Moneytalks - Gengsztermorál a fehér köpenyes társadalomban

 

Aki élete során akár csak egyszer is bekerül a szerbiai egészségügyi rendszer darálójába, az (igen nagy valószínűséggel) hamarosan rémtörténeteket kezd el mesélni mindarról, amit látott, hallott – másokkal kapcsolatban, vagy arról, amit éppen a saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni. És ha már egyszer csúfosan pórul járt, alighanem gyorsan elveti majd az egykoron volt pozitív előítéleteinek súlyos koloncát. Már ha egyáltalán dédelgetett magában valaha is idillikus képet a honi egészségügyben uralkodó állapotokról. Ha pedig evilági nyűglődése során talán többször is belefutott már a pergő puskatűzbe, a golyózáporba, aligha fog hinni annak a rózsaszínű csendéletnek, amelyet a fehér köpenyes társadalomról igyekeznek festeni gyakorta a politikusok.

Csapdamesék

Hosszú-hosszú időn át nyilvánvalóan az volt az általános társadalmi érdek, hogy az egészségügy szégyenletes általános helyzetével kapcsolatosan jobb igét hirdessenek, mint amilyen a kőkemény valóság. (Nem véletlenül vonom le ezt a következtetést, ugyanis ezt példázta a gyakorlat.) Igyekeztek olyan látszatot kelteni, hogy a Szerbiai Egészségbiztosítási Intézet – kisebb-nagyobb zökkenőkkel ugyan, de – tulajdonképpen eredményesen gazdálkodik, ügyesen sáfárkodik a rábízott pénzzel. De amint az a mi Szerbiánkban lenni szokott: a látszat csalt. És az még hagyján is volna, ha csak maga a látszat csalt volna! De csalt néhány élbolyos, korábban országos hírűnek és igen komoly szakmai tekintélynek örvendő egészségügyi intézmény vezetője is, meg az orvosi gárdája néhány kiválósága is. Legalábbis mostanra már igencsak megalapozott ennek a gyanúja.

A Szerbiai Egészségbiztosítási Intézet 20 milliárd dináros veszteséggel zárta az elmúlt évet. És hogy a dolog még abszurdabb legyen, ezt a „pompás eredményt” az igazgató úr egyenesen sikerként könyvelte el. Merthogy könnyűszerrel lehetett volna ennek az összegnek akár a duplája is. A korábbi években ugyanis az volt a jól bevált gyakorlat, hogy az előző évihez képest – decemberre – mindig szinte megkétszereződött a hiány. És ezt az adósságboglyát egyre csak görgeti maga előtt, évről évre. (Tudom, az oximoronok oximoronja ez a folyamatos energiahiányos állapot. Mégis nagyon úgy fest a dolog, hogy „az Úr szőlője sehogyan sem akar teremni”.) A veszteség oroszlánrészét a gyógyszertárak irányába való tartozás jelenti. Elsősorban azokról az orvosságokról és olyan gyógyhatású készítményekről van szó, amelyek az úgynevezett pozitív gyógyszerlistán szerepelnek, vagyis amelyek vénykötelesek. (Megközelítőleg 2000 fajta orvosságról van szó. Legutóbb 238 termékkel bővítették a lajstromot.) Érdemes megemlíteni, hogy időről időre hallani olyan véleményeket is, amelyek szerint, ha az országban nem lennének állami ellenőrzés alatt a gyógyszerárak, akkor azok a mostaninál jóval alacsonyabbak lehetnének, és maguk a rászorulók is könnyebben hozzájuthatnának a megszokott orvosságadagjukhoz.

  Gigacsalások

Az elmúlt másfél évben a szerb nyelvű fővárosi lapokban gyakran jelentek meg olyan írások, amelyek arról számoltak be, hogy a siralmasan legatyásodott – már-már koldusbotra juttatott – szerbiai egészségügyben valósággal tombol, és soha-soha nem látott méreteket öltött a korrupció. Egyes intézményekben gigacsalások egész sorozatát követték el a hitványlelkűséggel megvert legfelső vezetők és a hippokratészi esküt szemrebbenés nélkül megtagadó/megtaposó/meggyalázó gyakorló orvosok, hivatásos gyógyítók. Akik igencsak gyakran koptatták a titkos ösvényeket. (Nemes Nagy Ágnes mondott olyant, hogy: „Ez az ösvény, sosem fösvény.”) Az általában igencsak szégyenlősen induló, és a zűrös ügyek kivizsgálásában folyton el-elakadó, füstkavaró nyomozások arra engednek következtetni, hogy a legtöbb visszaélést, csalást, bűncselekményt vagy valamely intézmény építésekor (még az építkezés során), vagy pedig a kimondottan drága egészségügyi berendezések, műszerek, gyógyászati eszközök beszerzése idején követték el. A gyanús esetekkel kapcsolatos feljelentések általában névtelenül érkeztek a Szerbiai Egészségügyi Minisztériumhoz és a Szerbiai Képviselőház egészségügyi bizottságához. Több esetben a leleplező dokumentumokat is megküldték, amelyek nem ritkán arról is árulkodtak, miként sérültek a betegek legelemibb orvosi ellátásra való jogai. (Derültek ugyan ki kapitális disznóságok, valahogy mégis elmaradt az ilyenkor várt, általános és jéghideg kritikazuhatag, az ilyenkor szokásos cifra szitokáradat. Ami meglehetősen furcsa, legalábbis a számomra.) A felszínre került visszaélések közül a legkegyetlenebbül szívbe markoló talán az volt, hogy mintegy 3500 vajdasági rákbeteg nem kaphatta meg a kellő időben a sugárkezelést, mert a hazai páciensek helyett inkább 400 külföldit gyógyítottak – persze, a hivatalos várólista megkerülésével, soron kívül, és ami szintén nem mellékes, 3-4 ezer euróért fejenként. (Kegyetlen örök törvény: ember emberrel sózza a földet. Avagy: jó pénzért, mindent. De mindent!) A kényes/kínos ügyeknek emberi vonatkozásai is felsejlenek, ugyanis azok a szakemberek, akik nem voltak hajlandóak részt venni a hetedhét országra szóló, botrányos megvesztegetésekben, egyéb alternatívájuk nem lévén, távozásra kényszerültek. Egyik intézményben ily módon 20 onkológus és radiológus veszítette el az állását. Abba pedig, hogy a szakemberek kierőszakolt eltávolításával milyen veszteség ér(het)te magát az intézményt, egyenesen jobb bele sem gondolni…

Hogy ezt a mérhetetlen elaljasodást látva, mit tesz Mr. Hippokratész?! Jó kérdés. Félrenéz? Csupán közömbösen elfordítja a fejét? Vagy esetleg ingatja is azt rosszallóan? Egyetlen szava sincsen?

Pénzbeszéd

A közelmúltban az Orvosok Ligája megszondáztatta a maga tagságát. A névtelenül végzett ankétolás során csupán egyetlenegy kérdésre keresték a választ: Mi jelenti a legnagyobb gondot az egészségügyben? Legtöbben az alacsony keresetet jelölték meg, utána következett a szakemberhiány, majd pedig a mindjobban elharapózó korrupció.
Az egészségügyben dolgozóknak még az elmúlt év végén beígérték az idénre tervezett kétszeri fizetésemelést. Négy százalékosat áprilisra, 0,9 százalékosat pedig októberre. A kádergondok kétarcúak. Egyszerre mutatkozik felesleg is, meg hiány is. Igen sok fiatal, pályakezdő orvost találni a munkanélküliek listáján, ugyanakkor a jól képzett egészségügyi szakemberek hiánya is egyre erőteljesebben érezteti a hatását.
A pénz csáberejéről mindig a rímfaragás méltán irigyelt mestere, Kopeczky László jut eszembe, aki imígyen fogalmazott: „A pénz beszél. Ne ugassatok!”

És valóban. A pénz mindent tud rólad. A pénz mindent elmond rólad. A pénz megmondja, ki vagy. Csak hallgasd, mit beszél! És kattog a fejemben egy AC/DC-dal is. A Moneytalks című.

„… you broke the laws,
you hustle , you deal, you steal from us all.
Come on, come on, love me for the money,
Come on, come on, listen to the money talk.”

És amíg a pénz mozgatja és uralja a világot, addig mi mit tegyünk? Hová meneküljünk? Magánutópiánk szigetére…

                                                                                                                                        Szabó Angéla

Rémszarvas mese

Történt pár napja, hogy a közelmúlt népszámlálási adatai kerültek szóba. Ennek kapcsán a népességfogyásról beszélgettünk, ami egyaránt fájóan rossz hírekkel szolgált nekünk, délvidéki magyaroknak, ugyan akkor a szerbségnek is. 

Tudjuk, hogy elöregedő félben van a társadalmunk. Látjuk az elnéptelenedő falvainkat, ahol romos házakat fillérekért árulnak. Egész utcarészek lettek üresek, csak a szél csapkodja a zsalugátereket. Pár vedlő bordájú kóbor kutyán kívül semmi nem mozdul ezeken az egykor szebb napokat megélt településeken.

Ló 6. - grafika

De a tények, a számszerűsített adatok eredményei akkor is mellbevágóak.

Ha valami csoda nem történik, az ilyen sorsú falvak menthetetlenül pusztulásra vannak ítélve. Különösen igaz azokon a helyeken, ahol a magyar szó már ma is ritkaságnak számít. 

Szépen fölmorzsol bennünket az idő.

Egyébként abban a korban vagyok már, amikor a csodát csak titokban meri hinni az emberfia. 

Amikor a mesék rózsaszín ideáin csak mosolyognánk, ha lenne hozzá kedvünk. 

Ám mivel tisztán előttünk a rögvalóság: vidámkodásra nincs okunk. 

Mert nap, mint nap látjuk, hogy az aranyhalacskát három kívánságával együtt mégis csak megsütik olajban. A jó tündér a vasorrú banyával üzletel, Jancsi Juliskát futtatja, a hétfejű sárkány meg szemtelenül drágán, megemelt áron fújja a lángcsóvát. 

Nálunk - éppen mostanában - még a Százholdas Pagony fűzfását is  tarra vágják. Kell a placc egy bazárnak. Kockabetonnak meg a fröccsöntött seftnek. Amelyben majdan bevásárolhatunk, vagy ahogy az eklatáns példa igazolja: már bevásároltunk vele. Majd a bevásárlókocsik surrannak a cickányok helyett és hangosbemondó duruzsol ott, ahol korábban az erdő madarai csiviteltek. Aszfalt lesz az avarszőnyeg helyén.

Vége a meséknek.

Míg az elszomorító statisztikákról beszélgettünk, valahogy eljutottunk a magyarság megosztottságának a kérdéséhez is. 

A téma kimeríthetetlen. Rágódni lehet, és kell is rajta Magyarországon csak úgy, mint idehaza. A megoldás viszont legalább olyan homályos, mint amilyen távoli.

Ez kettősség kíséri minden napunkat. Világméretű a maszatolás. A vagy-vagy se kérdőjele. Az ebből a szemszögből, meg az abból való csőlátásé. A kizárólagosságé. Az én igazságom mindenek fölött, de leginkább a tiéd ellenében.      

Én igazán nem tudom, ki hogy van vele, de mostanában egyre többször veszem észre, hogy hagyományos ünnepeink is ennek a furcsa osztódásnak lesznek áldozatai. Divat lett a Mindenszentek helyett hellóvinezni, amikor gyermekeink zombinak, szörnynek maszkírozva édességekért kuncsorognak, ahelyett, hogy a családjukkal virágot vinnének az elhalt rokonok sírjára. Tologatjuk augusztus 20-át, Szent István ünnepét, mintha valami kerti zsúr alkalmas idejét keresgélnénk. Advent idején bálozunk, farsangkor meg nagyböjtöt tartunk, mert koplaljuk a szilveszterezés hozadékát. Mindennek megkoronázásaként csak a nagyon tisztelt kevés kivételtől eltekintve Bálint-napkor mindenki meghülyül, mert valaki egyszer kitalálta, hogy a Karácsony, meg a nőnap között túl hosszú a szünet, vásároltassunk egy köztes dátumon csupa haszontalanságot. Mintha legalább is a plüss-szív ára, a virág celofán csicsái jelentenék a szeretetet.

Aztán, persze van egy másik emberfajta is, akinek a Mikulás (még) nem télapó, a Jézuskát jászolban mutatja meg a gyerekeinek, akinek nem a házára kiaggatott amerikás fényjáték és a cirkuszi sátorra illő lámpadömping jelzi az ünnep közeledtét, hanem a családi készülődés, a mézeskalács sütése, a fenyődíszek készítése, és mindaz a meghittség, ami a valódi szeretetből merítkezik minden év vége felé.

Nem vagyunk egyformák. Nem is kívánhatjuk, hogy azok legyünk: éppen ezért vagyunk emberek Van, aki a televíziók által sugallt bóvlit tartja követendőnek. Akad olyan, aki a nagyszülei szokásai szerint várja a Mikulást. Mégis: a hagyományaink megőrzése, tovább éltetése lehet a garancia arra, hogy azok a bizonyos falvak, kistelepülések, amelyeket az előbb említettem legalább némi reménnyel tekinthessenek a jövőbe.

Advent második vasárnapja múlt. Születőben van a csoda.

Hinnünk kell benne. Hinnünk kell magunkban.

Magyarkanizsa, 2o11. december 11.

Pósa Károly

Áldott húsvétot kívánok!

Ecce homo!

Íme az ember! Ismét húsvétot ülünk és elgondolkodunk Jézus Krisztus történetén, amely azóta is nap, mint nap ismétlődik. Szemforgató hamisprókátorok, csalók, árulók, adószedők, halászok, mennyei nép...A világgal meg kell békélni, hiszen a bárány az áldozati a farkas meg a kárhozati lénye világunknak.

A megváltás a bűn alóli feloldozás és e körforgás. Mi a bűn? Ki a bűnös? 

Ma a XXI. században alapvető erkölcsi és moráliskérdések egy környi váltáson mennek át, ami anno bűn volt az ma dicsőséges tett, ami anno erény volt az ma már szégyen!

Előjelei voltak e változásnak, amikor is Barabás nevű rab kiváltása a nép részéről Jézust feláldozva, aki az igaz ember volt, az első írásos bizonyítékkal bíró homo sapiens, a gondolkodó ember! Az ember!

Ki a bűnös Jézus kereszthaláláért? Kajafás főpap és barátja Poncius Pilátus, aki némi sextertiusért mindent megtett, még kétezer katolikust is kivégeztetett a nagy római birodalom erőfitogtatása gyanánt! Az ideológiai felbujtó, ötletgazda Kajafás főpap volt ő lelkén szárad az első írásos politikai, ideológiai és vallási alapokra terelt koncepciós per, amely brutális gyilkossággal végződött és Jézus kereszthalálával beteljesedett, amint az írás utalt rá.

Igen a főpap megremegett Isten fia láttán és hallatán, veszélybe került a papi hatalom és előnyjog, de legfőképpen a rendszer esett végveszélybe, amely kényelmet biztosított elöljáróinak így a főpapoknak. Az ő elképzelésük alapján csakis Róma fennhatósága alatt maradhatott fenn a papi kánaáni állapot. Kajafás a Rómával való viszonyának elmérgesedését féltette és ezért fordult szembe a Jézus nevezetű emberrel, az Isten fiával! Az ember embernek farkasa a bárány meg lészen szolgalelkű példamuatató, egy bárányban mily bölcselet búvik meg! Az áldozatból lett a bűnbak, mennyire ismerős recept ez a mai világunkban is!

Mennyi Kajafás, Júdás és Péter tevékenykedik környezetünkben és mennyien Tamáskodnak jövőnk felett, akiknek sem írás sem törvény nem szabhat gátat pusztító tevékenységük felett! Én úgy érzem nem tanultunk Jézus Krisztustól, a hatalom éhes uralkodni vágyók továbbra is mételyezik társadalmainkat az Úr nevére hivatkozva, de nem Jézus Krisztus tanításait alkalmazva emberbaráti szeretetre tanítva! 

Reggel halottam a kakasszót és újból a legjobbikat veszítettük el, Barabások meg vidáman éldegélnek, igen beteljesedett, ahogyan az írás megjövendölte!

Áldott, kegyelmes Húsvétot kívánok!

Margit Zoltán

Krisztusban testvérek! Áldott karácsonyt!

A facebookon a következő "kör" levelet kaptam:
Kedves Szeretteim!
Amint jól tudjátok, közeledik a születésnapom. Megtiszteltetés számomra, hogy minden évben ünnepséget rendeztek, és úgy tűnik, ez idén is így lesz. Nagyon sok ember vásárol sokat, rengeteg a külön erre az alkalomra szóló rádió- és TV-műsor, hirdetések, reklámok, és a világ minden pontján arról beszélnek, hogy születésnapom egyre közeledik. Igazán nagyon jó érzés tudni, hogy legalább egyszer egy évben sok ember gondol rám. Amint tudjátok, születésnapomra való emlékezés sok évvel ezelőtt kezdődött.
Az első időkben még úgy tűnt, hogy az emberek értették, és hálásak voltak mindazért, amit értük tettem, de manapság egyre inkább úgy látszik, hogy alig akad, aki tudja az okát az ünneplésnek. Mindenhol összejönnek az emberek, családok, barátok, és nagyon kellemesen érzik magukat, de valójában nem tudják, nem értik, és nem is keresik a valódi jelentőségét az ünnepnek.
Emlékszem, az elmúlt évben is hatalmas lakomát rendeztek a tiszteletemre. Az asztal roskadásig tele volt ízletes ételekkel, gyümölcsökkel, édességekkel. Tökéletesen díszített helyiségekben sok-sok gyönyörűen becsomagolt ajándék várta gazdáját. S tudjátok, mi történt? Meg sem hívtak! Pedig én voltam az ünnepség díszvendége - mégsem küldtek meghívót. Miattam volt az egész összejövetel, a sok dísz, és minden egyéb, és amikor maga az ünneplés elkezdődött, én kívül maradtam, bezárták előttem az ajtót. Pedig be akartam menni, velük lenni, együtt ünnepelni...
Habár az igazság az, hogy mindez nem lepett meg, hiszen az elmúlt néhány évben sokan bezárták előttem az ajtót. Mivel pedig nem hívtak meg, hát úgy döntöttem, hogy titokban megyek be, minden zaj nélkül, és csendesen megállok az egyik sarokban. Mindenki nagyon jól érezte magát, ittak, ettek, beszélgettek, vicceltek, nevettek, és hatalmas jókedvük volt. Egyszer csak belépett a szobába egy nagydarab, kövér, piros ruhás, fehér szakállas ember azt kiabálva: HO-HO-HO. Leült egy díványra, a gyerekek pedig rohangáltak hozzá: Télapó, Télapó! - mintha ez az egész ünnepség róla szólt volna. Aztán az emberek körülállták a karácsonyfát, és átölelték egymást. Én is kitártam a karomat, de engem nem ölelt át senki. Aztán nagy várakozással elkezdték osztogatni, és csomagolni az ajándékokat. Végül minden elkelt, és néztem, vajon nekem van-e valami - de nem, én nem kaptam semmit.
Te hogyan éreznéd magad, ha a születésnapodon mindenki kapna ajándékot, csak éppen te nem? Megértettem, hogy nemkívánatos személy vagyok saját születésnapom emlékünnepén, és csöndesen elhagytam a helyiséget. És - tudjátok - ez minden évben rosszabb és rosszabb. Az embereket csak az étel, ital, ajándékok, összejövetelek érdeklik és alig néhányan emlékeznek rám. Pedig én annyira szeretném, ha ezen a karácsonyon beengednének engem az életükbe!
Nagyon szeretném, ha felismernék a tényt, hogy több mint kétezer évvel ezelőtt azért jöttem el erre a világra, hogy megmentsem őket. Csak annyit szeretnék, hogy ezt teljes szívvel elhiggyék, és beengedjenek az életükbe.
Valamit szeretnék megosztani veletek, különösen arra való tekintettel, hogy jónéhányan tudjátok az ünnep igazi értelmét. Hamarosan rendezek én is egy saját ünnepséget: látványosat, hatalmasat, amilyet soha senki még elképzelni sem volt képes. Most még dolgozom rajta. Már küldöm a meghívókat - Te is kaptál már, személyesen. Remélem, észrevetted a sokféle invitálás között, s nem dobtad el?
Kérlek, feltétlenül jelezz vissza, részt akarsz-e venni az örömünnepemen, foglalhatok-e egy helyet a számodra? Beírhatom-e a nevedet aranybetűkkel a vendégkönyvembe? Az ünnepségemen ugyanis csak azok jelenhetnek meg, akiknek nevei ott szerepelnek. Sok vendéget várok. Akik elvesztették vagy eldobták a meghívókat, el sem jönnek – kár értük! Akik nem válaszolnak a meghívásra, azok hiába jönnek, nem lesz helyük, kívül maradnak. Nagyon lesújt minden ilyen elmaradás...
Kérlek, készülj és válaszolj, mert így, amikor mindent előkészítettem, te is részese lehetsz az én csodálatos ünnepségemnek. A találkozás reményében szeretettel üdvözöllek:

Jézus Krisztus


Az írás tartalmaz gondolat indító részleteket, de összességében érthetetlen számomra, hogy miért kell Jézus nevével és történetével kérkedni...

Áldott és békés karácsonyt kívánok!

Margit Zoltán