A történelmünk nagy kérdőjelei

HÁNY MAGYARORSZÁG IS VOLT RÉGEN?

Az elfeledett keleti magyarság kutatója minduntalan szembetalálja magát azzal a kérdéssel, hogy tulajdonképpen hány Magyarország is volt régen. A hazai keresztény-zsidó (orientalista vagy hitetlen) történészek, kutatók többsége vagy egyáltalán nem foglalkozik ezzel a felvetéssel, vagy ügyesen megkerüli a kérdést. Sőt, magát a kérdésfelvetését is! Pedig ennek a dolognak a tisztázása nélkül nem érthetjük igazán mit is jelent a keleti magyarság, tágabb értelemben, az elfeledett keleti magyarság fogalma. Vagy, hogy hol is kell keresnünk őket!

Azt több hazai és külföldi szerző is megemlíti, hogy nem minden magyar telepedett le, vagy vándorolt a Kárpát-medencébe. Illetve, ma már azt is tudjuk, hogy a magyarság törzseinek száma nem csupán hét volt (7 törzs, 7 vezérrel), hiszen összesen 16 (nagy valószínűség szerint magyar nyelvet beszélő) törzs vándorolt a keleti füves pusztákon (a sztyeppén)! Ha 7 magyar, és 3 muszlim kabar törzs telepedett meg a Kárpát-medencében, akkor vajon hová lett a többi 9 magyar törzs. A továbbiakban erre keresünk magyarázatot!

Előbb azonban tisztáznunk kell valamit. A kutatást ugyanis az is bonyolítja, hogy a magyarság elnevezésére mind nyugaton, mind keleten többféle nevet is használtak/használnak manapság is. A nyugati, vagy a nyugatiak által használt nevek e témánk szempontjából most nem fontosak. Ellenben a keleti (és/vagy a régi magyar) források is tudnak a következő elnevezésekről:

- madjar, madijar, madsar…

- magar, madzsagar, Macar = madzsar, 
- ΜАДИЯР, мадияр, мадьяр,
- madjar, ﺍلمجر (al-madzsar)
- a Σάβαρτοι ¢σφαλοι - szavatroi aszpalohi – szávárd (vagy szavárd) magyarok…
- Más kevésbé ismert elnevezések: pl. basdzsirt, vagy baskír. 

Ez utóbbira még visszatérünk! Közben talán érdemes megemlíteni azt is, hogy a magyarokat oly módon is megkülönböztették, hogy a régi írásokban, hagyományokban szó van például fehér magyarokról és fekete magyarokról is! Törökországban pedig „Beyaz Türkler”-nek, azaz fehér törököknek tartják a magyarokat. Ez utóbbi azért is érdekes, mert sok régi írás is egybecseng ezzel, hiszen a magyarokat említve gyakran, mint türkökről tesznek említést.

Arról, hogy tulajdonképpen hány magyar törzs volt, vagy lehetett érdemes még egy megjegyzést tenni. Krenner Miklós egy 1907 október 30-án tartott tudományos ülésen mondta a következőt: „A magyarság neve, a törzsfők száma még akkor is »hetumoger«, mikor a törzsek már nyolczan vannak; a kirgiz és turkomán ma is kérdi, hét atyád kicsoda? A »negyven« a mozlim keleten különös nyomatékú elismerés és a tatárok földjén ma is él a negyven madsar (kirk madsar) szállóige.”                        (Árpád és népe. Erdélyi Múzeum, 1908.)

HÁROM MAGYARORSZÁG VAGY NÉGY MAGYARORSZÁG?

Bármennyire is hihetetlennek tűnik első látásra, a fenti címben feltett kérdés mégis jogos! Ha ugyanis megvizsgáljuk a témába vágó szakirodalmat, szinte már az elején meglepő információra bukkanhatunk. A honfoglalásról szóló írásokban például megemlítődik, hogy a Kárpát-medencébe vonuló magyarok egy része, valahol a mai Ukrajna területén (alighanem Kievtől keletre) lemaradt, és mintegy hátvédet képzett a Kárpátok hágói előtt.



A magyarság területei

Vannak olyan források is, amelyek egyértelműen közlik, hogy a magyarság akkor vált ketté, amikor a Kazár Birodalomban lázadás tört ki a zsidó hitre tért kazár vezetés ellen. Orosz források szerint a magyarok egyértelműen a lázadók pártjára álltak, (M. I. Artamonov: Isztorija Hazar. Leningrád, 1962.) majd a megtorlást követően szövetségre léptek ezekkel a lázadó muszlim kabar törzsekkel – legalábbis azokkal, akik a megtorlásokat követően élve maradtak közülük – és közösen elindultak nyugat felé. A magyarság többi része pedig a Kaukázusba költözött és ott alapított saját államot, királyságot. 

A magyarság kettészakadását muszlim források is megerősítik. Így például, a 10. századi al-Balkhi [Teljes neve: Abu Zayd Ahmed ibn Szahl al-Balkhi (850-934)] tudósít a magyarokról, akiket ő baskíroknak (vagy baszdzsirtoknak) nevez, azt állítván, hogy két félét is ismer belőlük, a keletieket (akiket Juliánusz barát is megtalált később Magna Hungáriában) és a Kárpátokon túl élő nyugatiakat. Isztakrí (Teljes neve: Abu Iszháq Ibráhim Ibn Muhammad al-Fáriszi al-Karkhi al-Isztakhri. Ugyancsak a 10. században tevékenykedett) és Ibn Haukal (Neve többféle változatban is ismert.) 943-973 között beutazta az egész iszlám világot, és ő is kétféle „baskír népet” különböztet meg és azt írja:

„Kétféle baszdzsird van. Az egyik szorosan az oguzok határánál lakik a [volgai] bolgárok mögött. Mondják, hogy számuk kétezer ember, kiket úgy megvédenek erdőik, hogy senki sem tud rajtuk erőt venni. A bolgárok alattvalói. A többi baszdzsird a besenyőkkel határos. Ők és a besenyők türkök és közeli szomszédjai a bizánciaknak.”

Bendefy (Benda) László, a kaukázusi magyarokról írt és a Magyar Nemzetben (2004-ben) folytatatásokban megjelent munkájában az írja: „…az a kétségtelen tény, hogy Kr. u. 890 és 1400 között három olyan terület volt Európában, ahol magyarok éltek zárt településben. Ez a három Magyarország - ha eltekintünk honfoglalóink rövid etelközi tartózkodásától a következő:

1. A mi hazánk, szentistváni Magyarország, amely ebben a korban Pannónia, Hungaria Nova, (Új Magyarország) vagy Hungaria Minor (Újabb eredetű Magyarország) néven szerepel a krónikairodalomban.

2. Hazánkhoz térbelileg közelebb esett a komai magyarok országa: Kummagyaria. Az egykorú krónikák, illetve az arab-perzsa írók gyakran emlegetik mind az ország-, mind a főváros-, mind a kummagyar nép nevét. Az országnak leggyakrabban szereplő, valamint legismertebb elnevezései: Hungaria Maior. H. Velus, H. Antiqua, Cummageria, Maieria, Mageria. (Egy bullában tévesen: Hunnavia.)

3. Tőlünk legtávolabb a baskír-magyarok éltek ural vidéki hazájukban. Itt talált reájuk 1236-ban Julianus testvér. Az ő országukat - Fr. Richardus jegyzőkönyvének szövege nyomán - Magna Ungaria néven ismeri a történelem, Rubruquis Pascatir, Poscatur, Pascaver, Pascata és Paschata, Piano da Carpino Bascart, Baschartos, Borarcos, Fr. Johanca Bascardia, Fr. Henricus jelentése pedig Baschardia néven említi.”

  

Baskíria címere

 

Magyar nyelvű Wikipédia Baskírföld címszava szerint ez a terület nem más, mint Baskíria, illetve Baskírföld, vagyis hivatalosan a Baskír Köztársaság (oroszul Республика Башкортостaн, baskír nyelven Башҡортостан Республикаһы, törökül pedig Başkurdistan). Autonóm köztársaság Oroszország európai részének keleti peremén, a Déli-Urálban, és az Oroszországi Föderáció tagja. Székhelye Ufa. Délről és délnyugatról az Orenburgi terület, nyugatról Tatárföld és Udmurtföld, északról a Permi határterület és a Szverdlovszki terület, keletről a Cseljabinszki terület határolja. Területe 143 600 km², 2002-ben népessége 4,104 millió fő volt, népsűrűsége 29 fő/km². 1919-ben alakult Baskír Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság néven az Oroszországi SZSZSZK-n belül, és 1992. március 25-én köztársasággá alakult át.

Ám sem a magyar, sem a török nyelvű, sőt még az ennél sokkal bővebb információkat tartalmazó orosz nyelvű Wikipédia, továbbá a Baskír Köztársaság hivatalos honlapja sem tesz említést a magyarokkal kapcsolatos történelmi összefüggésekről. (Igaz, a magyar nyelvű oldal megemlíti, hogy a csisztopoli temetőben találtak valami magyar vonatkozású síremléket, de csak ennyi! Hogy mi van azon a síron, ki nyugszik a hantok alatt, arról nem tudósít az írás! Mi, lentebb majd pótoljuk ezt a hiányosságot.)

A zöld körben Baskírföld, illetve annak fővárosa, Ufa.   A felfelé mutató nyillal pedig az jeleztük,  hol van a Káma melletti Csisztopol temetője.

Az orosz nyelvű források beszámolnak róla, hogy Ahmed Ibn Fadlan (aki egyébként sokat foglalkozott munkáiban a Kazár Birodalommal) és az általunk fentebb már említett al-Balkhi, közölt elsőként információkat a baskírokról. De (már a 9. század első felében) megemlíti ennek a népnek a nevét Szallam Terdzsumán (tomács) is. Az iszlám vallás a 10.században kezdett elterjedni Baskírföldön, majd a 14. századra meghatározó vallássá vált. ez némileg érthetővé teszi, hogy a hazai történészek és kutatók miért bántak oly mostohán a magyarság baskíriai kapcsolatainak megismerésével, megismertetésével. Sőt, ehhez nyugodtan hozzá tehetjük, hogy Baskíriában ma is a legjelentősebb 67 százalék az iszlám vallásúak aránya. A 2010. január 1-jei adatok szerint a Baskír Köztársaságban 631 mecsetet használnak vallási célokra és további 220 vár felújításra, renoválásra. A baskíriai főmufti 1992 ótaNurmuhamed Nigmatullin Magafurovics.

Egy igen igen régi baskíriai mecset.

Több korábbi tanulmányunkban is hivatkoztunk már rá, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a Káma-torkolat környékén magyar vonatkozású sírkövet találtak. Ami ugye Magyarországon nem lett szenzáció, de még csak hírt sem nagyon adtak róla! Hogy miért, nem nehéz kiatlálni. A jelentős tárgyi emléknek számító leleten ugyanis arab írással jegyezték fel, hogy az elhunyt apját „Madzsar”-nak hívták. Ez egy nagyon jelentős lelet, amely több mindent is bizonyít! Először is, igazolja, hogy ezt az elnevezést a török és az arab nyelvben egyaránt használták ránk. Népnevünk arabul, az erre a nyelvre jellemző három hanggyökös arab szóﺍلمجر al-madzsar, megtalálható számos keleti forrásban, régi feljegyzésben és ezt vették át a török és az azzal rokon nyelvet beszélő népek is. Másodszor igazolja, hogy 1983-ban talált sírkő egy 1311-ben elhunyt személy muszlim volt, akit az iszlám vallás szabályai szerint temették el.

Az arab betűkkel, de nagyrészt török nyelven írt sírfelirat, amely egy Korán-idézettel kezdődik, majd dicsérettel emlékezik meg az elhunyt tulajdonságairól. Elmondja, hogy az elhunyt tudósokat nevelt, szerette a vallásos embereket, mecseteket építetett, és jótéteményeket gyakorolt. Iszmail-nak hívták, és a Madzsar Radzsab fia volt. A radzsab muszlim hónapnév, az elhunyt apját tehát erről a (hetedik muszlim) hónapról és nemzetségéről, a madzsarról nevezték el. Vagyis az elhunytnak már az apja is muszlim volt. Illetve azt is tudjuk, hogy azon a területen a 10. században kezdett terjedni az iszlám vallás.

Arról egyelőre nincs pontos értesülésünk, hogy a Volga és a Káma környékén maradt keleti magyarok mikor vették fel az iszlámot. Azt is csak találgatni lehet, hogy az 1235-36 telén azon a területen a magyarok nyomait kutató Juliánusz barát találkozhatott-e muszlim magyarokkal. Muszlimokkal találkozott, hiszen megemlíti az útjáról szóló beszámolójában, hogy egy „muzulmán pap” szolgálatába állt! A Káma-torkolat környéki Csisztopol temetőjében talált sír felirata mindenesetre cáfolja azt a korábbi hiedelmet, hogy a keleti magyarság a mongolok inváziója (az un. tatárjárás) után teljesen kipusztult volna. Hiszen több mint fél évszázaddal később az „őshazában” még éltek magyar muszlimok!

A negyedik terület, ahol a hírek szerint nagyszámú magát magyarnak valló lakosság él, illetve élt Kazakisztán. Ezzel most nem foglalkoznánk részletesebben (majd később) talán még sor kerítünk rá. Addig is, akit érdekel a téma és szán rá pár órát, megnézheti az alábbi filmeket!

Bíró András Zsolt antropológus előadása (2009)

Expedíció a kazakisztáni madjarok földjén 1. rész
http://www.blip.tv/file/1691220?utm_source=player_embedded 

Bíró András: Expedíció a kazakisztáni madjarok földjén – 2
http://www.blip.tv/file/1691305?utm_source=player_embedded 

Bíró András: Expedíció a kazakisztáni madjarok földjén – 3
http://www.blip.tv/file/1691551?utm_source=player_embedded

MUSZLIMOK IMÁDKOZTAK A KAUKÁZUSI MAGYARBAN

Most, mindezek után, térjünk vissza ismét Bendefy (Benda) László (Kummagyaria, Budapest 1941. című) könyvéhez. Az ő általa leírtakat ugyanis számos más forrás is megerősíti. Bendefyről, avagy az általa megfogalmazott tényekről mégsem tanultunk semmit annak idején az iskolában. Ennek minden bizonnyal az lehet az oka, hogy „történészünk” a kaukázusi magyar muszlimokról értekezik. Azt nézzük el neki, hogy a muszlim szó helyett mindenütt többnyire a helytelen „mohamedán” kifejezést használja. Mi sem javítottuk, meghagytuk ezt az eredeti kifejezést, bár ismételten felhívjuk mindenki figyelmét, hogy annak használata helytelen és kerülendő!

Imádkozó muszlimok

„Igen érdekes dolgokat közöl Ibn Batuta néhány sorban a magyarbeli mohamedán istentiszteletről. Ennek hivatalos nyelve az arab volt. Egyes alkalmakkor különböző vidékektől származó hittudósok, vagy hitszónokok keresték fel a magyari mecsetet. Ilyenkor a szónok arabul beszélt, majd szavait lefordították türk (magyar) nyelvre is. Az egyes szentbeszédek között a koránolvasó ifjak csodálatos hanghordozással darálták a Korán verseit, majd elkezdtek énekelni. Kezdetben mindig arabul énekeltek és ezt al-kaulnak (a szó) nevezték. Utána perzsául és a türkök (magyarok) nyelvén is zengett az ének. Ezt nevezték al-malommának (tarka beszédnek). Az iszlám és az arab kereskedők fokozatos terjedésével bizonyára az arab nyelv is jelentősen teret hódított Magyarban.”

Számos forrás megemlíti, hogy a Kárpát-medencei magyarok kapcsolatot tartottak a keleten maradottakkal. Például Harmatta János szerint (A Volgától a Dunáig. A honfoglaló magyarság történeti útja. 2000.) a magyarság a Kazár Birodalomból való távozás után még évszázadokon át megőrizte a „kelethez” fűződő jó kapcsolatait. Dr. Kiszely István pedig azt írja: „Bíborbanszületett VII. Konstantin császár is megemlíti, hogy Tormás herceg, Árpád fejedelem dédunokája mesélte neki, hogy »küldöttjeik mind mostanáig meg-meglátogatják a keleti türköket«. Ugyancsak Harmatta János (fentebb már idézett) előadásából tudjuk, hogy a honfoglalást követően először egy Ottó nevű szerzetes kereste és találta meg a Kaukázus környékén még „hátra maradt” magyarokat.

A MAGYARI „HÉT MECSET”

Kövessük továbbra is Bendefy (Benda) Lászlót, aki munkamódszeréről megjegyzi: „összegyűjtöttem mindazt, amit Ibn Batuta a kumamenti »türköktől« mond. Lehetőség szerint követem a fordítás hű szövegét, mert alig-alig merül fel a további magyarázatok szükségessége.”

Az iszlám kumamenti térfoglalásának néhány emlékéről kell még egy-két szót szólnunk. Köppen (orosz birod. tanácsos, akadémikus, 1829 augusztusában járta be Magyar romjait) kiadatlan naplójának Baer által közölt részében olvassuk, hogy "a Kuma mentén több faluban a házak falában látható mázas téglákat mind Madzsariból hozták - hol az úgynevezett, de már elpusztult - hét mecsethez tartoztak."

A kaukázusi magyar királyság központja:  a Kuma-parti Magyar.

Az orosz tartományok legelső földrajzi leírása, az első orosz térkép magyarázó szövege, azt közli, hogy Magyarnak hét mecsetje abban az időben még épségben megvolt, bár a várost nem lakták. Magyar város neve nem is szerepel a térképen. A magyarázó szöveg azonban szó szerint ezt mondja: "A Kuma baloldalán hét mecset van, (egykori földje) a madzsaroknak, vagy Madzsar város lakósainak. Hogy a mecseteket használták is volna a XVIII. században, azt nem mondja a leírás, de mivel elhordásuk előtt hirtelen összerogytak, valószínű, hogy a város pusztulása után a mecsetekkel sem törődött senki."

Miechovius Mátyás lengyel történetíró (XV. század) a város pusztulásával kapcsolatban szintén említést tesz a mecsetekrőI; "Is (Timurlenk) multa hello feliciter gessit, et Ciuitatem magnam in terra Czahaidi, idest; Tartarorum Zauolhensium, nomine Cumumedezar (Cumumadzar) expugnando desertauit, stant domus illius ciuitatis muratae vacuae, et Ecclesiae olim Gothorum (Palouciorum) trecentae in ritum Mahometicum et Mesquitas absaue habitatoribus redactae. In Castro illius Civitatis fit sepultura Imperatorum Zauolhensium."

Természetesen félreértésen alapszik a 300 mecset említése, de aki ezt az adatot közölte Miechoviusszal, ill. akiktől ez az adat származik, az feltétlenül látta Magyar városát természetben is, és a rengeteg sok kulát (őrtorony) nézte az illető minareteknek. Tévedése ellenére is három jelentős és hiteles adatot közöl a fenti idézet, éspedig azt, hogy Magyar igen nagy város volt, hogy több mecsetje is volt és hogy Timurlenk seregei pusztították el…

Ibn Batutának említett nagy művében több apróságot is találunk a kumai magyarság hétköznapi életére vonatkozóan. Az érdemes arab az utazóknak ahhoz a fajtájához tartozik, amelyiket a világon minden érdekel. És melegében fel is jegyzi úgy, ahogy látta, vagy hallotta a dolgokat. Elbeszélésének frissességében, vázolt képeinek változatosságában sok a rokon vonás Herodótosz írásaival.

Mindezek után aligha meglepő, ha azt mondjuk: nyelvészeinkre, történészeinkre, kutatóinkra, akadémikusainkra ugyancsak sok feladat vár a magyar történelem fentebb felvázolt tényeinek megerősítése, avagy megcáfolása érdekében. 

A 21. században ugyanis teljes képtelenség, hogy a technika, a modern tudás birtokában, egy nép történelmében ennyi kérdőjel, megválaszolatlan, tisztázatlan kérdés legyen. Íme, mi a magunk részéről megtettük, amit lehet! Rajta, tessék folytatni!

© EBUBEKIR D. FERENCI – Isztambul 2010/1431

World Refugee Day

         Menekültek világnapja - június 20.

Az Afrikai Egységszervezet (ma: Afrikai Unió) indítványára 1975. június 20. óta minden évben megtartották az afrikai menekültek napját, arra emlékezve, hogy 1974. június 20-án életbe lépett az egységszervezet vezetőinek megállapodása. Ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott 2000. december 4-én az ENSZ közgyűlése, amikor az 55/76-os számú határozatával ezt a napot a Menekültek Világnapjává nyilvánítja. 2001 óta minden évben ezen a napon a hányatott sorsú, hontalan maradt, menekültekre emlékezünk.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) 1951 óta foglalkozik háború, etnikai, vallási feszültségek vagy gazdasági okok miatt szülőföldjük elhagyására kényszerült emberek és népcsoportok ügyével. Az utóbbi öt és fél évtizedben a Menekültügyi Főbiztosság világszerte több mint 50 millió menekültnek segített újrakezdeni az életet, védelmet nyújt nekik, amelyből erőt meríthetnek a jövőhöz. 

Tevékenységéért a szervezet 1954-ben és 1981-ben megkapta a Nobel-békedíjat. A szervezet Magyarországon 1989-ben nyitotta meg irodáját. Az UNHCR adatai szerint 2003 után visszaesett a fejlett ipari országokban regisztrált menedékkérők száma, míg 2007 után stabilan emelkedni kezdett. A világon Európa a legnépszerűbb célpont a menekültstátuszt kérők körében.

A szülőföldön maradás joga, mint emberi jog

Morvai Krisztina EP képviselő sajtóközleménye

Egyre több magyar ember hagyja el hazáját szinte gazdasági menekültként, mivel Magyarországon nem talál munkalehetőséget, illetve tisztességes munkából nem tud megélni. A „munkaerő szabad áramlása” az Európai Unió ünnepelt alapelve, így alapvető jogként kezelik a migrációhoz, a szülőhazából való elvándorláshoz való jogot, s semmiféle problémát nem látnak abban, hogy a nyomorúságos helyzetbe juttatott tagállamok polgárai otthonuktól, családjuktól, közösségeiktől távol kénytelenek szerencsét próbálni, hasonlóan a harmadik világbeli helyzethez.  Sok jel mutat arra, hogy a külföldi munkavállalás – szemben számos politikus meggyőződésével – gyakran nem valódi szabad döntés s nem „érdekes kaland”, átmeneti hasznos tapasztalatszerzés. 

Emberi jogokkal foglalkozó jogászként és politikusként úgy gondolom, hogy alapvető jogként kellene definiálni az embereknek a szülőföldjükön, illetve hazájukban való boldogulásának jogát. Ez az államok számára, mint minden alapvető jog kötelezettséget keletkeztetne, mégpedig arra, hogy a gazdasággal, a költségvetéssel, a munkahelyteremtéssel, s az emberek alapvető szükségleteinek kielégítéséhez kapcsolódó minden más kérdéskörrel összefüggésben e szempont figyelembevételével alakítsák stratégiáikat, hozzák meg döntéseiket. Az állam nem kalkulálhat úgy, hogy "nem baj, ha nincs munka és nincs megélhetés Magyarországon, a munkaerő szabad áramlására és az egységes piacra is tekintettel az emberek úgyis elmehetnek külföldre." Ez a szemléletmód egyébként tökéletesen tükrözi azt a szélsőséges liberális, teljesen individualista emberképet, amelyben az atomizált, mindenkitől független egyén nem tartozik közösséghez, nem tartozik nemzethez, nem ragaszkodik nyelvéhez, múltjához, hagyományaihoz, hanem egyik napról a másikra – a „piac igényeinek megfelelően” – képes a világ más pontján új életet kezdeni, gyökereit könnyedén feltépve, rokoni és más emberi kapcsolatait megszakítva vagy meglazítva.

Képviselőként úgy gondolom, hogy politikai és jogi álláspontomat valódi emberek valódi élethelyzeteit megismerve tudom kialakítani, s az ő valós igényeik képviselete a feladatom. Ezért döntöttem úgy, hogy kutatást kezdek a Magyarországról gazdasági okokból külföldre távozott emberek élethelyzetének jobb megismerésére.  A kutatás ún. „kvalitatív jellegű”, tehát statisztikai értelemben nem lesz reprezentatív, de reményeim szerint reális képet fog adni a külföldön –gazdasági, illetve egzisztenciális kényszer alapján - munkát vállaló magyarok helyzetéről. 

A kutatás eredményeit - s az az alapján készitendő dokumentumfilmet - mind a magyar döntéshozóknak, mind az Európai Parlamentnek be szeretném majd mutatni.

Kérem a nyilvánosságot s a sajtót, hogy e levelemet s az alábbi kérdéssort tegyék hozzáférhetővé minél több külföldön élő magyar számára, akiket pedig arra kérek, hogy a kérdések megválaszolásával, tapasztalataik megosztásával segítsék munkámat.

Célom a jelenségek feltárása, így a személyes adatokat természetesen hivatásbeli titokként kezelem, azok nem kerülnek nyilvánosságra. 

Előre is hálásan köszönöm a segítséget, az együttműködést.

Kérdőív gazdasági (megélhetési) okokból külföldre távozott magyarok tapasztalatainak felmérésére

1. Kérem, röviden mutatkozzon be:

hány éves,

férfi vagy nő,

milyen iskolai végzettsége és szakképzettsége van,

hol élt Magyarországon és melyik külföldi országba költözött, mikor?

Milyen a családi helyzete, s ezt hogyan érintette a külföldre költözés?

(Családja részben vagy teljesen Önnel költözött-e, s akár a közös kiköltözés akár a kényszerű szétválás hogyan érintette a családja helyzetét, ideértve a tágabb családot, például idősebb szülőket is?)

Miért döntött úgy, hogy magyar emberként hosszabb időre külföldre megy?

Milyen anyagi, jövedelmi, munkahelyi, „megbecsültségbeli”, egzisztenciális, és egyéb viszonyok között élt Magyarországon?

Mi volt a három legfőbb oka annak, hogy külföldre ment (fontossági sorrendben)?

2. Átmeneti időszakra vagy véglegesen akart külföldre költözni?

Hogyan változott ez az elképzelése a kint töltött idő során?

3. Milyen körülmények között él(t) külföldön a munka világát tekintve, azaz milyenek voltak a jövedelmi és megélhetési viszonyai, milyenek voltak a munkahelyi körülmények, jogfosztottnak vagy jogilag védettnek érezte-e magát a munkahelyen, milyen munkakörülmények között dolgozott?

Anyagilag megtalálta-e a számítását? 

Hasonlítsa össze ezeket a tényezőket a magyarországi helyzetével!

Több, vagy kevesebb örömöt jelentett-e a munka külföldön, mint Magyarországon?

Miért?

4. Összességében hogyan alakította az életét a külföldre távozás?

Kérem, írja le részletesen, hogyan alakult élete a munka világában, a családi viszonyaiban, barátságaiban, illetve minden egyéb, Önnek fontos körülmény tekintetében?

Mi az, ami hiányzik Önnek Magyarországból?

Kérem, írja le, mit kellene tudnia vagy tennie a magyar, illetve az európai uniós politikusoknak annak érdekében, hogy magyar emberek ne hagyják el tömegesen Magyarországot.

Amennyiben viszont úgy gondolja, hogy ez utóbbit nem szükséges célul tűzni a politikának, azt is írja és indokolja meg.

Kérem, hogy válaszait, levelét juttassa el a következő e-mail címre: krisztina.morvai@europarl.europa.eu
Köszönöm szépen a kutatáshoz nyújtott segítséget.
Dr. Morvai Krisztina jogász, EP képviselő

Hogyan tudósított a korabeli nyugati sajtó?

A MOHÁCSI CSATÁRÓL SZÓLÓ EGYKORÚ ÚJSÁGLAPOK

Török miniatúra a mohácsi csatáról.  (http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/cd5m/kepek/tortenelem/to012cse101.jpg)

Ma már egyre világosabban látszik, hogy sok történelmi esemény nem úgy zajlott le, mint ahogy azt nekünk korábban az iskolában tanították. Ezt látszik igazolni az alábbi forrásközlemény is, amit ráadásul még csak nem is ma tettek először közzé, hanem 1876-ban (Magyar Könyvszemle, 1. évf. 1. szám. Budapest) Ebből kiderül, hogy közvetlenül az események után a nyugati sajtó már beszámolt róla, hogy miként zajlott a csata, és a szemtanuk beszámolója alapján az is nyilvánvaló, hogy a mohácsi mezőn történtek megítélése koránt sem volt olyan egyértelmű, mint azt később velünk próbálták elhitetni. Fraknói Vilmos közleménye fontos forrás, éppen ezért nem javítottuk a mai helyesírásnak megfelelően. Meghagytuk az eredeti szöveget, úgy ahogyan azt a 19. században írták… Ezt leszámítva, akár egy mai (modern eszközökkel létrehozott) tudósítás is lehetne…

(A képek máshonnan származó illusztrációk!)

A MOHÁCSI CSATÁRÓL SZÓLÓ EGYKORÚ ÚJSÁGLAPOK A MAGYAR NEMZETI MÚZEUM KÖNYVTÁRÁBAN.

Közli: Fraknói Vilmos.

A könyvnyomtatás feltalálása után alig múlt el néhány évtized, már is a sajtót az emberek újságvágyának kielégítésére kezdették felhasználni.

A XV. század végső évtizedeiben, különösen déli Németországban, sűrüen jelentek meg az újságlapok, melyek rendszerint „Newe Zeyttung” czím alatt a nevezetesebb európai eseményeknek hírét szétvitték. Főleg Amerika felfedezése, az olaszországi hadjáratok és a török háborúk nyújtották az anyagot.

Természetes, hogy a mohácsi csata nagy mértékben foglalkoztatta egész Európát, különösen a szomszéd Németországot. És nem meglepő, hogy a Nemzeti Múzeum könyvtárában öt különböző újságlapot találunk, melyek a mohácsi gyásznap részleteit beszélik el. A nyomtatási hely egyiken sincs kitéve. Valószinű, hogy az augsburgi és nürnbergi sajtók termékei.

I. A megjelenés időrendjét tekintve kétségkivűl legelső azon, két kis negyedrétű levélből álló, röp-irat, melynek czíme:

[9„New Zeyttung wie der Turckischen Keyser mit dem König von Vngern dye schlacht gethan hat, auff den tag Johannis enthauptung. Im Jar MDXXVI.”

Minden oda mutat, hogy néhány nappal a csata után iratott, azon kósza hírek alapján, melyeket a megmenekűlt német harczosok hoztak magukkal és terjesztettek Németországban.,

E szerint a csata augusztus 29-én reggeli három és négy óra között vette kezdetét. Mohács városa mellett, a Krassó patak mentében elterülő sikságon. A török császárt „Polthan Zemelien” néven nevezi. Elbeszéli, hogy serege négy hadosztályból állott. Hármat basák vezéreltek, és összesen 110,000 emberből állott. A negyedik a szultán személyes vezérlete alatt állott, de száma – úgymond – oly nagy volt, hogy azt Istenen kivűl senki sem határozhatná meg. A csata lefolyásáról semmit sem tud. A csata áldozatairól szólva, kiemeli, hogy úgyszólván az egész nemesség ki van írtva. Azután felsorolja a kiválóbbakat. A nevek többnyire el vannak ferdítve. Többre alig lehet ráismerni; p. o. Johannes Colari, „Herr Osai.» Drágffyt Drack-nak, Erdődi Erdmandi-nak, Sárkányt Serckym-nek írja. Az elesettek között olyanokat is említ, kikről tudjuk, hogy szerencsésen megmenekültek, mint Batthyányi Ferencz bánt. Ellenben a menekültek közé olyanokat is soroz, kik a csatatéren találtak sirjokat. Igy beszéli, hogy Szapolyay György súlyosan megsebesült ugyan, de egy kis fekete lovon Battára jutott el; az esztergomi érsek is megszabadult kis lovon, a melyről érdekesnek találja megjegyezni, hogy csak egy füle volt.

A király sorsáról, az újságlap irójának még nem volt tudomása. „Hová lett a királyi felség, azt nem tudom.”

A rövid közleményt azzal fejezi be, hogy a csatában nagyszámú magyarok, csehek, németek, lengyelek vesztek el, kiknek számát csak Isten tudná megmondani. és a rémület hatása alatt felkiált: „Got sey uns gnedig. Amen.”

II. Nagyobb hitelesség igényeivel lép fel a második nyomtatvány:

„Newe Zeyttung wie die Schlacht in Vngern mit dem Tüerkischen Keyser ergangen: Hat einer von Wienn so dabey gewest, herauff gen Otingen geschriben. Auch volget hernach des Bluthundts der sich nent ein Türckischen Keyser, gethattn, so er und die seinen, nach eroberung der Schlacht [10auf den XXVIII. tag Augusti nechst vergangen, geschehen, an unsern mitbruedern der Vngerischen Landschafften ganz unmenschlich getriben hat und noch teglicht thut. M. D. XXVI. ” Czímképpel, mely török lovast ábrázol. Négy kis 4-edrétű levél. 1526. szeptember 30-án bocsáttatott közre.

Az első rész egy szemtanu elbeszélése. Tolnán csatlakozott a királyi táborhoz. Itt alig 4000 gyalogot talált egybegyűlve. A németek a faluban voltak elszállásolva; de szüntelenűl rettegniök kellett attól, hogy a magyarok éjnek idején felgyújtják a házakat.

E közben számos magyar, lengyel és szláv hadak gyülekeztek; mire a tábor Battára helyeztetett át. Itt több napig időztek, anélkül, hogy a fővezérlet iránt intézkedés történt volna. A seregben semmi fegyelem nem uralkodott. A magyarok között gyakran komoly viszályok támadtak, melyek azzal végződtek, hogy egymást agyonverték és lelőtték. Végre Tomori Pál és Szapolyay György neveztettek ki a sereg főparancsnokaivá. Midőn Mohácsra érkeztek, 500 kocsiból szekérvárat állítottak össze. A sereg száma mintegy 30,000-re szaporodott. Ekkor tanácsot tartottak és elhatározták, hogy a törökkel megütköznek.

„De – úgymond – a gyermek is felismerhette volna, hogy némely magyarok a királyt el akarják árulni. Emellett a fővezérlet ügyetlen volt, nem tartottak sem hadi szemlét, sem gyakorlatokat.” A király semmit sem tudott az ellenség felől. Nem volt pénze, hogy kémeket tarthasson. De az urak talán nem is akarták, hogy kellően értesűlve legyen, mert sokan titkon a törökkel tartottak. A táborban általánosan el volt terjedve, hogy a szultán hét vékával pénzt adott bizonyos magyar uraknak, oly czélból, hogy őt Magyarország elfoglalásában segítsék; és hogy a szultán Lajosnak levélben megirta, hogy maradjon veszteg, mert ő megvásárolta az országot, és most eljött azt birtokába venni.

Augusztus 29-én az ellenség már csak félmértföldnyire állott. útjában minden felégetett. Gyakran 9–10 lángba borított falu tüze világította be az éjszakát.

A magyarok korán reggel kezdették meg a készületet a csatára. Nyolcz órakor vonultak ki a táborból, amikor a törököket megpillantották. Ekkor megkezdődött a magyar ágyúkból a tüzelés és a csatározás. Ez így tartott délutáni 4 óráig. A törökök ezen időig egy ágyúlövést sem tettek. A mondott órában indúlt meg a tulajdonképeni csata [11a derék hadak között. A törökök visszavonultak egy árokig, melyben 300 ágyújok volt elrejtve, és ezekből, midőn a magyarok közvetlen közelbe jutottak, öldöklő tüzelést kezdettek. Ez egy óráig tartott. Végre Tomori hadosztálya futásban keresett menekülést; e példát követték a többi hadosztályok is.

Azután leirja a nyomort és zavart, mely Magyarországban uralkodik. A magyarok a törökökkel versenyt rabolnak és gyilkolnak. A levélirónak elvették lovát, és mindenből kifosztották. A magyar asszonyok a kutaknál az italt is megtagadták tőlük, úgy hogy majdnem éhen haltak, míg német földre értek.

Hová lett a király, azt senki sem tudja. A levéliró azt hiszi, hogy a magyarok megölték és tetemét elrejtették, mert a török nem tudta megtalálni.

A második részben foglalt közlemény Pest és Buda bevételét Szulejmán által nem szeptember 10-re, mint más kútforrások, hanem 8-ra teszi. Továbbá míg az eddig ismert kútforrások szerint Buda lakosai a vár kulcsait Földvárra küldötték a győző elé, és ellenállás nélkül nyitották meg kapuikat: az újságlap ellenállásról és ostromról szól.

E szerint a török Pest városát egy órai küzdelem után hatalmába ejtette, lángba borította és összes lakóit megölte. Azután Budát kezdette vívni, a mely, bár lakóinak többsége elmenekült, három óráig állott ellen. Midőn végre a török benyomúlt, a lakosokat nem- és korkülönbség nélkül kardélre hányta.

A zsidó városnegyed, melyet külön fal vett körül, még ekkor sem hagyott fel az ellenállással; a zsidók oly kitartással harczoltak, hogy az ostrom harmadfélezer töröknek életébe került. Végre a törökök ágyúikat hozatták elő és összelövették a kapukat. Itt is iszonyú vérontást követtek el. Negyedfélezer zsidó közül alig huszan szabadultak meg.

Míg ezek a fővárosban történtek, egy basa Pécs ellen küldetett. A lakosok elébe küldötték a város kulcsait és kiméletért esedeztek. Az bántatlanságot igért nekik, bevonult a városba és két napig békésen tartózkodott ott. Harmad napra az összes lakosokat a város piaczára hívta egybe, azon ürügy alatt, hogy valamit közölni akar velök. Midőn azonban együtt voltak, mind felkonczoltatta őket.

Visszatérve a mohácsi csatára a közlemény elbeszéli, hogy Szulejmán a foglyok közűl hármat maga elé hivatott, és őket a csatatérre vezettette, hogy a halottak között Lajos királynak és a kiválóbb uraknak [12 tetemeit felkeressék. Midőn Tomori Pálnak tetemét kijelelték, a basa ki őket vezette, annak fejét levágatta és a szultánnak bemutatta. Miután a királyt a halottak között nem találták, a szultán a foglyokhoz vitette őket; de itt is hiába keresték. Ezen foglyok közűl a szultán 1000-et lefejeztetett.

Ellenben a három magyar urat szolgálataik jutalmául pénzzel, posztó- és bársonyszövettel megajándékozván, 400 lovas kiséretében Budára küldötte.

Ezután feljegyzi azon Magyarországban és Ausztriában elterjedt hírt, mely szerint a pápa és Velencze volnának okai a török hadjáratnak, mert a törökök között olaszok is találtatnak.

A közlemény végén a mohácsi csatában elesett előkelő magyarok, csehek és lengyelek rövid névsora áll; élükön már ott találjuk a királyt. Az elesettek számát 15,000-re teszi.

Ezt egy fohász zárja be, hogy Isten a török veszélytől szabadítsa meg a kereszténységet.

III. IV. Az imént ismertetett újságlapnak két része külön lenyomatokban is kiadatott.

A Bécsből kelt levél ugyanazon czímképpel van ellátva mint a fennebbi kiadvány. A második közlemény czímlapján egy lángba borított vár látható, előtte szekérvárral. Az előbbi változatlan lenyomat. Az utóbbi csak egy mondattal van bővítve, mely azt mondja, hogy közhiedelem szerint a török hadsereg 200,000 emberből áll.

V. Egy ötödik újságlap 1526. novemberben látott napvilágot. Czíme:

„Newe zeyttung, wie es mit der schlacht zwüschen dem Künig von Vngern, und dem Türckischen Keysser ergangen. Item, Wie der Künig von Hungern umb ist kommen. Item, Wie der Türck die statt Ofen erobert Vnnd wie Graff Christoffel Kriechisch Weyssenburg wider ingenommen hat. Item auch, Wie Ferdinandus das Küniglich schwert aus Behem empfangen hatt. Vff Symon und Jude abendt. Anno XVC.XXVI.”

Kis negyedrétű négy levél.

Ezen ujságlap azzal kezdi elbeszélését, hogy midőn Lajos király Mohács mezején táborozott, az ütközet napján Szulejmán hirnököt küldött hozzá; értesítette, hogy alattvalói elárulták, és felszólította, hogy [13 várjon a következő napig, a mikor személyesen jő a magyar táborba és mindenekről fel fogja világosítani. Azonban a magyarok[1] kinyilatkoztatták, hogy ha a király az ütközetet elhalasztja, őt és a németeket mind felkonczolják.

A mohácsi csatába vonuló török sereg.  Középen Szulejmán szultán.

Ekként kényszerítve látta magát az ütközetbe bocsátkozni. A magyarok és németek nagy erővel rohantak a törökökre, ezeket a szekérvárba szorították, majd innen is kiverték. Végre elértek egy a törökök által készített árokhoz, melyben mintegy 400 ágyú volt el helyezve. Ezekből háromszor egymásután adtak tüzet a magyarokra, kik közűl sokan elestek, a többi futásban keresett menekülést.[2]

A király szintén az utóbbiak között volt. Kisérői egy mocsáron vezették keresztül. De nehéz lova, a király súlyos fegyverzete által is nyomva, sülyedni kezdett, majd felágaskodva a királylyal együtt a mocsárba visszaesett. Itt találta meg egy „Ceterus” nevű magyar úr.[3] Ferdinánd főherczeg szent István templomában fényes gyász istentiszteletet tartatott.

A törökök szeptember 8-án vették be Budát. A német lakosokat bántatlanul hagyták. De a magyarokat, a hétéven alóli gyermekeket kivéve, mind levágatták.

A vár őrsége két rohamot vert vissza, és csak miután a szultán szabad elvonulást biztosított, nyitotta meg a kapukat.

A szultán a zsidókhoz kérdést intézett: vajjon Budán akarnak-e maradni, vagy vele menni? Mindnyájan Budán óhajtottak maradni. Mindazáltal a szultán az öregeket – többet negyedfélezernél – felkonczoltatta, a többieket fogságba hurczolta.

A szultán ezután a várat, a királyi palotát és istállókat felgyújtatta. Az értékes ingóságokat 1400 tevén és hajókon Konstantinápolyba szállíttatta.

A törökök végre mindannyian kivonultak; egy sem maradt az országban.

A magyar koronát „a vajda”, Szapolyay János ragadta magához, a ki úgy nyilatkozott, hogy a ki arra vágyódik, ám vegye el fegyver hatalmával. A királyné kezének elnyeréseért is tett lépéseket, és azzal fenyegetődzék, hogy ha tagadó választ kap, erőszakkal fogja őt magához ragadni. De Ferdinánd főherczeg ezt nem fogja tűrni, és már is kiindúlt, hogy őt Bécsbe hozza.

[14 Az újságlap szerkesztője a sok gyászos hír mellett egy örvendetes eseményt is kivánt olvasóinak jelenteni. Minthogy pedig a való tények körében azt hiába kereste, nem habozott egy olyat költeni. A mit Nándorfehérvár visszaszerzéséről ir, elejétől végig költemény.

E szerint Frangepán Kristóf értesült volna, hogy a nándorfehérvári parancsnok rablókalandra kiindúlt, útját állotta és elfogta. Ez ajánlatot tett neki, hogy ha életét megkiméli, kezeibe juttatja Nándorfehérvárt. Frangepán elfogadta az ajánlatot. Ekkor a basa a magyar katonák egy részét török ruhába öltöztette, míg a másik résznek kezeit hátrakötötte; mire amazok ezeket, mintha foglyok volnának, maguk előtt hajtották. Igy elértek a vár alá, melynek kapuit gyanutlanul megnyitották előttük. Mire a bentalált törököket felkonczolták és a várat megszállották.

Ezen előadás világosan mutatja, mily ovatossággal kell az ily újságlapokat használni. Tartalmuknak túlnyomó része alaptalan, kósza hírekből áll. De sok igaz részletet[4] és jellemző vonásokat is tartalmaznak. És minden esetre érdekes látnunk, mikép értesült az eseményekről az egykorú közönség. Végre ezen újságlapok, mint bibliographiai ritkaságok is különös figyelmet érdemelnek.

[1] „Die Vngern und Hessyrer” (huszárok).

[2] Ehez azon naiv észrevételt csatolja, hogy a lőpor meg volt mérgezve!

[3] Kétségkivül a morva Csettricz királyi kamarással téveszti össze.

[4] Így például a mit az V. számú újságlap a budai zsidókról ír, bár mennyire valószínűtlennek látszik, megerősítést nyer Szulejmán hadjáratának török naplójából, melyben szeptember 22-re fel van jegyezve, hogy a budai zsidók száműzetnek és hajókra szállíttatnak. (Német forditása Hammernél. Geschichte des Osmanischen Reiches. II. 643. l.)

http://epa.oszk.hu/00000/00021/00001/0003-5.html

forrás: ISZLÁM TÖRTÉNELEM 

szerző: ED Ferenci

Író-újságíró, történész-kutató vagyok. Fáradhatatlanul kutatom a múltat, benne a magyarság és a török népek történetét, kapcsolatát...

 

Kell-e tudnia egy tízévesnek Nagy lmréről?

Az olyan „elvetemültek”, mint amilyen én magam is vagyok – csak éppen a velem szemközti, a velem ellentétes oldalon állnak –, most biztosan felhúzzák a szemöldöküket és a homlokukat ráncolják, mondván hangosan, hogy: „Persze, hogy kell! Micsoda buta kérdésfelvetés?! Erről az emberről mindenkinek tudnia kell, és ez nem is egyszerűen csak alapműveltség meg illem dolga, hanem egyenesen hazafias kötelesség. És minél korábban szerez erről tudomást egy magyar gyerek, annál dicséretre méltóbb.” Ami persze a koraérett, a nem átlagos, hanem rendkívüli képességű tanulók esetében nyilván így is van, csak hát a nagy többségről pontosan tudjuk, hogy az bizony NEM ILYEN. 

A napokban a kezembe került a Természet és társadalom az általános iskola negyedik osztálya számára című tankönyv. Átlapozva, bele-belefeledkezve igencsak érdekes és továbbgondolásra érdemes mondatokra bukkantam. Például A világörökség kincsei című leckénél az jutott eszembe, hogy alighanem világökörség a mai tízévesek buksijába beletuszkolni/belegyömöszölni az alábbi világhírű földrajzi nevezetességeket (de döntse el ki-ki maga, hogy így van-e): altamirai barlang, Sixtus-kápolna, Studenica, Fehér angyal, Dubrovnik,  „Fürtös” ember, Parthenon, Agai Sophia. 

Aztán a magyar és a szerb nép történelemére vonatkozó anyagrészeknél hosszasan el is időztem. Még az is átvillant az agyamon, hogy elengedhetetlenül szükséges-e Stefan Nemanját Nemanya Istvánra úgymond „magyar(os)ítani”. (Kell-e ugyanezt tennünk a világ egyik legismertebb színésznője, Liz Taylor esetében is? Például. Mondjuk-e őt erőnek erejével Szabó Erzsinek?)

Rögtön az első pillantásra kiderült, hogy a negyedik osztályos tanulóknak nem csupán Nagy Imréről meg Josip Broz Titóról illik tudniuk, hanem sok egyéb ismert és meghatározó szereplőjéről is a mi történelmünknek. Első nekibuzdulásomban (és felindulásomban) rögtön össze is számoltam, hogy hány nevet is lenne ajánlatos és ildomos megjegyezniük az épp csak 10 esztendős gyerekeknek.  A magyarság nagyjai, kiválóságai közül (ha pontos a számlálásom) 24 nevet, a szerbség dicső múltjából pedig 16 nevet. Egy kicsit hosszú lajstrom következik, de mindenképpen érdemes/érdekes felsorolni ezeket a személyeket. Az egyik lista (a 24 magyar nevet tartalmazó) magától értetődően Árpád vezérünkkel kezdődik és ekképpen folytatódik: Géza fejedelem, Vajk, István, Károly Róbert, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi János, I. (Szent) László, Mátyás király, I. Ferdinánd, Bethlen Gábor, Dobó István, Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Vak Bottyán, Mária Terézia, Gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos, Kiss Ernő, Horthy Miklós, Gróf Bethlen István, Tildy Zoltán, Nagy Imre, Kádár János. Most ha a tükörbe nézek és megkérdezem magamtól, hogy kedvem támadt-e egy kicsit gonoszkodni, akarok-e a névsorban mazsolázni, a kákán csomót keresni (és találni), melyik névbe szándékozom úgymond „belekötni”, akkor az lesz a válasz, hogy: igen. Mert több úgymond vitatható „határesetet” vélek felfedezni. Az rögtön szembetűnő, hogy a mérce azonos, tehát egyazon „vékával mérték” mindkét nép fiainak jelentőségét. Ez nagyjából azt jelenti, hogy mindegyikükről megtalálható egy fénykép és tömör, néhány soros ismertető, alapinformáció. Az életéről, a tevékenységéről, a munkásságáról, a történelmi szerepéről és jelentőségéről.

Akkor most szemtelen és pimasz módon kötekedem, mert azt merészelem megkérdőjelezni, hogy okvetlenül szükséges-e BÁRMIFÉLE ismeretekkel rendelkeznie egy, a kilencedik életévét éppen csak betöltött gyereknek Vak Bottyánról, I. Ferdinándról vagy éppen Tildy Zoltánról? Mert mi van, mi történik akkor, abban az esetben, ha úgy végzi el a nebuló az általános iskola negyedik osztályát, hogy ezek a történelmi személy(iség)ek mégiscsak és egyszerűn, magától értetődően kimaradnak az életéből? Éri-e őt ezáltal valamiféle behozhatatlan lemaradás vagy pótolhatatlan veszteség? Meg merem kockáztatni a kijelentést, hogy: NEM. Egyáltalán nem éri. Ettől és e nélkül még vígan lehet kitűnő diák, játszva megnyerhet egy „töriversenyt” is, sőt könnyűszerrel még akár az év tanulója is válhat belőle. Vagy nem?

Most pedig következzenek a másik nép történelmének kulcsfigurái (a 16 nevet tartalmazó felsorolás): Nemanya István – Stefan Nemanja, Elsőnek Koronázott István – Stefan Prvovenčani, Rastko Nemanjić – Szent Száva, Nemanyity Dusán István – Stefan Dušan Nemanja, Lázár fejedelem (knez Lazar Hrebeljanović), Stefan Lazarević despota, Đurađ Branković despota, III. Arsenije Čarnojević pátriárka, Dositej Obradović, Vuk Karadžić, Miloš Obrenović, I. Péter (Petar I Karađorđević), Gavrilo Princip, Sándor király (Aleksandar Karađorđević), Josip Broz Tito és Dragoljub-Draža Mihailović. E tekintélyes névsorban vajon ki lehet a leggyengébb láncszem? Đurađ Branković? Vagy Draža Mihailović talán? Lehetne ezzel kapcsolatban vitát nyitni. És minden bizonnyal érdemes is lenne.

Bármennyire szeretném, nem tudom megkerülni a szóban forgó tankönyv szerzői hármasát: Dr. Biljana Treblješanin, Biljana Gačmanović és Ljiljana Novković. A magyar történelemre vonatkozó tananyagot Pál Tibor mgr. válogatta és állította össze. 

Mivel kíváncsi voltam egy másik kiváló történész (és ráadásul gyakorló történelemtanár) véleményére is mindezzel kapcsolatban, megkérdeztem a szabadkai Mészáros Zoltánt, hogy ő mit gondol minderről. Íme: –  Először is nem kell mindent tudniuk a gyerekeknek, de az jó, ha találkoznak ezekkel a nevekkel. Hogy mi kerüljön bele egy-egy tankönyvbe, azt a törvényalkotó maga dönti el, a saját szempontjai és elvárásai szerint, és a végén az elkészült tananyagot az is bírálja el. Ennek a tantárgynak az oktatása nálunk olyan, hogy az általános iskolai tanévek alatt gyakorlatilag kétszer is végighaladunk a történelmen. Ez pedig azt „eredményezi“, hogy mire másodszor is sorra kerül ugyanaz az anyagrész, addigra a diákok már alig emlékeznek valamire az egyszer már tanultakból. Az én tapasztalatom olyan, hogy amikor eljutnak a középiskolába, akkor már szinte nincs is mire építkeznünk, hanem mindent elölről kell kezdenünk. Az általános iskolák nagy többségében úgy adják elő a kollégák ezt a tantárgyat, hogy nem tanítják meg a gyerekeket a tankönyv használatára. Ehelyett inkább lediktálják az anyagot, és az órán lejegyzettek felmondását követelik vissza. Ez szerintem nagyon helytelen. Tanulni igenis a könyvből kell és legfeljebb csak vázlatot szükséges íratni, emlékeztetőül vagy esetleg kiegészítésképpen. A középiskolába úgy érkeznek meg a diákok, hogy nemritkán komoly szövegértési gondjaik is vannak. Én a Kosztolányi Dezső Gimnáziumban tanítok, és ez még nálunk is előfordul. Éppen most végeztem egy felmérést a tanítványaim körében. Az érdekelt, hogy szerintük milyen az a tananyag, amelyiket szeretik, melyik a kedvencük. Az derült ki, hogy általában a rövid leckéket kedvelik, azokat, amelyeket jól tagoltak, amelyek könnyen átláthatóak, amelyekben nincsen túl sok információ, amelyek kevés adatot (nevet és dátumot) tartalmaznak.

Hogy a szövegértés terén bizony komoly gondok vannak a kréta körül – akár már negyedik elemiben is (!) – arra igen nagy tételben mernék fogadást kötni. Ugyanis nem hiszem, hogy a 10 éves gyerekek többsége pontosan tudja, mit jelentenek, mit takarnak a következő (tananyagból, tankönyvből kiragadott) fogalmak: alkotmány, alaptörvény, nemzetközi államhatárral körülhatárolt terület, pravoszláv egyház székhelye (patriarkátus), Szerbia lakosságának jogai és kötelességei, felvilágosult ember, vrbica vagy Lázár szombatja stb. Esetleg további fejtörést okozhatnak a nebulóknak az alábbi tudnivalók: „Az alapvető emberi jogok és szabadságjogok védelme, a világbéke megőrzése, valamint a nemzetek közötti együttműködés és baráti kapcsolatok kiépítése érdekében a világ ötven országa megalapította az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ). Aztán a folytatásban ugyanígy részletezi a tananyag, hogy mi fán terem az UNICEF, az UNESCO és az Európa Tanács. Meglehetősen makacs módon azt gondolom, hogy ez utóbbival (mármint az Európa Tanáccsal) előhozakodni abban az időszakban, amikor a diákoknak még magáról a világról, s benne a földrészekről, magáról Európáról és egyáltalán a földrajzról meg a térképről alig-alig vannak fogalmaik, túlontúl korai és felesleges is. Ilyesmivel nehezíteni az amúgy sem épp habkönnyű tananyagot teljességgel értelmetlen. Tesszük ezt mégis, dacára annak, hogy évtizedek óta a gyerekek túlterheltségéről és az iskolai oktatás feltétlenül szükséges tehermentesítéséről beszélünk.

Nem fér hozzá kétség, bizony jócskán akad még csiszolgatni és finomítani való az általános- és a középiskolai tankönyveinkben. Nem is ez a lényeges kérdés. Sokkalta inkább az, hogy van-e bennünk ilyen irányú szándék. Mert nem ártana, ha lenne.

Szabó Angéla

A történet egy messzi-messzi galakszisból...

Míly rendíthetetlen teher nyugszik egy "szu-per-hős" vállán...

Korhecz, a címzetes

Kisebbségjogi jegyzet

Elismerésben részesült Korhecz Tamás (1967), a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke, aki egyúttal „jogászprofesszor” is: az elmúlt héten az Óbudai egyetem „címzetes egyetemi tanári” címmel tüntette ki a „szakmai és közéleti tevékenysége elismeréseként”. Olyan titulusról van szó, amely „munkásságuk elismeréseként jár felsőoktatásban dolgozóknak” – tudtuk meg abból az interjúból, amelyet Kabók Erika készített a díjazottal.

Több munkahely, több pénz

A Vajdasági Magyar Szövetség által irányított MNT napilapjában, a Magyar Szóban megjelent (szokásos) háromnegyed oldal terjedelmű (alákérdezős) beszélgetés szerint „Korhecz kinevezett egyetemi tanár az újvidéki Lazar Vrkatić Jogi és Üzleti Tanulmányok Karon, de az Edukons Egyetem Fabus karán is tanít, sőt Győrben a mesterszakon és a doktori iskolában, valamint Budapesten, a Közép-európai Egyetemen is több éve állandó vendégtanár”.

Ebből arra lehet következtetni, hogy az MNT elnöke több helyen is fizetést kap. A tízévi tartományi kormánytagsága és kétévi MNT elnöksége alatt, csak úgy mellékesen sikerült neki megszerezni a „címzetes egyetemi tanári címet” is. Más dolog, hogy erről az Óbudai Egyetemről – ahol egyébként gazdaságtudományi, informatikai, a műszaki és a pedagógusképzés folyik – vidékünkön eddig nemigen hallottak, és magának a címnek a jelentése is szinte ismeretlen.

Az MNT nem VMSZ-es tagjainak eddig nem jutott eszébe megkérdezni a testület elnökét, hogy akkor ő most hol mindenhol van munkaviszonyban és hány helyen kapja a fizetést. Mint ahogyan korábban sem kérdezték meg, hogy az elnöki fizetés mellett felvette-e a Közigazgatási Hivatal elnökének járó tiszteletdíjat is. És azt sem, Korhecz tezgázásai milyen hatással vannak az MNT munkájára? Vagy az MNT-ben nem lenne elég munkája? Ide kívánkozik a közmondás, miszerint „egy embernek nem lehet egyszerre két lovat megülni”. Az elnökre azonban – úgy tűnik – már a fizika törvényei sem érvényesek.

Más dolog az is, hogy a jogászprofesszor eddig – az életrajzi adatai szerint – csak egyetlen önálló kötetet jelentett meg, Otthonteremtőben címmel. Ez is inkább politikai, mintsem szakmai munka. De hát mindenki annak adja a titulust, akinek csak jónak látja. Nem kell csodálkoznunk, ha elismerésben részesül a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló, rosszra sikeredett törvény társszerzőjeként is. 

Nyelvszakértők

A magyarcsernyei általános iskola igazgatójának megválasztásakor Korhecz, az MNT elnökeként, 2010. július 16-án – alig két héttel az után, hogy az elnöki széket elfoglalta – aláírt egy olyan támogató levelet, amelyről jogászprofesszorként tudnia kellett volna, hogy nem szabályos. 

Ebben a dokumentumban szó szerint ez áll: „Miután a Magyar Nemzeti Tanács döntési jogkörrel felruházott Közoktatási Bizottsága megbizonyosodott arról, hogy Popović Evica osztálytanító kiválóan beszéli a magyar nyelvet, alkalmasnak találta, hogy nevezett intézményben ellássa az igazgatói feladatokat a hatályos jogszabályok szerint”.

Ezzel a döntéssel az MNT elnöke és Joó Horti Lívia, a Közoktatási Bizottság elnöke túllépték a hatáskörüket és közvetlenül befolyásolták az említett iskola igazgatójának kinevezését, mivel olyan kérdésben döntöttek (a jelölt nyelvtudásának szintjéről), amiben sem jogilag, de szakmailag nem illetékesek.

Közigazgatási per lett az ügyből, amelyben az egyik pályázó követelte az iskola 2010. július 29-i kinevezési határozatának megsemmisítését.

Az újonnan kinevezett igazgató, vélhetően, hogy igazolja magyar nyelvtudását,hat hónappal később, pontosabban 2011. január 26-án, az újvidéki Bölcsészeti Karon, a dr. Cseh Márta, dr. Molnár Csikós László és Csorba Béla összetételű bizottsága előtt „magyar nyelvismereti ellenőrző vizsgát tett”. A vizsgabizonylat szerint nevezett a magyar nyelvet „elégségesen” beszéli, írástudása pedig „jó”.

A mentor a fontos

A Közigazgatási Bíróság, a III-3 U-26021/10 számú, 2011. december 28-i ítéletével, amelyet   kézbesítettek, elutasította az igazgató választásról szóló határozat megsemmisítését. Az ítélet indoklása szinte szóról szóra megegyezik a Korhecz által aláírt levél szövegével, miszerint „a Magyar Nemzeti Tanács Közoktatási Bizottsága megállapította, hogy Popović Evica tanítónő kiválóan beszéli a magyar nyelvet, amit a Bizottság megfelelőnek tart, hogy az említett intézményben a jogszabályok, illetve a törvény szerint ellássa az igazgatói teendőket”. 

Jellemző, hogy a bíróság a perben – többszöri sürgetésre – csak 2011. december 8-án (vagyis csaknem 17 hónap után) tartotta meg a tárgyalást. Ez már magában is gyanút kelt a bíróság pártalansága iránt, mivelhogy munkaügyi perekben sürgősen kell(ene) eljárni. No, de miért is érdekelné a szerb bíróságot, hogy egy magyar tannyelvű iskolában az igazgató milyen szinten beszéli a magyar nyelvet? Csak az MNT javaslata volt számára az irányadó. Ismét bebizonyosodott: „Nem az a fontos, hogy mennyit érsz, hanem hogy ki a mentorod.”

Persze lehetne most élni az összes jogi eszközzel, például alkotmányos panasszal és – éppen Korhecz szavaival élve – „Strasbourgig üldözni a jogsértőket”, csak éppen nem érdemes. Mire befejeződne az ügy, addigra letelik az igazgató megbízása, mint ahogy Korhecznak is a négyéves mandátuma.

Az emberi és egyéni nemzeti kisebbségi jogok megsértése egyúttal a kollektív jogok sérelmét is jelenti. Ennek a minősített esete, ha a jogsértés azok részről történik, akiknek éppen a közösség érdekeit kellene képviselni.

Bozóki Antal 

Újvidék, 2012. június 10.

Egy tipikusan balkáni történet, kegyeletsértéssel...

Nyírő József újratemetése

Román arcok

Álláspont


Ezt az egészet azért kell megírni, hogy az utókor is értesüljön róla.
Továbbá azért, hogy egyértelműek legyenek mindörökre Kövér Lászlószavai:

“Győzelemre ítélt az a nemzet, amelynek olyan fiai vannak, 
akiktől még haló poraikban is félnek.”

Kezdjük ott, hogy múlt csütörtökre jogilag sikerült sarokba állítani a román hatóságokat.
Ugyanis arra készültek, Nyirő József földi maradványai lesznek újratemetve Udvarhelyen.
S mivel az újratemetéshez  engedély kell, nyugodtak voltak a domnulék, mert azt majd
úgysem adják  meg. Igen ám, de kiderült, hogy Nyirő József magyar író hamvai lesznek újratemetve, ahhoz pedig a román törvények szerint semmiféle engedély  nem kell.

S bár jól ismerjük ezeket a fanariótákat, de ahhoz még ők is  kevesek, hogy a hét végén új törvényt gyártsanak. Tehát csütörtökön  minden készen állt, pénteken aztán a
székelyudvarhelyi esperes atya -  figyeljetek feleim, jönnek a honi árulások!

- Bejelentette, neki  bizony szüksége van még egy papírra, mert anélkül nem temethet.

A  magyar szervezők mondták, rendben, és szaladtak az udvarhelyi városházára a papírért. A nevezett papír egy formanyomtatvány, amelyen  két rubrikát kell kitölteni: a temetendő nevét meg egy iktatószámot. A  nevet sikerült eltalálni - Nyirő József -, az iktatószámot meg adta az  önkormányzat. Az egészet aláírta Bunta Levente RMDSZ es polgármester,  s úgy tűnt, minden rendben.Olyannyira, hogy Bunta Levente még  nyilatkozatot is  kiadott, amely szerint mindenben támogatja az  újratemetést.

Mindenki megnyugodott, látszólag még az esperes is.

És  akkor, most figyeljetek (!), kiadták a papírt péntek délelőtt. A kiadás  után 15 perccel pedig megjelent Udvarhelyen a Hargita megyeiromán  prefektus, és rendkívüli vizsgálatot kezdeményezett. Mivel a prefektus  Csíkszeredában székel, az meg órányira van
Udvarhelytől, nem tűnik életszerűtlennek, hogy előre tudott a nevezett okmány kiadásáról, sőt a nevezett okmányt a nevezett román prefektus rendelte a nevezett  Bunta Leventétől.
És láss csudát! A rendkívüli vizsgálat kiderítette,  hogy az okmányon téves az iktatószám!A prefektus roppant sajnálta a  dolgot, s mondta, így az újratemetés nem lehetséges,
ellenben ha  kijavítják az iktatószámot, semmi akadálya.Ez is megoldhatónak tűnt  péntek dél körül még, ám ekkor Bunta Leventén volt a csodálkozás sora. Ő csodálkozott a legjobban, nyilatkozott, hogy szerinte az iktatószám jó, különben pedig kedden ér rá legközelebb.

Láttak már ilyen szép összjátékot?

Az események pedig ekkor felgyorsultak. Mert a román, ha egyszer  gyanút fog, azt el nem ereszti. Így aztán nekiláttak Nyirő-hamvakat  keresni, és ügybuzgalmukban belefutottak az összes pofonba, amelybe  bele lehet futni.

Mind közül a legszebbet pedig Lukács barátom vitte be nekik. Lukács Csaba újságíró szombaton Marosvásárhelyre repült, ott  taxiba ült, és indult Udvarhelyre. S poggyászában ott lapult egy urna. Hogy urna van nála, azt tudtákidehaza néhányan

- az a kérdés, miként  tudták meg a derék román hatóságok.De megtudták
- s bár a történet  végtelenül röhejes, azért ha belegondolunk, félelmetes is ám!

Szóval a  románok Korondon megállították a Lukácsot szállítótaxit, és  felszólították Csabát,
nyissa ki a csomagjait.Ő pedig közölte, hogy  nem nyitja. Ugyanis bejárta már a világot,
de olyan nincs, hogy csak  úgy nyitogatják az ember csomagjait. Hozzanak neki ügyészségi papírt,  majd akkor kinyitja. Bevitték ekkor Lukácsot a rémült taxissal együtt  a korondi rendőrségre, ahol ötórás várakozás után megjelent a román  különlegesügyészség terrorelhárító részlegének néhány embere meg egy  ügyész,  és hozták a papírt, hogy kábítószer-csempészet a vád. És akkor  vegyvédelmi cuccba  öltöztek a jó románok, s a nagy turkálásközben aztán változott a helyzet: kiderült, hogy irredenta, antiszemita és  xenofób anyagok birtoklása a vád. Találtak is egy irredenta gatyát,  egy xenofób zoknit meg egy antiszemita ümögöt.

S megtalálták végre, amit kerestek, megtalálták az urnát!

No, felragyogtak, hogy akkor  itten van a casus belli, és viszik hamar Bukarestbe. S olyannyira  megörültek, és olyannyira amatőrök voltak, és olyannyira  türelmetlenek,
hogy még csak álltak ottan Korondon a nyitott bőröndöknél, amikor már bejárta a román sajtót a hír, hogy megtalálták  Lukács Csaba magyar újságírónál Nyirő József hamvait.

S ekkor Csaba  barátom elkezdett ragaszkodni hozzá, hogy nyissák ki az urnát.
És  kinyitották. És ott állt az urna körül egy halom román, s úgy álltak  ott, hogy
Kusturica sírva könyörgött a receptért. Mert az urna üres  volt! Tök üres.

S ekkor a román különleges ügyész ordítani kezdett,  hogy vádat fog emelni a hatóság félrevezetéséért.

Csaba pedig szelíden  kérte, hogy őrizzék meg az eddigi civilizált hangvételt,  amúgy ő a maga részéről ült egy taxiban, és hat órája vegzálják, úgyhogy mondja  már meg valaki,
kit vezetett ő félre és mivel. Kussolt erre az összes  román, Csaba pedig, hóna alatt az üres
urnával, távozott a rendőrségről.

Ennyi a történet, barátaim.

S, hogy hol voltak eközben a hamvak?

Ez a jó kérdés.

Nézzék majd meg a  felvételt az emlékünnepségről, s nézzék meg Szőcs Géza amúgy gyönyörű beszédét. Látni fogják, hogy Szőcs nagy táskával megy fel a színpadra,  a táskát
leteszi az író fényképe alá, majd beszéde végeztével elviszi.

Az udvarhelyiek tudni vélik, hogy ott volt az író az ünnepségen.

Bayer Zsolt

EMI - нет, мои дорогие друзья!

Elüldözve, de nem meghiúsítva: 
Szegeden lesz idén a Délvidéki EMI-tábor

Szülőföldünkről folyamatossan üldöznek bennünket...

Mint a sajtóhírekből is tudható, az EMI-tábor magyarkanizsai társszervezője, a Rákóczi Szövetség a rá nehezedő politikai nyomás és súlyos hatósági fenyegetések miatt idén nem vállalta a közreműködést, ezt követően pedig a magyarkanizsai önkormányzat megvonta tőlünk a helyszínt. Természetesen rögtön új táborhely után néztünk, de hamar nyilvánvalóvá vált számunkra, a tiltó döntést nem Magyarkanizsán hozták meg, a janicsár-mentalitású magyar politikusréteg asszisztálásával megfélemlített Délvidéken másutt sincs az EMI-tábornak helye.

Hét év után ezt is megértük, hogy a mindeddig többezer fiatalnak tartalmas kikapcsolódást nyújtó és nemzeti értékeket közvetítő, mindemellett példás rendben lezajló rendezvényünket gyakorlatilag betiltották, száműzték a Délvidékről. Történt mindez akkor, amikor Szerbia deklarációk szintjén napról napra hitet tesz európai elkötelezettsége mellett, s amikor a névleg magyar helyi politikusgárda a magyarság érdekvédelmének jelszavával gyűjti a szavazatokat, hogy aztán áruba bocsássa és cserbenhagyja őket. S történt akkor, amikor már csak alig egy hónap van a táborig, és a program is rajtra kész. Kényszerhelyzetbe kerültünk.

E kritikus helyzetben szegedi barátaink siettek segítségünkre és ajánlották fel, hogy befogadják az elüldözött EMI-tábort. Amely így marad a haza déli részében, csak épp a határ innenső oldalán. Tudjuk, hogy ez vészmegoldás. Tisztában vagyunk vele, hogy a délvidéki EMI-tábornak az elcsatolt országrészben van a helye és rendeltetése. De a likvidátorok akkor érik el céljukat, ha nem csak száműzik, de meg is hiúsítják a tábort.

Üzenjük: nem fog sikerülni! A magyarkanizsaihoz lehető legközelebbi, mindenki számára könnyen megközelíthető, méltó helyszínt találtunk, ahol átmeneti otthonra lelhet idén a tábor: a szegedi Rendezvényház - leendő Délvidék Ház - nagy kertjében kényelmesen elférnek a sátrazók és a koncertszínpad, az épület pedig helyet biztosít az előadásoknak. Így ugyanazon időpontban, változatlan programmal és természetesen változatlan jegyárakkal fogadhatjuk a délvidéki táborozni vágyókat, akik számára buszjáratokat is szervezünk. Természetesen ugyanígy számítunk a Haza más tájairól érkezőkre is, elvégre rendezvényünk mindig is összmagyar esemény volt. Kovácsoljunk erényt a szükségből: legyen idén az EMI-tábor a délvidékiek és anyaországiak találkozóhelye, szolidaritásának kifejeződése!

Jövőre pedig visszatérünk! 

 az EMI-tábor szervezői

Nyílt levél 
a magyarkanizsai Rákóczi Szövetség, 
a Vajdasági Magyar Szövetség 
és Magyarkanizsa Község Önkormányzata 
részére

Tisztelt Hölgyeim/Uraim! (Elvtársnők és Elvtársak!)*

Levelünkkel szeretnénk kísérletet tenni arra, hogy felébresszünk lelkiismeretükben némi bűntudatot és szembesítsük Önöket azzal a meghunyászkodó magatartással, amit képviselnek. Szinte még meg sem száradt a tinta a megszerzett képviselői mandátumuk igazolásán, máris sikerült több ezer délvidéki magyar számára káros döntést hozniuk. Nevezetesen, a hetedik délvidéki EMI-tábor ellehetetlenítéséről és kiűzéséről van szó.

Kávai Szabolcs, a Rákóczi Szövetség vezetője és a VMSZ tartományi egyéni jelöltje alig kéthete került be a tartományi képviselőházba, és első lépésként azzal ,,hálálta meg”  a rá leadott szavazatokat, hogy kihátrált az esemény szervezése mögül, azzal a mondvacsinált indokkal, miszerint ,,a szélsőjobb és a szélsőbal támadásai felerősödtek”. A Rákóczi Szövetség és az őket vezénylő VMSZ azonban nem indokolta meg, hogy miben is nyilvánúlt meg a nyomásgyakorlás. És láss csodát, a szervezet álláspontjának közzétételét követően Magyarkanizsa Község Önkormányzata sem késlekedett mosni kezeit, és megvonta az EMI-tábor területhasználati jogát.

Hölgyeim és Uraim, nem a szerb állam vagy a belügyi szervek tiltották be a családias hangulatú zenés-kulturális eseményt, hanem Önök tettek szándékosan keresztbe. Nyilván, a VMSZ vezérkarának utasítása alapján egyetlen önkormányzat sem adhatott engedélyt a háromnapos eseménynek, ezért az Egyesült Magyar Ifjúság kényszerből úgy döntött, hogy Szegeden szervezi meg a ,,délvidéki” EMI-tábort.

És minek köszönhető az Önök lépése? A válasz is igen egyszerű. A céljuk beszüntetni és elnyomni mindent, ami ellenkezik a VMSZ lagymatag politikájával, illetve lehetőséget biztosít a hibáikkal való szembesítésre. Márpedig, az EMI-tábor a nemzeti érzelmű délvidéki magyarok találkozóhelye, ahol itt-ott elhangzottak kritikák is az Önök számlájára. Ahelyett, hogy ebből tanulnának, inkább a már ,,jól bevált” kommunista módszereikhez nyúlnak. Nem csodálkozunk.

Eközben, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) meg sem mer, valójában, nem is akar nyilatkozni, habár a délvidéki EMI-tábor az MNT kiemelt jelentőségű ifjúsági rendezvénye, amelyre külön figyelmet és gondott kellene fordítson. Persze, a rendezvényből sem az MNT-nek, sem a VMSZ-nek nem lenne haszna, ,,csupán” annak a több ezer délvidéki magyarnak, aki minden évben várja ezt a három napot.

Sajnálom, hogy rövidlátásuk semmit sem változott. Az utóbbi négy évben hiába gyűrtek maguk alá intézményeket és médiumokat, szavazóik közel egyötödét így is elvesztették. Ezért kérem Önöket, hogy álnemzetieskedés és nem létező eredmények fitoktatása helyett próbáljanak meg az átlag délvidéki magyar polgárok fejével is gondolkodni, legalább ilyenkor.

Tisztelettel,

László Bálint, az MRM elnöke

és

Horváth Dániel, az MRM magyarkanizsai önkormányzati képviselője

Szabadka-Magyarkanizsa, 2012. június 8

*A helyes megszólítás - Margit Zoltán megjegyzése