kért adatokat és kiadhatta volna a szükséges telekkönyvi kivonatot, illetve a régi és az új parcellákat azonosító iratot. A korabeli telekkönyvi kivonatok kiadására vonatkozó kérésünket pedig egyszerűen elhallgatta.     Ezek alapján lehetne visszakövetelni az elvett vagyont. A hivatal viszont ezek kiadására nem mutatott szándékot. Amennyiben azonban nem teljes a dokumentáció a vagyon-visszaszármaztatási kérelmet át sem veszik.

Most nem marad más, mit panasz tenni a köztársasági kataszteri hivatal főnökénél. Cirkulus vitiosus (ördögi kör)…


Visszakapja-e H. V. az elvett vagyont? Hány ilyen eset van még?


Újvidék, 2013. július 31.
Bozóki Antal
__________
1   Pesevszki Evelyn: Megcáfolt állítások. Magyar Szó, 2013. május 9., 1. és 5. o.





Gyakorlati esetek (3.)


A rehabilitálási törvény alapján – 2006-tól és 2012. augusztus végéig – a bíróságok mintegy 2000 rehabilitálási végzést hoztak, habár a nem hivatalos adatok alapján, Szerbiában 1945 és 1985 között mintegy 50 000 politikai elítél és büntetett volt – közölte a Danas c. belgrádi napilap.[1]

            Varga László, a VMSZ köztársasági parlamenti képviselője a Magyar Szónak, illetve párt(ja) szócsövének nyilatkozva[2] nem említette, de a riporter sem kérdezte arról, hogyan valósítják meg a rehabilitált személyek a rehabilitálási törvényből eredő jogaikat. 

            A rehabilitálás – legyen az törvényi vagy bírósági – alapján a rehabilitált személyeknek, az elvett vagyon-visszakövetelése mellett egyéb törvény adta jogaik is vannak, mint a külön nyugdíjévek elismerése, havi pénzjuttatás (külön pótlék), egészségvédelmi és egészségbiztosítási jogok, valamint az anyagi és nem anyagi természetű, ún. rehabilitációs kártalanítás (3. szakasz).

Ezeknek a jogoknak a megvalósítása is, mint már említettem, sok – nemritkán leküzdhetetlen – akadályba ütközik. A gyakorlatban nincsen tudomásom arról, hogy – a rehabilitációs törvény 2011. december 5-i elfogadása óta a szerb parlamentben – bárki is a vajdasági magyarok közül is megvalósította volna ezek közül a jogok közül valamelyiket is.

Harmadik példa:

Amíg a korábbi (2006) évi rehabilitálási törvény volt hatályban, az újvidéki Fellebbviteli Bíróság – az alperes Szerbia fellebbezése alapján – megváltoztatta az ugyancsak újvidéki (akkor) Községi Bíróság ítéletét és M. L. kártérítési keresetét elutasította.

Az első fokú bíróság a Kopár/Kecske Szigetet (Goli otok) megjárt felperesnek, az ott elszenvedett testi és lelki sérelmek, valamint fájdalmak, tekintélye, becsülete, illetve személyi jogainak és szabadságainak sérelme miatt, nem anyagi kártérítésként kétmillió százezer dinárt ítélt meg.

A Fellebbviteli Bíróság határozatában arra hivatkozott, hogy a kereset „idő előtt lett benyújtva, tekintettel arra, hogy a rehabilitáció akkor képez majd alapot a kártérítésre, amikor meghozzák az erről szóló külön törvényt”. Így ítélt a Fellebbviteli Bíróság, annak ellenére, hogy az (akkor is) hatályos Kötelmi törvény az ilyen nemű kártérítéssel kapcsolatban világos rendelkezéseket tartalmaz, az új rehabilitálási törvény pedig még a láthatáron sem volt.

Az 1914-ben születet felperes az új rehabilitálási törvény meghozatalát már nem érte meg. Tekintettel arra, hogy itt személyhez kötött jogról van szó, amire az örökösök már nem tarthatnak igényt, az ügy ezzel (kárpótlás nélkül) le is zárult.

A Kopár Sziget (nagyjából 16 ezer politikai rabja közül) 2007-ben rehabilitált 15 volt politikai elítéltjének kárpótlására Szerbia egyébkén 13,7 millió dinárt különített el. Habár a Rehabilitálási Bizottsághoz 190 követelés érkezett, határozatot a testület csak 15 volt fogoly esetében hozott.[3] – Az egykori rabok némelyike bejelentette: az elszenvedettekhez viszonyítva nem tartják igazságosnak a napi kilencdolláros kártérítést, ezért a strasbourgi Nemzetközi Emberi Jogok Bíróságán tervezik beperelni a szerb államot – közölte a Tanjug hírügynökség.[4]

A belgrádi Danas c. napilap írása szerint[5] a fővárosi I. Alapfokú Bíróság hozta meg az első kárpótlási ítéletet, mégpedig Mujo Vatreš žepai (most Sarajevóban élő) bosnyák nemzetiségű ügyében, aki 1995-ben megjárta a szerbiai  Šljivovica és a Mitrovo Polje tábort. A bíróság – az USA-ban is gyógykezelt Vatrešnak – az elszenvedett sérelmek miatt 500 000 dinárt ítélt meg. (A lap arról nem tudósított, hogy az ítélet jogerős-e vagy sem.)

Negyedik példa:

A zsablyai születésű, járeki tábort megjárt N. E-t és családjának tagjait 2010-ben rehabilitálta az újvidéki Felső Bíróság. A rehabilitálási eljárás megviselte a lelki világát. Ismerve M. L. kárpótlási ügyét is, N. E. nem vállalta az újabb bírósági eljárással járó érzelmi megrázkódtatásokat. Így, kárpótlási eljárást – ismereteim szerint – nem is indított. Annak ellenére, hogy joga lett volna nem csak az őt ért, de a szüleit és a fivérét ért sérelmek utáni anyagi kárpótlásra is.

Amikor Varga nyilatkozata után a Magyar Szó egyik újságírójának felkínáltam a rehabilitálással kapcsolatos dokumentációt, azt válaszolta, hogy majd „megkérdezi a szerkesztőt”. Úgy látszik a „szerkesztőt” ez a téma nem érdekelte, vagy meg sem kérdezte, mivel az riporter a mai napig nem jelentkezett. A másik, a TV-nek is dolgozó újságíró azt válaszolta, hogy „jön majd a jövő héten”, csak éppen nem mondta, hogy melyiken.

A bírósági adatok alapján ki kellene kutatni, hogy Vajdaságban a rehabilitálás után hány esetben indult kártérítési eljárás. Mint látjuk ez sem a VMSZ-t és képviselőit, de a magyar médiát nem izgatja különösebben. Fontos, hogy a törvényt a szerb parlament elfogadta, amit aztán a VMSZ elnöke „a magyar érdekérvényesítés”, a magyar külügyminisztérium államtitkára pedig egyenesen „a magyar diplomácia egyik legjelentősebb sikerérének” nevezte az eseményt.[6]


Újvidék, 2013. augusztus 1.

Bozóki Antal

__________
1   M. D. Milikić: Dosad rehabilitovano 2.000 nevino osuđenih [Eddig 2000 ártatlanul elítéltet
     rehabilitáltak]. Danas, 2012. augusztus 27., 5.
2   Pesevszki Evelyn: Megcáfolt állítások. Magyar Szó, 2013. május 9., 1. és 5. o.
3   Lásd az 1-es alatti írást. 
4   Tanjug: Napi kilenc dollár kártérítés a Goli otokon elszenvedettekért. Magyar Szó, 2012. július
     27., 5.
5   M. D. Milikić: Za zatočenje u logoru u Srbiji 500.000 dinara [Ötszázezer dinár a szerbiai táborban való
    fogságért]. Danas, 2013. január 19., 4.
6   Bozóki Antal: Újabb „siker”?
     http://www.vajma.info/cikk/olvasok/65/Ujabb-8222siker8221.html, 2011. december 6. [21:53], Vajdasági Magyar Demokrata Párt, 
     HÍRLEVÉL, IX. évf. 274. szám, 2011. december 7.  és Civitas Europica Centralis (CEC): Kisebbségi Sajtófókusz, 2011. december 8.



Gyakorlati esetek (4.)

Hogyan (nem) valósítják meg a rehabilitált személyek a rehabilitálási törvényből eredő jogaikat?

Ötödik példa:

Néhai Mérey István zombori nyerges- és szíjgyártó mester ügyében, akit 1944-ben a partizánok elhurcoltak majd kivégeztek, történt meg az első rehabilitálás a vajdasági magyarok körében, a zombori (akkor) Kerületi Bíróság, a Reh. 7/07 számú, 2007. december 4-én keltezett határozatával.[1]
Zagyva Emma, az áldozat most nyolcvanéves lánya – ismereteim szerint eddig sem az elkobzott vagyont nem kapta vissza, de a kárpótlási törvény alapján más jogai sem tudta megvalósítani.
A szerb állam megfellebbezte a pozitív ítéletet – amelyben a zombori bíróság 730 ezer dinár fájdalomdíjat ítélt Zagyva Emmának –, arra hivatkozva, hogy „a kereset 2010-ben, túl korán lett beadva”! – A fellebbviteli bíróság pedig Újvidéken mintegy 20 hónapja nem hoz ítéletet, a bizottság Belgrádban pedig csaknem egy éve szintén hallgat, többszörösen átlépve a 90 napos válaszadási határidőt! – írja Zagyva Emma fia, illetve az unoka Tibor.[1]

Hatodik példa:

Az újvidéki Sz. Piroska kárpótlási ügye – a minisztériumi utasítások hiányában – teljesen zsákutcába jutott. Piroskát és három elhunyt családtagját – szüleit és a nagyanyját – az újvidéki Felső Bíróság 2011. február 22-én rehabilitálta. A bírósági döntés elismerte, hogy Piroskáék politikai-ideológia üldözés és erőszak áldozatai voltak, s hogy a családot minden ok nélkül kezelték háborús bűnösként, hurcolták el 1945 januárjának végén Csúrogról a járeki táborba.

Tavaly április elején a Köztársasági Nyugdíj- és Rokkantbiztosítási Alap (PIO) tartományi fiókszervezetéhez fordultunk, azzal a szándékkal, hogy Piroska számára a rehabilitálási törvény egyik előírásával összhangban elismerje a külön szolgálati időt és a törvényben szereplő havi pénzbeli térítést.
Az alaptól az a válasz érkezett, hogy egyelőre még nem tudnak eljárni az ügyben, mert nem kaptak arra utasítást a köztársasági foglalkoztatási és szociálpolitikai minisztériumtól. Az alap nyugdíj- és rokkantbiztosítási szektorának az igazgatója azt nyilatkozta sajtónak, hogy, „ennek a hivatalnak meg van kötve a keze mindaddig, amíg az ügy procedurális bonyolításával kapcsolatos köztársasági instrukciók meg nem érkeznek. Ezek hiányában sem pozitív, sem negatív döntést nem hozhatnak.”[3]
Ez voltaképp azt jelenti, hogy hiába fogadták el a rehabilitációról szóló törvényt, a hasonló esetekben senki sem tudja érvényesíteni a jogait, hiszen hiányoznak a jogszabály végrehajtásához szükséges minisztériumi utasítások.

Az ügyben, a többszöri sürgetés ellenére sem történt előrelépés. Most nem marad más hátra, mint közigazgatási pert indítani az Alap ellen. Tekintettel arra, hogy ilyen joggyakorlat nem létezik, kérdés, mit fog dönteni a bíróság? Ha netán kötelezi is az Alapot a határozat meghozatalára, amellyel elismeri Sz. Piroska jogai, végrehajtja-e az Alap a döntést, és nem-e ismét a kísérő jogszabályok hiányra hivatkozik?Képes-e a bíróság kényszeríteni a minisztériumot a szükséges utasítás meghozatalára?



















Sz. Piroska ügyében függőben van a pénzügyi kárpótlási kérelem sorsa is, melynek átadására a törvény szerint ugyancsak joga van a sértettnek. Mivel a tavaly áprilisban benyújtott kárpótlási igényt válaszra sem méltatta a kérdéssel foglalkozó bizottság, a törvény szerint perre kellett vinni az ügyet.
A 2013. május 14-én tartott bírósági tárgyaláson az alperes Igazságügy-minisztérium képviselője meg sem jelent.

A Köztársasági Vagyonjogi Ügyészség 2013. július 7-i, a keresetre adott válaszában azt írja, hogy a táborban „álélt lelki fájdalom és félelem, alapján való kárpótlást a rehabilitálási törvény, amely mint lex specialis rendezi az ilyen alapon való kárpótlást, nem látja elő, de úgyszintén a Kötelmi Törvény rendelkezései sem”.

A felperes hivatkozása ennek a törvénynek az egyes rendelkezéseire teljesen alaptalan és ellenkezik az anyagi jogszabályokkal – olvasható Szerbia Vagyonjogi Ügyészsége válaszában. Ebből azt lehet kiolvasni, hogy szándékéban sem áll a rehabilitációs kárpótlás fizetése, annak ellenére, hogy törvény 3. szakasz így fogalmaz: 

A rehabilitált személy és ennek a törvénynek a 7. szakasza 5)-ös pontjában leírt személy jogosult a szabadságvesztés miatt elszenvedett lelki sérelmekért nem anyagi kár utáni kárpótlásra, összhangban a kötelmi viszonyokat rendező törvénnyel.”

A következő tárgyalás csak október 2-ára van kitűzve…

Most akkor milyen jogokat is biztosít a rehabilitálási törvény azoknak a személyeknek, akiket politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból megfosztottak az életüktől, szabadságuktól vagy más jogaiktól? Igazat mond-e Varga László képviselő, amikor azt állítja: „Nem igaz, hogy az ügyészségek lassítják a rehabilitációs eljárásokat”? (Érdekes mód a VMSZ képviselői többnyire az állam ügyvédei szerepében nyilatkoznak, amikor a vajdasági magyarok érdekvédelméről van szó. Még olyan esetekben is, amikor erre semmilyen szükség sem alap nincsen. Kit képviselnek tulajdonképpen?)

***

Milyenek, tehát, – a hat példa alapján – az eddig tapasztalatok a rehabilitációról és az elkobzott vagyon visszaszármaztatásáról és a kárpótlásról? Egyszóval értékelve: rosszak? Miért? Mert mindkét eljárás – a vagyon visszakövetelési és rehabilitálási eljárás is túlságosan bonyolult és a sértettek sok esetben leküzdhetetlen akadályokba ütköznek, amit – nem csak az ügyészségek, de a többi állami szerv is – csak fokoz. Ez miatt sokan már a kezdet kezdetén elállnak az eljárások beindításától.

Nincsen tudomásom arról, hogy a vajdasági magyarok közül a két törvény meghozatalától számított több mint másfél év alatt bárki is visszakapta volna az elvett, vagy elkobzott vagyonát, illetve bármilyen más jogát is megvalósíthatta volna. Ügy tűnik, Szerbiában a kárvallottak jogait a törvények ugyan biztosítják, a gyakorlatban viszont ebből vajmi kevés, vagy éppenséggel semmi sem valósul meg.4
Az itteni magyarok elégedetlenségét a következő két dolog csak további növeli:

1. A 2011. október 6-án (éppen a magyarság gyásznapján) hatályba lépett vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény 5. szakasza 3. bekezdésének 3. pontja tartalmazza a rendelkezést, miszerint az elvett vagyon-visszaszármaztatására illetve kárpótlásra nem jogosult „az a személy, aki a második világháború alatt a Szerbia Köztársaság területén tevékenykedő megszálló erők tagja volt és annak örökösei”.

Ez a rendelkezés – számos vélemény szerint – „a kollektív bűnösség elvét sugallja”. Vagyis felelősnek bélyegzett nem csak minden olyan személyt, aki magyar oldalon harcolt, függetlenül attól, hogy elkövetett-e háborús bűnt vagy nem, de ezeknek a személyeknek a leszármazottait is. Ez a rendelkezés továbbra is hatályos, bármennyire is igyekszik a VMSZ propaganda gépezete ezt elkendőzni.

2. A Csúrogon (június 26-án) – többszöri halasztás után – hivatalosan is megtörtént a szimbolikus „történelmi jelentőségű megbékélés” alkalmával nem hangzott el a szerb bocsánatkérés (csak a magyar), sőt még az alacsonyabb értékű „elnézést” szó sem. Aggodalomra ad okot az is, hogy az 1944/45-ben kollektív büntetéssel sújtott magyarokra vonatkozó korabeli rendeletek hatályon kívül helyezése – a szerb kormányfő ígéretei ellenére – mind ez ideig nem történt meg.
Úgy tűnik, folytatódik a vajdasági magyar közösség kálváriája.

A Vajdasági Magyar Szövetség parlamenti képviselőinek és Magyarország állami szerveinek a kötelessége lenne, hogy azonnal elemezzék a rehabilitálási és vagyon-visszaszármaztatási eljárások gyakorlatát és megtegyék a szükséges törvénymódosítási javaslatokat, illetve diplomáciai lépéseket, követeljék a hatályos jogszabályok módosítását és a hiányzó kísérő jogszabályok meghozatalát. Már most javasolni kellene a restitúciós kérelmek beadása (2014. február 6-án lejáró) idejének meghosszabbítását is.

Újvidék, 2013. augusztus 2.
Bozóki Antal
__________
[1 Fekete J. József: Nem feledkezhetünk meg egymásról. Magyar Szó, 2012. július 21., 14.; K-k: Holttányilvánítás. Magyar Szó, 2012. augusztus 23., 4. és Kabók Erika: Szenvedés-e apa nélkül felnőni?
Magyar Szó,2012. augusztus 25., 18.
[2] Zagyva Tibor: A valódi tabu. http://www.vajma.info/cikk/olvasok/138/A-valodi-tabu.html, 2013. július
15. [22:04]
[3] Virág Árpád: Rehabilitálás – elméletben. Magyar Szó, 2013. február 25., 4.
[4] A restitúciós ügynökség [Agencija za restituciju] 2013. július 15-i adatai szerint, Szerbiában eddig 1142 üzlethelyiséget, épületet és lakást adtak vissza a volt tulajdonosoknak. Kúlán 1-et, Újvidéken 89-et,
Szabadkán 16-ot, Szenttamáson 2-őt, Zentán 2-őt, Nagybecskereken 3-at, Nagykikindán 1-et, Sremska
Mitrovicán 9-et, Adán 3-at, Zsablyán 2-őt, Kevevárán 1-et, Óbecsén 1-et, Topolyán 4-et,
Magyarkanizsán 2-őt, Bácspetrőcön 1-et, Antalfalván 1-et és Magyarcsernyén 1-et, vagyis Vajdaság
területén összesen 139-et.
http://www.restitucija.gov.rs/slike/vesti/15.07.2013.%20Podaci%20o%20broju%20vracenih%20poslovnih%20prostora,%20zgrada%20i%20stanova_latinica.pdf
A magánszemélyeknek visszaadott mezőgazdasági földterületekről nem találtam megbízható adatokat.
Az ingóságok közül visszaadásra került egy művészi festmény.”
http://www.restitucija.gov.rs/latinica/direkcija-za-restituciju.php





Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin