A végtelenségig megromlott
közbiztonság, az egymást érő lopások, rablások témájával
foglalkozott tegnap délután a Szabadkai Rádió. Hozzáteszem,
hogy sajnos csak egy félórás műsor keretében, miközben
bizonyára egy fél napra való élet ízű anyag is könnyűszerrel
összegyűlt volna. Úgy meg kiváltképpen, ahogyan ők csinálták:
felhívták a hallgatók figyelmét a készülő adásra, és
kérték, jelentkezzenek, amennyiben tudomásuk van ilyen esetekről.
Az ügyben érintettek pedig szót fogadtak, és egymás után
mesélték el a személyes, megrendítő történeteiket, osztották
meg a hallgatósággal a keserű tapasztalataikat. (Érdekes, hogy
mindeközben a kötelező körítésről maga az élet, a véletlen
gondoskodott. Úgy adódott, hogy mindezzel egy időben (Szabadkától
nem messze) éppen egy igazi rablás zajlott. Álarcos fegyveres
fosztotta ki a királyhalmi postát.) Telefonáltak a város
központjából, a Bajai szőlők környékéről, Sándorból,
Palicsról, Kelebiáról, Oromról, Tornyosról és Zentáról is,
hogy elpanaszolják, ki milyen módon találkozott a betörőkkel, a
tolvajokkal.
Szó volt arról, hogy a belvárosban, a Népkör
környékén hatalmas rablást hajtottak végre, az elkövetők
kilétére azonban máig sem derült fény, és az ellopott holminak
sem sikerült a nyomára bukkanni. Egy másik hallgató arról
számolt be, hogy nyolc olyan bűnesetet tudna felsorolni, amelynek
során a pálinkafőzéshez használt berendezést szerelték le és
vitték magukkal a tolvajok. Palicson viszont egyetlen éjszaka
alatt ugyanabban az utcában három családi házba próbáltak meg
behatolni az ismeretlen betörők.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy
a tornyosiak (a péterréveiekkel, a horgosiakkal meg a
csantavériekkel egyetemben) szinte már hozzászoktak a rendszeres
garázdálkodáshoz. Az ő falujukban mára már az számít hírnek,
vagy éppen valóságos szenzációnak, ha akár egy-két napon át
csend meg nyugalom van, ha nem történik rablás, betörés. A
bűnesetek szorosan hozzátartoznak a falusi mindennapokhoz. A
műsorba bekapcsolódott hallgató szerint náluk az sem számít
ritkaságnak, ha egy-egy reggelen akár 5-6 esetről is bejelentést
tesznek a rendőrségen. Ha eljutnak az esetek a bírósági
tárgyalásig, akkor a tárgyakban akár 15-20 helybeli károsultat
is beidéznek, ez pedig arról árulkodik, hogy az elkövetők
általában ugyanazok a (már jól ismert) személyek. Akik pedig
nem magányos, éjszakai besurranó tolvajok, hanem csoportba
verődve garázdálkodnak. Szerszámokkal, botokkal, ütlegekkel
felszerelkezve. Értenek a zárak, a rácsok, a lakatok gyors és
szakszerű eltávolításához, amint nagy rutint szereztek abban
is, hogy hogyan kell a fineszes négylábú házőrzőket pillanatok
alatt hatástalanítani és kiiktatni a forgalomból.
A bajt csak tetézi, hogy a legtöbb
lopás ügyében pontatlan és igazságtalan az okozott anyagi kár
összegének a megállapítása, ugyanis gyakran irracionálisan
alacsony kártérítésre „kötelezik” az elkövetőket. A
jóvátétel azonban rendre elmarad, a keletkezett kárt az
égvilágon senki sem téríti meg.
A Szabadkához tartozó, lakosságának
számarányát tekintve a második legnépesebb külvárosi
településen, Csantavéren nem csupán a nyílt utcán, a két
temetőben meg az üzletekben lopnak, hanem már az Isten házában
is. Már ott sem tudhatja biztonságban a bevásárlókosarát meg a
táskáját az éppen imádkozó jámbor hívő. Ha reggelente vagy
estefelé betér a templomba, őriznie kell a holmiját, mert még
ki sem mondja a végső áment, elvarázsolják mellőle. Így járt
a napokban egy fiatalasszony is, aki a szokásos piaci bevásárlás
után bement egy kis reggeli fohászra. Megállt hátul, maga mellé
rakta a szatyrokat, a csomag tetejére meg feltette a kézitáskáját.
Hallotta is, amint mögötte halkan nyílt az ajtó, majd
kisvártatva csukódott is. Ő azonban nem fordult hátra, mert jól
tudja, hogy az ilyesmi illetlenség, amikor viszont (percekkel
később) lepillantott a templom kockakövére, és a lábánál
sorakozó csomagokra, észrevette, hogy a táskája eltűnt. Azonnal
kifordult a templomajtón, és meg is pillantotta a táskájával
elegánsan távozó, jól öltözött cigányasszonyt. Segítségért
kiáltott, majd futni kezdett utána. Ekkor azonban hirtelen
elvágódott. Megsérült az arca, a könyöke, a térde és a
bokája. A nadrágja szára szétszakadt, a cipője orra szétnyílt.
Igyekezett gyorsan felkelni, hogy ne tévessze szem elől a tolvajt.
Mondani sem kell, senki nem segített neki. Akik éppen akkor a
helyszínen, a templom előtti téren és a szomszédos üzlet előtt
tartózkodtak, közömbösen álldogáltak és nézték, hogy mi
történik. (Várták a folytatást.) Amikor az asszonyka látta,
hogy már nincs értelme az üldözésnek – mert a cigányasszony
időközben elhajította a táskát, és csak a pénztárcát
tartotta magánál –, átment az utca túloldalára, hogy
bejelentést tegyen a rendőrségen. Ott elmondta, hogy a személyi
igazolványán kívül, vásárlókártyák és több ezer dinár
meg valamennyi euró is volt a pénztárcájában, és kérte, hogy
legalább az iratait próbálják meg visszaszerezni. Nem hallgatta
el azt sem, hogy a tarka kabátjáról felismerte az elkövetőt,
mert előtte már a piacon is feltűnt neki a cigányasszony. Mire
mindennek a végére ért, már erősen sajgott a lába, így
kénytelen volt elmenni az egészségházba meg a gyógyszertárba
is. Majd pedig hazatelefonált, hogy a férje menjen érte kocsival,
mert ő már képtelen hazagyalogolni. Este 7 óra tájban szóltak
a rendőrségről, hogy az igazolványát megtalálták. Csak azt. A
pénzt nem. Meg az ismeretlen elkövetőt sem.
Azóta ki sem mozdult a lakásból.
Feldagadt arccal és bekötött lábbal fekszik. Azóta retteg,
ingerült és minden neszre, zajra összerezzen.
Tanulság? Nincs tanulság. Csak
fásultság van, érdektelenség meg súlyos csend és félelem.
Pedig a faluban nagy értékben elkövetett rablások is történtek,
mélységes elhallgatásba burkolózva, amelyekről legfeljebb
bizalmasan, suttogva mernek beszámolni. Meg aztán a károsultak
szégyellik is, hogy velük ilyesmi megtörténhetett. Az
elkeseredettségük persze érthető: teljesen magukra maradtak az
aggodalmaikkal, a panaszaikkal. A falunak mintha nem is létezne
vezetősége, a megválasztott tisztségviselők tudomást sem
akarnak venni a gyalázatos közbiztonságról. Ők nem foglalkoznak
a témával.
Jó, hogy ezt legalább a szabadkai
rádiósok megtették.
Szabó Angéla
