Margit Zoltán: értelmiség

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: értelmiség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: értelmiség. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. október 14., hétfő

Átutazók és helybeliek



"Először eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem."

Martin Niemöller lelkésznek ez az idézete egyedülállóan írja le a második világháború előszelét, hogyan is tudott eluralkodni a német társadalomban egy totalitárius, pusztító ideológia.

Ezek a gondolatok egy globális tekintetben talán kevésbé jelentős, de egy olyan közösség szempontjából, amilyen a vajdasági magyarság, sokkalta fontosabb dilemma kapcsán merültek fel bennem. Egy negatív eset, egy verekedés nyilvánosságra hozása nyomán került sor nézeteltérésre. Annak lényege pedig túlmutat az újságíráson, mint szakmán, és azt mutatja, hogy igazából ma két domináns nézet uralkodik a gondolkodó vagy magukat annak valló emberek által benépesített közegben. A szóban forgó kolléga arra hivatkozva utasította el, hogy a témával foglalkozzon, hogy falusias környezetben nem ildomos a problémákról írni, mert ha adott esetben az ügy érintettje a szomszédunk, akkor hogyan fogunk holnap vele együtt élni. Sőt, ehhez még hozzátette: akik helyben élnek, árnyaltabban látják a dolgokat, mint aki csak „átutazóban” van.


Több gondom is akadt ezzel a megnyilvánulással, amely sajnos jelenségszerű, nem csak egy-két embernél jelentkezik. Eleve túl kicsi ugyanis ez a közösség ahhoz, hogy itt bárki is átutazó lenne. A másik probléma pedig, hogy ami az ilyen típusú gondolkodásból kiviláglik, az nem más, mint a provincializmus. Amellyel bizonyos értelmiségiek gyakran érvelnek, téves célzattal és tartalommal. Abban a pillanatban, amikor a magyar politikus, tanár, újságíró, értelmiségi befelé fordul, megfutamodik, és annak ellenére, hogy tisztában van a problémákkal, azokat elhallgatja, azok felett elsiklik, akkor meg kell kongatni a vészharangot.

Ha egy kétszáz-háromszázezres kisebbségben élő közösség gondolkodói körében kialakulóban van egy olyan réteg, amelyre a félelem és az elhallgatás jellemző, az a közösség veszélyben van. És ha az illetékesek nem tesznek a jelenség ellen, akkor az ilyen közösség önmaga önkéntes felszámolásának a folyamatát kezdi meg.

Ahhoz, hogy a vajdasági magyarság itt maradjon és megmaradjon, ahhoz lüktető, szókimondó, tényfeltáró értelmiségi rétegre van szükség. Ahhoz nyilvános viták kellenek. Ahhoz rá kell mutatni a problémákra is. Ha csak színes óvodai ünnepségekről, játszóházakról, falunapokról, táncházakról esik szó a közbeszédben, arról viszont nem, hogy az utcán térdig kell járni a sárban, mert nincs aszfalt, pedig megvolt rá a pénz, vagy arról, hogy a játszótér életveszélyes, ott már a közösség szolgálatáról szó sincs. És akkor nem is említettük az olyan, sorsunk szempontjából égetően fontos témákat, mint a magyar többségű településekre betelepülő, más nemzetiségűek tömegei és az ezzel járó jelenségek, az, hogy a magyar gyerekeket a betelepülők gyerekei esetleg üldözik, terrorizálják.

A Vajdaságban élő magyar közösség szolgálata nem egyszerű feladat. Viszont, aki felvállalja, az nem művelheti szakmáját lelkes műkedvelőként, rózsaszín szemüvegben és a falevelek rezdülésétől is megijedve. Annak ki kell nyitnia a szemét, annak meg kell látnia és beszélnie kell a negatívumokról is. Addig szemet lehet hunyni, mondjuk az elharapódzó betörések felett, amíg nem hozzánk törnek be.
Egy másik gondolat, ami szintén vajdasági magyar újságíró szájából hangzott el, hogy a vajdasági magyar médiának nem kell naprakésznek lennie. Ez a kijelentés szintén nagyon veszélyes, és szintén kimeríti a provincializmus fogalmát. Mert ennek a kijelentésnek esetleges elfogadásával szépen-lassan felszámoljuk a vajdasági magyar médiát. A médiának, akkor is, ha az kisebbségi, profinak kell lennie. Naprakésznek és olyannak, ami nem csak a „cukiságokról” számol be, hanem a problémákról is. Mert csakis akkor tud a magyarság, mint gondolkodó, fejlődőképes és működő intézményrendszerrel rendelkező közösség fennmaradni, ha nem veszik ki belőle a kritikai érzék, ha a közéletben viták alakulnak ki, és ha sikerül kiirtani azt a téveszmét, hogy a kritika csakis bántó és irigységből fakadó lehet, nem pedig esetleg jobbító szándékú.

Nincsenek közöttünk átutazók, mi mindannyian itt élünk. És mi mindannyian árnyaltan látjuk a dolgokat. Nem is annyira azokkal van a baj, akik ezt nem látják és nem érzik, sokkal inkább azokkal, akik tisztában vannak vele, de mégis szemet hunynak felette. Éppen ezért, a közösség és a szakma iránti elkötelezettségünk is megköveteli, hogy ezekről a dolgokról nyíltan beszéljünk. Ellenkező esetben magunkat zárjuk gettóba, magunkat alacsonyítjuk le kisebbségibbé is a jelenleginél, és mi magunk végezzük el önmagunk felszámolását, és e térségből való eltüntetését. És akkor mindannyian átutazókká válunk a szülőföldünkön…

Bajtai Kornél 

Magyar Szó, 2013. október 12., 24.,


Megjegyzés:

Ezt az – egyébként kitűnő írást – egy olyan lap közölte, amelyik éppen semmiben nem tartja magát a benne foglaltakhoz. Már az is kész csoda, hogy egyáltalán közölték.

Bozóki Antal  


2013. március 6., szerda

„LÉTEZNI ÉS VÉLEMÉNYT NYILVÁNÍTANI”



A felvételen a Napló Kör tagjai

Kisebbségjogi jegyzet

A 2012. április 14-én Szabadkán megalakult Napló Kör, független, szabadelvű értelmiségiek asztaltársasága,Újvidéken is bemutatkozott. Amárcius 4-i esti eseményen, a Vajdasági Független Újságírók Egyesületének (NDNV) székházában, Bódis Gábor, Németh Árpád, Tolnai Ottó, Végel László, Gerold László, Szerencsés Zsuzsanna, Pressburger Csaba és Radics Viktória vettek részt.

A szerb nyelven folyt beszélgetés fontos „napirendi pontja” a vajdasági magyar sajtó helyzete volt. Szerencsés Zsuzsanna és Gerold László részletesebben elsősorban a magyar nyelvű nyomtatott média keserves helyzetét ecsetelték, amit a kerekasztal-beszélgetés többi részvevője is kiegészített. Röviden: sajtónkat a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) befolyása, a párbeszéd hiánya, a zártság, az autizmus, a nyomtatott sajtó minőségének romlása és „a titói időkhöz való visszatérés” jellemzi.

Az esten is elhangzottak már hosszabb ideje jellemzik a vajdasági magyar médiát. Új volt viszont, hogy a magyar csúcsértelmiséghez tartozók ezt a szépszámú közönségnek nem csak előadták, de példákkal is illusztrálták. Jó lenne, ha Gerold és Szerencsés elemzése nyomtatásban is (és magyar nyelven is) megjelenne, mivel az estről készült (talán egyetlen) tudósítás[1] nem ad teljes képet az ott elmondottakról. Kétséges azonban, hogy erre a jelenlegi körülmények között sor kerül(het).

A Napló Kört Bódis Gábort mutatta be, aki szerint, „egy intellektuális klubot akartak létrehozni, amely pártérdektől és nemzeti hovatartozástól függetlenül kíván létezni és véleményt nyilvánítani”. Kérdés azonban, hogy a Kör tagjai/Körhöz tartozók valójában mit is értenek ez alatt a megfogalmazás alatt. És az is, hogy ez – a mai körülmények közepette – elegendő-e?

Az alapítók megfogalmazásából a Napló Körnek a társadalmi problémák, a magyar közösség helyzete, problémái iránti valamiféle passzív (csupán véleménynyilvánítási) magatartására lehetne következtetni. Megelégedhetnek-e vajon az értelmiségiek egy ilyen passzív szerepvállalással? Nem. Az értelmiség(iek)nek ettől bizony sokkal nagyobbak a közösség iránti kötelezettségei. 

Az egyébként sikeres bemutatkozás talán egyetlen hiányossága, hogy a részvevők – az értékelések alapján – nem tettek javaslatot a vajdasági magyar média helyzetének javítására. Erre pedig sürgősen megoldást kellene találni. A megoldás egy új, kezdetben havonta egyszer, vagy kéthetente megjelenő újság kiadásában lehetne, amely alternatívát kínálhatna a mostani pártsajtóval szemben. Szinte hihetetlen, hogy a vezető értelmiségiek és az magyar vállalkozók között nem akadt már eddig is senki, aki egy ilyen lapot elindítana. A nemzetközi ismeretséggel és tekintéllyel is bíró értelmiségiek ehhez bizonyára külföldi támogatókat is találhatnának. 

Az est tanulsága talán az lehetne, hogy a problémákról nem elég csak beszélni, azokat „elefántcsonttoronyból szemlélni”, ahogyan az egyik résztvevő fogalmazott, hanem megoldásokat is kell kínálni. A „létezés és véleménynyilvánítás” csak vegetálás lehet, ami önmagában még nem oldja meg a problémákat. Tovább kell lépni…

Bozóki Antal
Újvidék, 2013. március 5.


[1] Penovác Sára: Autizmus és a vajdasági magyar sajtó




Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin