A nap éppen lement, mikor az erdő
felett elkezdett esni a hó.
- No, anyó - mondta varjú apó a
feleségének a nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál
esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött
kezdtek táncolni a hópihék.
- Gyertek, gyertek - csalogatták őket
a szántóföldek -, jó ám a vetésnek a puha hó. Az tart meleget
a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a
felhők odaértek föléje.
- No, ezt a falut megtréfáljuk -
mondták a hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre
meszeljük még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze
az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái
világítottak, s ezek a kíváncsi hópelyhek a várost akarták
látni.
- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek
ott minket - mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még
székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal a kíváncsi hópelyhek
elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az
utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a
városban.
De mire kireggeledett, akkora a
hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások,
megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra
rakták, úgy hordták ki a városból.
Lekotorták a havat a tetőkről is, és
elsárosodva vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs
lett a városi hóból. Így járták meg a kíváncsi hópelyhek!
Az erdők, mezők hava pedig tavaszig
megmaradt ragyogó fehéren.
