 |
Mindenszentek és halottak napja alkalmából a temetőt járva, emlékek jutottak eszembe. Sírok mellett elhaladva arcok, szavak, történetek elevenedtek fel bennem. Mennyire élhettek teljes és boldog életet halottaink, mi volt az életcéljuk...
Csókán is van még temető "nem-csak" Terjánon, amelyben nem kerül a kegyelet virága, nem kerül kereszt az áldozatokra! Az útódok még a mái napig rettegnek a megtorlástól, ma már értem, hogy miért! Talán egyszer felmerik vállalni...talán lesz bátorságuk, hogy vigyenek virágot és keresztet is állítsanak az apák sírjára...az ártatlanul kivégezett apák sírjára...
Csúrogon száll a fohász:
"Mond apám mennyit ér egy emberélet ha magyar?
Bízom benne, hogy Csókán is egyszer meghallják...egyszer!
A gyermek temetőn áthaladva összeszorult torokkal, Móra Ferenc kedves papjának sírhelyét jelőlő obeliszk áll vígyázban. Egy letünt kor dícső alakja, a nyájat vezető pásztor örök nyugodalma!
Móra Ferenc több művében megjeleníti Csóka plébánosát a csanyteleki származású Farkas Szilárdot: A festő halála, későbbi címén "Négy apának egy lánya" környezeti és emberi háttere Csóka és
Tápé között oszlik meg. A regény pap alakját róla mintázta, akiről máshol is meghatottan emlékezik. Ő a hőse
„Kisforró Zsuzsanna" c. költeményének is.
Csúrogon száll a fohász:
"Mond apám mennyit ér egy emberélet ha magyar?
Erre nincs szó, nincs vigasztalás.
A Jó Isten adjon neked
nektek kik itt nyugosztok megnyugvást
Nekünk pedig megbocsájtást.
De lesz-e bocsánatkérés apám?"A Jó Isten adjon neked
nektek kik itt nyugosztok megnyugvást
Nekünk pedig megbocsájtást.
Bízom benne, hogy Csókán is egyszer meghallják...egyszer!
A gyermek temetőn áthaladva összeszorult torokkal, Móra Ferenc kedves papjának sírhelyét jelőlő obeliszk áll vígyázban. Egy letünt kor dícső alakja, a nyájat vezető pásztor örök nyugodalma!
 |
Móra Ferenc így ír
a csókai tartózkodásainak kezdetéről: „- 1907 őszén
üzenetet kaptam a csókai paptól, hogy a Kremenyák tetején sok a
cifra cserép, érdemes volna kivallatni a földhátat. Hírből már
ismertem a csókai papot, Farkas Szilárdot, tudtam, hogy
róla meg lehetne faragni az emberi jóság szobrát. Gondoltam, ha
egyebet nem is találok Csókán, Szilárd maga megéri, hogy
kimenjek oda... Másnap már a Kremenyák tetején bogarásztunk a
főúrral. Másfél méter magas, kopasz halom volt a Kremenyák (a
Zenta felé vezető úton éktelenkedett körülbelül négy
kilométerre a Tiszától). A legelő zöld gyepéből úgy
emelkedett ki, mint valami holttetem. Porhanyó földjét csak meg
kellett rúgni, és marékszám dőlt belőle a kovaszilánk meg az
apró cserépdarab. Érzett a fogásukon, hogy ezek sosem jártak a
zentai vásárban. Úgy két-háromezer esztendővel ezelőtt régi
gölöncsérek remekelték az említett cifra cserepeket. A főúr szerzett "hadsereget",
ásós, kapás, lapátos embereket, én meg az időmet méricskéltem
ki. Úgy számítottam, hogy három hét alatt készen leszek a
Kremenyákkal, de a hetekből esztendők lettek.”
Emlékezzünk meg Farkas Szilárdról az "elfelejtett" csókai plébánosról Móra Ferenc által így mindenszentek és halottak napja alkalmából:
Emlékezzünk meg Farkas Szilárdról az "elfelejtett" csókai plébánosról Móra Ferenc által így mindenszentek és halottak napja alkalmából:
A templomkertben, a kőrispadon
A csókai pap haragszik nagyon.
Kilencre jár a hajnalicska-óra,
Készülni kéne prédikációra,
De nincsen hozzá kedve semmi sem.
Hogy is lehetne, édes istenem, -
Az Úr igéje nem kell senkinek már,
Mindig nyitott házába senki nem jár,
A Máriácskát nem vidítja senki,
Az édes Jézus szent nevét se zengi,
S a Krisztusatyafiság Könyvibe
Nem ejt bűnbánó könnyet senki se.
A nagyszakállu szentek a falon
Azért is néznek olyan szilajon
S az angyalocskák lenvirágszeme
Szomorusággal azért van tele,
S az istenszem is a mennyezeten
Azért sugárzik olyan hidegen.
Ki jár templomba? Kisforró Zsuzsánna.
Az meg jobb volna, hogyha sose járna,
Mert alighogy ő prédikálni kezd,
Egy-két sóhajt a vénség megereszt,
S még ő kész sincsen a prefációval.
Mikor az már kész minden égi jóval,
S a sok szép szentbeszédet szüntelen
Átalussza a vén szégyentelen.
És csendül a harang, giling-galang,
És szárnyal a hang, mint szelid galamb.
Másodszor csendít hasztalan Gregor,
S a pap szivének szent haragja forr,
A csipkebokrok rengő sátorán át
Ahogy meglátja Kisforró Zsuzsánnát.
Felfogódzva a harmatos gyepen
A nénike a rét felé megyen.
Két libácskával a hóna alatt
Sokat lép, mégis keveset halad.
Szánnivalóan gúnyában, erőben,
Elszáradt kóró a napos mezőben.
No most jókor jössz - mordul fel a pap,
S eltökélve a Bibliára csap,
De megszégyenli hirtelen magát,
Megsímogatja a szent bibliát,
Találomra kinyitja valahol,
Borzasztó buzgalommal ráhajol -
Hátha azalatt - gondolja magába -
Az öregasszonyt elviszi a lába
S ő menekül meg a szidás elül...
Hanem ha nem, ha szem elé kerül,
Hát akkor... akkor megemlegeti,
Ahogy ő odamondogat neki.
A rózsák összesúgtak, a loncok integettek,
A méhek döngicséltek, a gerlicék nevettek,
És Kisforró Zsuzsánna soksarku furcsa árnya
Bohókán ingva-lengve ráhull a Bibliára.
A főúr pedig, a főúr szegény
Mindegyre összébb görnyed rejtekén.
Bóbiskol, mint öreg varjúmadár,
Utoljára álmot tetetne már,
De a jó napot, adta boszorkánya,
Csak ráköszönti Kisforró Zsuzsánna.
A csókai pap szíve elszorul,
Kedves fejét felüti komorul
S bár inkább elszaladni volna kedve,
Szemét az ártatlan libákra vetve
Megszólal, s hangja szigorú nagyon:
Tudja-e, hogy ma vasárnap vagyon,
És tudja-e a parancsolatot,
Hogy: megszenteljed a vasárnapot?
Anyónak tetszik szörnyen a dolog.
Boldog egyűgyüséggel mosolyog.
Hogy a pap úr így szóba állt vele,
Holott nincsen rá semmi érdeme.
A szót különben érti is, nem is
És azt feleli rá, hogy: igenis,
Csak a két libát leviszi a tóra,
De visszajön a prédikációra.
- Az kell nekem csak - dörmögi a pap
S haragja, érzi, újra lángra kap.
Jó, jó - azt mondja -, isten hírivel,
Csak menjen kend, ahova menni kell.
A jó Isten se veszi rossz neven.
Ha egyszer nem lesz a misén jelen,
Hisz mulasztani máskor nem szokott.
Tudom, hogy szereti a templomot.
- Lelkem-galambom, - anyó feleli
És két libáját addig leteszi -
Hát én már semminek se örülök,
Csak a templomba hogyha beülök.
Ott, tudja, minden olyan tiszta, szép,
Nevet rám a sokféle drága kép,
Az orgona is olyan szépszavú,
A tömjénfüst is olyan szépszagú,
Aztán olyan nyugasztaló a csend,
A legyecskék se csípnek odabent,
S olyan jó híves is az én padom
Ott a sarokban, a bal oldalon.
Ha beleomlok, mint a holttetem,
Minden bajomat, búmat feledem,
S ott pihenem ki magam egy kicsit -
Mindjárt megyünk már, csitt, papatyi, csitt!
A főúr olyan mélán szomorú.
Szemében fénnyel játszik a ború
És szemrehányás nélkül integet:
Aludni is láttam már kelmedet!
És szól Zsuzsánna, előrehajolva:
- Lelkem-galambom, hogyne látott volna
- És suttogóra veszi itt a szót -
Ahogy leteszem a szent olvasót,
S öreg szemem egy kicsit lefogom -
Olyan szép az, hogy ki se mondhatom!
Csitri kislánynak látom magamat,
Hancúrozunk a feszület alatt
S hogy elszunditok a reves padon,
Elém lebeg egy sugár hajadon,
Pirúl az arca, a szeme ragyog -
Oh Istenem, hogy ez is én vagyok!
Fátyolban állok az oltár előtt,
Szorítom, tépem a jegykeszkenőt,
Addig szorítom, addig huzigálom,
Szemfödelet sző belőle az álom,
S kilenc halottamon teríti szét,
Mindnyájukért itt mondtak gyászmisét
Itt mindnyájukat visszaálmodom,
Velük vagyok minden vasárnapon...
És csendül a harang, giling, galang,
És szárnyal a hang, mint szelíd galamb.
A harmadikat csenditi Gregor,
Libáiért a szüle lehajol,
Sietek velük - azt mondja - a tóra,
Hogy visszaérjek prédikációra. -
S a pimpimpáré-csillagok fölött,
Melyekbe a gyepszél felöltözött,
Ahogy eldöcög Kisforró Zsuzsánna,
A pap tünődve nézdegél utána.
Aztán - hát tehetett-e egyebet? -
A padba egy kisvánkost tetetett.
A csókai pap haragszik nagyon.
Kilencre jár a hajnalicska-óra,
Készülni kéne prédikációra,
De nincsen hozzá kedve semmi sem.
Hogy is lehetne, édes istenem, -
Az Úr igéje nem kell senkinek már,
Mindig nyitott házába senki nem jár,
A Máriácskát nem vidítja senki,
Az édes Jézus szent nevét se zengi,
S a Krisztusatyafiság Könyvibe
Nem ejt bűnbánó könnyet senki se.
A nagyszakállu szentek a falon
Azért is néznek olyan szilajon
S az angyalocskák lenvirágszeme
Szomorusággal azért van tele,
S az istenszem is a mennyezeten
Azért sugárzik olyan hidegen.
Ki jár templomba? Kisforró Zsuzsánna.
Az meg jobb volna, hogyha sose járna,
Mert alighogy ő prédikálni kezd,
Egy-két sóhajt a vénség megereszt,
S még ő kész sincsen a prefációval.
Mikor az már kész minden égi jóval,
S a sok szép szentbeszédet szüntelen
Átalussza a vén szégyentelen.
És csendül a harang, giling-galang,
És szárnyal a hang, mint szelid galamb.
Másodszor csendít hasztalan Gregor,
S a pap szivének szent haragja forr,
A csipkebokrok rengő sátorán át
Ahogy meglátja Kisforró Zsuzsánnát.
Felfogódzva a harmatos gyepen
A nénike a rét felé megyen.
Két libácskával a hóna alatt
Sokat lép, mégis keveset halad.
Szánnivalóan gúnyában, erőben,
Elszáradt kóró a napos mezőben.
No most jókor jössz - mordul fel a pap,
S eltökélve a Bibliára csap,
De megszégyenli hirtelen magát,
Megsímogatja a szent bibliát,
Találomra kinyitja valahol,
Borzasztó buzgalommal ráhajol -
Hátha azalatt - gondolja magába -
Az öregasszonyt elviszi a lába
S ő menekül meg a szidás elül...
Hanem ha nem, ha szem elé kerül,
Hát akkor... akkor megemlegeti,
Ahogy ő odamondogat neki.
A rózsák összesúgtak, a loncok integettek,
A méhek döngicséltek, a gerlicék nevettek,
És Kisforró Zsuzsánna soksarku furcsa árnya
Bohókán ingva-lengve ráhull a Bibliára.
A főúr pedig, a főúr szegény
Mindegyre összébb görnyed rejtekén.
Bóbiskol, mint öreg varjúmadár,
Utoljára álmot tetetne már,
De a jó napot, adta boszorkánya,
Csak ráköszönti Kisforró Zsuzsánna.
A csókai pap szíve elszorul,
Kedves fejét felüti komorul
S bár inkább elszaladni volna kedve,
Szemét az ártatlan libákra vetve
Megszólal, s hangja szigorú nagyon:
Tudja-e, hogy ma vasárnap vagyon,
És tudja-e a parancsolatot,
Hogy: megszenteljed a vasárnapot?
Anyónak tetszik szörnyen a dolog.
Boldog egyűgyüséggel mosolyog.
Hogy a pap úr így szóba állt vele,
Holott nincsen rá semmi érdeme.
A szót különben érti is, nem is
És azt feleli rá, hogy: igenis,
Csak a két libát leviszi a tóra,
De visszajön a prédikációra.
- Az kell nekem csak - dörmögi a pap
S haragja, érzi, újra lángra kap.
Jó, jó - azt mondja -, isten hírivel,
Csak menjen kend, ahova menni kell.
A jó Isten se veszi rossz neven.
Ha egyszer nem lesz a misén jelen,
Hisz mulasztani máskor nem szokott.
Tudom, hogy szereti a templomot.
- Lelkem-galambom, - anyó feleli
És két libáját addig leteszi -
Hát én már semminek se örülök,
Csak a templomba hogyha beülök.
Ott, tudja, minden olyan tiszta, szép,
Nevet rám a sokféle drága kép,
Az orgona is olyan szépszavú,
A tömjénfüst is olyan szépszagú,
Aztán olyan nyugasztaló a csend,
A legyecskék se csípnek odabent,
S olyan jó híves is az én padom
Ott a sarokban, a bal oldalon.
Ha beleomlok, mint a holttetem,
Minden bajomat, búmat feledem,
S ott pihenem ki magam egy kicsit -
Mindjárt megyünk már, csitt, papatyi, csitt!
A főúr olyan mélán szomorú.
Szemében fénnyel játszik a ború
És szemrehányás nélkül integet:
Aludni is láttam már kelmedet!
És szól Zsuzsánna, előrehajolva:
- Lelkem-galambom, hogyne látott volna
- És suttogóra veszi itt a szót -
Ahogy leteszem a szent olvasót,
S öreg szemem egy kicsit lefogom -
Olyan szép az, hogy ki se mondhatom!
Csitri kislánynak látom magamat,
Hancúrozunk a feszület alatt
S hogy elszunditok a reves padon,
Elém lebeg egy sugár hajadon,
Pirúl az arca, a szeme ragyog -
Oh Istenem, hogy ez is én vagyok!
Fátyolban állok az oltár előtt,
Szorítom, tépem a jegykeszkenőt,
Addig szorítom, addig huzigálom,
Szemfödelet sző belőle az álom,
S kilenc halottamon teríti szét,
Mindnyájukért itt mondtak gyászmisét
Itt mindnyájukat visszaálmodom,
Velük vagyok minden vasárnapon...
És csendül a harang, giling, galang,
És szárnyal a hang, mint szelíd galamb.
A harmadikat csenditi Gregor,
Libáiért a szüle lehajol,
Sietek velük - azt mondja - a tóra,
Hogy visszaérjek prédikációra. -
S a pimpimpáré-csillagok fölött,
Melyekbe a gyepszél felöltözött,
Ahogy eldöcög Kisforró Zsuzsánna,
A pap tünődve nézdegél utána.
Aztán - hát tehetett-e egyebet? -
A padba egy kisvánkost tetetett.
