Margit Zoltán: betörés

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: betörés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: betörés. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. június 3., hétfő

Ötször jártak nála a tolvajok - Óbecsei anziksz




Az egyik szemem könnyezik, a másik meg kuncog – amikor meglátom a takaros kis-konyhában és az utcai tisztaszobában a használati tárgyakkal gazdagon körülbástyázott falakat. Az egyik helyiségben ott virít a kétfajta tűzhelyhez támasztott piros bicikli; kissé távolabb ott meredezik a falnak döntött, hordozható vaslétra; az ablak előtti fotel mögött talpra állítva a régi időket idéző fűrész; előtte pedig a répaszedőásó; az egyik sarokban, a konyhakredenc végében a biciklipumpa meg a kályha rácsos vasfedele; a spájzajtó előtt pedig ott sorakoznak a glédába rakott (kerti) szerszámok: a vaslapát, a gereblye meg a két vasvilla. A falon szögre akasztva lógnak a táskák, a szatyrok. A szobába pedig bekerült a másik piros kerékpár, meg az ablak alá rakva hét sor, bontásból származó tégla…








Ez persze csak amolyan gyors villámleltár, amit első pillantásra felfedezek. Alighanem ez egy tipikus, újabb kori, kisbácskai natura morta! – mondom magamban –, de valami olyasféle, amely igazmondó tükörként veri/vetíti vissza a mindennapi sanyarú nyomorunkat. Groteszk is, meg megmosolyogtató is egyben.



Szerencsére az „apró termetű házacska” gazdája (és egyben egyetlen lakója) nem pesszimistán tekint erre a farkastörvények elvén működő árnyékvilágra! Nyugodt, kiegyensúlyozott, derűs kedélyű bácsika – elvégre vérbeli muzsikusember. Harmonikás.




Azt hiszem, fölösleges megkérdezni, hogy a 73 éves Kiss Lajos bácsi miért csinált valóságos raktárt a konyhájából meg az úgynevezett első szobából. Akinek van szeme, az látja, érti a lényeget szavak nélkül is.

 – Itt, Óbecsén nagy divatja lett most a lopásnak – mondja az idős ember. – Nálam már ötször jártak a tolvajok. Volt, amikor a kapu tetején ugrottak be, máskor meg a szomszédos ház felől érkeztek. Eddig még csak az udvarban garázdálkodtak, a lakásba nem merészkedtek be. De kintről már szinte mindent elvittek, ami mozdítható volt. Leginkább azokat a vascsöveket sajnálom, amelyeket még a házépítéskor vásároltam. Egy teljes állványt össze lehetett belőlük szerelni. Na, meg azt a jó kis fűrészbakot! Az is fémből készült. Gondolom, szép summát kaptak értük a tolvajok! Elmentem én azon melegében több hulladékfelvásárló-telephelyre is, hátha legalább az egyiket megtalálom és hazahozhatom, de hiába kerestem. A lopók rafináltabbak, biztos elvitték egy távolabbi átvevőhelyre, egy másik községbe vagy másik faluba. Amikor első ízben jöttek be az udvaromba, akkor valóban jó fogást csináltak. Az összes szerszámomat elpakolták. Ugyanazon az éjjelen a szomszédomat is meglátogatták. Nála ezer euró értékű holmit szedtek össze. Hiába jelentettük a lopást a rendőrségen, az elkövetőknek se híre, se hamva. Én már kétszer is kihívtam a „nyomozókat”, de nem volt semmi értelme.





Az óbecsei idős ember már szinte minden értéktárgyát, minden kincsét biztonságba helyezte a lakásban. Őrizetlenül, felügyelet nélkül csak egy asztal maradt kint a verandán és egy kevés, télről kimaradt tűzifa a kamrában. És persze Lajos bácsi két szemefénye (bánatos is egy hangyányit emiatt): a motorbiciklik. Azokat már nem tartotta illendőnek a szobában rejtegetni. Úgy gondolja, hogy kint is valamelyest biztonságban vannak, mert több helyen, több réteg lánccal is lelakatolta őket. Kár lenne, ha elvinnék – veti közbe –, mert még mind a kettő üzemképes. A már-már „muzeális értéknek” számító világoskék „libakecerőt” időnként meg is szokta jár(t)atni. „Szeretek motorozni!” – mondja huncutul mosolyogva, majd így folytatja a meséjét:

Utoljára a Vodokanalban dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba. Most húszezer dinárt kapok. A fiam munka nélkül maradt, az ősszel elbocsájtották a Flora Konzervgyárból, így őt segítenem kell. Nekem már kevés dologra van szükségem. Huszonkét éve halt meg a feleségem egy autószerencsétlenségben, azóta egyedül élek. Az egyetlen kikapcsolódásom a rádióhallgatás meg a rendszeres napi séta. A szórakozásom pedig a harmonikázás. Van szájharmonikám is, meg „amolyan rendes” is. Amíg muzsikálok, addig nem gondolok a betörőkre. Addig nem foglalkoztat az, hogy mi lesz holnap.

Amikor pár háznyi távolságból visszatekintek, azt látom, hogy Lajos bácsi áll az úttest közepén és integet. Magamban megint csak kuncogok. Nem kérdeztem meg tőle, hogy a „Hej, ribizli, piros bicikli…!” refrénű bugyuta kis nótát el tudná-e muzsikálni. Pedig látván a lakásban a két piros bicajt, stílszerű lett volna, azt hiszem.

Szabó Angéla


2013. május 21., kedd

Kirabolnak és te hallgatsz?




Tolvajtempó

Hogy milyen végsőkig kiszolgáltatott és nyomorúságos helyzetben éli a (nem is szürke, hanem fekete) hétköznapjait a vajdasági magyarság, afelől ékesen tanúskodik két közelmúltban elkövetett betöréses rablásnak az esete. Egészen pontosan: nem is maga a gaztett az igazán meghökkentő, hanem az az óriási félelem, amely ezeket a vérlázító „családkifosztásokat” övezi.

Így rabolnak Oromhegyesen és Zentagunarason

A mély hallgatásba burkolózó szörnyűséges bűntetteket két kisebb, túlnyomó többségében magyarok lakta bácskai településen követték el. Az egyik falu Magyarkanizsához, a másik Topolya községhez tartozik. Az első esetben álmában lepték meg a békésen alvó családot. Hajnalban lopóztak be abba a házba, amelyben egy negyvenes éveiben járó férfiember él az édesanyjával. Elsőként az asszony ébredt fel, de nem a zajra, hanem a világosságra – a tolvajok ugyanis minden szobában felkapcsolták a lámpát. Az arcukat maszkkal eltakaró bűnbanda tagjai nem érkeztek csupasz kézzel, pisztollyal és vadászkéssel voltak felfegyverkezve. A két álmából felriadt embert megkötözték, és átkutatták a házat. A talált pénzt és ékszert összeszedték és elvitték.


A másik eset világos nappal történt. Vasárnap délelőtt. Az idő alatt, amíg a család minden egyes tagja a templomban volt a misén. A betörők értékeket keresve, a lakást teljesen felforgatták, és igen gazdag zsákmánnyal távoztak: mintegy 700 ezer dinár értékű készpénzzel és a családi ékszerekkel. A megkárosítottak ugyanis éppen a bűncselekményt megelőző napokban jutottak egy jószágeladásból származó tekintélyesebb összeghez.

Már nem is lepődünk meg rajta

Hogy miért érdemelnek legalább említést ezek a tömören felvázolt történetek? Több dolog miatt is alkalmasak a továbbgondolásra. Az első és a legszembetűnőbb talán a vérszemet kapott tolvajok vakmerősége és gátlástalansága. Már nem csupán sötétedés után, éjszakánként merészkednek be egy-egy családi ház portájára, hogy néhány tyúkot elcsórjanak a baromfiudvarból, vagy pár szerszámot elemeljenek a fészerből. Mostanában napvilágnál – úgy is mondhatnánk, hogy nyíltan és nyilvánosan,szinte a szemünk láttára – zajlik a rablás. Mintha az elkövetők mára már oly mértékben kitanulták volna a gyalázatos mesterségüket, és olyannyira elszemtelenedtek volna, hogy szinte nem is tartanak attól, hogy bárki megláthatja, vagy éppen rajtakaphatja őket. Ugyanakkor elkövetési módszereikben, és az eszközeik tekintetében is jelentős változások figyelhetők meg. A kiszemelt áldozataikat nem csupán szavakkal fenyegetik (meg), hanem különféle ütlegekkel és újabban már késsel és fegyverrel is. Így követelve tőlük, hogy adják elő a megtakarított pénzüket és az ezüst meg arany értéktárgyaikat. A házigazdáknak pedig még annyi időt sem hagynak, hogy észhez térjenek, hogy az első meglepetésükből felocsúdjanak, hanem azonnal megkötözik, úgymond hatástalanítják őket. Az erőszakos viselkedésmód ilyesféle „gyengédebb” válfajától pedig már csupán egyetlen lépésnyire van a testi bántalmazás és a fizikai leszámolás. Az emberáldozat, a gyilkosság. Mindehhez pedig szépen, lassan, módszeresen hozzászokunk. Vagy talán így helyes: hozzáidomítanak bennünket. Tisztán látszik ez abból is, hogy már csak igen ritkán háborodunk fel az ilyesmin. Az újabbnál újabb eseteket leginkább csak közömbösen tudomásul vesszük és regisztráljuk. Ennyi.

Az elhallgatás nem tesz jót az ügynek

Az említett két eset közös jellemzője az, hogy nem egyedül élő, idős és magatehetetlen személyeket raboltak ki, hanem éppen egy életerős fiatalokból álló családot és egy olyan háztartást, amelyben a negyvenes családfenntartó alaposan hozzászokott már a kemény fizikai munkához, és aligha ijed meg a saját árnyékától. Mindez azonban nem rettentette el és nem tartotta vissza az elkövetőket.
A legmegdöbbentőbb mégis is az, hogy – noha az ismeretlen tettesek ellen mindkét bűncselekmény után rendőrségi feljelentést tettek –, beszélni róla, nyilatkozni már nem volt bátorságuk. Mindkét család egybehangzóan azt állította, hogy nagyon-nagyon félnek. Sőt: rettegnek. Féltik a hozzátartozóikat és féltik önmagukat. Nem szeretnék, ha bajuk esne, és tartanak a „visszavágástól”, a bosszúállástól, a leszámolástól.
A bizalmatlanságuk, a kételkedésük, az óvatos előrelátásuk, a logikusnak tűnő ódzkodásuk emberileg természetesen érthető. Ugyanakkor okot ad az aggodalomra is. Mert az azért még sincs rendjén, hogy akit megloptak és kiraboltak, az pusztán félelemből hallgatásra, elhallgatásra kényszerül. Egyszerűen nem meri elmesélni, nincs bátorsága a nagy nyilvánosság elé tárni mindazt, ami vele megesett, amit a családjával műveltek.  Akkor sem, ha minden értéktárgyát és valamennyi összekuporgatott pénzét alig pár perc leforgása alatt vadidegenek elrabolták tőle.  Mert tart a lehetséges következményektől. Márpedig az elhallgatás nem tesz jót ezeknek a kényes ügyeknek. Az elhallgatás ugyanis nem teszi azokat meg nem történtté. Arról nem is beszélve, hogy csak lovat ad a fosztogatók alá.

Tűrni kényszerülünk a végtelenségig?

A környezetünkben szinte mindenki tud lopásról, rablásról, betöréses esetekről mesélni. Bármerre járunk is, elképesztő történetek minden településen hallhatóak. A megfélemlített, a rettegésben élő emberek azonban sem a nevüket, sem az arcukat nem merik hozzá adni, nem merik felvállalni. Ez a nyomor(úság)uk pedig kettős: nem elég, hogy több havi munkájuk gyümölcsét idegenek elveszik tőlük, az ilyesféle gaztettekről még hallgatniuk is kell. Így viszont – bármilyen hihetetlenül hangzik is – csak elfedik és növelik a bajt. Az említett két esetben nem kis értékben elkövetett lopásról van szó, nem l0-15 ezer dináros károkozásról, hanem nagy tételben lebonyolított betöréses rablásról. Ezeket a családokat szó szerint kifosztották. És ez csak az egyik baj. A másik az, hogy elkeseredésükben és félelmükben teljesen magukra maradtak, kiszolgáltatottnak érzik magukat. Egy kis – politikusi oldalról megnyilvánuló – támogatás, segítség jól jönne a részükre. És emberi mércék szerint is: jólesne nekik. Legalább addig, amíg a politikacsinálók eldöntik, hogy valójában mikor szándékoznak végre lépéseket tenni a katasztrofális közbiztonság javítása érdekében. Talán majd csak akkor, ha egynéhány halálos kimenetelű betörésre, rablásra is sor kerül. Vagy ha a rabló urak módosítanak egy cseppet a szokásos, jól bevált tolvajtempón, és esetleg egyik-másik evilági hatalmassághoz is besurrannak az éj leple alatt. Persze csak: merő tévedésből. 

Szabó Angéla

Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin