A kisebbségi jogok konferencia
margójára
Kedden (november 27-én) kézbesítette
számomra a postás Pásztor Istvánnak, a Tartományi Képviselőház
elnökének (magyar nyelvű!) levelét, amelyhez mellékelve volt az
„Európa kisebbség: kisebbségi jogok, mint az emberi jogok
konferencia záróhatározata”.
– Mivel
demokratikus társadalmunk minden egyén politikai, gazdasági,
szociális és kulturális egyenlőségre törekszik, úgy ítélem
meg, hogy közös részvállalással a konferencia elérte célját,
és sikerült áttekintenünk a kihívásokat, a kisebbségi jogok
identitás formáinak változásait, vívmányait,
feltételrendszerét, összefonódását, de a tolerancia és a
multikulturalizmus politikájának hiányosságait is – értékelte
a konferenciát Pásztor István a november 23-i keltezésű
levelében.
Részvevők
Az (eredeti elnevezés szerint), „a
kisebbségek Európája: kisebbségi jogok, mint az emberi jogok
konferenciára” 2012. november 16-án a – a tolerancia nemzetközi
napján – került sor, Vajdaság AT Képviselőházának
nagytermében. Védnökei a Tartományi Képviselőház és az Európai
Parlament (EP) Hagyományos
Kisebbségek, Nemzeti Közösségek és Nyelvek Frakcióközi
Munkacsoportja (ún. Intergroup) voltak.
Az értekezlet célja „az új
kisebbségi politikák kialakítása kihívásainak és
lehetőségeinek áttekintése” volt „a XXI. század második
évtizedét jellemző politikai, gazdasági, szociális és
művelődési változások tükrében”.
A vendéglátó Pásztor
István képviselőházi elnök mellet, a konferencián Nebojša
Stefanović, a szerb képviselőház elnöke, Adriano Martins,
az Európai Unió szerbiai küldöttségének helyettes vezetője, Jan
Lueneburg, a szerbiai EBESZ-misszió demokratikus átalakulással
foglalkozó osztályának vezetője és Tabajdi Csaba, az
Európai Parlament (szocialista) képviselője mondtak (többnyire
politikai) köszöntőt.
A felszólalók
közül különösen Tabajdi Csaba (aki egyébként az Intergroup
társelnöke is) vonta magára a figyelmet, akinek a (nem mindenben
tekintetben megalapozott) véleménye, hogy „Szerbia – a nemzeti
tanácsok felállítása révén – a legjobb példája a
perszonális autonómia megvalósításának”. Meglátása szerint
„Szerbia büszke lehet erre a jogi vívmányra, amely még Európa
számára is példaértékűnek bizonyult”. Arról viszont már nem
szól, hogy még az itteni magyar közösségen belül is eltérőek
a vélemények a Magyar Nemzeti Tanács jogállásáról és
teljesítményéről.
Gál Kinga, az
Európai Parlament néppárti képviselő videó üzenetben szólt a
konferencia résztvevőihez. A képviselő asszony összefoglalta a
Kisebbségi Munkacsoport elnöklete által szerzett tapasztalatokat,
majd hangsúlyozta a pozitív hozzáállást a többség és
kisebbség részéről egyaránt, valamint az együttműködés
fontosságát. Felszólaltak még Jan Shippers és Henk
Jan van Schothorts, a Holland Reformpárt képviselői. Jelen volt
még néhány nemzeti tanács és civil szervezet képviselője is,
valamint az Újvidéki Egyetem több hallgatója1.
A értekezlet második részének előre
bejelentett felszólalói (Deli Andor, a tartományi kormány
alelnöke, tartományi oktatási, közigazgatási és nemzeti
közösségi titkár, Dušan Ignjatović, a szerb kormány
Emberi- és Kisebbségi Jogi Hivatalának igazgatója, Goran
Bašić, a köztársasági polgári jogvédő kisebbségügyi
helyettese, Muškinja Heinrich Anikó, tartományi ombudsman) „a
szerbiai kisebbségi közösségek helyzetének alkotmányjogi
keretéről” készítettek (hivatali) beszámolót.
A részvevők jó része azonban a
délutáni ülés kezdete előtt (csakúgy, mint a vendégek és a
felszólalók egy része) már eltávozott, mivel erre már – az
„állófogadás” után – került sor, vagy pedig az egyes
beszámolók érdektelensége miatt. (Így nem egészen
világos, hogy a tanácskozás 10 pontból álló záródokumentumát
végül ki fogalmazta meg, illetve fogadta el.)
Előkészítés
A szervezők kezdeményezése támogatást
érdemel, hogy tartományi szintem kerüljön megvitatásra az
emberi- és nemzeti kisebbségi jogok állása. A konferencia azonban
sajnos nem volt kellően előkészítve.
Megrendezésére a tolerancia napja
alkalmából került sor, ezért inkább ünnepi ülésként és nem
olyan értekezletként lehetett felfogni, amelyen alapos vizsgálat
alá került volna a felvetett téma. Ezt az is igazolja, hogy az e
sorok írójának szóló meghívót november 13-án, vagyis két
nappal a konferencia kezdete előtt kézbesítették.
A meghívó levélben az is olvasható,
hogy a konferenciának „külön figyelmet kell fordítani a
Szerbiában élő kisebbségek politikai képviseletsége problémáira
és távlataira, a szerbiai nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsainak
munkájában szervezett tapasztalatokra, egyszóval választ kell
találni, melyek a multikulturális Vajdaság és Szerbi európai
több dimenziós önazonossága kiépítésének politikai,
gazdasági, szociális és művelődési követelményei”.
A tolerancianapi ünnepi hangulat, a
meghívottak összetétele és az előre megszabott menetrend azonban
nem tette lehetővé a kitűzött célokkal kapcsolatos érdemi vita
kialakítását. Hiányzott egy alapos, tudományos (és nem
politikai) módszerekkel elkészített elemzés is az emberi és a
nemzeti kisebbségi jogok állapotáról a Vajdaságban, ami vitára
késztethette volna résztvevőket. Nem utolsó sorban pedig egy
nyilatkozat tervezet, amit ugyancsak észrevételezni lehetett volna.
(Egy ilyen elemzéssel a Tartományi Képviselőház egyébként már
régóta adósa az itt élő nemzeti közösségeknek, és ezt az
adósságot ez a konferencia sem törlesztette.) Így, többnyire
csak – főként a toleranciával kapcsolatos – általános
felszólalások és megállapítások hangozottak el.
A részvétel
lehetővé tette viszont, hogy e sorok írója a külföldi
vendégeknek és Korhecz Tamásnak, a Magyar Nemzeti Tanács
elnökének, de más tisztségviselőknek is személyesen átadja a
vajdasági magyar pártok és civil szervezetek szeptember 27-i, a
magyar képviselőhöz, az anyaországi vezetőkhöz és az Európai
Unió magyar képviselőihez intézett, a magyar közösség
azonossága megőrzésének és fejlődések alapkövetelményeit
tartalmazó felhívást 2. (Pásztor ezt már korábban
megkapta.)
Tíz pont
Az „elfogadott záróhatározat” 3 első
pontja kiemeli, hogy a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól
szóló törvény „minden hiányossága ellenére is jó példaként
szolgál a többség és a kisebbség viszonyának rendezési
politikáihoz”.
A 2. pont megállapítja, hogy a kisebbségek
jogai „a szubszidiaritás elvének tiszteletben tartására
épülnek”.
A 3. pont szerint Szerbiában az „emberi és
kisebbségi jogok törvényes kerete kielégítő, de ezen a
területen nem kellő és következetes a törvény alkalmazása, sem
a törvény alkalmazásának figyelemmel kísérése”. Ez magyarán
azt jelenti, hogy a jogszabályok ugyan jók, de azokat a
gyakorlatban nem alkalmazzák.
A 4. pont követeli a nemzeti kisebbségi jogok
védelmét a különböző területeken szabályzó jogszabályok
összehangolását a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló
törvénnyel, hogy „elkerülhető legyen a különböző
rendelkezések alkalmazásának ütközése”. Ez a megfogalmazás
is – az első pont függvényében is vizsgálva – arra utal,
hogy ez a törvény (is) módosításra szorul.
Az 5. pont szerint „némely nemzeti kisebbségek
számára tulajdonképpen ellehetetlenül az oktatás, a tájékoztatás
és hivatalos nyelv- és íráshasználat terén jogaik
érvényesítése”. Ez valójában azt jelenti, hogy komoly gondok
vannak a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlati alkalmazásával. Ennek
a pontnak a második mondata viszont bizonyára csak a megfogalmazók
(vagy a fordítók) számára érthető (és értelmes): „A
kisebbségi jogok elért szintjének megkérdőjelezése nélkül
elengedhetetlen, hogy ezeken a területeken a széles hatásköröket
az adott nemzeti kisebbségekhez igazítsák.”
A 6. pont felhívást tartalmaz a Köztársasági
Nemzeti Kisebbségi Tanács és a Nemzeti Kisebbségi költségvetési
Alap „aktiválására”. Ez egyúttal annak a beismerését is
jelenti a tartományi hatalom részéről, hogy a kisebbségvédelmi
intézményrendszer bizony nem működik. (Ide tartozik Vajdaság AT
Nemzeti Közösségek Tanácsa és a Tartományi Képviselőház Nemzetek Közötti Viszonyok
Bizottsága, amelyek eddig szinte alig hallattak magukról.)
A 7. pont felhívja a figyelmet, a többségi
nemzet tagjai számára „lehetővé kell tenni, hogy
megismerkedjenek a nemzeti kisebbségek kultúrájával és
hagyományaival, valamint a kisebbségek számára biztosított
jogokkal”. Ebből arra lehet következtetni, hogy hatalom (és a
többségi nemzet tagjai) az elmúlt csaknem hét évtized alatt nem
túlságosan igyekeztek megismerni a kisebbségek sajátosságait és
jogait.
A 8. pont beismeri, hogy „az új kormány
megalakulásával szűkültek az emberi és a kisebbségi jogok
keretei”.
A 9. pont szerint „világosan meg kell
fogalmazni a közhatalmi szervekhez való hozzáférést biztosító
intézkedéseket (hivatalos nyelvhasználat és a foglalkoztatás
alkalmával való arányos képviseltség)”. Ezzel kapcsolatban
viszont az a kérdés, hogy ha még csak ezután kívánják
megfogalmazni az intézkedéseket, akkor mikor lesz azokból a
gyakorlatban valami?
Az utolsó (10.) pont követeli, hogy vegyék
figyelembe az egyenjogúság-védelmi, a közérdekű információk
és személyes adatvédelmi biztos, valamint a polgári jogvédő
ajánlásait „a nemzeti kisebbségi nemzeti tanácsok
megválasztását szabályzó jogszabályok módosítását
illetően”.
A záróhatározatnak nevezet dokumentum egy sort
sem tartalmaz viszont arra vonatkozóan, hogy milyen határidőn
belül és kinek kell megvalósítani a felsorolt feladatokat és
követelményeket, javítani a kisebbségek helyzetén. Ez nélkül
pedig félő, hogy ezek is csak „holt betűk maradnak a papíron”.
Kísérő levélében Pásztor István
felkérte a részvevőket, hogy „sugallataikkal és javaslataikkal
járuljanak hozzá a témával kapcsolatos kezdeményezésekhez”.
Itt viszont az a kérdés vetődik fel, hogy kinek ez a kötelessége
és ki kapja ezért a fizetést?
Bozóki Antal
Újvidék, 2012. november 28.
(Fotók: Ótos András)
__________
1. A konferenciáról
bővebben lásd Virág Árpád Soha sem lehetünk elégedettek című
írását, Magyar Szó, 2012. november 17., 1. és 5. o.
2. A felhívás
szövegét lásd
a http://bozokiantal.blogspot.com/2012/10/a-vajdasagi-magyar-kozosseg-azonossaga.htmloldalon.
3.
A dokumentum eredetijét lásd
a http://bozokiantal.blogspot.com/2012/11/a-kisebbsegek-europaja-kisebbsegi-jogok.htmloldalon.