Margit Zoltán: Labdarúgás

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Labdarúgás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Labdarúgás. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. szeptember 9., hétfő

Vandálok


A kép illusztráció. Nem magyar sportolót ábrázol.


Sosem voltam focidrukker.

Tegnap megpróbáltam.

Negyvenen túl minek akar az ember más lenni? Tetszettem volna utcai tollaslabdát nézni.
A labdarúgást a manapság játszott tömegsportok közül az egyik legkurvábbnak tartom, jóllehet a Forma1-hez viszonyítva bármi annak tűnhet. Még ezt is lenyelem.
Kötelességből a Ferencvárosnak szurkolok vagy harminc éve. Így kényelmes. Elolvastam róluk pár könyvet, onnét tudom hogy a hatvanas években – amikor még nem is léteztem – kik voltak a sztárok. Rosszul mondom.

Kik voltak azok, akik focizni tudtak.
Nagy mellénnyel elmentem bárhová, Újvidékre egyetemistának, előtte katonának, utána vakvilágba: volt egy biztos alap, amibe senki bele nem köthetett. Magyar vagyok, kisebbségi kanizsai, a szép seggű nőket, a sört, a süllőt kirántva meg a Fradit szeretem.
Egy magamfajta csöndösödő férfiembernek ennyi elég köll, hogy legyen szakmai életrajz gyanánt.

Curriculum vitae.

Mindazonáltal gyakorta hibázok. Ilyen az életem, ez vagyok.
A minap például elmentem egy kocsmába meccset nézni.
Jó volt a társaság, ígéretes a péntek este.
Kedves építész cimborám a jobbomon, amarról meg vagy kéttucat lelkes kanizsai szurkoló. Csupa faszagyerek, egytől egyig említésre érdemes jó ember. Szóval: rendes srácok, víg kedéllyel, mázsás szívük optimizmustól duzzadón vert.

Az első üveg sör nyakánál volt még a tartalom, épp a fölét ittam le, amikor jött a románok gólja.
Megakadt a gigámon a korty. Basszameg.
A hátam mögött ülő, tőlem műértőbb kolléga fölállt, szó nélkül fizetett és hazament.
Néztük a kihűlt helyét bután, az optimistábbja meg még hangosabban kezdett szurkolni. Hátha.
De akkor nekem szűkült a gyomrom, ezért sétálni kezdtem a biliárdasztal körül. Kirendeltem még egy üveggel. (Utólag tudom, nagyon okosan jártam el. Idősödő, sokat megélt szesszagú emberektől tudom, hogy addig köll inni, amíg jólesik. Nagyapámnak a sírig ez maradt a hitvallása.)
Körbe-körbe laspogtam tehát, fél füllel meg hallgattam a jó Knézyt. (Ne utálják, szépen kérem mindegyiküket. Nem ő tehet róla.)

Így esett meg, hogy második gól hallatán én már a harmadik sörömnél tartottam. Zoli, az építész, a tévére ragasztott szurkoló cimbora se tűnt kifejezetten boldognak, kushadt szegény a padon.
A buzduló kórus viszont még bírta tüdővel, szidták a román anyjukat, a bírót meg úgy általában mindent, ami ilyenkor pipafingnyi racionalitás választ lophat a füstbe menő vágyaink kérdőjelei után. Ám a hősöket, az aranylábú csirkéket kíméltük!

A mi gladiátoraink…

Na.

Össze is kaparták szépen, ahogy illik volt a harmadikat.
Hogy teljes legyen a kinyalt kutyatál.
Egy alvadtabb vérű szesztestvér ekkor jegyezte meg, hogy látott a közvetítés alatt néhány vagányabb figurát a magyar lelátókon és szerinte belőlük rögtönözve helyre kis csapatot lehetne a bukaresti éjszaka gyöpére küldeni. Nevettük. Keserű volt a kacajunk.
Írnom kéne valami frappánsat a végére, de higgyék el: nem tudok.
A híreket nem néztem, jóllehet tíz óra van, szombat délelőtt.
Csak remélni tudom, hogy Egervári meg ez a válogatottnak nevezett siserehad nyüszítve lemond.
Mert már régen nem a foci, meg az eredmény számít. Hanem az, ahogy ezek a pojácák tövig aláznak bennünket, jó szándékú, magyarnak vallott embereket.
Tessenek szívesek lenni hétfőn Erdélyben kiállni egy kicsit nagyobb város főterére és állni a székelyek nézését!

Tessenek szívesek lenni elnézést kérni azoktól, akik még kettő nullánál is a szívüket markolászva éltették a reményt!

Tessenek szívesek lenni elmenni a fenébe!

P.s. Ha EZEK után netán pénzbeli juttatás járna a csodacsapatnak, úgy javaslom, hogy Böjte árvái javára mondjanak le minden fillérről. Majd így is jól járnak, mert ha netán valamikor a kanizsai Taverna közelébe találnának jönni, még meg is lesznek pofozva.

Pósa Károly 

2012. szeptember 22., szombat

Zenta - Zsiti örök-rangadó az örökifjú öregfiúkkal!


A második "örök-rangadót" egy szorgalmas szervezés előzte meg. Pócs Atilla a régi szép időket megidézve felkért, hogy jó lenne abba a bőrbe belerúgni, amit anno oly sokszor sikeresen tettük, mert Pintérrel és Tóth-Abonyival úgy gondolják. Jól gondolták!  Elkezdtem számolni, te jó ég utoljára 1991-ben vettem fel a Zenta Labdarúgó Klub sárga-kék mezét a 11-es csatárszámot a balszélső poszton...Jött az egyetem, el is ment...A délszláv háborúk kettőbe-törtek bennünket, foci karrierünket, mást is, -és szétszórtak bennünket a világban...

Szombat közeledtével, "sportolói-lázban" égtem, meg is lepődtem magamon. Előkerestem a sportcipőmet a hatszöges adidas-t, megtisztítottam, felmentem a "nettre" és megnéztem az utódját, ma már az a modell "11 szöges"  a láb vonalához és a terep nehézségéhez idomul...zongorázni még nem tud, de nem is kell, hogy tudjon! Igen, minden fejlődik, így a sport  kellékei is. 

Adipure 11Pro TRX FG Boots

Igen, nosztalgiáztunk egy picinykét, ki hogyan találta fel magát ebben az örökkön-örökké forrongó világban. A legfontosabb, hogy mindannyian megvagyunk, jól vagyunk és családot is alapítottunk. A meccs 16 órakor kezdődött a "Zsitipályán" az újból híres malomipari létesítmény árnyékában.

A Zenta labdarúgó klub és a Zitopromet Labdarúgó klub
örökifjú-öregfiújai

Frissen, üdén és mosolyogva...

A feladat: kettő félidőt kibírni... juj...

Pillanatkép a meccs végéről

Itt már picinykét elfáradtunk...

Itt jön a legfontosabb: újból megvédtük a "mundér" becsületét és kettő góllal megnyertük az örök-rangadót! Gól passzt adtam Pintérnek, volt egy nagy lehetőségem is...A legfontosabb, hogy vigyáztunk egymásra és egy kellemes szombat délutánt töltöttünk el!

Lesz folytatás!

Holnap fel tudok e kelni az ágyból, nem tudom...

Margit Zoltán


Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin