Ómen! Ámen!
Kérdezhetném most joggal, ha
történetesen babonás lennék. De nem vagyok az. Csupán az
egészséges kétkedésem és az öröklött bizalmatlanságom súgja
nekem, hogy mégis valami ilyesmiről van szó. Merthogy puszta
véletlen mégsem lehet.
Többféle bírósági forrásból
származó értesülés szerint igaz a hihetlenül hangzó hír. Még
akkor is, ha tudjuk: színtiszta véletlen mégsem lehet az, hogy a
„második temerini fiúk“ zűrzavaros, túlpolitizált
nemzetiségi ügyében is éppen az a Zdenka Stakić nevű
bírónő vezesse majd a már csak egy karnyújtásnyira lévő
bírósági tárgyalást, és ítélkezzen felettük, aki 2005-ben az
öt temerini magyar fiatalt a döbbenetes, összesen 61 évnyi
börtönbüntetésre kárhoztatta. Márpedig nagyon úgy fest, hogy a
sors ismétli önmagát: a kísértet visszatér az éjsötét
múltból. Hogy újabb áldozatokat szerezzen. Hogy újabb vajdasági
magyar fiatalokat juttasson börtönbe – előre megfontolt
szándékkal, kohol vádak és elnagyolt vizsgálati eljárás
alapján. Mindezzel pedig csupán egyetlen célja lehet a krónikus
(és immáron gyógyíthatatlannak tűnő) hungarofóbiában szenvedő
szerb társadalomnak: mégpedig az, hogy soha meg nem szűnő
rettegésben tartsa a délvidéki magyarokat.
Mi tagadás: Stakić asszonyság
derekasan megdolgozott az itteni magyarság körében szerzett
dicstelen hírnevéért. Hosszú időre beírta magát a
felejthetetlenek lajstromkönyvébe. Már-már lehetne is vele
riogatni a potenciális magyar bűnelkövetőket. Ténykedésének
esetleg még komolyabb bűnvisszatartó ereje is lehetne, ha azt
meggyőző módon, hatásosan prezentálnánk. Amikor megkérdeztem a
nemrégiben szabadult Horváth Árpád édesapjától, Tibortól,
hogy hogyan maradt meg emlékezetében az a bírónő, akinek az
ítélete nyomán a fia nyolc és fél évet töltött börtönben, a
következőt válaszolta: -- Amit én elmondhatok arról a
nőszemélyről, az nem sok jó. Már eleve rosszul kezdődött.
Amikor bezárták a fiúkat, hetente látogattuk őket. Minden
szerdán mentünk hozzájuk. Ez pedig nagyon szúrta a hölgynek a
szemét. Szóvá is tette, hogy: „Mit képzelünk mi? Miért jövünk
ide minden héten? Elvégre ez nem szálloda, hanem börtön!” Én
erre csak annyit feleltem illemtudóan, hogy nagyon fiatalok a
gyerekeink, muszáj képviselnünk, támogatnunk őket. Ezután az
következett, hogy egyszerűen megvonta tőlem a láthatás jogát.
Hiába jelentem meg szerdánként, nem kaptam meg az írásbeli
engedélyét a látogatásra. Csak akkor egyezett bele, amikor látta,
hogy engem nem tud lerázni. Ugyanígy a tárgyalás első
napja is emlékezetes marad a számomra. Apámmal és a Máriás
szülőkkel együtt ültem be a tárgyalóterembe. Az eljárás
azonban nem zajlott zökkenőmentesen, mert a sértett édesanyja a
hangos beszólásaival (például: „Minden magyar bűnöző!”)
többször is félbe szakította a tárgyalást. Annak pedig az lett
a következménye, hogy Zdenka Stakić zártkörű tárgyalást
rendelt el. Bennünket, hozzátartozókat és a sajtó
képviselőit is kitessékelték a tárgyalóteremből. Így a
nyilvánosság teljes kizárásával zajlott minden. Nem is volt
ebben semmi meglepő, mert tulajdonképpen ez volt a cél. Ezt
akarták elérni. Négy napon át zajlott a tárgyalás. Annak
ellenére, hogy nem engedtek be bennünket, mindvégig ott voltunk,
kint ácsorogtunk. Láttuk, amint a fiainkat hozzák, viszik.
Bilincsben elvezetik. És egy szót sem szólhattunk hozzájuk. Csak
a szemünkkel intettünk egymásnak. Utána már csak az
ítélethirdetés napján találkoztunk a bírónővel. Akkor jelen
lehettünk. Ő akkor sem hazudtolta meg önmagát. A szerb
történelemből vett példával illusztrálta, próbálta meg
alátámasztani a 61 éves börtönbüntetés kiszabásának
jogosságát. Azt mondta, hogy csak a törökök uralkodása idején
esett meg ilyen kegyetlenség a szerbséggel. Amikor karóba húzták
őket. Persze olyan is volt, aki még ezt az ítéletet is túl
enyhének tartotta, és fejenkénti kereken negyven év börtön
kiszabását követelte a fiainknak. Nekünk ezt mind túl
kellett élni. A soron következő éveket elviselni…
Aztán valami történt. Ugyanis 2007
őszén az akkori szerbiai igazságügyi-miniszter, Dušan Petrović négy
újvidéki bíró leváltását kezdeményezte. Petar Mohan, Snježana
Matijević, Tatjana Šunjka mellett Zdenka Stakićét is. Azzal a
megindoklással, hogy szándékosan elfektették az egyik pedofil
pravoszláv szerzetesnek az ügyét. El is távolították őket a
bíróságról. Tavaly ősszel viszont (a Szerbiai Alkotmánybíróság
határozatára) visszahelyezték őket a hivatalukba. Így került a
hírhedt Zdenka Stakić ismét az Újvidéki Felső Bíróságra, és
így lett az ott működő öt büntetőtanács egyikének a
vezetője. Október 12-én ünnepi díszüléssel emlékeztek meg
dicső visszatéréséről. Egy héttel később pedig bekövetkezett
az, amit a „második temerini fiúk” történeteként ismerünk…
– Szeretném
eloszlatni azt a nézetet, hogy ennek a bírónőnek az újabb
temerini ügyben való angazsálása egyszerűen csak a véletlen
műve. Ahogyan abban is biztos vagyok, és ezért ki is merem
jelenteni, hogy most egy újabb koncepciós pernek vagyunk a
részesei. Persze, nem mi, öten, hanem az újabb fiatalok. Még azt
is meg merem kockáztatni, hogy majd úgy intézik, hogy a „hetek”
esetében is a nyilvánosság kizárásával történjen a tárgyalás,
és megint egy elfogultságról, túlkapásról tanúskodó szigorú
ítélet születik. Hacsak sürgősen nem tesznek valamit az ügyben
érintettek -- ellenlépésként. Ha nem tiltakoznak, ha
azonnal nem emelnek kifogást a kirendelt bírónővel szemben, ha
nem kérdőjelezik meg az ő „tárgyilagosságon” alapuló
ítélethozatalát, akkor már most felkészülhetnek a
legrosszabbra. Akkor egy 5-8 éves raboskodástól senki sem menti
meg őket. Nekem ez a véleményem – mondta a nemrégiben szabadult
Horváth Árpád.
Társa, barátja, Szakáll
Zoltán szintén úgy gondolja, hogy a klisai fogdában lévő hét
magyar fiatal a legszigorúbb bírónőt kapta. Így vélekedett:
-- Szeretnénk
segíteni ezeknek a bajba jutott fiataloknak. Ők is, a szüleik is
okuljanak, tanuljanak a mi esetünkből! Ne kövessék el ugyanazokat
a hibákat, amiket járatlanságunk, tudatlanságunk okán mi
elkövettünk! Fogjanak össze, és kérjék, követeljék a
tárgyalás lefolytatására kijelölt bírónő lecserélését! Sőt
ahhoz is joguk van, hogy az eljárást az anyanyelvükön, magyarul
vezessék le. Amennyiben az
számukra inkább megfelel.
A nyolc és fél évvel ezelőtt 15
évre elítélt és ma is a börtönben raboskodó Máriás
István édesapja, István szerint a hatalomnak ez a
kísérlete gyászos visszatérés a múltba.
– Azt
tapasztaljuk, hogy az igazság hóhérai újra megjelentek a színen.
Ugyanaz a temerini rendőrparancsnok juttatta mindkét csoport magyar
fiatalt a börtönbe, ugyanaz a bírónő fog ítélkezni felettük,
és megfélemlítésük, megbüntetésük, ügyük megint az egész
vajdasági magyarság ellen irányul. Remélem, hogy ezúttal Hrbolja
Joakim, fővádló nem lesz jelen a tárgyaláson. Mert ő minden
magyart állatnak tart. Akkor is, ha a magyar anyák fiúkat és
lányokat szülnek, nem pedig állatot. Ha a kirótt büntetés
megint elrettentően drasztikus lesz, akkor végérvényesen ki fog
derülni, hogy valójában kinek is kéne a vádlottak padján ülnie.
Akkor bebizonyosodik, hogy maga Zdenka Stakić a nacionalista és a
fajgyűlölő. Tehát őt kellene elítélni. A
hóhérok a régiek, csak a vádlottak újak. Ezért azt kérem,
hogy emeljük fel szavunkat, és álljunk a bajba jutott fiatalok
mellé. Ne hagyjuk őket is elveszni! Ne ismétlődjön meg a múlt!
Mit lehet mindehhez még hozzáfűzni?
Talán csak annyit érdemes, hogy a jelenleg érvényes jogszabályok
az ország minden állampolgárára egyformán kell, hogy
vonatkozzanak. Nemzetiségi, faji, vallási hovatartozástól
függetlenül. Így a Szerbiában élő magyarokra is. Kivétel
nélkül. Akkor is, ha a saját hazájukban, a saját
szülőföldjükön nem szeretik őket. Csupáncsak fogcsikorgatva
megtűrik. Nekik is joguk van arra, hogy bírósági ügyeikben
pártatlan, tárgyilagos, elfogultságtól mentes ítéletek
szülessenek. Ezért aztán egy olyan ítélőbíróra bízni a
törvénykezést, aki egyszer már tanúbizonyságot tett a vaskos,
személyes elfogultságáról, nem csupán elfogadhatatlan és káros,
hanem messzemenően etikátlan is. Rossz fényt vet a teljes honi
igazságszolgáltatásra. Ha egyáltalán létezik még ilyesmi…
Oh man! Ez valóban ómen.
Akárcsak a költő, Kiss Dénes (e
verse miatt börtönbe zárták) intő szavai:
„Bitófák
nőnek virágok közt,
ha
nem merünk, ha hallgatunk!”
Szabó Angéla
