Margit Zoltán

2019. május 11., szombat

Templomtüzek

(Fotó:S4C.news)

„Nem kell Isten, csak az élvezetek!”


Megkockáztatom: ahogy az egyre erősödő migránssimogatás ügyében, úgy az egyszer csak lángra lobbanó Istenhajlékok esetében is javában zajlik az úgynevezett politikai érzékenyítés: ne tekintsd világra szóló szenzációnak, és ne gerjedj azonnal haragra, hanem szoktassad buzgón a szemedet a látványhoz, mert ami most van, az még csak a kezdet, a válogatott szörnyűségek majd ezután következnek. Ha valahol a nagyvilágban, tőlünk távol megrongáltak egy templomot, nemigen szörnyülködtünk, nem sirattuk el, balgán azt hittük, bennünket nem érinthet érzékenyen, mert nem a mi templomunkról van szó, nem a mi tragédiánk.


Talán a Notre Dame tornyának látványos lángolása volt az a kellemetlenül csörömpölő vekker, ami a szunyókálásából felriasztotta és talán meg is rendítette a keresztény Európa humánusabbik felét, és gőzerővel beindult az adakozás a székesegyház újjáépítésére.

A külső máz még kell, de a lényeg már nem!


A szabadkai születésű teológus-lelkipásztor, az óbecsei Árpád-házi Szent Margit Plébánia vezetője, Világos Miklós ekképpen foglalta össze gondolatait – éppen a templomtűz idején – a nyugati ember látszatokba kapaszkodó képmutatásáról:


Órák óta a párizsi Miasszonyunk Érseki Főtemplom elhamvadása folyik még a csapból is. Azt harsogják mindenfelől, hogy a nyugati kereszténység 850 éves szimbóluma pusztul most el, miközben elfelejtkeznek arról, hogy azt a bizonyos eredeti templomot, ami valóban szimbólum lehetne, erősen meggyalázta és súlyosan károsította a csőcselékből összeragadt senkiházi csürhe "nagy" francia forradalma...

Nem emlékszem, hogy ekkora nagy felháborodás lett volna 2014-ben, mikor Moszul mellett felrobbantották Irak legrégibb keresztény monostorát, az 1400 éves (nem csak 850, hanem 1400 éves!!!) Szent Illés-monostort.

Attól se csöpögött a média, sem a közösségi oldalak 2004-ben, hogy egy bizonyos pogrom idején teljesen kiégett Prizren ortodox püspökének széktemploma (s vele együtt 500, 600,700 éves templomok pusztultak el abban a bizonyos tartományban), ami semmivel nem volt fiatalabb, mint a forradalom után újjáépített Notre Dame... Ráadásul rangja ugyanaz volt: egy apostolutód trónszékének temploma.

Kínától, a Közel-Keleten és Észak-Afrikán át Nyugat-Európáig és Észak-Amerikáig százával zárják be és rombolják le a templomokat, vagy alakítják át őket kocsmává, hotellé, lakásokká, könyvtárakká, stb. Az imádságnak házait, az Istennek hajlékait meggyalázzák, messze elkerülik, semmire sem becsülik, s az nem baj, mert a felvilágosult, s ezzel együtt mérhetetlenül fel is fuvalkodott, de egyszersmind végtelenül elbutult jóléti embernek nem kell Isten, csak az élvezetek.... Ha tele van a hasa, ha kielégül a "csúnyája", akkor a többi őt már ugyan nem érdekli...

De a párizsi Miasszonyunk Főtemplomot most mindenki nagyon, de nagyon sajnálja. Mert ez egyesek szerint a nyugat szimbóluma... És, ha jól átgondoljuk, tényleg az!!! Egy csoda hamvad el ma este a lángokban, s egy csoda hamvad el mostanság nyugaton is. A keresztény civilizáció egy messzemenően kiemelkedő dolog volt az emberiség történetében, de épp azon a nyugaton, ahol ez a kőtemplom is áll, ez a csodás nyugati civilizációs remekmű úgy hamvad el, amint Párizs főtemplomának tetőszerkezete... Csak hát, a civilizációnk, erkölcsünk, értékrendünk elhamvadásán ugyanazok, akik a templomot most siratják, már nem sajnálkoznak... A látszat, a külső máz még kell, de a lényeg már nem. Párizs főtemplomát sajnáljuk, mert szép és ragyogó volt mostanáig, de a lényeg, ami miatt az egykor felépült, vagyis az egyetlen és örök Isten dicsérete már a legtöbbeknek semmit nem jelent...
Igazi képmutató az európai ember...

Tíz hónap alatt ezek a templomok gyulladtak ki Franciaországban:

2019. április 21.: Notre Dame de Grâce, Eyguièresben
2019. április 15. : Notre Dame Párizsban
2019. március: Saint Sulpice Párizsban
2019. február: Lavaur katedrális
2019. január: Saint Jacques Grenoblében
2019. január: Sacred Heart templom Angoulême-ban
2018. október: Saint Jean du Bruel
2018. augusztus: Villeneuve d'Amont templom
2018. július: Sainte Thérèse Rennes-ben
2018. június: Notre Dame de Grâce Revelben





„Mi a tüzet oltottuk, a rendőrök pedig nevetgéltek”


A Horvátországban élő magyarok az emberi barbárság ilyen megnyilvánulásával már korábban szembesültek. A 90-es évek délszláv testvérháborúinak idején láttak lánctalpas hadoszlopot végigdübörögni a csendes, békés kis falvak utcáin, földig rombolt házakat, temetetlen holttesteket, ágyúval szétlőtt, felgyújtott templomokat. Több faluban is megtapasztalták, a saját szemükkel láthatták, nézhették végig, miként ég le a templomuk. Elgondolkodtató, milyen lélek és milyen fondorlatos, kegyetlen módon veszi rá az embert arra, hogy Isten háza ellen forduljon, hogy abban lássa a legfőbb rosszat.


1993. január 12-ének éjszakáján felgyújtották a laskói református templomot.


A faluban szolgáló id. Csáti Szabó Lajos tiszteletes úr szavait idézem az újvidéki Nagy Margit Pislogó mécses című könyvéből: Innen lőtték Eszéket, öt hatalmas 155 milliméteres ágyúból. (…) A parókiától 100 méterre 300 tartalékos katonát szállásoltak be. Minden három hónapban váltották őket. Főleg vajdaságiak, magyarok is voltak köztük. Egyik váltásban két zentai tanítói is volt, amikor nem voltak szolgálatban, jöttek istentiszteletre. (…) Elvittek beszélgetésre, meggyötörtek. Felgyújtották a templomunkat, a bellyei templom is leégett akkoriban. Itt ünnepelték a szerbek a pravoszláv újévet úgy, hogy felgyújtották a templomot. A rendőrállomás itt volt szemben a templommal, éjjel-nappal őrszem állt kint, tehát a rendőrség keze is benne volt. Nem volt áramunk, nem volt vizünk. Éjjel történt, a telefon is csak a faluban működött. A feleségem a faluból felhívta az embereket, jöjjenek, mert ég a templom. A faluból mindenki hozta vödrökben a vizet, oltották a tüzet, a rendőrök közben nevetgéltek a templomban. Az jelentették nekik, hogy nincs semmiféle tűz. (…) Amikor vége lett a háborúnak, próbáltuk kimeszeltetni, mert már nem tudtuk nézni ilyen állapotban a templomunkat. Mivel nem kértünk engedélyt a műemlékvédő hivataltól, le akarták állítani a munkát. Nem volt meg az engedély, egyébként annyiba került volna a dokumentáció, mint a templom felújítása. Bíróságra vitték a dolgot, a bíró megkérdezte, hogy melyik párthoz tartozom. Mondtam, hogy egyikhez sem. Tudta, hogy két magyar párt van az országban. „Látja, ez a baj, megvédték volna, máskor ne tegyen ilyet!” – figyelmeztetett „jóindulatúan”.



Még Eszéken is látták az óriási bellyei tüzet


A bellyei templom 1992. augusztus 20-án égett le. Ugyancsak Csáti Szabó Lajosnyilatkozta az esettel kapcsolatban:

Ez a templom a háború előtt gyönyörű volt.(…) Nem akartam elhinni a történteket, amíg a saját szememmel nem láttam. Amikor körbejártam a templom leomlott falait és végigsétáltam a még meleg tetőmaradványokon, melyek még mindig füstölögtek, akkor szembesültem igazán a vandalizmus eredményével. Évekkel később hallottam egy gyülekezeti tagtól, hogy még Eszéken is látták az óriási tüzet, de csak később tudták meg, hogy a templom lángolt.
A honvédő háború után éveken keresztül néztük a templom romjait, ahol valaha az istentiszteleteket tartottuk. Lassan kezdtük elveszíteni a reményt, hogy ez a templom valaha újjáépül. Azonban a Jóisten nem engedte, hogy a templom romhalmaz maradjon.



A három harang és a négy toronyóra a mélybe zuhant





A kórógyi templom képei




Kanalas Erzsébet, a kórógyi lelkész felesége írja a 2017-ben kiadott Református Évkönyvben: 1991. szeptember 29-én fél tizenkettőkor támadás érte Kórógyot, pontosabban a kórógyi református templomot. Ágyútalálat érte a templomtornyot, ennek következtében az beomlott, a fölső része a toronysisakkal együtt teljesen eltűnt: darabjai szanaszét repültek, a három harang és mind a négy toronyóra a mélybe zuhant. (…) Gyöke Józsefnek, a gyülekezet gondnokának és Szöllőskei Jánosnak, gyülekezeti pénztárosnak jutott őrhelyül a templomtorony. (…) Aztán egyszerre csak óriási robajlás hallatszott, és már dőlt is minden rájuk, és repült minden szanaszét. A detonáció Gyöke József gondnokot kivágta a toronyablakon, a mélybe zuhant, és földet ért testére ráesett az egyik toronyóra, annak mutatója pedig a mellkasába szúródott. Azonnal szörnyethalt. A másikuk, Szöllőskei János fönnakadt a torony lépcsőjén, és életben maradt.



A szétlőtt tornyú szentlászlói templom


A szomszédos falu, Szentlászló református templomát két nappal később lőtték szét a megszállók.
Sokat töprengtem azon, hogy lehetne a nyomára bukkanni annak a vajdasági magyar katonának, aki a kórógyi templomot a tankjából megcélozta. Egyáltalán milyen ember lehet az, aki az ágyú csövét egy templomra irányítja? Kényszer hatására tette? Vagy részegen? Mögötte ült egy szerb katona, a felettese, aki pisztolyt szorított a tarkójához? Kell-e csodálkozni azon, ha még a papok is meginognak a hitükben, és félelmükben elmenekülnek, amikor azt látják, hogy a területükre érkezett barbárok számára semmi sem szent, a templomokat felgyújtják, lövik, ágyúzzák?!


Szabó Angéla
Addig is...

Egynap alatt 10 templomot gyújtottak fel Etiópiában...

Továbbra is...



2019. május 5., vasárnap

Szabó Lőrinc-Május éjszaka




Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.

S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.

Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.

S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.

És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.

Hogy értem haza, nem tudom már.
- A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.




2019. április 9., kedd

George Kockott 1953-2019 R.I.P.




Lullaby

O for a voice like thunder, and a tongue
To drown the throat of war!
- When the senses Are shaken, and the soul is driven to madness
Who can stand? 
When the souls of the oppressed
Fight in the troubled air that rages, who can stand?
When the whirlwind of fury comes from the
Throne of god, when the frowns of his countenance
Drive the nations together, who can stand?
When Sin claps his broad wings over the battle
And sails rejoicing in the flood of Death;
When souls are torn to everlasting fire
And fiends of Hell rejoice upon the slain
O who can stand? 
O who hath caused this?
O who can answer at the throne of God?
The Kings and Nobles of the Land have done it!
Hear it not, Heaven, thy Ministers have done it!









2019. április 1., hétfő

Hazajöttünk, mert kirabolták a házunkat



A gunarasi Cseh Andrea és férje szeptember óta Magyarországon dolgozott, azonban nemrég haza kellett jönniük, mert a házukat feltörték és kirabolták.


– Nagyon megrázott bennünket ez a betörés, szinte belebetegedtem: asztmára utaló tüneteim jelentkeztek, és allergiától is szenvedek, minden másnap jön hozzám a mentő, már több nyugtató tablettát nem akarnak adni a gyógyszertárban. Valamelyik nap azt mondtam a páromnak, hogy én már ezt nem bírom tovább, öngyilkos leszek – panaszolja a fiatalasszony.

Hogy történt a betörés?

Kifeszítették a konyhaajtót, ott jöttek be. Szinte mindent kipakoltak, amit csak lehetett. Egyedül csak a szekrényt meg a hálószobában a franciaágyat hagyták meg. Elvitték a mosógépet, a vadonatúj porszívót (csak a doboza maradt), a televíziót. A mélyhűtőt teljesen kiürítették, pedig jócskán maradt még benne hús, félig volt. A spájzban nem hagytunk élelmet, nehogy megromoljon, amíg távol vagyunk.

Voltak-e itthon időközben?

Nem, még karácsonyra sem jöttünk haza. Azért mentünk el, hogy dolgozzunk, pénzt keressünk. Tatabányán találtunk munkát, egy ottani ügynökség révén. Nem ugyanabba a gyárba kerültünk, de mindkettőnknek jó munkahelyet szereztek. A hét három napján napi 12 órát dolgozunk, és azonos műszakban voltunk. Egyedül csak a szálláshelyünket éreztük szokatlannak, mert aki kertes házban nőtt fel, az eleinte idegenkedik az emeleti bérlakástól. De elégedettek voltunk mindennel.

Azt akarja mondani, hogy szívesen maradtak volna még…

Igen, hosszabb időre terveztünk, és ha nincs ez a betörés, akkor nem is jöttünk volna haza. Tatabánya elég messze van, mintegy 400 kilométerre, onnan nem is lehet havonta hazautazni. Most is 120 eurót költöttünk el az útra.

Visszamennek-e, ha kicsit rendbe jönnek a dolgok?

Nem, azt mondta a férjem, hogy ha csak napi zsíros kenyérre telik, akkor sem hagyjuk itt a házat, az otthonunkat. Csúnyán megjártuk. Megbíztunk egy asszonyt a ház felügyeletével, kéthetente eljött, szétnézett, de nem lakhatott itt. A kutyánkat a szomszédasszony etette. A betörők garázdálkodását egyikük sem vette észre.

Gyakoriak a betörések Gunarasban?

Történik lopás errefelé is. Nemrég lopták el a biciklimet az udvarból, ez már az óta történt, mióta itthon vagyunk. A szomszédasszonyomé is eltűnt, de az övét megtalálták, Adáról hozták vissza.

Tettek-e feljelentést az ügyben? Egyáltalán van rendőrállomás a faluban, volt kihez fordulni?

Van, a helyi rendőrök mindjárt ki is jöttek, sőt még a topolyaiak is, ők végezték a helyszínelést. Minden héten telefonálok, de eddig még nem jutottak az elkövetők nyomára. Most összejöttek a bajok. Az ügynökség átvert bennünket, 800 euróval megkárosítottak, amikor bejelentettük, hogy haza akarunk jönni, ezt az összeget levonták, nem kaptuk kézhez. Megmagyarázni nem tudták, hogy miért volt erre szükség, a megállapodásban ilyesmi nem szerepelt. Nem elég az, hogy én megbetegedtem, az apósom is kórházba került, nemrég műtötték Szabadkán. Elkeseredésemben egy internetes segítőcsoporthoz fordultam, hátha sikerülne néhány bútordarabot szereznünk. Mielőtt elmentünk, férjem eladta a jószágokat, és szépen berendeztük a házat, most meg mindent elvittek. Az üres lakásra jöttünk haza.

Szabó Angéla



2019. március 4., hétfő

Gondolati kényszerzubbonyok




Miért van az, hogy az igazság kereséséhez nem nemes emberi harc vezérel, miközben a jó célt néznéd, hanem állandó harckészültségbe kényszerítenek és megelégszel azzal, hogy legalább kis ütközeteket nyerj?

Mindössze ez adja a napi sikerélményt. Közben azt sem bánod, hogy feneketlen tömlöcbe lök mások gonoszságának maradi sötétsége, elveszíted saját önálló gondolataidat egyszerűen azért, mert folytonosan meg akarsz felelni azoknak, akiknek a bandájába akarsz tartozni?

Máskor meg, igazán a kushadásban érzed magad jól, mert nem kell nézned és látnod, nem kell hallanod és meghallanod semmit, mert majd más ordít neked, és veled, és fennhangon veri beléd, hogy mit gondolj, higgy, írj, kövess, mert csakis az az igaz, amit a hangosabb rád képes abroncsolni. Nem érdekel, ha jön egy új, aki majd felveszi helyetted a páncélt, harcol és visszaver és kilép helyetted is a fényre.

Te megelégszel a penetráns szürkeséggel, csakhogy békén hagyjanak, meg ne szóljanak és a gyalázkodás dohosságát elkerülendő, kitessékelsz még egy besettenkedő fénycsíkot is az elméd önállóságából. 

N
incs soha szükséged a teljes, a gyógyító fényre. Engeded, hogy a keselyűhad téphesse szét a az elméd egységét, ahol inkább szellemi vértanúhalált GYAKOROLTATNAK veled.

M
ondd, milyen egy széthúzó közösség az ilyen? Miért akarsz közéjük tartozni? Milyen idegen erő bír kényszerzubbonyt húzni gondolataidra? Mondd, miért engeded, hogy tulajdon képpen a segítségeddel nemzett Gonosz beléd törölhesse lábát, amikor Te törekszel emberire, nemesre, béketeremtőre, elgondolkoztatóra, hiszen a Te gondolatvilágod –a normális emberi mércék sajnos NEM mai csillagállása szerint- még mindig kevésbé ingoványosak, kevésbé destruktívak, mint amit Rád akarnak húzni.

Gondolkozz önállóan!

Ha nem gondolkozol önállóan a világ lebénul és nincs többé haladás! Az állattól is abban különbözünk, hogy csakis az emberé a döntés képessége. Hát rajta! Nem érdekes, hová skatulyáz az FB tömeg!


(GundyS 20190304)
Dr. Gundy Sarolta




2019. február 24., vasárnap

Az én apám





Az én apám úgy nevelt, mint a szél
Halkan fújt, énekelt, úgy mesélt
Ott lakott, hol minden út véget ért
Ezeregy év is kevés egy életért, egy életért

Hallom őt, az ő szívét a húrokon
Látom őt, múló idővel az arcomon
Az ő hitét büszkeség vallanom
Ezeregy dalból ezt az egyet dúdolom, dúdolom

Régi napok, gyönyörű napok
Szeretem az emlékét
Ő hív, és hozzá szaladok
Játszani így volt szép

Régi dalok megidézik
Még érzem a nap fényét
A szél zúgását is hallom még
A szél hangjában is hallom még

Egy dallal űzte messze el a bánatom
Mit adhatok, csak az, hogy hozzá tartozom
S az én fiamnak büszkeséggel mondhatom
Ő az én apám, és itt az én otthonom

Régi napok, gyönyörű napok
Szeretem az emlékét
Ő hív, és hozzá szaladok
Játszani így volt szép

Régi dalok megidézik
Még érzem a nap fényét
A szél fütyült altatót, legyen álmom szép
A szél fütyült altatót, ma is hallom még

Pápai Joci



2019. február 10., vasárnap

The Phantom of the Opera - Matláry Miklós




Christine:


In sleep he sang to me
In dreams he came
That voice which calls to me
And speaks my name
And do I dream again
For now I find
The Phantom of the Opera is there
Inside my mind

Phantom:

Sing once again with me
Our strange duet
My power over you
Grows stronger yet
And though you turn from me
To glance behind
The Phantom of the Opera is there
Inside your mind

Christine:

Those who have seen your face
Draw back in fear
I am the mask you wear

Phantom:

It's me they hear

Both:

My/your spirit and your/my voice
In one combined
The Phantom of the Opera is there
Inside your/my mind

Offstage:

He's there the Phantom of the Opera!

Phantom:

In all your fantasies
You always knew
That man and mystery

Christine:


Were both in you

Both:

And in this labyrinth
Where night is blind
The Phantom of the Opera is there
Inside your/my mind

Christine:

He's there, the Phantom of the Opera!

(Vocalizing)

Phantom:


Sing, my angel of music!

Christine:

(Vocalizing higher)

Phantom:

Sing for me!

Christine:


(Vocalizing higher)

Phantom:


Sing my angel of music!

Christine:

(Sings higher)

Phantom:


SING FOR ME!

I have brought you
To the seat of sweet music's throne
To this kingdom where all must pay homage to music
Music.
You have come here
For one purpose and one alone
Since the moment I first heard you sing
I have needed you with me to serve me
To sing for my music









2019. január 19., szombat

Imis a Béjci meg a százados Gyász utca lovagjai...

Az Úr második év ezredének tizennyolcas számmal ellátott évében, Kecskemét városában három délvidéki atyókfia, úgy szépen elázva neki indult az éjszakának.

Imis a délvidéki suttyó, aki a negyvenes éveit bőven tapossa, de a tinédzserkori lázadását most éli ki. Olyan "Hülye, azért nem vagyok" tiltott reklám szlogen arca is lehetne, kobakra biggyesztett "szemcsivel", nyakörvvel ellátva és a kötelező papucs-fehér sport zoknival felfegyverkezve. Villódzó szemeivel izgága varjú tekintetét másolja, aki folyamatosan a környezetét mustrálja, nehogy lemaradjon valamiről, kimaradjon valamilyen csíny tevésből. Egyszerűsítve ő az, aki a rossz fát biztosítja a tűznek!

Béjci a "béke gyermekeként" a múlt század hetvenes éveiben ragadt, a "maligán" fok szintben való tartása, úgy nála alap! A környék kocsmáinak, presszóinak látogatója, a béke szeretet radikális szószólója! A leszerbezésre begyullad, azt követően szerb nótákra mulat! Ő a mindenkori dualitás, örök ellenzéki, minden rossz a mindenkori kormány felől jön, ennek ellenkezőjéről őt meggyőzni lehetetlen és értelmetlen feladat! Ő a csipet csapat ideológusa.

Százados a fáma szerint  balkáni háborúkat megjárt közlegény, aki altiszti rangig tolta magát a katonai rang létrán, - tartalékosként! Imádja a "military-style"*-t. Vegyes az öltözéke, jugó sereg surranó, NATO terep színű pantalló, horvát roham sisak és a kiegészítők: talán orosz harci penge, olyan "specnaz"-os, bloetooth zene lejátszó, meg egy piacos bringa, mellyel eljár a melóba, meg "Kecó" jellegzetes helyeit látogatja, mint pl. a "Lesz Vigaszt" vagy egyéb "moonshine"** mérő helyet, mivel a bringának kell üzemanyag, a nyeregben ülőnek meg jókedv! Egyértelmű, hogy ő csapat logisztikai felelőse, haditervek kiötlője a terep képének ismerője!

A társaságot a sors boronálta össze, hasonló a hasonlót, ellentétes az az ellentétessel alapon. Munkát kerestek Kecskeméten, mivel szülőföldjükön beszűkült a lehetőség, pedig milliárdokat pumpálnak oda, hogy az választott magyarnak igencsak jól menjen a "csili-vili"*** autonómia, a választottnak jól megy a többségnek meg sehogy, de ennek nem az a célja, hanem a migráció serkentése, ugye milyen csavaros a politika! Innen úgy tűnik, hogy az elvándorlást a sors hozta, onnan meg a sors viszi, végén a soros megmondja, vagy a sors!?

Megesett, hogy a fő hadiszállást biztosító szálló kispadján nagy lett a hangoskodás, meg a vita, egyenes arányban az elfogyasztott árpa üdítő és égetett energia ital (moonshine) mennyiségével, megkérve felszólította őket a porta szolgálat, hogy vigadni kívül tágasabb, mert a robotoló osztály a hardverét és szoftverét pihentetni szeretné, új munka erő és kedv létrehozása céljából!

Így a mester hármas a külső energia pályára lépve, felcsapott alkalmi turistának Kecskemét éjszakáját felfedezve!Az út sem ment simán, mert a Kupa italbolt zárva, a Póker presszó éppen a fogadási idő végét járta, így félig meddig "elázva" ördög bújt a vonóba!

Százados mutatóujját felemelte és elrikkantotta magát: - Irány a torony!
Erre Béjci: Melyik torony?
Százados: Melyik, melyik, hát a Malom torony!
Béjci: Mit akarsz te a malomba, nincs nálunk búza!
Százados: Hallgass! Arra megyünk! Ott 'tán még van 'pija!
Odaértek a Malom üzlet központba, minden üzlet zárva.
Imis megszólal kajánul röhögve: 'Pijanista!

Mit volt mit tenni tovább kellett menni, ha benn van a vőfény, akkor az hívogat! Félig berúgni meg hiába kidobott pénz! Az alkalmi turistáink megérkeztek Szabadságtérre, pontosan "kígyózva-kígyózóan" a Kodály Zoltán (Psalmus Hungaricus) emlékműhöz.
Béjci nézegeti, nézegeti: -Ez valami politikus emlékmíve! Tudom én, hallottam már róla!
Százados: Egy francot! Ő kérlek szépen, zenész volt! Amott van a politikus! Mutat ellentétes irányba a Kossuth szobor felé. Majd mély lélegzetvétellel katonásan vigyázva vágta magát és elkezdte teli-torokból:
-Kossuth Lajos, azt üzente elfogyott a regimentje, ha még egyszer, azt üzeni mindenkinek el kell menni! Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!
Erre "képbe ugrik" Imis felemeli három ujját az égnek és rákezd: -Srbija! Srbija!
Százados megálljt parancsol!
-Ez nem az a nóta! Az a nóta amott van, nem itt van! Ne tessék keverni a szezont a fazonnal!
Imis: -Akkó mé hoztuk magunkkal a Szerb zászlót, he?
Százados: - Kérlek szépen, mert odahaza a Délvidéken a kínai szaküzletben csak az volt kapható! A seregnek meg kell zászló, anélkül nem tud vonulni! Ott a címerdombon-iránydombon láthatod milyen messze van Srbija kilométerekben, na! Odaténferegtek az iránydombhoz tájékozódni, erre már a távolból diszkréten figyelő rendőrök közelebb értek a hangoskodó tömeghez.
A csapat nem vette észre a közeledő járőröket és meglepetten reagáltak a szép jó estét polgárok köszöntésre!
Karhatalom: -Önök mit hangoskodnak ? Talán veszekednek?
Százados: -Á nem! Csak diskurzust folytatunk, hogy merre menjünk, mert eltévedtünk!
Béjci: -Itt ez a négy templom fogságba ejtett minket! A pravoszláv (Ortodox), amott az albán (valamikori Neológ zsinagóga) az a buzogányos (Református) meg a "mijenk" (Nagytemplom)!
Karhatalom: Ki ejtette önöket fogságba, a templomok?! Honnan jöttek, merre tartanak?
Imis: -Vajdaságbúl, a Gyász utca felé tartanánk ott a szállásunk! Meg "gaszterbajterok" vagyunk!
Százados: -Nem gaszterbajter, hanem munkavállaló!
Karhatalom: -Gyász utca? Az meg hol van?
Imis:- Hol lenne, a "kupás italbótná" a "pókerpresszó" felé!
Karhatalom: Jász utca ugyebár! Nos most eligazítás fog következni és a járőrök útba igazították az illuminált várost-nézegető turistákat.
A csapat megindult Szent István szobor felé, ott még a Százados tartott egy rövid történelem órát,  augusztus 20-i palicsi pörköltevésről beszámolót, majd rágyújtottak egy csavartra, de Béjci elejtette az öngyújtót és megfordultak az ellenkező irányba...A kecskeméti Rendőrkapitányság épületénél összenéztek, majd jó irányba fordultak...
Kettő óra kígyózó-kígyózás után elértek a Gyász utcába, ott Béjci önállósította magát és eltűnt az éj leple alatt, mint szürke-szamár a ködben. A többiek nyugovóra tértek.

Időközben a Gyász utca lovagjai Imis meg Béjci levitézlett, elhagyta Kecskemét városát, Százados áll a vártán, kőkeményen kitart, talán már ezredesi rangban lehet? Így lett a három vajdasági atyókfia: Imis, Béjci meg a Százados Gyász utca lovagja, a délvidéki kesergő sors megtestesítője...igyál vizet majd ráfizetsz...Az utcának nincs neve, vagy Gyász utca?!

E történet mese volt-e, döntse el a nagyérdemű nyájas olvasó! :)

Margit Zoltán





*Katonai stílus
**Abszint, de lehet zúg szesz, pancsolt szesz - http://abszint.com/2017/09/20/moonshine/
***Csillogó-villogó mennyei állapot

2018. december 25., kedd

IMPERIUM - Titkos háború





IMPERIUM - KLIPPEL AZ ELSŐ DAL A NEVERGREEN, 
EX-WISDOM, ÁMOK ZENÉSZEK ÚJ CSAPATÁTÓL: 
TITKOS HÁBORÚ

Májusra várható az első album


A Nevergreen billentyűsének, Matláry Miklósnak a vezetésével ex-Wisdom, Ámok, Nevergreen zenészek fogtak össze az Imperium nevű új csapatban, amelynek első dalát, a klippel kísért Titkos háborút máris megismerheted.

"Az Imperium szövegvilágában megtalálható a történelmi tematika, ahogy a szerelmi is. A zenekar májusban tervezi kiadni az első nagylemezét a HammerWorld Magazin extra CD-mellékleteként, utána pedig néhány nyári fesztiválon be is mutatnák a dalokat."




IMPERIUM:

Dr. Jekyll - ének
Matláry Miklós - billentyűs hangszerek (Nevergreen)
Galambos Zsolt - szólógitár (ex-Wisdom)
Németh Attila - dobok (Ámok)
Ispán András - basszusgitár (Ámok)
Vladimir Ruszity - gitár (ex-Nevergreen, Ámok)

2018. november 26., hétfő

November rain...




When I look into your eyes
I can see a love restrained
But darlin' when I hold you
Don't you know I feel the same"

Nothin' lasts forever
And we both know hearts can change
And it's hard to hold a candle
In the cold November rain

We've been through this such a long long time
Just tryin' to kill the pain, oo yeah
But love is always coming and love is always going
And no one's really sure who's lettin' go today
Walking away

If we could take the time
To lay it on the line
I could rest my head
Just knowin' that you were mine
All mine
So if you want to love me
Then darlin' don't refrain
Or I'll just end up walkin'
In the cold November rain

Do you need some time on your own
Do you need some time all alone
Everybody needs some time
On their own
Don't you know you need some time all alone

I know it's hard to keep an open heart
When even friends seem out to harm you
But if you could heal a broken heart
Wouldn't time be out to charm you

Sometimes I need some time on my Own
Sometimes I need some time all alone
Everybody needs some time
On their own
Don't you know you need some time all alone

And when your fears subside
And shadows still remain, oh yeah
I know that you can love me
When there's no one left to blame
So never mind the darkness
We still can find a way
'Cause nothin' lasts forever
Even cold November rain

Don't ya think that you need somebody
Don't ya think that you need someone
Everybody needs somebody
You're not the only one
You're not the only one

Don't ya think that you need somebody
Don't ya think that you need someone
Everybody needs somebody
You're not the only one
You're not the only one

Don't ya think that you need somebody
Don't ya think that you need someone
Everybody needs somebody
You're not the only one
You're not the only one

Don't ya think that you need somebody
Don't ya think that you need someone
Everybody needs somebody



2018. november 14., szerda

Nem térfoglalás, hanem térvesztés!




Jól bevált, ősrégi praktika: amit nem szeretünk kiakasztani az ablakba, kitenni a kirakatba, arról inkább nem beszélünk, azt igyekszünk elhallgatni. Hogy a vajdasági magyar sajtóban igen sok baj van nemcsak a kréta, hanem a toll, a papír és a mikrofon körül is, azt nem kell különösebben részletezni.

Nincs médiastratégiánk. Papíron. Nincs tájékoztatásért felelős tanácsosunk. Papíron. Pedig volt mindkettő! Igaz, hogy az újságírásunk egésze egyik által sem válhatott jobbá, de az elkészült írásos anyag legalább feltérképezte a helyzetet (feltárta a fehér foltokat), egy-egy sikamlós téma ürügyén pedig olykor egy kicsit meg is lehetett szellőztetni a tájékoztatási tanácsosok szoknyáját. Meg úgy en bloc eleget tettünk a látszatnak. Mert most, amikor a kettő közül egyik sincs, a szép nemzeti színű paraván mögül bizony kikandikál, kileng a lóláb.

Mi másra tudjunk gondolni, mostanában nyilván azért nem készül újabb vajdasági magyar Médiastratégia – a régi már 2 éve lejárt –, mert egyszerűen nincs mit „beleírni”. Vagy igencsak kurta-furcsa lenne, ha lenne, foghíjas meg cefetül kikenceficézett. (Majdnem azt írtam, hogy úgy nézne ki, mint a ligeti kurva.) Márpedig, ha piacra akarnánk dobni, és el szeretnénk adni, alaposan ki kellene niveázni a múmiát.

Ha a Magyar Nemzeti Tanács utasítására/megrendelésére egy ilyen szacharinnal cukrozott méz(éd)es dokumentumtervezetet újfent kidolgozna – megint csak az újságírásunk színe-java, habos-babos-csokipundingos krémje –, akkor abban illene töredelmesen bevallani, hogy Zombortól-Nagybecskerekig szinte az összes önkormányzati alapítású, a hallgatókhoz magyarul is szóló/beszélő rádiónkat elveszítettük (egészen pontosan: a politika oltárán föláldoztuk), és ezek helyett már sohasem leszünk képesek újakat beindítani. Akkor illene tisztességesen számolni ezzel a pótolhatatlan veszteséggel, vagy legalábbis egy balek bűnbakot kellene találni, akinek mindezt a nyakába lehetne varrni. Mert nem mi csináltuk, mi ártatlanok vagyunk, nekünk semmi közünk hozzá. Nem vagyunk bűnrészesek, mi legfeljebb csak hagytuk… Ahogy szoktuk.

Csak a Pannon, csak a Pannon, csak a Pannon…

Akkor hát önmagunk tisztára mosásán kívül még mit foglalhatnánk bele? Azt, amit egy mondattal is el lehet intézni? Azt, hogy GŐZERŐVEL FEJESZTJÜK A PANNON RTV-T? Hogy éppen azt az egyet fejlesztjük, meg semmi mást? Mert minket a többi nem igazán érdekel. Hiába vagyunk alapítói a Magyar Szónak és a Hét Napnak, mindkettőt ugyanaz a lassan ölő gyógyíthatatlan nyavalya kínozza, amely ellen nincs oltás, nincs orvosság. Ezért éltetjük inkább a Pannont. Az fiatal és életerős. Szépreményű. A két öreg meg lombhullató. Persze az anyaország is kínosan ügyel a Pannon egészségére: eteti-itatja, festi-szépíti, bútorozza-ruházza, minden létező módon kényezteti. Felpumpálja az izmait, (nem talpra, csak) lábra állította és útjára bocsájtotta. Egy csúf szépséghibája azért maradt: egyenes gerincet ő sem adhatott neki. De a mi kis Médiagömböcünknek nem is kell gerinc. Gurul anélkül is. Terebélyesedik, fejesedik, mint ősszel a káposzta. (A pannonosok néha talán azt képzelik, hogy velük kezdődött az időszámítás, hogy azóta létezik magyar nyelvű rádiózás meg tévézés, amióta a Pannont a politikusok létrehozták. Mert azok hozták létre, öncélúan, önmaguknak, saját használatra. Hogy őket dicsőítse, magasztalja. Nem is azért, hogy örök kritizálót vegyenek maguknak a „saját pénzükön”! Még csak az kéne!) De nekünk ne legyenek hamis illúzióink: ami az egyiknek térhódítás, térfoglalás, térnyerés, az a másiknak súlyos és pótolhatatlan, végérvényes térvesztés. Ahhoz, hogy csak egy is brutálisan meggazdagodjon, földi mércék, világi mérték szerint terebélyesedjen, naggyá váljon, sok kicsinek kell elszegényednie, nyomorgóvá válnia. Hogy újkori földbirokosok, földesurak legyenek, sok-sok apró párholdasnak kell földnélküli nincstelenné válnia, vagy ami még rosszabb, uradalmi csicskává. Ha a Pannon RTV ott lesz mindenhol, ha mindenütt megveti a lábát, akkor másokra már nemigen lesz szükség. Gyerekjáték lesz leépíteni őket. Azt mondják majd, hogy nem kell könnyeket hullajtani, van már helyettük más, másik. Lám, a Szabadkai Rádió sírján is nőtt virág – egy halott virág! –, a Szabadkai Magyar Rádió. (Még haló porában is megalázták, még a nevét is ellopták.) A Pannon nyomulása, térfoglalása tulajdonképpen kőkemény kiszorítósdi. És piszok nagy szerencséje van: az önkormányzati sajtó politikai ledózerolása, politikai úthengerrel történt földbe döngölése alaposan megtisztította előtte a sajtóterepet, szinte utat vágott, talaj-előkészítést végzett neki.

„A legmagasabb szintű tájékoztatás”

Mert mi a cél? Nem az, hogy a már eltemetett kisrádiók után az egyetlen nagyrádiót, a 24 órás magyar adást sugárzó Újvidéki Rádiót is kivéreztessük, meg az 50 éves Újvidéki (magyar) Televíziót is leépítsük. Neeem, nem ez a cél! „Az a cél, hogy a vajdasági magyarság a legmagasabb szinten legyen tájékoztatva!” – mondta nemrég, a nemzeti tanácsi választások eszmei nemzeti vágtájában a mini parlamentünk vezetője. (Olyan nagyot mondott, hogy alig fért ki a száján.) Mármint a Pannon rádiók és tévé által legyünk magas szinten tájékoztatva. Mert azok majd magas szinten tájékoztatnak. Ezért őáltaluk és ővelük és őbennük váljunk magas szinten tájékoztatottá. Ha hallgatni, nézni akarod a Pannont, sámli, hokedli meg létra kell hozzá. Még jó, hogy nem daru meg lift. Hogy felérjünk addig az égi szintig. Vagy legalább a tyúkszemükig.

Sátoros vándorcigány módjára jártak faluról falura, hogy a politikai roadshowjukon elnyerjék a választópolgár voksát. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy hadra fogható pártkatonákkal, fizetett, zsoldos magyar „hadsereggel”, prosperáló nyertesek hadával a hátuk mögött nem is kellett volna kampányolni, ezt a táncpénzt másra is költhették volna. Az új MNT felállása után remélhetőleg lesz bátorsága valakinek megkérdezni, hogy mennyibe is került mindez, és kinek a pénzét kóstálta. Mert valaki ezért a pénzért is megdolgozott, ha nem itt, akkor odaát. Ezt se felejtsük el! Meg elgondolkodtató az a humorbonbonnak szánt mondolat is, amit nemrég olvastam, és amibe, ha csak egy kicsit is mélyebben belegondolsz, könnyen az arcodra fagyhat a mosoly, és mely szerint a Prosperitati nyertesei a vajdasági magyarság vezetőjét nem szeretik, de a gazdasági udvarba bevontatott ekét, tárcsát… azt már igen.

Visszakanyarodva a kis országjáráshoz: eléggé el nem ítélhető, igazságtalan módon – az intenzív fejtágítás során – nem esett szó a két nagy múltú elektronikus médiumunkról, nem emlegették sem az Újvidéki Rádió, sem az Újvidéki Televízió szerepét, magyar adásának, műsorainak fontosságát, sem azok fejlesztési stratégiáját. Tudjuk azt, hogy jövőre már új székházba költöznek, ámdeviszont a Pannonnak is készül majd új stúdió a Forum házban. De mi a búbánatnak? Ha már annyira idillikus az együttműködés az egyes szerkesztőségek között, akkor az teljesen fölösleges. Hacsak nem az a cél, hogy a szépreményűt Újvidéken is „felvirágoztassák”, a lombhullatót meg elsorvasztják, mint tették azt Szabadkán. Márpedig van egy olyan érzésem, hogy alighanem erra megy a játék. Elvégre van már a Pannonnak rádiója is (nem is egy, kettő!), meg tévéje is.

Csak azt, amit lehet, csak annyit, 
amennyit szabad

Meg azt is kinyilatkoztatta az MNT elnöke, hogy „a vajdasági magyarság felnőtt”. Tehát nem gőgicsélő pelenkás csecsemő, nem lecsúszott zoknis gyerek és nem is nyikhaj kamasz. ÉRETT FELNŐTT. Márpedig én lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy ily mértékben megkiskorúsítva, térdepelő, alattvalói szerepbe száműzve évtizedek óta nem volt az itt élő magyarság. Hajoljon csak közelebb és vegye alaposan szemügyre csak a tájékoztatást. Az is untig elég lesz.
Idősebb szabadkai rádiós és magyar szós kollégáktól gyakran hallottam, hogy napi munkájuk során – a szocializmus virágzása idején – magyar nyelven kaptak tájékoztatást, a saját anyanyelvünkön juthattak információhoz még olyan helyeken is, mint amilyen a bíróság vagy éppen a belügy. Egészen jól elboldogultak a magyar nyelvvel, a legtöbb esetben találtak olyan illetékes elvtársat, aki magyarul nyilatkozott. Próbáld meg ugyanezt most! A társadalmi-politikai szervezetek megvitatásra váró írásos anyagai magyar nyelven is megjelentek, azokat az újságírók a szerkesztőségekben megkapták. Hozakodjál elő ilyesmivel most! Kérdezd meg, hogy működik az önkormányzatokban a fordítószolgálat? Létezik-e még egyáltalán?

Boldog időben minden valamirevaló újságnak, rádiónak, tévének volt parlamenti tudósítója. Az utóbbi időben már a szabadkai képviselő-testület üléseiről sem tájékoztatnak. Amíg létezett a Szabadkai Rádió, élőben közvetített a helyszínről. Ma már szinte nincs is (vagy csak elvétve akad) gyárlátogatás, észrevétlenül kiveszett a sajtónkból, eltűntek az élet ízű üzemi riportok, megszűntek a vállalati újságok. Biztos kimentek divatból. Pedig olvasmányos kis lapja volt például a Zorkának, a Severnek vagy a palicsi Chemosnak. Felüdülés volt az üzemekben csatangolni, a gyári szerkesztőségekbe járni. Erősen kétlem, hogy napjainkban le lehetne táborozni egy-két napra, mondjuk a híres/hírhedt Masterplastban, az ottani melósokkal kertelés nélkül elbeszélgetni, vagy a Calzedonia robotosított varrónőivel eltársalogni (ahol még a magyar nyelven összeeszkábált önéletrajzodat is úgy vágják hozzád, hogy államnyelven már nem lesz kedved még egyszer megírni).
Kár tagadni: a politika szemtelenül rátelepedett a sajtónkra. Mint egy állhatatos, dolgos pók, a finom kis hálójával csendben, alattomosan, mesterien körbeszőtte a vajdasági magyar médiát. Szó szerint behálózta, a hálójába kerítette. Az is javarészt a politikum bűne, hogy az újságíró kifordult önmagából. Hogy az újságírót arra készteti (nem puskával kényszeríti, hanem a maga rafinált módszereivel arra ösztönzi), hogy kettős játékot játsszon, hogy kétarcú legyen, hogy hazudtolja meg önmagát, hogy egyik szavával üsse agyon a másikat, hogy amiben tegnap még hitt, aztán holnap tagadja meg. Hogy hagyja magát sarokba szorítani, hogy ne mondjon ki mindent, amit gondol, és ne írjon le mindent, amit tud. Csak azt, amit lehet, csak annyit, amennyit szabad. Mérlegeljen, méricskéljen, centizgessen, dekázgasson. Mert ennek alapján majd őt is lemérik.
Tartok tőle, nem egyéb, már csak egy földön elterülő, haldokló oroszlán a mi magyar sajtónk – akinek annyi ereje sincs, hogy a farkát fölemelje, nemhogy visszaharapjon.

Szabó Angéla


2018. október 31., szerda

Hülyeségre nincs orvosság, de Magyar-ázat sem, no elMeNT a józan ész...




Valójában, e "fecni" tükrözi valóságunkat, mit is képvisel a "vajdasági" egypártrendszer. Szolgalelkűségtől, talán a lelki-szegénység a rosszabb. Feladni mindent, behódolni, önmagát megalázni, értékeinket taposni, látszat autonómiáról regélni, hazudni, folyamatosan szemrebbenés nélkül! A másképpen gondolkodókat, rögtön lejáratni, kirekeszteni, keresztre feszíteni, ha túléli elüldözni, utána lealantasozni, ha külföldön munkát mer vállalni, magyar gyermekei elé kenyeret merészel tenni. Az értéket immáron, ez jelenti!

Az egypártrendszeri bohózat, választási cirkusza elé nézünk, Vajdaságban Nemzeti Tanácsokat választanak november 4-én, így a Magyar Nemzeti Tanácsot is. Tudjuk, mi zajlik, és tudjuk mi fog történni.

Amiért e témához nyúltam, az a fenti ÉRTESÍTÉS-hez kapcsolódó észrevételem, felháborodásom, elhunyt hozzátartozónk, kapta e értesítést, hogy az Úr és egyháza által is támogatott listára menjen szavazni. Szerbiában már bevett szokás, hogy a választások kétes kimenetelét megelőzvén, a holtak birodalmától várják el a segítséget. Figyelő szemeinket a temetőbe kihelyezett urnákra kell szegezni, hogy a választások tisztasága meg kérdőjelezhető ne legyen. A holtak csendje az egyértelmű listára leadott voksokat jelenti? A helyi politikába avatkozó lelki adminisztrátorok, majd értelmezik, kiértékelik és meg "MAGYARázzák" az égi seregek hogyan tolmácsolják a holtak birodalmának üzenetét!?

Mi egyszerű "kereten" kívüliek, még értesítést sem kaptunk, célozva ránk, hogy nem követjük a a holtak birodalmának példáját? Netalán, már előre jelezték a lelki adminisztrátorok, hogy bojkottáljuk e nemes demokratikus küzdelmet, vagy  megcsúszik a kezünk és a kettes jelölteket karikázzuk be, ill. lehet, hogy már leszavaztunk?!

E "fecni" önmagáért beszél, ez a vajdasági szegénységi bizonyítvány, még a magyar ember, becsületes magyar nevét sem írják ki, a holtakon átgázolnak, kegyeletükben sértik őket, nem ragoznám, mert felesleges a kép minősít mindent! Hülyeségre nincs orvosság, de Magyar-ázat sem, no elMeNT a józan ész, talán mindörökre...

Szégyen? E szó jelentését nem értik!

Margit Zoltán







2018. október 22., hétfő

Az ökörszekér három bánata...




A fotó önmagában alig különleges: autópályán, tréleren szállítanak egy ekhós szereket. Az azonban ismerős, több fotón, filmben láttuk az elmúlt időszakban: a nemrég tragikus halált halt vándor, Gecse Balázs Gergő magyar világvándor, és önellátó csodabogár ökrös szekere az. Az utolsó út… Hirdeti a pár soros, de annál inkább szívbemarkoló reqviem címe. Linkről linkre ugrálva végül a szerző nevét is megtalálom: Károly Ignác. A fotós kiléte is tisztázódik, Csőszi János képe kering az interneten. Talán nem haragszik meg, ha idézem néhány sorát, hiszen az én fejemben is hasonló gondolatok kavarogtak a szomorú történet kapcsán.



„A világjáró ökrös szekér egy platón tart hazafelé. Az utolsó útján, immáron a tisztaszívű vándor, Gecse Balázs Gergő nélkül. Kegyetlen dolog szavakba foglalni az érzést. Nem is lehet… csak egy parányi részletét annak a végtelen szomorúságnak, amit érzek, amit ez a fotó kiváltott belőlem… Sajnos esztelenül rohanó korunk jelképe ez: nincs már lehetőség a normális, lassú, szemlélődő életre. A motorizáció, a gépek, a rohanó világ végzetesen a fejünkre nőttek… És hiszem, hogy Gergő végtelenül tiszta és szabad lelke már odafönt sír az ökrös szekerének utolsó útját látván…”

Bizony, a történet felkiáltójellel mutatja, hogy ebben a globalizált, pénz-, technológia- és konzumcentrikus világban nem sok esélyük maradt azoknak, akik elmúlt idők értékrendszerének valamelyikét tekintik inkább etalonnak. Akik régebbi, nyugalmas, munkásabb, vagyontárgyakban, technológiában szegényesebb, de lelkiekben, sikerélményekben, annál gazdagabb életre vágynak.

Nemrég nagy lázzal létesültek az ökofalvak, különböző önellátást hirdető közösségek, aztán szinte mindegyiket bedarálta a rohanó világ. Amelyiket nem, az megmaradt a stressz által padlóra küldött, meghajszolt emberek számára illúziókat áruló látszat öko, természetközeli, önellátó (pontosabban jó pénzért azt mímelő) közösségnek.

Vannak hamis öko-proféták szép számmal, szavaikon kicsavart agyú nézők csüngenek, akár a boldogság-guruk, motivációs szakemberek, ezo-izék a nagy semmit kacskaringós szépen kimondó szavain. Nem lenne baj, ha a bízzál magadban, légy boldog, vedd észre a madarat ingyen jönne, de nem, ezért fizetni kell. Gergő nem ilyen volt! Hiteles személy, aki a sok hamis próféta világában talált egy igaz utat ahhoz az életformához, amelyben hitt, amelyben otthon érezte magát. Ha kérdezték miért, hogyan elmondta. Összeszedetten. Okosan, de tömören. Nem térített, nem kamuzott, csak ment az ökrös szekerével amerre a szíve vitte. Ügyesen dolgozott, szerették mindenfelé a népek.



Tudom, igaza volt! Olyan szegletében születtem a világnak, ahol gyerekkoromban még a mindennapok szintjén megélhettük nagyjából azt, amit ő újfent életre keltett magának. Tudom milyen petróleumlámpa és a nyitott kályhaajtó fényénél szárazbabot fejteni téli estéken, hallgatni Nagyapót, aki megjárta a mindkét háborút. Nagymamát, aki egy nagy gyár főmérnökénél szolgált, kis cselédlányból küzdötte fel magát házvezetőnőnek. Tudom, hogy kell befogni a lovat, szántottam tehenekkel, ismerem, milyen mínusz 20 fokban, hasig érő hóban fát dönteni a havason boronának, megfejni a tehenet. Megtanultam forgatni sok-sok öreg szerszámot, egész jó kézműves asztalos, ács, kádár, kovács, szíjgyártó, szabó, vagy egyszerű földműves lehetnék egy régmúlt világban. Ma nosztalgia, de akkor nekünk a mindennapok természetes része volt. Megcsinálni a mindent is. Házilag.

Pár kilométerrel odébb, azért ott volt már a civilizáció, a kommunizmus gyárai okádták a füstöt, dübörgött a technológia, kohókból folyt az acél. Az ipar szívta el a munkaerőt a falvakból. Azonban egy beteg agyú diktátor szeszélye miatt a házak minden este sötétbe burkolóztak, mert kikapcsolták az áramot, az üzletek üresen kongtak. Ecet, savanyúság, ásványvíz, hashajtó sör, borzalmas zöldségkonzerv, esetleg halkonzerv, gyanús minőségű rövidital volt a polcokon. Minden más jegyre, adagra. Emlékszem a napi harminc deka kenyérre… Elő kellett venni esténként a petróleumlámpát, gyertyát.



A falun maradt öregedő lakosság kénytelen volt több száz éves módszerekkel és eszközökkel földet művelni, hogy fel tudjon nevelni néhány hízót, kisegíteni a városra szakadt gyereket. Földet… Ami maradt, ami nem érte meg tagosítani. Hegyoldalak, vízmosás melletti keskeny völgyek, utak szélén futó földsávok. Ahol egyszerűbb volt ott művelte a TSZ, vagy az állami gazdaság, ahol nehezebb volt és hagyták, ott a paraszt. Nagyszülőktől maradt eszközökkel, lóekével, boronával. Öregek, vagy a két világ között ingázók, akik délelőtt gyári munkásként olajosan kergették a normát akkord globálban az esztergagép előtt, délután és vasárnap pedig a háztáji gazdaságban fogták az eke szarvát, vagy húzták a kaszát.

Éppen itt nőttem fel a két világ, a jelen és múlt mezsgyéjén. Nagyszüleim és szüleim háza között úgy három kilométer lehetett mindössze, de valahol útközben történelmi korszakot ugrottunk. A városi oldalon a modern kor, aszfalt tömbházlakás, fürdőszoba, szemben cukrászda, gyógyszertár, önkiszolgáló vegyesbolt, míg azzal a bűvös három kilométerrel odébb már akkor több mint 100 éves falusi ház, gömbfából, gerezdes kötéssel, zsindellyel fedve. Szoba konyha, verempince, budi kint. Semmi luxus.

Aztán istálló, állatok, ganédomb s vagy 15 ár konyhakert, és jó hosszú kerítés, hogy legyen állandóan, amit javítani. A kerítésen túl hosszú mező, telente rendszeresen bejártak a farkasok. Nem tudom velem van-e a baj, de legalább ezerszer jobban szerettem a kemény, ódivatú falusi életet, mint a kényelmes és akkoriban sokkal divatosabb városit.



– Mert van szénapadlás, ahova felvinni a lányokat – ráztam le mindig az efelett értetlenkedőket. Minden esetre, arra jó útravaló, hogy ne csak romantikázzak kényelemben pöffeszkedő huszonegyedik századi városlakóként az egészséges falusi életről, jó levegőről, csendről kergetve fantáziákat. Pontosan tudom, miről szól az a bizonyos „természetközeli, lassú folyású, elmélkedő” életforma. Ha valaki ábrándozna arról, hogy eladja városi lakását, falura, tanyára költözik, annak elárulom, nem olyan, ahogy elképzeli. Sokkal nehezebb! Jobb inkább kipróbálni, mint csalódni később. Kölcsön kért parasztházban, bérelt tanyán, akárhol. Ahol legalább fél évig élesben mehet a buli. Ha még akkor is tetszik a dolog, akkor közénk való. Vagy, ha a változatosságot, az utakat kedveli, a Gergő örökébe.

Őt különösen szerettem, mint, ahogyan kedvelek minden olyan fiatalt, aki jobban érzi magát a régiek bőrében, mint a globalizált konzumtársadalomban. Megviselt értelmetlen halála, pedig nem is ismertem személyesen. Mindig elszomorít, ha fiatal hal értelmetlen halált, Gergő tragédiája azonban különösen mély bánatot idézett elő.

Rádöbbentett arra, aligha létezik menekvés. Ez a pörgő világ mindent és mindenkit elsodor. Van-e, egyáltalán ahova el lehet bújni tisztaszívű életet élni, vagy mindenhol utolérnek, kifosztanak, képükre faragnak erőszakkal. Úgy tűnik az ekhós szekér és az utak nem jó módja ennek, azt már nem hagyja a globalizáció, hogy csináld…

Szóval nézegetem a képet mély bánattal a szívemben, amikor rádöbbenek arra, hogy ezt a fészbuk falamra a Székelyek Világszövetsége nevű entitástól került. Azt mondja a bejegyzés: A Székelyek Világszövetsége szomorú itt: Dallas… Ettől egy fokkal én is még szomorúbb leszek, mert elég baj az, ha a székelyek világszövetsége Dallasban kell, hogy szomorkodjon. Ennél csak az szomorúbb, hogy én mindezt Németországban olvasom és írom. Vigasztal, hogy egyértelműen hazakészülünk, a végképp kitelepülés nem opció.

Nagyot sóhajtok az ágyam felett függő Szűz Mária kép felé:

– Drágajó Márjám, add, hogy erőnk legyen, s egészségünk, hamar esszerakni azt a csepp pénzt, ami arra kell, hogy valahol, ahol magyar szívvel, szemlélődve, okosan, de szép lassan élnek, le tudjuk ütni azt a négy karót, amelyek között elterülő földecskéről azt mondja majd a telekkönyv, hogy a miénk. Nem kell nagy, bár akkora, hova a könnyünk le tud cseppenni, mikor eszünkbe jut, hogy szegény Gecse Balázs Gergő se így tervezte a hazamenetelt…

https://www.erdely.ma



2018. augusztus 25., szombat

Sorozatos betörések Csantavéren...Félek az estétől, nem merek aludni...



Sorozatos betörések Csantavéren

Pár évvel ezelőtt a nyilvánosság előtt – talán éppen az utolsó, még igazinak mondható falugyűlésen – elhangzott egy olyan kijelentés, hogy egyetlen hónap leforgása alatt 27 betörés/lopás történt a faluban. Valamennyi eset közös jellemzője: bottal üthették az elkövetők nyomát, nem jelentkeztek szemtanúk, az eltulajdonított értékek pedig soha sem kerültek vissza a tulajdonosukhoz.

Amikor már kezdett elviselhetetlenné válni helyzet, a falu akkori vezetősége a városi rendőrséghez fordult segítségért. Megbeszélést tartottak az illetékesekkel, akik akkor azzal takaróztak, hogy nekik fogalmuk sem volt mindarról, ami Csantavéren (az éj leple alatt) zajlott, a felvázolt bűncselekményekről csak a helyszínen értesültek, akkor hallottak róluk először, merthogy a helyi rendőrállomásról hozzájuk nem is jutottak el a felvett jegyzőkönyvek. Egyszerűen csak Komámasszony, hol az olló?-féle játékot játszottak-e a károsultakkal, vagy („becsületszavamra” mondom, hogy) valóban így történt, azt ma már három javasasszony sem tudná megfejteni.

„A VMSZ jogsegélyszolgálatának jogi képviselője a tervek szerint kivizsgálja, hogy miért nem javul a közbiztonság a településen. A jogász a rendőrséggel és az ügyészséggel is felveszi a kapcsolatot. Szeretnénk belelátni ezekbe a dolgokba, hogy valójában az állami hivatalok rendesen végzik-e a munkájukat. A jogász kolléga utána fog járni ezeknek a panaszoknak, megnézi, hogy a rendőrség elvégezte-e a munkát, kiment-e a helyszínre, elvégezte-e a helyszínelést, készült-e jegyzőkönyv, a jegyzőkönyvek alapján összeállított feljelentések elmentek-e az ügyészségre, az ügyészség utána eljárt-e az ügyekkel kapcsolatban” – ezt 2012 februárjában nyilatkozta a sajtónak a VMSZ szabadkai vezetője, Maglai Jenő.

Kovács Attila fiatal okleveles jogász pedig még meg is toldotta a politikus mondókáját: „A jogsegélyszolgálat elsősorban büntetőügyekkel fog foglalkozni, elsősorban a kis értékű lopásokra és a minősített lopásokra lesz kihegyezve.”

Hogy aztán a kis magyar hegyezőjükkel mit hegyeztek ki, mit sem, hogy a beharangozott buzgó hegyezésnek mi lett a vége – szimpla ráfaragás-e vagy sem –, arról a falubeliek legfeljebb csak annyit tudtak meg, amennyi a Hét Nap egyik következő évi (januári) számában megjelent:„– A május közepéig tartó megbízatásunk alatt feladatunk volt, hogy az ügyészséggel és a rendőrséggel is együttműködjünk. A rendőrségnek kérdéseket tettünk fel az esetekkel kapcsolatban, a nyomozás szakasza után érdeklődtünk. Legalább 30 levelet küldtünk el nekik, s mindig azt a választ kaptuk, hogy nagy erőkkel dolgoznak az ügyeken, de ennél jobb visszajelzést nemigen kaptunk. Voltak olyan esetek, amikor a lopások meghaladták a 2000 eurónyi értéket is, de akkor sem történt semmilyen kedvező fordulat, sikeres leleplezés nem történt. Véleményem szerint a tolvajok most majd többször fognak lopni járni, csak ezúttal kevesebbet lopnak majd — véli Kovács Attila, a jogsegélyszolgálat jogásza.”

Az ifjú szabadkai jogász rossz vátesznek bizonyult, nem volt ördöge. A faluban ugyanolyan iramban loptak továbbra is, mint korábban. A Vajdasági Magyar Szövetség hatlövetű, ámde csak kéthónapos villámakciója cseppet sem szegte kedvét a tolvajoknak és egy légypiszoknyit sem javított az elkeserítő, gyalázatos észak-bácskai bűnözési statisztikán.

A magyaros rendcsinálás alighanem csak a haszontalan zabhegyezés meg az üres szalmacséplés szintjén maradt, mert bizony a csantavéri baj is megmaradt. Beletört a kisbicska.

Azóta már a homlokunkon sok víz lefolyt, Maglai Jenő és a VMSZ útjai különváltak, Kovács Attila nevét elfelejtette a sajtó, a faluban pedig ismét eluralkodott a vandalizmus. A mostanában zajló bűnesetek is a már jól bevált forgatókönyv szerint zajlanak, és bár az akkori 27-es havi rekordot egyelőre még nem sikerült megdönteni, hétről hétre szaporodik a betörések, a rablások száma és újabbnál újabb rémtörténeteket hallhatunk. Bezúzott ablaküvegek, bejárati ajtók kettévágott szúnyoghálói, kiskapuk kifeszített zárai, kiürített hűtőládák, elkábított, megmérgezett házőrzőkutyák jelzik a vandál garázdálkodók nyomait. Az éjszakai besurranó tolvajok, rablók az esetek döntő többségében pénzt, ékszert, értékesebb mobiltelefont zsákmányolnak.

Persze csak ott dívik a gátlástalan garázdálkodás, ahol azt a nemtörődömség, a meghunyászkodás, a rettegés és a tehetetlenség miatt megengedik, ahol elnézik, ahol megtűrik. A hallgatás most még erősebb a félelemnél. De nem lesz mindig így. Egyre hangosabb az elégedetlenség, emelkedik a feszültség.

A falu mostani vezetőségét nem érdekli a polgárok panaszkodása, nem nyugtalanítja a megromlott közbiztonság, úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Nem mernek falugyűlést tartani, nincs bátorságuk kiállni a magára hagyott, jogosan méltatlankodó lakosság elé – márpedig meghányni-vetni való téma adódna egy szekérderékkal.

Megvárják, hogy Martonost csináljanak, hogy Martonost csináljunk a saját falunkból?

Félek az estétől, nem merek elaludni…

Az egyedül élő nyugdíjas asszonyt álmában lepték meg a besurranó tolvajok. Bevallom, piti kis tolvajnak nevezni azt az ismeretlent, aki előre kitervelt módon az éjszaka közepén feltör egy lakást és onnan semmi mást, kizárólag csak a megtakarított, összekuporgatott pénzt és az értéktárgyakat emeli el, legfeljebb csak jóindulatú, balga, anyáskodó becézgetés. Mert kőkemény rablás, betörés volt az a javából, olyan, amilyen a félelmetes közbiztonságáról elhíresült – sorstárs – magyar falvainkban (Horgoson, Kishegyesen, Péterrévén) sem számít mindennapos esetnek.

A Március 8-a utcában élő Dér Piroska a következőket mesélte:

Vasárnap este itt volt a lányom meg az unokám, úgy fél 11 vagy 11 óra lehetett, amikor elmentek. Utána körülbelül még egy órát kint töltöttem a konyhában, tettem-vettem, tehát közel járt az idő az éjfélhez, amikor bekerültem a hálószobába és lefeküdtem. De még akkor sem aludtam, hanem fél 2-ig néztem a tévét. Ahogy magamban összeraktam a történteket, 2 óra lehetett, mire elnyomott az álom. Nem hallottam, nem láttam, nem vettem észre semmit. Reggelig fel sem ébredtem. Csak amikor kiléptem a folyosóra, akkor tűnt föl, hogy a bejárati ajtón kettévágták a szúnyoghálót, és az alsó részét felhajtották. Olyan keretre készíttettem a hálót, hogy több darabból álljon, hogy az alsó részén egy felnőtt ember semmiképp se férhessen át. Miután az elkövető szétvágta a szúnyoghálót, betett az előszobába egy gyereket, az belopakodott az oldalsó kisszobába, ott kinyitotta az ablakot, fölhúzta a redőnyt, és akkor már könnyedén bejöhetett ő is, vagy a társai is, ha esetleg többen voltak. Ahogy megláttam a nyitott ajtót, meghűlt bennem a vér.

Gondolom, mindjárt azt nézte meg, hogy mi hiányzik.

Persze. Első pillantásra úgy tűnt, hogy nem járt itt senki. Nem forgatták föl, nem dúlták föl a lakást, nem voltak nyitva a szekrényajtók, sőt a szekrényben sem volt semmi jele a kutatásnak, matatásnak. Aztán vettem észre, hogy eltűnt az a kis táskaféle, amiben a pénzem volt, a szekrény lenyitható részéből pedig az a kagylókkal díszített doboz, amit egy tengeri nyaralás emlékeként őriztem, és amiben az ékszereimet tartottam. Az összes megtakarított pénzemet elvitték. Az arany nyakláncaimat, a gyűrűket, a karcsatokat, a fülbevalót. Az egyik karláncot különösen kedveltem, Olaszországban vásároltam, még akkor, amikor a lányom kicsi volt.
A betörő láthatott a szobában laptopot is, mobiltelefont is, de az nem kellett neki, csak a pénz meg az arany.

Tett-e bejelentést a helyi rendőrállomáson?

Igen, ketten jártak nálam, elmeséltem, hogy szerintem mi hogyan történhetett, elmondtam, hogy mit vittek el. Kérdezték, hogy milyen ékszerről van szó, de hajszálpontos leírást nem adhat az ember, ha elém tennék, felismerném, kiválasztanám, hogy melyik volt az enyém.

Mit mondtak, van-e remény arra, hogy megtalálják az elkövető(ke)t?

Azzal távoztak, hogy tudják, hogy ki a tettes, és nyugodjak meg, az ellopott értéktárgyak gyorsan előkerülnek.

Azóta történt-e valami?

Semmi. Nagyon megviselt az eset. Nem tudok lenyugodni. Már előre félek az estétől, nem merek elaludni, nem pihenem ki magam, reggel ugyanolyan fáradtan ébredek. Hetvenkét éves vagyok, több évtizeden át fodrászként dolgoztam, és még most is vállalok munkát, hogy el tudjam magam tartani, hogy ne szoruljak a családra. Amit eddig félretettem, összerakosgattam, az most valaki másé lett, egy ismeretlen idegené, aki egy éjszaka kirabolt. Képtelen vagyok túltenni magam rajta. Azt mondta az egyik rendőr, hogy örüljek annak, hogy nem ébredtem fel, amikor a házban jártak. Lehet, hogy igaza van, az ijedtségtől talán rögtön szörnyethaltam volna.

Sokan rettegnek ugyanígy éjszakánként. Este már nem mernek ajtót, ablakot nyitni. Őrködnek, figyelnek, nem alszanak.

Hallom, hogy a piacon hol az egyik asszony pénztárcáját lopják el, hol a másikét. Vásár alkalmával is megjelennek a zsebmetszők. Itt a szomszédságban műanyag ajtókat, ablakokat készítenek. Egy napon azt mesélték a munkások, hogy reggelre a gépek, szerszámok java részét ellopták, utána még egyszer visszajöttek, és a maradékot is elvitték. Azóta úgy dolgoznak, hogy a munkaidő lejártával összepakolják, kocsiba rakják a szerszámokat – este hazaviszik, reggel meg újra hozzák, így tudják csak megoldani. Érthetetlen, hogy a tettesek miért nem kerülnek kézre. Nem igaz az, hogy a rendőrségen nem tudják, hogy a faluban kik a tolvajok, hogy kik garázdálkodnak. Az is különös, hogy a lakosság mindezt szó nélkül tűri. Maradtak még Csantavéren életerős férfiak és fiatalok is, akik tudnának valamit tenni. Miért nem torolják meg valahogy ezeket az elszenvedett sérelmeket, megaláztatásokat? A falu vezetőségének is cselekednie kellene. Jön ránk a hosszú, sötét tél. Mi lesz velünk akkor?

Szabó Angéla



2018. július 5., csütörtök

Csend a házban




Nehezen kattan a jó öreg zár,
csak az ajtó nyikorgása mi vár.
Csend van,titkot rejtőn,mélységesen,
szobái elhagyatva,üresen.

Egy két pók a sarokban tanyázik,
hálót sző,majd közepén pompázik.
Csend van ,kegyetlenül fájdalmasan,
csak a lépteim hallatszik halkan.

Körül nézek,minden kihalt üres,
lelkem valakiket folyton keres!
Csend van,nehéz is el kell fogadnom,
emlékeimben még kapaszkodom.

A múlt feltör bennem,és visszatér,
feledhetetlenül végigkísér.
Csend van,most már örökös némaság,
nincs többé ott csupán szomorúság.

Ott áll a ház egymagára hagyva,
magányosan magába zuhanva.
Csend van,iszonyú ez a hallgatás,
csak ennyi ami maradt,hátra már!

(Takács Tamara)


2018. május 21., hétfő

Zsugori uram




Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:
Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -
Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,
Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
Amelyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -
Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: -
Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.




Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin