Mindenszentek és halottak napja alkalmából a temetőt járva, emlékek jutottak eszembe. Sírok mellett elhaladva arcok, szavak, történetek elevenedtek fel bennem. Mennyire élhettek teljes és boldog életet halottaink, mi volt az életcéljuk...
Csókán is van még temető "nem-csak" Terjánon, amelyben nem kerül a kegyelet virága, nem kerül kereszt az áldozatokra! Az útódok még a mái napig rettegnek a megtorlástól, ma már értem, hogy miért! Talán egyszer felmerik vállalni...talán lesz bátorságuk, hogy vigyenek virágot és keresztet is állítsanak az apák sírjára...az ártatlanul kivégezett apák sírjára...
Csúrogon száll a fohász:
"Mond apám mennyit ér egy emberélet
ha magyar?
Erre nincs szó, nincs vigasztalás.
A Jó Isten
adjon neked
nektek kik itt nyugosztok megnyugvást
Nekünk
pedig megbocsájtást.
De lesz-e bocsánatkérés apám?"
Bízom benne, hogy Csókán is egyszer meghallják...egyszer!
A gyermek temetőn áthaladva összeszorult torokkal, Móra Ferenc kedves papjának sírhelyét jelőlő obeliszk áll vígyázban. Egy letünt kor dícső alakja, a nyájat vezető pásztor örök nyugodalma!
Móra Ferenc több művében megjeleníti Csóka plébánosát a csanyteleki származású Farkas Szilárdot: A festő halála, későbbi címén "Négy apának egy lánya" környezeti és emberi háttere Csóka és
Tápé között oszlik meg. A regény pap alakját róla mintázta, akiről máshol is meghatottan emlékezik. Ő a hőse
„Kisforró Zsuzsanna" c. költeményének is.
Móra Ferenc így ír
a csókai tartózkodásainak kezdetéről: „- 1907 őszén
üzenetet kaptam a csókai paptól, hogy a Kremenyák tetején sok a
cifra cserép, érdemes volna kivallatni a földhátat. Hírből már
ismertem a csókai papot, Farkas Szilárdot, tudtam, hogy
róla meg lehetne faragni az emberi jóság szobrát. Gondoltam, ha
egyebet nem is találok Csókán, Szilárd maga megéri, hogy
kimenjek oda... Másnap már a Kremenyák tetején bogarásztunk a
főúrral. Másfél méter magas, kopasz halom volt a Kremenyák (a
Zenta felé vezető úton éktelenkedett körülbelül négy
kilométerre a Tiszától). A legelő zöld gyepéből úgy
emelkedett ki, mint valami holttetem. Porhanyó földjét csak meg
kellett rúgni, és marékszám dőlt belőle a kovaszilánk meg az
apró cserépdarab. Érzett a fogásukon, hogy ezek sosem jártak a
zentai vásárban. Úgy két-háromezer esztendővel ezelőtt régi
gölöncsérek remekelték az említett cifra cserepeket. A főúr szerzett "hadsereget",
ásós, kapás, lapátos embereket, én meg az időmet méricskéltem
ki. Úgy számítottam, hogy három hét alatt készen leszek a
Kremenyákkal, de a hetekből esztendők lettek.”
Emlékezzünk meg Farkas Szilárdról az "elfelejtett" csókai plébánosról Móra Ferenc által így mindenszentek és halottak napja alkalmából:
A templomkertben, a kőrispadon
A
csókai pap haragszik nagyon.
Kilencre jár a
hajnalicska-óra,
Készülni kéne prédikációra,
De nincsen
hozzá kedve semmi sem.
Hogy is lehetne, édes istenem, -
Az
Úr igéje nem kell senkinek már,
Mindig nyitott házába senki
nem jár,
A Máriácskát nem vidítja senki,
Az édes Jézus
szent nevét se zengi,
S a Krisztusatyafiság Könyvibe
Nem ejt
bűnbánó könnyet senki se.
A nagyszakállu szentek a
falon
Azért is néznek olyan szilajon
S az angyalocskák
lenvirágszeme
Szomorusággal azért van tele,
S az istenszem
is a mennyezeten
Azért sugárzik olyan hidegen.
Ki jár
templomba? Kisforró Zsuzsánna.
Az meg jobb volna, hogyha sose
járna,
Mert alighogy ő prédikálni kezd,
Egy-két sóhajt a
vénség megereszt,
S még ő kész sincsen a prefációval.
Mikor
az már kész minden égi jóval,
S a sok szép szentbeszédet
szüntelen
Átalussza a vén szégyentelen.
És csendül a
harang, giling-galang,
És szárnyal a hang, mint szelid
galamb.
Másodszor csendít hasztalan Gregor,
S a pap szivének
szent haragja forr,
A csipkebokrok rengő sátorán át
Ahogy
meglátja Kisforró Zsuzsánnát.
Felfogódzva a harmatos gyepen
A
nénike a rét felé megyen.
Két libácskával a hóna
alatt
Sokat lép, mégis keveset halad.
Szánnivalóan
gúnyában, erőben,
Elszáradt kóró a napos mezőben.
No
most jókor jössz - mordul fel a pap,
S eltökélve a Bibliára
csap,
De megszégyenli hirtelen magát,
Megsímogatja a szent
bibliát,
Találomra kinyitja valahol,
Borzasztó buzgalommal
ráhajol -
Hátha azalatt - gondolja magába -
Az öregasszonyt
elviszi a lába
S ő menekül meg a szidás elül...
Hanem ha
nem, ha szem elé kerül,
Hát akkor... akkor megemlegeti,
Ahogy
ő odamondogat neki.
A rózsák összesúgtak, a loncok
integettek,
A méhek döngicséltek, a gerlicék nevettek,
És
Kisforró Zsuzsánna soksarku furcsa árnya
Bohókán ingva-lengve
ráhull a Bibliára.
A főúr pedig, a főúr szegény
Mindegyre
összébb görnyed rejtekén.
Bóbiskol, mint öreg
varjúmadár,
Utoljára álmot tetetne már,
De a jó napot,
adta boszorkánya,
Csak ráköszönti Kisforró Zsuzsánna.
A
csókai pap szíve elszorul,
Kedves fejét felüti komorul
S
bár inkább elszaladni volna kedve,
Szemét az ártatlan libákra
vetve
Megszólal, s hangja szigorú nagyon:
Tudja-e, hogy ma
vasárnap vagyon,
És tudja-e a parancsolatot,
Hogy:
megszenteljed a vasárnapot?
Anyónak tetszik szörnyen a
dolog.
Boldog egyűgyüséggel mosolyog.
Hogy a pap úr így
szóba állt vele,
Holott nincsen rá semmi érdeme.
A szót
különben érti is, nem is
És azt feleli rá, hogy: igenis,
Csak
a két libát leviszi a tóra,
De visszajön a prédikációra.
-
Az kell nekem csak - dörmögi a pap
S haragja, érzi, újra
lángra kap.
Jó, jó - azt mondja -, isten hírivel,
Csak
menjen kend, ahova menni kell.
A jó Isten se veszi rossz
neven.
Ha egyszer nem lesz a misén jelen,
Hisz mulasztani
máskor nem szokott.
Tudom, hogy szereti a templomot.
-
Lelkem-galambom, - anyó feleli
És két libáját addig leteszi
-
Hát én már semminek se örülök,
Csak a templomba hogyha
beülök.
Ott, tudja, minden olyan tiszta, szép,
Nevet rám a
sokféle drága kép,
Az orgona is olyan szépszavú,
A
tömjénfüst is olyan szépszagú,
Aztán olyan nyugasztaló a
csend,
A legyecskék se csípnek odabent,
S olyan jó híves is
az én padom
Ott a sarokban, a bal oldalon.
Ha beleomlok, mint
a holttetem,
Minden bajomat, búmat feledem,
S ott pihenem ki
magam egy kicsit -
Mindjárt megyünk már, csitt, papatyi,
csitt!
A főúr olyan mélán szomorú.
Szemében fénnyel
játszik a ború
És szemrehányás nélkül integet:
Aludni is
láttam már kelmedet!
És szól Zsuzsánna, előrehajolva:
-
Lelkem-galambom, hogyne látott volna
- És suttogóra veszi itt a
szót -
Ahogy leteszem a szent olvasót,
S öreg szemem egy
kicsit lefogom -
Olyan szép az, hogy ki se mondhatom!
Csitri
kislánynak látom magamat,
Hancúrozunk a feszület alatt
S
hogy elszunditok a reves padon,
Elém lebeg egy sugár
hajadon,
Pirúl az arca, a szeme ragyog -
Oh Istenem, hogy ez
is én vagyok!
Fátyolban állok az oltár előtt,
Szorítom,
tépem a jegykeszkenőt,
Addig szorítom, addig
huzigálom,
Szemfödelet sző belőle az álom,
S kilenc
halottamon teríti szét,
Mindnyájukért itt mondtak
gyászmisét
Itt mindnyájukat visszaálmodom,
Velük vagyok
minden vasárnapon...
És csendül a harang, giling,
galang,
És szárnyal a hang, mint szelíd galamb.
A harmadikat
csenditi Gregor,
Libáiért a szüle lehajol,
Sietek velük -
azt mondja - a tóra,
Hogy visszaérjek prédikációra. -
S a
pimpimpáré-csillagok fölött,
Melyekbe a gyepszél
felöltözött,
Ahogy eldöcög Kisforró Zsuzsánna,
A pap
tünődve nézdegél utána.
Aztán - hát tehetett-e egyebet? -
A
padba egy kisvánkost tetetett.
