Margit Zoltán: lelkész

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lelkész. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lelkész. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. május 29., csütörtök

Adományt vittek, segítőcsapatokat küldenek…



Varga Tibor, a Kelet-Európa Misszió nemzetközi ésfelekezetközi szeretetszolgálat szabadkai munkatársa, a Golgota Keresztény Gyülekezet lelkésze a napokban az árvíz fenyegetett Šabacon járt – adományt szállított a bajbajutottak részére.


– Mit tapasztaltál a helyszínen, az, amit a tévében látunk, mennyire felel meg a valóságnak?

– A gyakori útlezárások miatt mellékutakon, apró falvakon át jutottam el az úti célomig. Ahogy közeledtem Rumához, egyre gyakrabban láttam olyan vízzel elöntött földterületeket, amelyek egy összefüggő tavat képeztek, vízben úszó hagymaföldeket, elsárgult málnaültetvényeket és megroggyant házakat. Šabachoz érve pedig valóban olyan kép tárult elénk, amilyet a televíziós helyszíni tudósításokban mutatnak. Nem olyan a helyzet, mint a teljesen víz alá került Obrenovacon, nem úsznak a házak a vízben és nem közlekednek az utcákon csónakokkal, tehát nagyságrendekkel kisebb a pusztítás. Persze a tévé mindig a legszörnyűbb képsorokat rögzíti, mert azokkal lehet hatást elérni.


– Sokat hallhattunk arról, hogy Obrenovac helyett inkább Šabac védelmét emelték ki a politikusok...

– Nyilván az ottani vegyi üzem miatt is. Mi azért választottuk Šabacot, mert már korábbról volt az ottaniakkal kapcsolatunk. Engem a városi válságtörzs egyik tagja fogadott, és tőle tudom, hogy magából a Zorka műtrágyagyárból jelentkeztek szakemberek, akik irányították az árvízi védekezést. Mert ők tudják legjobban, hogy milyen következményekkel járt volna, ha a víz betör a gyár területére.


– Milyen helyeken jártál?

– Én úgy indultam útnak, hogy határozott elképzelésem volt arról, kiket fogok felkeresni: a város peremére szorultakat, a környező falvakban élőket, és célirányosan, nekik adom át az adományokat, nem pedig a gyűjtőközpontok raktárában. Ugyanis nem vagyok arról meggyőződve, hogy a segélyszállítmányok el is jutnak mindig a károsultakhoz. Azt már tapasztalatból tudom, hogy egy ilyen természeti katasztrófa esetén, amilyen zűrzavaros szokott lenni a mentés, általában ugyanolyan áttekinthetetlen és követhetetlen az adományok sorsa is. Amikor konvojszerűen érkeznek a humanitárius szállítmányok, azt bizony szakértelemmel kell kezelni. És olyankor mindig van lehetőség a visszaélésekre is. Több olyan apró településen jártam, ahová még el sem jutottak a mentést végzők. Felkerestem egy cigány-telepet is. Mindenütt, ahol megfordultam, igyekeztem felmérni a terepet, leültem és hosszan elbeszélgettem az emberekkel. Több helyen is arról számoltak be, hogy teljesen magukra hagyták őket. Mármint a kisembereket. Az is megesett, hogy ők maguk mentek segítséget kérni, a könyörgésük azonban a városi vezetőknél süket fülekre talált. Az egyik háznál elmondták, hogy kénytelenek voltak a saját pénzükön homokot hozatni, hogy a lakóépületet megvédhessék. Tehát ki kellett fizetniük a szállítmányt, és erről számlát is kaptak. Azt most őrzik, és amint rendeződik a helyzet, akkor be fogják mutatni. Sok helyütt az ár és a belvíz már visszahúzódott, viszont a házfalak viselik a nyomát. Egyes helyeken csak a bejáratig, a küszöbig jutott el, másutt pedig ablakmagasságig is felért. A település több pontján kellemetlen, erős mocsárszag érezhető. Úgy láttam, hogy most fertőtlenítőszerekre és munkaerőre van leginkább szükség. Ezért már szervezzük is azokat a csapatokat, amelyeket leküldünk majd, hogy a helyreállításban és az újjáépítésben segítsenek.


– Most milyen adományt vittél?

– Nagyobb mennyiségben ivóvizet, fertőtlenítőszereket és mosóport, meg konzervet, több zsák péksüteményt és ruhaneműt. Az árvíz sújtotta városok most igen nagy bajban van, de tudjuk, hogy nem jöhet ide az egész világ, hogy a segítségükre siessen. Közülük egyet mi felkerestünk, a magunkét megtettük... Úgy tervezem, hogy a hétvégén Kragujevacra is elmegyek, a mostani esőzések miatt ott is kritikus a helyzet és elkel a segítség.

Szabó Angéla


Egy humanitárius esemény volt a sok közül:





2013. október 14., hétfő

Átutazók és helybeliek



"Először eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem."

Martin Niemöller lelkésznek ez az idézete egyedülállóan írja le a második világháború előszelét, hogyan is tudott eluralkodni a német társadalomban egy totalitárius, pusztító ideológia.

Ezek a gondolatok egy globális tekintetben talán kevésbé jelentős, de egy olyan közösség szempontjából, amilyen a vajdasági magyarság, sokkalta fontosabb dilemma kapcsán merültek fel bennem. Egy negatív eset, egy verekedés nyilvánosságra hozása nyomán került sor nézeteltérésre. Annak lényege pedig túlmutat az újságíráson, mint szakmán, és azt mutatja, hogy igazából ma két domináns nézet uralkodik a gondolkodó vagy magukat annak valló emberek által benépesített közegben. A szóban forgó kolléga arra hivatkozva utasította el, hogy a témával foglalkozzon, hogy falusias környezetben nem ildomos a problémákról írni, mert ha adott esetben az ügy érintettje a szomszédunk, akkor hogyan fogunk holnap vele együtt élni. Sőt, ehhez még hozzátette: akik helyben élnek, árnyaltabban látják a dolgokat, mint aki csak „átutazóban” van.


Több gondom is akadt ezzel a megnyilvánulással, amely sajnos jelenségszerű, nem csak egy-két embernél jelentkezik. Eleve túl kicsi ugyanis ez a közösség ahhoz, hogy itt bárki is átutazó lenne. A másik probléma pedig, hogy ami az ilyen típusú gondolkodásból kiviláglik, az nem más, mint a provincializmus. Amellyel bizonyos értelmiségiek gyakran érvelnek, téves célzattal és tartalommal. Abban a pillanatban, amikor a magyar politikus, tanár, újságíró, értelmiségi befelé fordul, megfutamodik, és annak ellenére, hogy tisztában van a problémákkal, azokat elhallgatja, azok felett elsiklik, akkor meg kell kongatni a vészharangot.

Ha egy kétszáz-háromszázezres kisebbségben élő közösség gondolkodói körében kialakulóban van egy olyan réteg, amelyre a félelem és az elhallgatás jellemző, az a közösség veszélyben van. És ha az illetékesek nem tesznek a jelenség ellen, akkor az ilyen közösség önmaga önkéntes felszámolásának a folyamatát kezdi meg.

Ahhoz, hogy a vajdasági magyarság itt maradjon és megmaradjon, ahhoz lüktető, szókimondó, tényfeltáró értelmiségi rétegre van szükség. Ahhoz nyilvános viták kellenek. Ahhoz rá kell mutatni a problémákra is. Ha csak színes óvodai ünnepségekről, játszóházakról, falunapokról, táncházakról esik szó a közbeszédben, arról viszont nem, hogy az utcán térdig kell járni a sárban, mert nincs aszfalt, pedig megvolt rá a pénz, vagy arról, hogy a játszótér életveszélyes, ott már a közösség szolgálatáról szó sincs. És akkor nem is említettük az olyan, sorsunk szempontjából égetően fontos témákat, mint a magyar többségű településekre betelepülő, más nemzetiségűek tömegei és az ezzel járó jelenségek, az, hogy a magyar gyerekeket a betelepülők gyerekei esetleg üldözik, terrorizálják.

A Vajdaságban élő magyar közösség szolgálata nem egyszerű feladat. Viszont, aki felvállalja, az nem művelheti szakmáját lelkes műkedvelőként, rózsaszín szemüvegben és a falevelek rezdülésétől is megijedve. Annak ki kell nyitnia a szemét, annak meg kell látnia és beszélnie kell a negatívumokról is. Addig szemet lehet hunyni, mondjuk az elharapódzó betörések felett, amíg nem hozzánk törnek be.
Egy másik gondolat, ami szintén vajdasági magyar újságíró szájából hangzott el, hogy a vajdasági magyar médiának nem kell naprakésznek lennie. Ez a kijelentés szintén nagyon veszélyes, és szintén kimeríti a provincializmus fogalmát. Mert ennek a kijelentésnek esetleges elfogadásával szépen-lassan felszámoljuk a vajdasági magyar médiát. A médiának, akkor is, ha az kisebbségi, profinak kell lennie. Naprakésznek és olyannak, ami nem csak a „cukiságokról” számol be, hanem a problémákról is. Mert csakis akkor tud a magyarság, mint gondolkodó, fejlődőképes és működő intézményrendszerrel rendelkező közösség fennmaradni, ha nem veszik ki belőle a kritikai érzék, ha a közéletben viták alakulnak ki, és ha sikerül kiirtani azt a téveszmét, hogy a kritika csakis bántó és irigységből fakadó lehet, nem pedig esetleg jobbító szándékú.

Nincsenek közöttünk átutazók, mi mindannyian itt élünk. És mi mindannyian árnyaltan látjuk a dolgokat. Nem is annyira azokkal van a baj, akik ezt nem látják és nem érzik, sokkal inkább azokkal, akik tisztában vannak vele, de mégis szemet hunynak felette. Éppen ezért, a közösség és a szakma iránti elkötelezettségünk is megköveteli, hogy ezekről a dolgokról nyíltan beszéljünk. Ellenkező esetben magunkat zárjuk gettóba, magunkat alacsonyítjuk le kisebbségibbé is a jelenleginél, és mi magunk végezzük el önmagunk felszámolását, és e térségből való eltüntetését. És akkor mindannyian átutazókká válunk a szülőföldünkön…

Bajtai Kornél 

Magyar Szó, 2013. október 12., 24.,


Megjegyzés:

Ezt az – egyébként kitűnő írást – egy olyan lap közölte, amelyik éppen semmiben nem tartja magát a benne foglaltakhoz. Már az is kész csoda, hogy egyáltalán közölték.

Bozóki Antal  


Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin