Vezéráldozat?
(Vagy csak politikai szemfényvesztés?)
Az elmúlt hetekben a vajdasági magyar
sajtó áporodott levegőjét meg-megmozgatta néhány friss
szellőfuvallat. Egészen jó érzés volt látni/hallani, hogy amit
a hivatásos (bérből és fizetésből élő) hírlapírók,
tudósítók műveltek, az végre kezdett igazi újságírásra
hasonlítani. Például az öt temerini fiú ügye, közöttük is a
15 évre elítélt Máriás István kegyelmi kérelmének legfelső
szintű, államelnöki elutasítása egy olyan téma volt, amelyet
extra adag vakmerőség és karakánság nélkül is
megszellőztettek. Több helyen is, több szempontból is
megvilágítva ennek a majd nyolc és fél esztendeje húzódó –
ezerféle titkot rejtő/sejtető -- esetnek a furcsa módon zajló
legújabb epizódjait. Történt mindez az anyaország irányából
érkező „tessék csínján bánni az üggyel”-féle sugallat,
pontosabban: javallott csendre intés ellenében. Aztán a nemrégiben
elfogadott amnesztiatörvény, és az azzal járó részleges
börtönkiürítések témájának boncolgatása is igen jót tett a
meggyengült életfunkciókat mutató, eltompult (eltompított)
érzékszervekkel rendelkező sajtónk vérkeringésének. Áldásos
hatása pedig az ellaposodott közvéleményre is áttevődött.
Az elítéltek tömeges szabadon
bocsátása már magában nem egy szokványos esemény. Csak a ritka
kevesek közé tartozik. Legutóbb 11 évvel ezelőtt történt
ilyesmi Szerbiában. Akkor a mintegy 6000 fogvatartott közül
4200-an nyerhették vissza (egyik napról a másikra) a
szabadságukat. Most megint a honi fegyházak túlzsúfoltságára,
szűkösségére hivatkozva engednek szabadon 3600 börtönlakót. A
legfeljebb csak 7500 fogoly elhelyezésére szolgáló börtönökbe
már eddig is mintegy 11 000 rabot zsúfoltak be. Némi
rosszindulattal most azt is mondhatnám, hogy dicséretes dolog ez a
kényszerű helycsinálás, hiszen igen nagy szükség mutatkozik a
felszabaduló kapacitás kihasználására. Amint a hónapok óta
zajló korrupciós, hivatali visszaélésekkel, hűtlen
vagyonkezeléssel minősített ügyek feltárása és felgöngyölítése
mutatja, rabutánpótlásban egészen biztosan nem lesz hiány. A
szerbiai fegyházak (csúnya kifejezéssel élve) nyersanyag-ellátása
az elkövetkező esztendőkben is folyamatos lesz.
A hétköznapinak, szokványosnak
minősíthető bűncselekmények és elítéltek között majd
bizonyára néhány különleges nagyhal is az igazságszolgáltatás
horgára akad. Az ilyen látványos, kapitális fogás azonban aligha
történik véletlen- és rajtaütésszerűen. Azt mindig jó előre
eltervezik/kitervelik. Abban az esetben viszont még az óriáshal
sem szakíthatja át a hálót, és nem menekülhet el.
A mai nap vezető híre (a temerini
fiúk hivatalosan még meg nem erősített börtönbüntetése
enyhítésének kiszivárogtatása mellett) kétségkívül ez:
„Őrizetbe vették Kasza Józsefet, az Agrobank szabadkai
kirendeltségének volt igazgatóját.” Na és? Akkor mi van? –
lehetne ekképpen is reagálni. Hiszen nincsen ebben semmi meglepő.
Várható volt, hogy a teljes eset feltárása során nem érik be a
ficánkoló halacskának a farkával, hanem előbb-utóbb eljutnak
majd a fejéig is. Merthogy onnan szokott az bűzleni. Persze ez a
dilettáns kívülállók okoskodásának csak az egyik része. A
találgatók másik fele ugyanis szentül meg volt győződve arról,
hogy Kasza József nevének még pusztán a felemlegetéséig sem fog
eljutni ez a történet, nemhogy az egykori bankár elővezettetéséig.
Akár fogadást is lehetett volna kötni az egyik vagy a másik
végkifejletre. Azt persze még most sem állíthatják teljes
bizonyossággal az esélylatolgatók, hogy a dicső napokat is megélt
egykori szabadkai polgármesterre ráuszított vérebeket mennyire
engedik hozzá közel. Csaholnak csak morogva, fogvicsorgatva, vagy
szét is szedik, ahogyan Bobi szokta a lábtörlőt. Ez viszont
csupáncsak attól függ, hogy mit szeretnének
ezzel a nagy magyar hal zsákmányul ejtésével reprezentálni? A
szimpla ráijesztés módszere ez esetben nem jön be, hiszen Kasza
József sohasem volt félénk nyuszi természetű. Akkor meg
mire megy a játék? Előadják teátrálisan azt a tündéri
utópiát, hogy márpedig Szerbiában nincsenek érinthetetlenek? Itt
a törvény mindenkire egyformán vonatkozik, teljesen függetlenül
attól, hogy ki milyen magasra tornázta fel magát a politikusi
uborkafán. A bomlásnak indult „birodalom” nem felejt, és
alkalmasint visszavág. Számára gyerekjáték egy tizennyolc éves
magyar középiskolást nemzeti, faji türelmetlenség vádjával
illetni és leújfasisztázni, ahogy nem nagy kunszt egy egykori
kormánytagot, polgármestert, pártvezért sem hivatali helyzettel
való visszaéléssel vádolni. Majd az információszedegetők, a
terhelő bizonyítékok begyűjtői eldöntik, hogy bűnös-e, s ha
igen, milyen mértékben.
Nekem reggel óta csupa eretnek
gondolat kergetőzik a fejemben. Olyanok, amilyenekért akár meg is
kövezhetnek. A hír hallatán a legelső reakcióm ez volt: egy
újabb gesztus szerb részről a vajdasági magyarok irányába. Mert
most éppen ennek van a szezonja. Gesztusszezon van. Része egy
gesztussorozatnak. El kell verni a port még azon is, aki nem is
olyan régen az itteni magyarság feje, első és legerősebb embere
volt. S most vele együtt egy kicsit minden magyaron el lehet verni a
port. Megint. Úgy, mint 2004 júniusában Temerinben. Mert ha ilyen
a volt főállású legnagyobb magyar, akkor milyen lehet a többi?
(Megérne egy tanulmányt.) Bizonyára sokan örültek ennek a mai
hírnek. És mondogatták egymásnak, hogy lám, lám, őt is
utolérte a sors. Süljön csak a maga zsírjában! Nekem valamiért
nem megy ez a kárörvendés. Biztos valamilyen szerkentyű elromlott
bennem. De már jó régen. És azért nem működik. Hiába
győzködtem magamat olyképpen, hogy annak idején engem is
behívatott. Az egyik béketüntetésről szóló beszámolóm miatt.
És Dudás Karcsi barátjával át is íratta a szövegemet. Úgy,
hogy rá sem ismertem, amikor az a napilapunkban másnap megjelent.
De ezt a képet azon nyomban eltakarta egy másik. Amelyiken
mellettem kopogott a cipője az egyik magyar kiskatona temetésén…
Egy dolog ménkű biztos: Kasza József
a politikusok között is azon kevesek közé tartozott, akinek
hittek az emberek. Akiben bíztak. Legalábbis akkoriban, amikor
Szabadkán a polgármesteri székbe juttatták. Mert akkor még
képviselt valamit, amivel azonosulni tudtak. Rá nem volt érvényes
Ézsaiás (29:13) örökérvényűje: „Ez a nép ajkával tisztel
engem, de a szíve távol van tőlem.” És ő ezt a bizalmat
játszotta el. Ha van bűne, akkor ez mindenképpen az. Mert a „Nem
abban csalódtam, aki vagy, hanem abban, akinek hittelek!” hűvösen
borzongató igazsága meglehetősen kijózanító hatású tud lenni.
Ő hívta életre (anyaországi indítványozásra) azt a VMSZ-t is,
amelyből a végén ki is rekesztették. Ő hozta be a politikába
azt is, aki később a pártban is a helyébe lépett. És aki most
azt mondja, nem sokat tud hozzátenni a történethez.
Talán mégis van valami, amit
hozzátehetünk a történethez: kiraboltak, megvertek, mint egy
kóbor kutyát, elkergettek, vasra vertek, börtönbe zártak –
édesmindegy. Valójában egyremegy. Akkor sem szabad ártani.
Embertelen időkben is embernek kell maradni.
Szabó Angéla
"Minden magyar felelős minden magyarért" - Szabó Dezső
Érdekes egy párt lett ez a VMSZ, kinek az életét teszi még tönkre váll-rángatva,
hogy semmi köze hozzá?
Jut eszembe, Csantavériek ismernek egy történetet...
