A szégyenhatáron már nincs miben reménykedni

Szégyenhatár

Töprengés a sorsukra hagyott temerini fiúk esete kapcsán

A magyar nemzeti összefogás napja ÉS MÁRIÁS ISTVÁN ÜNNEPNAPJA (A BÖRTÖNBEN TÖLTI A 30. SZÜLETÉSNAPJÁT) kiváló alkalom volt arra, hogy eltöprengjek rajta: a nyolc évvel ezelőtt – furcsán titokzatos módon – börtönbe juttatott temerini fiúk ugyan miféle felemelő  és szívet-lelket melengető ünnepfoszlányokat érezhettek ebből az újabb kori, határokon átívelő június 3-ai patinás emléknapunkból? A hőn áhított és fennen hangoztatott nemzeti összefogásból, az együvé tartozásból, a kölcsönös segítségnyújtásból… Van egy olyan sanda gyanúm, hogy csak vajmi keveset. Sőt: akár azt is meg merem kockáztatni, hogy ha mostanság rabul ejti őket valamilyen különös érzés, ha elhatalmasodik rajtuk valamiféle emóció, az nyilván jobbára csak idegszaggató meg torokszorító, s aligha szolgálhat lélekbalzsamul a várakozásban meg a reménytelenségben megfáradt öt magyar fiatalember számára. Mert nemzeti összetartozás (meg annak a napja) ide, meg nemzeti összetartozás oda, a tényszerű keserű valóság mégiscsak az, hogy hiába múlt el nyolc kínkeserves esztendő a letartóztatásuk óta, ők ma is ugyanúgy börtönlakónak számítanak. Ez a szépen csengő magyar összefogás -- valami miatt – csak nem tudta (vagy nem is akarta?) kimenekíteni őket a rabságból. A „Mi, magyarok tartsunk szét!”-féle nemzeti vonás, ősidők óta cipelt terhes átok – egészen biztosan ez is egyfajta karakterbeli hungarikum – előbb-utóbb rajtunk is kiütközött. A jellegzetes és tagadhatatlan magyar tulajdonság, a kezdeti szalmaláng-lelkesedés ellobbanása után, közöttünk is felütötte a fejét a másságtól való rettegés, és a megbonthatatlannak látszott sorainkba beférkőzött a kétkedés, az acsarkodás, a gáncsoskodás, a bizalmatlanság.

Az öt temerini fiúról szóló traktátus már a kezdet kezdetén vészjóslóan csikorgott a politikai ideológiától. A családjuknál történt látogatásom során többen is elmondták, hogy a fiatalok érdekében tett legelső lépések is már elhibázottak voltak, ezért téves, helytelen irányba vitték el az egész ügyet. Úgy vélték, hogy ha a Vajdasági Magyar Szövetség akkori vezetője másként közelít az esethez, és ha akkor határozottan melléjük áll, minden másképpen történt/történhetett volna. Ha akkor nem sajnálja azt a néhány liternyi üzemanyagot a szolgálati kocsiból, és a helyszínre siet, ha tájékozódik a történtekről még a temerini rendőrállomáson, akkor talán a végkifejlet is egészen máshogy alakul. Ehelyett éppen ő volt az, aki elsőként ítélte el a cselekedetüket, és követelte a példás megbüntetésüket. Tette ezt anélkül, hogy a későbbi valódi/igazi áldozatok verzióját is meghallgatta volna az esettel kapcsolatban.

  

A magyargyűlöletre, a kisebbségek elleni hangulatkeltésre kihegyezett, erőszakos szerb politika ekkor nem is csinált egyebet, mint kihasználta a kedvező alkalmat, és igen nagy vehemenciával szinte kisajátította magának a „szégyenteljes szerbverés” ügyét. A maga szájíze, kénye-kedve szerint gyúrta, nyújtotta, csűrte-csavarta a történetet. A Kurirban, a Gradjanski Listben szinte napi rendszerességgel szerepelt az egész délvidéki magyarságra rossz fényt vető, sötét árnyékként rávetülő téma.

A vajdasági magyar érdekvédelemről sok tanulságos dolgot el lehet mondani, csak éppen azt az egyet nem, hogy úgy állt hozzá a temerini ügyhöz, hogy ha törik, ha szakad, meg fogják védeni a saját fiataljaikat. (Lásd: a más nemzetiségűek esetében erre több példa is adódott a későbbiek folyamán! Ők aztán cseppet sem szégyellték a saját fajtájúakat, és nem volt a számukra se kellemetlen, se kényelmetlen ország-világ előtt pártfogolni és oltalmazni őket. Akkor sem, ha az ügyeik már messziről arra szaglottak, hogy sem elfedni, sem elkenni nem lehet védenceik bűnösségét. Minden áron vagy semmi áron. Alighanem ez az alapvető különbség a kétfajta, politizálós, nemzeti színezetű érdekvédelem között! Hogy melyik bizonyult hatásosabbnak, azt aligha szükséges részletezni.)

Nagyon úgy fest, hogy a vajdasági magyar politikusok valamiért kínosan ódzkodnak attól, hogy a nevüket együtt emlegessék, ne adja Isten, tán még össze is mossák a börtönben lévő magyar fiatalok nevével. Az aztán nekik végképp nem hiányzik. Ebből a kínos és hatványozottan nemzetiségi ügyből bizonyára nem lehet most politikai tőkét kovácsolni. Az esetet nem lehet politikai (potya) poénszerzésre felhasználni. Ezért inkább – a szűkös pártérdekek szabta keretek között -- ellavírozgattak egy ideig, majd pedig kifaroltak, kitolattak ki a fiúk háta mögül. Magukra, a sorsukra hagyván őket.

A bajt csak tetézte -- meg alighanem be is tetőzte -- az a tény, hogy az öt fiút még a tárgyalás megkezdése előtt „sikerült” egymás ellen fordítani és egymás ellen kijátszani. Egyértelmű és markáns érdekvédelem hiányában. Márpedig az együttesen felvállalt felelősség, a közösen elvitt balhé nyomaszó terhe könnyűszerrel megteremthette volna az összetartozás, az „egy mindenkiért és mindenki egyért” való kőkemény kiállás ménkűbiztos alapját. Ennek hiányában viszont elkerülhetetlenné vált – nem csupán az öt fiatalember, hanem az öt család között is -- a viszálykodás és a széthúzás. Ami pedig nemhogy nem tett jót, hanem egyenesen ártott a közös ügynek is, meg külön-külön valamennyiük, valamennyiünk ügyének is.  Úgy látszik, annyi is elég volt, hogy csak egy pillanatra megfeledkezzünk róla: a politika megbontja a közösségeket, szétzúzza a szövetségeket, összeveszíti az embereket és megmételyezi a barátságokat. Persze, szorosan a politika lábnyomában a másik szükséges rossz, a kettes számú sunyi, alattomos, megosztó tényező, a pénz is feltűnt a színen. Hogy ami még épségben (meg)maradt, azt is tönkretegye. Mert hogy is nézne ki az, ha nem csinál(hat)nánk valamilyen üzletet a mások nyomorúságából, ha nem húzhatnánk egy kis anyagi hasznot a mások tragédiájából?! Ebbéli tevékenységükben a temerini fiúk védelmét felvállaló és ellátó ügyvéd urak jártak az élen. Egyetlenegy jogász kivételével, egymást túllicitálva igyekeztek mielőbb átlépni azt a bizonyos szégyenhatárt. Az ő esetükben nem bújt meg a háttérben semmiféle kimondatlan elvárásrendszer. Nem volt szó se erkölcsi/morális, se pedig szakmai tisztességről. Számomra megfejthetetlen a talány: miként veszi/viszi rá őket a lelkiismeretük arra, hogy EZÉRT a munkáért nemhogy pénzt kérjenek, hanem egyáltalán pénzt elfogadjanak? Ilyesmihez azért kell arc is, meg hozzá bőrréteg is, jó vastagon.

A holisztikus szemléletmód mezsgyekaróit követve pontosan kirajzolódnak az erős körvonalak, és tulajdonképpen nincsen szükség arra, hogy belevesszünk a ma még bizonytalan kimenetelű, végtelennek látszó történetbe. A lényeg – az első naptól kezdődően -- pontosan látható: az öt temerini fiatal raboskodik. És ezen a szomorú tényen mindeddig sem az idült széthúzásról ismert vajdasági magyar politikai érdekképviselet, sem pedig a hangzatos magyar összefogás NEM VOLT KÉPES változtatni.

Nem mintha nem lenne a számunkra már eleve az is épp elég büntetés, hogy tulajdonképpen önmagunk börtöncellájába – annak is az éjsötét magánzárkájába – vagyunk valamennyien élethossziglan/életfogytiglan bezárva, a temerini fiúkkal együtt, akkor, azon a június 26-án egy kicsit bebörtönöztek minden jó érzésű vajdasági magyar embert. És a megalázó súlyos rablánc azóta is rajtu(n)k csúfoskodik.

A sóvárgott szabadulás(unk) meg egyre csak várat, egyre csak várat, egyre csak várat magára.

Szabó Angéla

„Már nincs miben reménykedni!”

Ezt állítja Kiss Rudolf, a Human Rights Center munkatársa

A szenttamási Emberi Jogi Központ aktivistái miként látják most a temerini fiúk helyzetét?

Bevalljuk, hogy az utóbbi időben nem foglalkoztunk olyan sokat az öt temerini fiatal elítélt ügyével, mint ahogy tettük ezt korábban. Ennek pedig két oka is van. Az egyik az, hogy amióta megszűntek azok a támogatások, amelyek a központ munkáját segítették, és amióta úgymond a saját költségvetésünkből működtetjük a szervezetet, azóta nekünk magunknak is dolgoznunk kell, ha nem akarjuk ezt a tevékenységet végleg felszámolni. Így természetesen kevesebb idő jut az egyes esetekkel való foglalatosságra. A másik oka pedig az, hogy támadt egy kis nézeteltérés közöttünk és a fiúk szülei között, ami után úgy döntöttünk, hogy helyesebb lesz, ha kissé visszavonulunk, és egy időre inkább a háttérben maradunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem követjük a történéseket velük kapcsolatban. Most is ugyanúgy számon tartjuk őket, mint korábban. Adományokat gyűjtöttünk a számukra, többször meglátogattuk őket a börtönben, elbeszélgettünk velük, meghallgattuk a panaszaikat. Jártunk a családoknál is. Amiben csak tudtunk, segítettünk.

Véleményetek szerint maradt-e még esély a kiszabadításukra, vagy mindannyian kénytelenek lesznek letölteni a büntetésüket az utolsó napig?

Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy már nincsen semmi, amiben reménykedhetnénk. Egyetlen olyan eszköz sincs a birtokunkban, amellyel esetleg segíteni tudnánk, amivel még próbálkozhatnánk. Az egyetlen dolog, amit tehetünk – és ez most a mindent jelenti –, az az, hogy ismételten kegyelmet kérünk az öt magyar fiatal számára az újonnan megválasztott szerbiai köztársasági elnöktől. A Boris Tadić-féle amnesztia elmaradt. Máriás István és Illés Zsolt kérelmét elvetette, a másik három fiú beadványára viszont nem is reagált.

Szerintetek a vajdasági magyar politikai-érdekvédelmi szervezetek az eset súlyának megfelelő módon képviselik-e a temerini fiúk ügyét?

A bűncselekmény ügyében villámgyors döntés született, ami enyhén szólva is szokatlan a hazai igazságszolgáltatásban. De tudjuk azt, hogy jogerős ítélet született. Hogy igazságos-e, arról sokat lehetne beszélni. Tehát itt már túl sok kihasználatlan lehetőségünk nem maradt. Azt is megfigyelhettük, hogy a vajdasági magyar pártok eltérő módon viszonyultak az esethez. Nem egy emberként, nem azonos határozottsággal álltak az ügy mellé. Úgy látszott, hogy mindvégig leginkább a saját pártérdekeiket helyezték előtérbe, és nem az volt az elsődleges, hogy mi fordítható az ügy hasznára és mi nem. Néha megérte támogatniuk a börtönben levőket, néha meg nem. És ez kezdettől fogva ilyen felemás módon zajlott. Emlékszem arra, hogy amikor a kegyelmi kérvényt megfogalmaztuk, akkor a politikai pártokkal és a civil szervezetekkel karöltve támogató aláírásokat gyűjtöttünk. Harmincnégy vagy harmincöt szervezet vett ebben részt. Hogy ezáltal is nyomatékosítsuk. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy vezető politikusaink közül jó néhányan már azt sem voltak hajlandóak aláírni, nemhogy a későbbiekben támogatták volna a szabadságvesztésre ítélt fiúkat.

Számomra éppen ez a jellegzetes, ez a kimondottan magyaros széthúzás a legdöbbenetesebb.

Ez valóban nagy baj. A magyar pártok sem sorakoztak fel egységesen az elítélt magyar fiatalok mögé, ugyanakkor az ő soraikban is széthúzás volt tapasztalható. Feladták a közös ügyet, amely összeköti, összekapcsolja őket, és feladták annak egységes képviseletét is. Pedig közös fellépéssel többet elérhetünk, mint ha külön-külön vívjuk meg a magunk csatáit. Ez a szakadás egészen biztosan nem használt a temerini fiúk ügyének. Ki kellett volna tartaniuk egymás mellett a végsőkig.

 Szabó Angéla

Szamarat egy lóért!?

A csókai teremtéspusztulás hetedik folytatása:

Ez demokrácijó? 
Ló sem tudja?! Hát még a szamár!?

Csókán, ha más nincs is, cirkusz akad bőven! Sokat nem kell tépelődni rajta a nehéz bánáti rétiföld ontja magából, no nem a kőkorszaki leleteket, hanem a csicsókai történeteket. Csicsókán minden más, kicsit olyan görög városállamszerű, zárt berendezkedésű írányítás mód, ahol a szokás jog az úr az irott törvény az itt nem olvasandó! Úgy démokritikusan a kisebbség dönt a többség felett, no nem a nemzeti kisebbségről lévén szó, ott még sokáig nem is fogunk tartani,  viszont fizetjük a hűségadót úgy vastagon, de jure* véget ért az önkormányzatiság nyújtotta autonómiánk és végérvényesen eltűnt az utolsó bánáti magyar önkormányzat...

A baj akkor keletkezik, ha az atyókfia más államokbélinek próbálja eligazitani a világszemléletét...így történt, akkor is, amikor kitört a választási nyavalya a rosszseb gondolta, hogy ez hónapokig tartó vajúdásig fajul. 


Felmerült a probléma, hogyan kell választani Csicsókán?! 


Első lépés, végy egy hivatalboli lapot és heteken keresztül találgasd mi van ott leírva, ezt követően hetekig rágódjál rajta, mint, -ha te találtad volna fel a spanyol viaszt, a langyos vizet, no meg a kereket! Rátót az Csicsókához képest lófütty...E alapok elsajátítása után fogd a törzsed röffentsd össze és jó tűzeld fel az ellenséges törzsekre, minden belefér a cél érdekében, az eszköz, haj az eszköz, most élelmiszer és higiéniai csomag, egy csepetnyi zaklatás, egy csipetnyi megfélemlítés és kész a termék: -az öntudatos csicsókai szavazóbázis és egy mobil telefon az a fényképezős fajta sok-sok megapikszellel! 

-Ezidáig rendben vagyunk? 
-Kérdés van? 
-Mobil telefon?! Igen mobil telefon, mert azzal kell lefényképezni a csicsókai öntudatos szavazó hűségnyílatkozatát az urnák mögül, no azért haladunk itt a korral, van itt internet is, no! 
-Kórház? 
-Kérem, tisztelt hölgyeim es uraim, mondá a kormánynak feje: az Zentán van! Ne keverjük a szezont a fazonnal, mert így is van keveredés es kavarodás!


A hűséges szolgákat építsd be az ellenség táborába és kövesd annak minden lépését, szól a doktrína, nos a magyar sátortábor harmadszor bukott bele ugyanabba a cselbe, ez már a mély ostobaság jele, no de együgyűkkel csatát veszíteni lehet, nem nyerni, a takarítónő az a takarításért felelős és ne tessék összetéveszteni a politikai szakértővel még annak ellenében sem, hogy minden hír ismerője és hordozója...


A vörös gyorstalpaló iskolában a nagy elvnek társai idejekorán megtanulták, hogy addig kell választani, amíg saját magukat újra meg nem választják! 


Jó a kérdés: -Minek a választás?


Május hatodika, május huszadika és június harmadika..., -kicsit fanyar humor, de a Szentháromság napján tették fel az utolsó kenetet e választási bohózattal a magyar tartományi egyéni jelölt homlokára, precízen kidolgozott stratégia volt Csóka templombúcsújának napján a "harmadik körben" megcsúsztatni a győztes magyar jelöltet az első és második körben?


Igen, az volt! A magyartalanítási akció fő célpontja volt e cselekedet, ha kell tűzzel vassal irtsd a magyart, no meg szavazattal, mert az alkotmány szavatolja a demokratikus választás jogát csak nem mindenkinek, mert Szerbiában szerbek élnek és polgárok...! 
E folyamatra ideje korán felhívtuk a figyelmet, e választási bohózatnak a demokráciához semmi köze, akkor süket fülekre találtunk, ma lészen eredménye!


A tiszaszentmiklósi négyes számú választási hely a kritikus pont, amely a csókai magyarság "Bermuda" háromszöge lett, hogyan? 


Május huszadikán a "demokraták" tartalékolták e választási helyet, a ne adj teremtő a magyar jelölt nyertesen lép elő, ami meg is történt, csekély négy szavazattal! A választási bizottság elnöke a "regnáló" - "demokrata" polgármester fia, nem tölti ki megfelelően a jegyzőkönyvet és éppen ott téved, amikor nem tünteti fel, hogy melyik jelölt mennyi voksot kapott...(sicc) A "demokraták" óvást nyújtottak be saját emberük mulasztása ellen és elfogadta a bíróság óvásukat...(sicc) A tiszaszentmiklósi négyes választóhelyen a magyar jelöltnek esélye sem volt, hogy nyerjen, mert az a körzet többségében szerbek lakta része Tiszaszentmiklósnak (sicc)! A szentháromság napján egyértelmű volt a bukás, a legjobb lett volna, ha a magyar jelölt bojkottálta volna a választás harmadik körét és nemzetközi védelmet kér, ahelyett, hogy "legalizálta" a választási cirkuszt és belebukott a bohózatba!


A történetnek itt nincs vége, mert a győzelem ittas "demokraták" hibába esnek és eltévesztik a győztes jegyzőkönyvet...Kettőszáz hatvan szavazó polgárt idegen segédlettel való voksolással tüntetnek fel túlbuzgóságukba, ahelyett, hogy az összes szavazó polgárként tüntetik fel a voksolók számát...durr defekt! Idegen segédlettel a gyengén látók-vakok és a magatehetetlen emberek voksolhatnak akiktől nincs megvonva a cselekvő képesség! A "demokraták" ahelyett, hogy a választási törvény szellemében visszamentek volna a négyes számú választóhelyre és javítást eszközölnek a jegyzőkönyvben, a csókai központi választási bizottság előtt végezik el a jegyzőkönyv javítását, amely törvényszegés! Igen, jól látja kedves olvasó, a magyar jelölt óvást fog beadni a  "mocskos választásra" , esélye sincs arra, hogy megnyerje, mert most a bíróság jelentéktelen, a választási eredményekre nem kiható apró formai vétséget fog meghatározni...


A szűk látókör az kijár mindenkinek, öregapám tiszaszentmiklósi révén soha nem tudta lenyelni mi történt falujában, nézte a marhaszállító vagonokat, hogy kit és mit hoztak Tito elvének társai... és németeket toloncoltak el innen, betelepítve azok ingatlanába a jövevény "telepeseket"...akik a mai napig úgy viselkednek mint a kakukk madár...Ma élne újra elmondaná nekem, édes pici unokám, sohase cseréld le a lovad szamárra, hidd el nem éri meg! Ma megértettem mit is mondott nekem! 


E választások sem a népről és annak érdekének képviseletéről szólt, hanem a demokratikus marhaszállító vagonokról, ahol szamarat adtak egy lóért!


Mi az újabb tanulsága a történetnek Jézus szavait idézve?


"Íme a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát. De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited;  te azért, ha majd megtérsz, erősítsd a te atyádfiaid."

(Mt 26,31-35. Mk 14,26-31. Jn 13,36-38.)

Számunkra tragikus kimenetelűvé vált e szégyenteljes választás, elveszítettük barátunkat, harcostársunkat, aki bizakodóan bátorított bennünket, kiállt mellettünk és nem tudta lenyelni, hogy bátyját Padén szégyenérzet nélkül lefasiztázták, azok akik partizánbőrbe bújva fasiszta ideológiát képviselnek és a "demokrácia" szekértolói!

Nyugodj békében!

Gubacskó Rózsika 

1959-2012

MARGIT Zoltán

Szálló- ige és szólás gyártásba fogtam:

Meghúzták, mint Csicsókán a választásokat.

Egy hónapig tart, mint Csicsókán a választás.

Csicsókára megérkezett a demokrácia, álljunk félre hadd menjen tovább...

Csicsókai állatkertben az Anti- lop a többi meg választ.

Megtetszett neki, mint csicsókaiaknak a választás.

Beindult, mint Csicsókán a választó- ipar.

Úgy számol, mint Csicsókán a szavazatokat.


*A de jure, vagy de iure latin eredetű kifejezés, melynek jelentése: jogilag, jogi értelemben, törvény szerint.

Gyűrűt készíttetek...

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,

Acélból,- dísztelent, keményet,

És a dátumot belevésetem

Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget,

S jusson eszembe, hogy az életem

Egy kockára tettem föl mindenestől!

Június 4. 1920.:

Én megállok e sírkő-dátumon.

Én nem megyek egy lépést se tovább.

Eszembe jutnak Nyugat népei,

A gőg, a hitszegés, a csalfaság!

A társtalanság a komor bélyege

A megalázott, széttépett hazán,

Mohács, Majtény és Világos után:

Neuilly és Versailles és a Trianon!

Párist, e hitvány, dölyfös ember-bábelt

Csak gyűlölni és megvetni tudom.

A dalai, a csipkés-finomak,

Mikért egy költőnk vágyva könnyet ontott:

Nekem: káromló, rút rikácsolás,

S én visszavetem néki, mint a rongyot!

Remete-nemzet lesz a magyar nép,

Mintha magányos szirten állana,

Vezeklő-oszlop tornyos tetején;

S csak isten lesz véle, s bánata.

Eszembe jut a kettétörött kard,

És lobogóink tépett erdeje,

És némaságunk mintha zengene!

Eszembe jutnak elnyomóink itt.

És árva testvéreink odakint;

Június 4. 1920:

E dátum lázít, fenyeget és int.

Egy gyűrűt készíttetek, feketét,

Acélból, - dísztelent, keményet,

És a dátumot belevésetem,

Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget

S jusson eszembe, hogy az életem

Egy kockára tettem föl mindenestől!

Reményik  Sándor

1920. Június 8.

Nem akart lekezelni – megvonták az ösztöndíját...

Dr. Vivod Mária bírósághoz fordul 

a tartományi tudományügyi titkárság példátlan cselekedete miatt

Decemberben írtunk a Tartományi Tudományügyi és Technológiafejlesztési Titkárság pályázatáról, mely a doktori fokozattal rendelkező, munkanélküli személyek foglalkoztatását és itthon tartását hivatott szolgálni. Cikkünkben megszólaltattuk a munkanélküli dr. Vivod Mária antropológust is, aki akkor ezt nyilatkozta: „A tartományi titkárság kínálta lehetőségről eddig nem tudtam, de szeretnék élni vele, feltéve, ha nem szükséges a külföldön szerzett oklevelem honosítása és a pártpolitikai elkötelezettség.” Következetességének, hogy a pártpolitikai marketingből ki akar maradni, az lett a következménye, hogy nem kapta meg a beígért ösztöndíjat. 

 
A Franciaországból hazatért, öt nyelvet beszélő, harmincévesen már a tudományok doktorának számító antropológust tegnap hivatalosan is értesítette a tartományi titkárság, hogy a 2012-re szánt eszközöket „teljes egészében felosztották”. Idézzük azt a szerb nyelvű levelet, amelyet Biljana Juribašić segédtitkár írt alá: „Tisztelt Hölgyem, értesítjük Önt, hogy befejeződött a Jogosultság az első esélyre elnevezésű akciónk nyílt pályázatának megvalósítása, mely alapján 2012. február 8-án benyújtotta jelentkezését. Az eszközök a 2012. május 15-én kézbesített határozatok alapján a 2012-es évre vonatkozóan teljes egészében felosztásra kerültek. Önt, akárcsak a többi jelöltet, akik, sajnos, a korlátozott eszközök miatt nem kötötték meg a támogatási szerződést az előirányzott határidőn belül, felkérjük, hogy továbbra is kövesse a titkárság által kiírt pályázatokat, amelyek az eszközök biztosítását követően várhatóak, és pályázzon azokra. ”

Az eset érdekessége, hogy áprilisban a titkárság még arról tájékoztatta dr. Vivodot, hogy a pályázatát elfogadták, majd e-mailben értesítették, hogy „a határozatok és a szerződések ünnepélyes aláírása és átadása” május 15-én (a választási kampány idején) lesz. A tudós azonmód válaszolt is a levélre, melyben kérte, hogy a szerződését más időpontban írhassa alá, ugyanis nem szeretne részt venni a pályázat „médiaexploatációjában”. Egy nappal az „ünnepélyes esemény” előtt újabb levelet kapott, melyben a titkárság hivatalnoka dr. Dragoslav Petrović titkár üzenetére hivatkozva a következőket írta: „A határozatokat dr. Bojan Pajtić, a Vajdasági Kormány elnöke fogja átadni holnap. Amennyiben holnap nem jelenik meg a végzések átadásának és a szerződések aláírásának eseményén, nem tudom, ki fogja kézbesíteni, és egyáltalán kézbesíteni fogja-e Önnek valaki a határozatot.”

 A szerződések május 15-ei átadása, amelyen dr. Vivod Mária nem volt jelen

Vivod újabb válaszlevelében magyarázatot követelt, hogy valóban egy „pártapparatcsikkal” való lekezeléstől teszik-e függővé a támogatásukat, fölvillantván annak lehetőségét is, hogy a médiához fordul az eset kapcsán.

A „nagy nap” reggelén Vivod Mária személyesen is felkereste a titkárságot, ahol elmondása szerint Biljana Juribašić segédtitkár fogadta. „Még a számat sem kellett kinyitnom, Juribašić azt mondta, hogy természetesen félreértés történt. Fölvázolták, hogy mi van a szerződésben, majd közölték velem, hogy nemsokára postán kiküldik a szerződést, amit, miután aláírtam, behozhatok személyesen, vagy visszaküldhetek postán” – meséli az antropológus-kutató.
Május 23-án azonban újabb váratlan fordulat következett. „Ugyanez a személy fölhívott telefonon, és közölte, hogy fölfüggesztették a szerződésemet, mivel »elutasítottam az aláírását« , ami egyszerűen nem igaz” – mondja Vivod.

A kutató ezt követően nyílt levéllel fordult a tartományi kormány elnökéhez, amelyben azt követelte, hogy tegyen lépéseket a nevében elkövetett igazságtalanság helyrehozása érdekében.
A kormányelnök irodájában a sajtó érdeklődésére megerősítették, hogy Vivod Mária levelét megkapták, és válaszolnak is rá, de az ügyben a tudományügyi titkárság az illetékes. A titkárságon nem tudtunk szóbeli magyarázathoz jutni az ügy kapcsán.
Vivod Mária a Magyar Szónak elmondta, az esetről értesítette a vajdasági ombudsmant és bírósági feljelentést is tesz. A titkársággal folytatott levelezése interneten is elérhető a http://pistaljka.rs/home/read/223oldalon.

PRESSBURGER Csaba
Magyar Szó, 2012. június 1., 1. és 9. o.

forrás: Bozóki Antal (hon)lapja

 forrás: http://pistaljka.rs/home/read/223

Megint útban vannak a magyarok?

Az Egyesült Magyar Ifjúság nem fújta le az EMI-tábort

 

A Magyar Szó 2012. május 30-án megjelent cikkének címével ellentétben a főszervező Egyesült Magyar Ifjúság nem hozott olyan döntést, mely szerint "idén elmarad az EMI-tábor". Már csak azért sem tehettük, mert semmilyen hivatalos információ nincs a birtokunkban, amely a rendezvény megtartásának akadályát képezné. 

Mindössze annyi történt, hogy a Magyar Nemzeti Tanács által támogatott EMI-tábor magyarkanizsai társszervezője, a Rákóczi Szövetség vezetői tudatták velünk, hogy a rájuk nehezedő politikai nyomás és súlyos hatósági fenyegetések miatt idén nem áll módjukban a tábor szervezésében részt venni, amit - megköszönve az elmúlt két évben nyújtott számtalan segítséget - megértéssel tudomásul veszünk. A tábor harmadik éve együttműködő partnerétől, Magyarkanizsa Község Önkormányzatától azonban a mai napig sem érkezett olyan tájékoztatás, mely szerint az EMI-tábortól az eddigi helyszín biztosítását megvonnák, így nincs okunk kételkedni a tábor zavartalan megtarthatóságában.

Az EMI független, ifjúsági civil egyesületként 2006 óta szervezi délvidéki táborait, melyek kulturális, közéleti és zenei programjai mindeddig sokezer fiatalnak nyújtottak tartalmas kikapcsolódást. A hetedik éve példás rendben, a jogszabályok tiszteletben tartásával zajló rendezvényünk esetleges ellehetetlenítése, száműzése az európia jogrendbe illeszkedni kívánó Szerbia és a helyi magyar politikai közösség közös szégyenfoltja lenne. Mi hisszük, hogy nem így lesz!

2012. május 30.

az EMI elnöksége nevében: Strahl Zoltán elnök

A Magyar Remény Mozgalom (MRM) nem szervezője, sem társszervezője a délvidéki EMI-tábornak, mégsem hagyhatjuk szó nélkül az úgynevezett Újvidéki Antifasiszta Akció (AFANS) nevű fantomszervezet folyamatos provokációit, amelyeknek célja, hogy betiltassák az említett hagyományos rendezvényt, sőt minden olyan megmozdulást, amely a magyar nemzeti öntudat erősítését szolgálja. Emlékezzünk csak vissza az AFANS gyűlöletkeltő reagálásaira az 1848-as forradalom alkalmából szervezett eddigi délvidéki központi ünnepségek kapcsán. Az ,,antifasiszták” a magyar ünnepségeket náci gyülekezeteknek nevezték, amelyeknek részvevői magyar zászlót merészeltek lengetni, mintha valami tiltott szimbólumról lenne szó. 

Az EMI-tábor békés magyar családi rendezvény, amely semikképpen sem veszélyezteti a szerbséget. Ha valakinek nem tetszenek az ottani előadók és fellépők, nem köteles azokat meghallgatni. Nem tudunk róla, hogy bármelyik EMI-tábor vagy hasonló rendezvény a délvidéki magyarság agresszivitásához vezetett volna. A tartományban történt nemzeti alapú incidensek elkövetői továbbra is 99 százalékban szerbek, áldozatai pedig ugyanolyan arányban magyarok.

Mi, magyarok egy szót sem szóltunk a Ravna Gora-i csetnik találkozókkal kapcsolatban. Sőt, nem követeltük a titoista-kommunista megemlékezések betiltását sem, bár nyugodtan és teljes joggal megtehettük volna, hiszen számos történelmi dokumentum arról tanúskodik, hogy Tito elvtárs áldásával töb tízezer ártatlan magyart végeztek ki a kommunisták.

Nem árt, ha felkészítsük a szerbiai ,,antifasisztákat”, hogy az annyira áhított unióban nemigen használhatják majd az ötágú vöröscsillagot, mert az uniós államokban tiltott jelképnek számít, amelynek viselése akár börtönbüntetéssel is járhat. Ugyanakkor, korrektnek tartanánk, ha azok a soviniszta politikai erők, amelyek az AFANS nevű parazita társaság mögé bújnak, nyíltan vállalnák nézeteiket. Úgyszintén nem ártana, ha a többi délvidéki magyar párt és a Magyar Nemzeti Tanács is állást foglalna a szóban forgó jelenség kapcsán, hiszen elvileg őket is érinti.

A Magyar Remény Mozgalom nevében,

László Bálint, elnök

Az emberi jogok megsértése Szerbiát jellemző cselekedet

 A legsúlyosabb emberi jogi problémák Szerbia szempontjából az év során: 

A kisebbségek elleni diszkrimináció és erőszak, a korrupció az egészségügyben, oktatásban, és több kormányzati ágazatban, beleértve a rendőrséget, és egy nem megfelelően működő igazságszolgáltatási rendszert is, amely hosszadalmas és elhúzódó vizsgálatokat, tárgyalásokat eredményez, valamint hosszú ideig tartó szabadságvesztésben zárul le.

Egyéb visszaéléseket is tartalmaz jelentés: a  foglyok rendőrség általi fizikai bántalmazását,  újságírók zaklatását , emberi jogi aktivisták és azon személyek bántalmazását, akik kritikus véleményt formáltak a kormányról. Szerbiában nem  létezik megoldás a családon belüli erőszak megfékezése ellen, melynek áldozatai főként nők és gyermekek , és az emberkereskedelem ellen sem.

A kormány általában, akkor tett lépéseket a törvényszegő tisztviselői ellen, amikor azok nyilvánosság elé kerültek. Nagyon valószínű azonban, hogy számos olyan korrupciós eset, rendőri bántalmazás és más visszaélés történt, ami kapcsán nem tettek feljelentést.

A teljes elmarasztaló jelentés letölthető a US Department of State honlapjáról:

A szerbiai minden-szintű és mennyiségű választások történetét a következő év jelentése fogja tartalmazni...

Yellow Republica - Sljivovica*

Választások jönnek-mennek-jönnek...egy kis "banán" jól jön a népnek, meg "zöld party" no meg egy disznótoros és birkapörköltös banzáj...a húsárúgyár meg csikorog-nyikorog nem tud elindulni, hogy minden csókai oda járjon dolgozni...Ígéretek, jöttek mentek, valahogy itt is szeretik a hazug-csaló embereket! Az Úr 2008-as évében, nagy volt az öröm, helyben marad az a tizedére csökkent állatállomány és végre vág a gyár, rögtön ment atyókfia szavazni tokkal-vonóval...elmúltak a választások a gyár újra megállt, no el sem indult úgy igazán, csak a kampány kedvéért megindították, a kampány után újra vegetált...jött a sóhaj mi nem erre és ezekre szavaztunk...elfogyott a sör mög virslí, száraz kenyeret köll önni, most ez van, ezt köll szeretni!

Múltak az évek, a dísznó sehogy sem vísit a gyárudvarban, de újra választhat csóka népe, indul az etetés, indul újra a gyár a finom "pástétommal" - májkrémmel a gyengébbek kedvéért...Miből és honnan a jó ég tudja, de malacka nem visít a gyárudvarban...Már hentes is alig maradt e húsiparáról ismert falucskában, malac meg disznó az van..., de nem a gyárudvarban!


Kenyér és cirkusz az bőven adatott, óvódától iskoláig, iskolától a téglagyárig, a téglagyártól a nagygödörig, nagygödörtől Terjánig és onnan többször vissza a tűzkőhalomig és a fejbevert újságíróig...és minden egy villantásra elfeledve, így a jó, nem történt itt semmi, ami nem idevaló!


Ismétlés a tudás annya, nagyannya, dédannya, szépannya:

 Országos botrány

Országos show

                    Az ünnep megrontása, avagy a hülyeségre nincs orvosság!

Üröm az örömben, Csókán a szivárvány is botránnyal sétafikál!

Politikai hűbérrendszer* áldozatai a csókai általános iskola tanulói!

A tanfelügyelő a papírtigris, meg van kötve minden párt kötőszerrel, nem bír tenni semmit, lépni sem bír...

Nemzeti alapon történt támadás a csókai általános iskolában?

Teremtés pusztulásunk...Terján

Teremtés pusztulásunk...Terján 2.

Égett itt víz, égett itt fű, gyújtogatott ez is, gyújtogatott az is, a pártkönyv azért ma szentkönyv és bűntől itt is mentesít!

 

Tűzkőhalom...A tűz csiholója

Pyromania*, Csókán a víz is ég

Írtak is rólunk, meg nem is, ki írt mit is írt és hogyan, majd újra és az írást letiltotta, mert ott fenn az Olimposzon nem volt tetsző...

Csicsókai krónikusok: Oszd meg, oszt uralkodjál!

A csicsókai mögmondók...

Kompon-állás a padéi hídon!

Szállt a lúdtoll, szált a pofon úgy a miheztartás végett, nem lehet itt a demokrációról írni, arról csak álmodni lehet, kinek-kinek tehetsége szerint!

Kánikulában a csókai csóka

Igen ez volt egy picinykét bemutatva a "Yellow Republica - Sljivovica" története itt Csicsókán. Mi a köze a sárga színnek a köztársasághoz és a szilvapálinkához? A sárga szín volt itt jellemző, utalva az irigység színére, bár inkább a feltűnés színe volt itt, úgy tündökölt Csicsóka egén, mintha más szín nem is lett volna...Keveredett e szín a pirossal is, de ott zűrzavar volt, mert az ő színűk egyesek szerint inkább a zöld, az a későn érő fajta.

Ki mondott nagyobbat e kenyérhez és cirkuszhoz szokott Csicsókai népnek?

Az, aki több sljivovicát legörgetett a torkán a szomszédos hódok által egykoron járt falván! Változás szele még messze elkerüli Csicsókát, minden marad a "régiben", és jön a csodálkozások ideje, majd követi a sóhajtozások korszaka, végezetül az: ez van, ezt kell szeretni karácsonyi ima...

Immáron köztudott a sárga köztársaság színt módosított, de a sljivovica maradt sárga színű, főként, ha tölgyfa hordóban érlelték! A szék maradt, a fenék cserélt helyet, úgy ahogy öregapám mondta! Nem kell előre ijedezni, még megtörténhet az is, hogy jobb lesz! Igaz az idén igencsak gyenge sljivovica termést mutatnak a fák, no rá is fogjuk tüstént a világválságra, majd főzünk kukoricából, abból a trendi gén-kezeltből és adunk hozzá némi "sljivovica esencet", ahogy nagynéném szokta mondani vót, amikor mindenféle káros anyagot kevert a nedűbe úgy házasítás és az agy tompítás céljából...

A végére mi maradt, hát sírva vigad az globalizált magyar, meg más is, itt a bérces Balkánon... úgy ahogy illik, ha már elsüllyedt a "Yellow Republica - Sljivovica" nagy álma, meg a pártja zászlóshajója, akkor szóljon a nóta:

Isten óvjon Borisz báttya!

MARGIT Zoltán

Sljivovica* az szilva pálinka!  

Boris Tadic elveszítette a választásokat!

95%-os feldolgozás után Boris Tadic Szerbia elnöke egyben a Demokrata Párt elnöke elismerte választási vereségét Tomislav Nikolic a Szerb Haladó Párt elnökjelöltje ellen. Nikolic kijelentette, hogy lemond a pártja elnöki tisztségéről és pártatlanként foglalja el Szerbia elnöklőjének pozicíóját. Tadic nyilatkozatában keserűség volt és hibáztatta a szakpolitika meg nem értését, bízik Szerbia Európai Uniós integrációjában és a NATO-hoz való csatlakozás folytatódásában.

   

The End

Mi a különbség egy politikus és egy tolvaj között?

VOKSTOLVAJOK (?)

„Politik kills, politik kills, politik kills...”

„amennyiben

a párt

meg az igazság

között választhatok

én mindétig is

a pártot választom”

(Simon Imre)

Fernandes Miller brazíiliai író elindított egy felhívást a következő témában: Mi a különbség egy politikus és egy tolvaj között? A legfrappánsabb megfogalmazás így hangzott: „Egy politikus és egy tolvaj között az a különbség, hogy az elsőt én választom meg, a másik pedig engem választ ki magának. Eltaláltam?” Miller így felelt: „Tisztelt uram, ön egy géniusz! Ön az egyetlen, aki különbséget talált kettejük között”.

Merthogy tulajdonképpen egyáltalán nincs is, vagy csak igen csekélyke mértékű a létező differencia a (látszatra) két ellenpólusú kategória között, az a mostani szerbiai népszavazás alkalmával a napnál is világosabban bebizonyosodott. (Kivételek, rendkívüli emberek persze mindig teremnek, de jobbára csak azért, hogy izmosítsák/alátámasztják magát a törvényszerűséget. Nekik viszont minden körülmények között kijár a tisztelet.) A május 6-ai össznépi voksolási procedúra szülte a szemfüles alkalmi tolvajt, aki viszont nem átallotta kihasználni az önmagát szinte tálcán felkínáló lehetőséget. Így utólag már (hirtelen jött záport követően esernyő után kapkodni) teljességgel értelmetlen politikai mantraként ismételgetni, hogy: azt mondta egy krétai, hazudik minden krétai.

Bizonyára egyes-egyedül vagyok a sarkos véleményemmel, de akkor is mondom: valamiért úgy érzem, mintha az egész vajdasági magyarsággal feltörölték volna a padlót. Méghozzá a saját politikai vezetői. A naiv és jámbor szavazópolgár nyilvánvalóan azt gondolta, hogy valamilyen kivételesen demokratikus – olykor még fegyvernek is látszó (!) – eszközt kapott a kezébe, amikor a választások napján bevonult a szavazófülke magányába a pártlistákat tartalmazó színes cédulákat silabizálni. Akkor még aligha foglalkozott olyasmivel, hogy bizony az ő szavazata sem jelent majd többet a politikacsinálók számára egy egyszerű árucikknél. Márpedig nagyon úgy fest a dolog, hogy a leadott voks közönséges áruvá degradálódott. Olcsó kis prédája lett a hatalmat bitorlóknak. Ha viszont így van, akkor ők már szabadon és nyugodt lélekkel kereskednek, üzletelhetnek, csencselnek vele. Adják is, veszik is. Csereberélik is. El is herdálják. El is kótyavetyélik. A piszkos politikai (fekete)piacon uralkodó kereslet-kínálat törvénye szerint. Teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy a voksokkal való kufárkodásra valójában senki sem kérte, senki sem hatalmazta fel őket. Teszik ezt mégis a szavazópolgár nevében, az ő sze(r)bb jövője érdekében. Aki viszont sehogyan sem tud sem magához térni – mert nem győz az egyik ámulatból a másikba esni –, sem pedig a szavazás kimenetele felett egykönnyen napirendre térni.

A hivatalos délvidéki politika ugyancsak sokáig csámcsogott a szavazathamisítás agyonbonyolított, agyoncifrázott ügyletén, és ugyanilyen nehezen tudta csak a csúf varangyos békát – undorodva és öklendezve – lenyelni. Legerősebbik pártunknak az anyaországi kormányfővel, annak számos kiküldöttével, színültig feltöltött Wertheim-kasszájával, optimális vajdmagy médiahátszéllel, és a vagy három oldalról is (meg)rockosított sztárháttérrel is csupán a magyar szavazók 38 százalékát sikerült maga mellé parancsolni, vagy maga mellé édesgetni.  A többiek vagy éppen az otthon maradásukkal szavaztak, vagy inkább szerb pártot tüntettek ki a bizalmukkal. Pedig az elvárás hatalmas volt. Már-már az eget verdeste. Sokan úgy hittük, hogy az anyaország miniszterelnöke szinte egymagában is meg fogja nyerni a VMSZ számára a választásokat. Ha pedig még az itteni magyarság is kimozdul, akkor a párt győzelme tán még a l01 százalékot is eléri.

Hja, megtanultuk a leckét: a demokráciának ez a voksvírusa nem egyéb, mint kócos kis romantika.

„Közírói pályafutásom igen-igen nehéz – mondhatnám válságos – pillanata volt, amikor rá kellett ébrednem, hogy az igazság polgártársaim nagy-nagy többségét végképp nem érdekli. Az az igazság sem – vagy ha érdekli, éppenséggel fölizgatja, fölpaprikázza –, amely az ő érdekében kér szót, érvel, vitázik, vállalván a fejbetörés kockázatát… Akármerről nézem, semmi jele annak, hogy az igazság volna a legnagyobb hatalom – egyáltalán: hogy nagyhatalom volna – a mi társadalmunkban.”

(Fekete Gyula)

Azt hiszem, a voksolók tömege számára – a lényeget tekintve – édesmindegy, hogy a politikusok kézen fogva, vagy pedig történetesen az orruknál fogva vezetik őket. Most nincsen alapvető különbség a kettő között. Megvezet(ge)tik így is, úgy is.

Az elmúlt napokban hatalmas lett a forgalom azon a bizonyos damaszkuszi úton. Pálból Saulus lett, aztán Saulus megint visszavedlett Pállá. A vajdasági magyarokat pedig e metamorfózis közepette egyszerűen csak palira vették. A kígyó egymás után többször is levedlette a saját bőrét.

A legerősebb délvidéki magyar politikai-érdekvédelmi szervezetünk a kezdetekből fogva hallani sem akart ötpárti összefogásról. Úgy menekült tőle, mint az ördög a szenteltvíztől. Nemigen hagyott ki adandó alkalmat: amikor lehetett, becsmérelte is az erőtlenebb, a gyámoltalanabb – de mégiscsak a saját fajtájú(!) – versenytársait. Ami nem vall éppen nemes magyar lélekre! Hanem inkább a magyar lélek hitványságára. De azt már megtanultuk, hogy a politikában nem szívre, lélekre meg lelkiismeretre szokás gyúrni, hanem inkább csak a vegytiszta hatalomra meg az azzal karöltve járó mindenható pénzre.

Az utóbbi napokban azonban hirtelen értékes lett a magyar-magyar történet – mármint a végkifejlet, a happy end szempontjából –, és olvadni kezdett a két külön jégvilág. Közben olyasmi is előfordult, hogy a mi VMSZ-ünk szavazatlopással vádolta meg a fővárosi, szerb nemzetiségű, fene nagy demokrata hírében álló szimpátiáját. Akivel aztán, egy héttel később, tett egy hangulatos kis sétát (hazai pályán) büszke Szabadkánk belvárosában, és kedélyes cseverészés közepette még egy feketét is elkortyolgatott. Aztán aludt rá egyet-kettőt, és megint csak mást gondolt. Újfent vett egy száznyolcvan fokos fordulatot, és bűnvádi feljelentést tett ellene a pimasz vokstolvajlás miatt. Nyilván csak a látszat, a kiglancolt imázs kedvéért, mert ugyan mi mással lehetne magyarázni azt, hogy a választások első fordulójának mindvégig vitatott eredményét az utolsó percben mégis elismerte és elfogadta.

Időközben egyéb furcsaságok is történtek. Például az is megesett, hogy a frissében, melegében közzétett választási eredmények tolmácsolása következtében, nem éppen a vajdasági magyarság első számú emberéhez méltó módon oktatta ki a másik négy magyar párt vezetőjét. Lámpaoltásra buzdította őket, hogy aztán a végén ő maga léphessen vissza a szobába, és ellenőrizhesse, valóban égve maradt-e villany. Sőt: ha az előállt helyzet meg a saját érdeke is úgy kívánja, ő maga gyújthasson újra fényt.

Megérdemelne-e a vajdasági magyarság másmilyen politikai vezetőket? A kérdés költői. Kiállt-e már határozottan és mindenre elszántan bármiért is ez a kocsideréknyi, kisebbségi sor(s)ba kényszerített délvidéki magyarság csak az elmúlt húsz esztendőben? Kiállt-e csak egyetlenegyszer is ÖNMAGÁÉRT? Talán az újabb kori délszláv testvérháborúk idején igen. Valamelyest. Akkor sem egységesen, akkor sem maradéktalanul, akkor sem a végsőkig. Mert akkor sem tudott kibújni a saját bőréből. Mert akkor sem volt képes meghazudtolni önmagát. Mert akkor is elárulta, besúgta, feljelentette a bajtársát, a felebarátját, csak azért, hogy a maga bőrét (meg)mentse.

Választott vezéreivel végigjárta Pilátus lépcsőjét. Követte a hangadókat mindenhová, minden egyes csatába, amelyikbe csak küldték. Vezényletükkel már jó néhány szerb(iai) pártot megtámogatott a szavazatával. Akik viszont rendre megfeledkeztek e magyar jó cselekedetet méltóképpen meghálálni. Hol ide, hol oda csapódott. Bolyongott, mint Mózes népe a pusztában. Csoda-e, ha még mindig nem talált önmagára?

Nem hallatta a hangját egy emberként a bebörtönzött temerini fiúk kiszabadítása érdekében. Ahogyan a teljes vajdasági magyar média pártirányítás alá kényszerítését is zokszó nélkül eltűrte.

Jelen helyzetében és állapotában – amikor éppen a csipkerózsika-álmát alussza –, aligha szolgált rá másmilyen szellemi vezetőkre és útmutatókra. Mert ahhoz először is fel kéne ébrednie.  Annak viszont még semmi jelét nem látni. 

Hogy mit csináljuk addig, amíg édesdeden szendergünk? Némi képzavarral élve, lenne egy javaslatom. A kiábrándultak, a csalódottak számára ajánlok egy Manu Chao-féle dalt. Vigaszképpen ezt lehet dúdolgatni. Már ha van hozzá kedvünk. Íme:

Politik kills, politik kills,

Politik need votes,

Politik need your mind,

Politik need human being,

Politik need lies.

That's what my friend is an evidence:

Politik is violence.

Szabó Angéla

A Zitzer ziccere

Ez egy "The number one" banánköztársaság!

Sok igazság rejlik abban a régi bölcseletben, amely szerint fabatkát sem ér a bosszú hatalom nélkül. Egy gyengécske, aprócska kis közösség szinte sohasem szállhat szembe például a különféle színű egyenruhások által képviselt hatalommal, az erőszakkal. Nem torolhatja meg az őt ért sérelmeket és nem üthet, nem vághat vissza úgy, hogy attól a Herkules legalább megtántorodjon. Viszont egy csipetnyi rafinériával megfűszerezett bátorsággal és elszántsággal könnyűszerrel túljárhat az eszén. Pimasz módon kifigurázhatja és nevetségessé teheti a rettenthetetlent. 

Az oromhegyesiek éppen ehhez a huncut „hadicselhez” folyamodtak, pontosan ezt művelték húsz évvel ezelőtt. Amikor is egy leheletfinom fricskát adtak a Slobodan Milošević nevével fémjelzett, vérbő, nacionalista/militarista hatalom szőrös, ápolatlan képére. És elégtétel volt ez sok mindenért.

A kicsinyke településre több mint kétszáz katonai behívót küldtek ki 1992 májusának első napjaiban. És mint nagyon gyorsan kiderült, azok a rettegett „rukkolócédulák” nem is érkeztek egyedül. Merthogy május 10-én, vasárnap arra ébredtek, hogy az akkori Jugoszláv Néphadsereg 92 tankja teljesen körülzárta a falut. A páncélosok csövét egyenesen a település központja felé irányították. Maga a templomtorony volt az irányzék. Pirkadatkor a Körös-patakhoz horgászni induló gyerekek figyeltek fel a szokatlan, furcsa dübörgéssel közeledő lánctalpasokra. A meglepetések ezzel még korántsem értek véget. Aznap ugyanis még egy rendkívüli dolog történt: az asszonylázadás.  A fiaikat, a férjüket féltő, mindenre elszánt oromhegyesi nők délután öt órára falugyűlést hívtak össze az iskola előtti térre. Tudták, hogy a szó az egyetlen hatékony fegyverük. A konok hallgatás mindenképpen csak ronthat a helyzeten. Szentül meg voltak győződve a maguk igazáról: akár azonnal vissza is vihetik az összes kiküldött behívóparancsot, mert a faluban senki sem fogja azokat átvenni, és egyetlen férfiember sem fog – sem önként, sem pedig merő kényszerből – katonának állni.

Aznap még a misén is jóval többen voltak a megszokottnál. A plébános úr – az éppen időszerű prédikációt kissé megtoldva – az összefogás szükségességéről és a kitartásról beszélt. 

A délutánra meghirdetett program az előre megírt forgatókönyv szerint zajlott. A felszólalások és a rövidke kulturális műsor elhangzása után valamennyien átvonultak a Zitzer nevű klubba. Rekordidő alatt vagy kétszázan verődtek össze. A félelem, ha kimondatlanul is, de érezhetően ott vibrált a levegőben: mi lesz, ha a kivezényelt tankok nem maradnak mozdulatlanok és némák, hanem lőni kezdik a falut? Pillanatok alatt romba dönthették volna egész Oromhegyest. A szervezők – legalábbis úgy tűnt – mindenre gondoltak. Még idejekorán tájékoztatták a rájuk leselkedő, nagyon is reális veszélyről a zentai kórház vezetőségét, és kérték őket, hogy álljanak készenlétben, meg készüljenek fel a legrosszabbra.

A barakképület lett aztán a gyülekezés központja és a tartalékosok főhadiszállása. Eleinte még különféle követeléseket fogalmaztak meg, és hittek abban, hogy majd a hadsereg részéről tájékoztatást kapnak minden őket érintő kérdésben. Azonban ahogy múlt az idő, kénytelenek voltak belátni, hogy bizony senki sem akar velük párbeszédet folytatni. Hiába küldtek hivatalos meghívót Radoman Božović és Marko Negovanović számára…

A küldött ördög olyképpen kísértette meg az oromhegyesi tartalékosok egyik vezetőjét, hogy esetleg próbáljanak ők is taktikát váltani, és a szó meg a beszéd helyett válasszanak inkább másfajta fegyvernemet. Egészen konkrétan: próbáljanak meg ők is felfegyverkezni. Kínáltak is a számukra darabonként 5 márkáért golyót, 200 márkáért kézigránátot és 1000 márkáért Kalasnyikovot. Méghozzá: korlátlan mennyiségben. Ők azonban az éleslövészet és a földi csatározás helyett egy másik, egy magasabb dimenzióba emelték azt, amit közös erővel létrehoztak. Megalakították a Zitzer nevű Szellemi Köztársaságot…

A Birodalom azért – alighanem a leheletfinom fricskáért – alkalomadtán visszavágott. Mert megtehette. Minden eszköze megvolt hozzá. Az engedetlen oromhegyesiek első számú vezetőjét, Balla Lajos-Lacit a Belgrádi Katonai Főügyészség vizsgálóbírója elé citálták államellenes cselekedet vádjával. Két évvel később pedig meg kellett válnia az addigi munkahelyétől is. Az iskolaigazgatói széket kénytelen volt másnak átadni. Sőt még magából a tanügyből is eltanácsolták. Három zendülő társát pedig 1994-ben börtönbe zárták. A szabadkai fogdában le is ülték a rájuk szabott 3-3 hónapot.

Húsz évvel az oromhegyesi tartalékosok lázadása után ezen a hétvégén igen szerény körülmények és külsőségek közepette megemlékeztek az akkori történésekről. Fotókiállítás nyílt Dormán Lászlónak a Zitzer Klubban készült képeiből és Kerekes László Berlinben festett alkotásaiból. Majd pedig bemutatták Balogh István Virágot ültetni sisakba című könyvét, amely dokumentum-novellákban meséli el az egykori zitzeresek történetét.

Szabó Angéla