A huszonnegyedik(?)
Az elmúlt héten hozta a várva várt,
langyos áprilisi szél a habkönnyű, friss örömhírt: a
Vajdasági Magyar Szövetség megnyitotta a
sorrendben huszonharmadik kihelyezett párthelyiségét. Nem is
akárhol, nem is akármilyen Isten háta mögötti településen,
hanem egyenesen Szerbia fővárosában, Belgrádban. (Ha már
durranás, akkor legyen hatalmas!)
Az „avatóünnepség“ apropóján
a legbefolyásosabb vajdasági magyar vezérpárt pártvezére – a
tőle megszokott határozottsággal – kijelentette, hogy
amennyiben e fontos esemény kapcsán bírálatok fogalmazódnak
meg, azokat csakis az irigység, vagy pedig a helyzet, a körülmények
hiányos ismerete fogja diktálni. Tudomásom szerint mindeddig nem
diktált sem a citromsárga irigység, sem pedig a pironkodásra
késztető tájékozatlanság még egyetlenegy enyhe fejcsóválást
sem. Valamiféle vitriolos kritikáról pedig jobb nem is álmodozni!
Legalábbis a nagy nyilvánosság előtt még nem történt ilyesmi.
(Üres fejünkben nehezen támad visszhang – mondanám, ha
gonoszkodni akarnék. Merthogy teljes a csend és a nyugalom. Aki
hallgat, az szép marad. Ilyen szempontból tehát nem
érheti szó a házunk („a sajtóházunk”) elejét.) S ez –
azt kell, mondjam – teljességgel érthető. Mert ha a végletekig
lecsupaszítjuk ezt a látványosan felhabosított történetet, oda
lyukadunk ki, hogy: voltaképpen mi eredendően rosszat,
kivetnivalót lehet találni abban, hogy a VMSZ most egy kicsikét
terebélyesedni látszik? (A botanika nyelvén szólva: az eltelt
másfél év alatt egy gyökérhajtást fejlesztett.) És teszi ezt
a szaporodást a maga módján, az általa felvállalt
paletta-színesítési koncepció és pártideológia mentén
haladva. Még csak azt sem lehet a szemére vetni, hogy
verbuváláskor, tagtoborzáskor a frissen érkező belépőktől
legalább azt a minimumot megköveteli, hogy vagy értsék, vagy
beszéljék a magyar nyelvet, s hogy esetleg még magyar
nemzetiségűek is legyenek. Merthogy ilyen kitételt a mi magyar
politikai pártunk nem szab. Tanítanivaló példa volt erre a
legdélebbi VMSZ-pártsejt elnökének, Nebojša Marjanović úrnak
az ünnepi beszéde, amelyet ékes szerb nyelven mondott el.
Meglehet, hogy e tekintetben a mi délvidéki politikusaink magától
az anyaországtól lesik el a követendő alapmintát, amely –
mint arra számtalan döbbenetes történet rávilágított a
közelmúltban –, szintén nem kéri számon (minden egyes
esetben) az újdonsült állampolgárain a magyar nyelv elégséges
ismeretét.
Persze nem kis naivitásra vallana, ha
csupáncsak a szemünknek hinnénk, és azt hinnénk, hogy a mi
VMSZ-ünk kizárólag csak létszámnövelési szándékkal hozta
létre a huszonharmadik pártirodáját (és éppen ott lenn,
délen). Nyilván sokkal több ismeretlen van még ebben a
matematikai egyenletben a fürkésző szemek elől elrejtve, mint
azt első ránézésre gondolnánk. Túl ezen a szépen vasalt
pártelnöki mondókán: „A VMSZ-nek van egy határozott
ambíciója, hogy a belgrádi és a szerbiai politikai színtéren
fontos szereplő legyen.” (De előbb-utóbb kibújik szög a
zsákból, egy napon ez is majd napvilágra kerül.)
Annyit már most is megállapíthatunk,
hogy a frissen besorakozó vadonatúj párttagok létszáma távolról
sem olyan sokatmondó, hogy velük „háború esetén legalább
egy-két csatát meg lehetne nyerni”, inkább csak szimbolikus
jelentőségű. Sorsfordító, igaz magyar ügyeink rendezgetése
tekintetében nem oszt, nem szoroz. Tehát nem a létszámduzzasztás
generál(hat)ta a „belgrádi magyar hadműveletet”. Hanem valami
egészen más.
Ha viszont egyszerűen csak erdőbe
tévedt a fantáziám, és nincsen e tagbővítés hátterében
semmiféle súlyosabb politikai érv- és elvárásrendszer), akkor
a majdnem ötven párttagot számláló nemzetiségi szempontból
(gondolom) meglehetősen vegyes, vagy inkább felemás
(magyar-szerb) nándorfehérvári különítménynek valószínűleg
csak egyfajta statiszta-, azaz kirakatszerepet szántak. (Amit
látunk, az látvány, amit hallunk, az halvány.) Különös
tekintettel a nem magyar nemzetiségűekre. A tömény
öntömjénezésen és a fényesítő „szidolozáson” túl,
valami olyasminek az erősítését, hogy: az az igazi, vérbeli
magyar párt, amely(ik)et még az államalkotó nemzet honfiai és
honleányai is a magukénak mondhatják. Amely(ik)ben még
a szerbek is teljességgel otthon érzik magukat. Az meg, hogy a
Vajdasági Magyar Szövetség már elég régen nem etnikailag
vegytiszta magyar párt, hanem vegyes, két- vagy többszínű,
multikulturális, az csak jót tesz a renoméjának és emeli az
ázsióját. Mármint a pártvezetés sommás megítélése szerint.
Ez esetben ugyanis nem érvényes az, amit a pártoskodó/sárdobáló
délvidéki magyarok szoktak gyakorta egymás fejéhez vágni. Most
nincsen szó a híres kettős mérce alkalmazásáról. Nevezetesen:
aki magyar ember létére nem magyar párthoz dörgölőzik és
választáskor nem magyar pártra szavaz, az igenis nemzetáruló.
Na, de most: aki (fél)szerb létére betagosodik egy vajdasági
magyar pártba, az tulajdonképpen micsoda? Pápább a pápánál?
Az nem nemzetáruló? Az nem árulja el, nem tagadja meg a saját
fajtáját? Az simán csak magyar szimpatizáns? És az nekünk jó?
Csak mert nagy a szívünk, s mert elférnek benne az árulók is?
De térjünk vissza a fentebb
emlegetett, a puszta irigység diktálta kritikához! Elnök urunk
alighanem a fején koppintotta a szöget. Ugyanis aki ebben a
belgrádi látvány-pártirodában hibát keres és talál, az
színigaz, hogy csak kötekedni akar. Egészen pontosan: az a csúnya
emberi tulajdonság beszél belőle (méghozzá kristálytiszta
hangon), amelyet egyszerűen csak irigységnek szoktunk nevezni.
Én nem is titkolom, hogy egy cseppet
irigy vagyok azokra a messzi fővárosiakra. Úgyhogy az irigység
diktáltatja velem a kötekedést. Amint azt a pártvezér
megjövendölte, úgy lett. (Mentségemre szolgáljon, nem a
vadonatúj iroda Márai-fordításköteteit irigylem. A sors megadta
nekünk azt a kiváltságot, hogy a Mestert eredetiben olvashatjuk.
S még a mi világvégi könyvtáracskánkban is akad 4- 5
Márai-könyv.) Más miatt vagyok irigykedő. Az ottani 2500
magyarnak ugyanis mostanra már van saját bejáratú VMSZ
irodahelyisége és állandó, fizetett munkahellyel rendelkező
irodavezető ügyintézője, az én majd háromszor ennyi lelket
számláló szülőfalumnak pedig még mindig nincsen. Dacára
annak, hogy a párt helyi elnöke már évek óta kéri/kérleli a
felső (Szabadka városi) vezetést, hogy ebben az észak-bácskai
kis magyar gettóban, Csantavéren is nyissanak egy hasonló
hivatalt. De minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Általában
azt a választ kapta, hogy: „Nem lehet. Nincsen rá pénz.”
(Módfelett érdekes: a belgrádi működtetésére van.) Hogy nem
unatkozna nálunk sem órabérben az iroda alkalmazottja, arra akár
mérget is vehetnének a szabadkai üvegpalotában. A falubeliek
ugyanis ellátnák őt időszerű teendőkkel bőven. Csak győzze a
temérdek munkát!
Igaz (és én ezt nem is rejtem a véka
alá), a mintegy l40 regisztrált falusi párttag között
egyetlenegy szerb sincs. Ezek magyarok. Mind egy szálig.
Tősgyökeres csantavériek. Olyannyira nem szerbek, hogy még a
kötelező államnyelvet is leginkább csak döcögve, dadogva
beszélik. Sőt még azt a gyalázatosan keveset is majd a nyelvüket
törve: „szőlősori tájszólással meg csingágósi
hanglejtéssel”. Ámdeviszontellenben: nemcsak a dicső
Belgrádban, hanem minálunk is élnek olyanok, akik történetesen
az államalkotó nemzet képviselői. Akik nem magyarok. Egyáltalán
nem magyarok. Vagy csak félig. Térdig. Derékig. Így most arra
gondolok, hogy talán számunkra sincs még minden remény veszve!
Csak most az egyszer segíts nekünk, te világhírű magyar
ármánykodás és cselszövés! Ha ugyanis valamilyen fondorlattal
sikerülne néhányukat rávennünk arra, hogy tagosodjanak be a
VMSZ helyi (itteni) szervezetébe, akkor talán a mi falunkban is
végre megnyílhatna a párt hőn áhított irodája.
Ez lehetne a sorban a huszonnegyedik.
Vajon, lesz-e?
Szabó Angéla
