Ekkora adósságot képtelenség kifizetni!

Nem kérünk a megalázó földműves-nyugdíjból – mondja a bajmoki Palásti házaspár

Adótartozás miatt 2014 májusában 6 hold földjüket letáblázták. A tavalyi (július 11-én készült) kimutatás szerint csaknem másfél millió dináros adósságot halmoztak fel. Ebből valamivel több, mint 600 ezer dinár a földművesekre kirótt nyugdíjbiztosítási járulék és majd 860 ezer dinár a tartozásra felszámított kamat.
A Bajmokon élő Palástiékat bár megviselte a különféle hivatalokkal való több éves eredménytelen csatározás, mégsem váltak megkeseredett, reményvesztett emberekké. Terézia és Ferenc egy német család által hátrahagyott, szabadgangos parasztházban éli az életét – a kemény munkához szokott emberpár derűs, tele van mesélnivalóval.

Palásti Ferenc

Palásti Terézia

Mióta nem fizetik a nyugdíjbiztosítást?

– Csak az első néhány évben fizettük, amikor még nem választották külön ezt a járulékot az egészségügyi biztosítástól, és amikor még egy reális összeget szabtak meg évente. Aztán már csak az egészségügyi biztosítást fizettük, de már jó ideje azt sem – kezdi panaszáradatát a házigazda.

Látom, még őrizgetik a régifajta barna színű egészségügyi könyvecskéjüket. Mikori benne a legutolsó hitelesítés?

– A bélyegzés dátuma 2005. december 12. Azóta nincs egészségügyi biztosításunk. Ha megbetegszünk, kénytelenek vagyunk valamelyik magánrendelőbe menni.

Milyen az a termőföld, amit lefoglaltak? Művelhetik továbbra is?

– Tizenkilenc holdon gazdálkodunk a feleségemmel. Ő 62 éves, én 66. Ha kimegyek a határba, ő is jön velem, a másik traktorral, és önállóan dolgozik, úgy, mint én. Nő létére volt olyan, hogy 4 pótkocsit vontatott. A földjeink 10 kilométerre vannak a falutól. Az általuk kimutatott adósságot 2 és fél holdnak a reális, piaci árából is fedezhették volna, de 6 holdnak az árát számították. Az a parcella a legjobb termőföldünk. Betonút vezet odáig. Kétszáz méterrel távolabb van az említett 2 és fél hold, de nem azt jelölték ki. Amit lefoglaltak, ugyanúgy használjuk, mint a többit, nem hagytuk parlagon. Amikor 2 társával kijött a végrehajtó, én nem akartam aláírni a felvett jegyzőkönyvet, de ő azzal fenyegetőzött, hogy ha nem adom a beleegyezésem, akkor még aznap kifüggesztik a szabadkai városházán az árverésről szóló hirdetést. Azóta 2 és fél év elmúlt, és nem történt semmi. Illetve csak annyi, hogy 2015 augusztusában szedtünk össze egy kis pénzt, és akkor naiv módon befizettünk 150 ezer dinárt. Azt hittük, hogy az alaptartozásból levonják, de nem így történt, a teljes adósságot csökkentették vele. Így viszont már semmi reményünk nincs arra, hogy legalább a nyugdíjjárulék összegét apránként tisztázzuk. (A végrehajtónak kifizettük a 6600 dinárt, amit kért és csak az egészségügyi biztosításunk l65 ezer dinár.)

– Említsd meg azt is, hogy időközben egyik napról a másikra átírtak egy hold földet az én nevemre, önkényesen, senkit sem kérdeztek! – veszi át a szót Terézia. – Nálunk minden parcellának a férjem a tulajdonosa, most meg hirtelen nekem is lett földem papíron. Nyilván azért, hogy engem is rávegyenek a járulékfizetésre. Ezzel mindjárt adósságot is kaptam a nyakamba: majd 300 ezer dinár a tartozásom a nyugdíjbiztosítás miatt, meg 400 ezer dináron felül van rá a kamat.

A lecsapolási illetéket fizetik-e?

– Egyszer nagyon felhalmozódott a tartozás, akkor befizettünk egy összegben 100 ezer dinárt. Meg tavaly is a követelt 70 ezer dinárt. Nem hagynak bennünket élni! Ha mindent kifizetünk, nekünk semmi sem marad. Minket már számtalan esetben megkárosítottak. Amikor bejegyeztettük a gazdaságunkat, éppen a tartozás miatt 7-8 évig nem részesülhettünk a termelőknek járó támogatásban. Igaz, amit mostanában adnak, az inkább megalázás, mint támogatás. Szégyen, hogy így ösztönzik, így segítik a gazdákat – azokat, akik még egyáltalán akarnak dolgozni.

Mi lesz ennek a sok mondvacsinált adósságnak a sorsa, miben reménykednek?

– Sok hivatalban megfordultunk (ügyvédnél is, a községi ombudsmannál is, Fremond Árpád képviselő úrnál is, a paraszt egyesületben is, és minden olyan összejövetelen, amelynek a földművesek nyugdíjaztatása volt a témája), és mindenütt hangoztattuk, hogy mi nem akarjuk fizetni a kötelezőnek mondott biztosítást, és nem kérjük az ezzel járó nyugdíjat sem. Mi már úgysem fogjuk élvezni, a sógorunk is, mikor mikorra megkapta, meghalt. A legtöbb helyen azt a választ kaptuk, hogy erről nem lehet lemondani, fizetni kell, ha tetszik, ha nem. Ráadásul a családban nemcsak nekünk van tartozásunk, hanem a megboldogult apósomnak is. Őt továbbra is létező személyként kezeli az adóhivatal, pedig már 23 éve eltemettük. Hiába mutattuk fel a halotti anyakönyvi kivonatát, még tavaly is küldték a részére a felszólítást, hogy fizesse a biztosítást. Az ő számlájára több mint 70 ezer dinárt tartozást gyártottak a semmiből. Fölfoghatatlan, hogy a 23 év alatt nem volt idejük arra, hogy az elhunytat töröljék a nyilvántartásból. Ha már minden dinárnyi tartozást olyan kínos pontossággal vezetnek, hogy lehetséges az, hogy az adósok listáján több évtizede elhunyt személyek is szerepelnek?

Valamikor nem sanyargatták a mezőgazdaságból élőket úgy, mint mostanában. Én innen a madarasi tanyavilágból származom, és emlékszem rá, hogy annak idején a szüleim behoztak a faluba egy nagy kosár tojást, az udvaron megfogtak mellé egy pár baromfit, eladták és az árából kifizették az évi adót, most meg több hold föld terméséből sem futja rá. Pontos kimutatásunk július óta nincs az adósságról, de úgy számítjuk, hogy talán már a 14 ezer eurót is eléri. Nem tudjuk, mi lesz ennek a vége, hogy döntenek, mit akarnak, elengedik-e legalább a kamatot, de az biztos, hogy ha valamin nem változtatnak, ekkora adósságot képtelenség kifizetni, hiába erőlködik az ember. Ezért dolgoztunk ennyi éven keresztül, hogy most öregségünkre megnyomorítanak bennünket egy ekkora adóssággal? Sokszor éjjel nem jön álom a szememre, és azon gondolkodom, hogy amikor mi már nem leszünk, a lányoméknak gyűlik meg a baja az adóhivatallal, mert ha a termőföldet megörökölik, megkapják vele a rátáblázott kéretlen adósságot is. Mit tehetnénk? Egy életén át mást sem csináltunk, csak dolgoztunk, és most arra kényszerítenek bennünket, hogy adjuk el a földet és aztán üljünk ki az utcasarokra koldulni?

Most, öreg napjainkra tartsuk a markunkat a szociális segélyért?

Szabó Angéla

Elmúlt a holtszezon?

„Száz év: és puszta hír leszen

akárcsak ez, mit ír kezem

s akár te is, ki sír ezen.”


                        Faludy György



Örömmel fogadott a nap sugara, a fény és a melegség. A jó embernek lágy és kellemes a kézszorítása. Bátorító és nem agresszíven szorító, hatalmat és erőt fizikailag sugalló, mint azoké, akik ismét diktálnak nékünk valami ok végett, ők azt szajkózzák a választásokon nyertek valamit, de mit? Az emberek építik és rombolják az ő társadalmukat az idő az erő és a többi relatív.

Mennyire balgák lennénk, hogy a magyarázat minden kérdésre, hogy itt mindenki okosabb a másiknál...az okoskodók elüldözik az okosakat...nem erről van szó, hanem önzésről és továbbra sem látjuk a fától az erdőt, bár alig van már fa az erdőben.

A fő kérdés miért van ennyire „talp” alatt a magyar? Keleti népcsoport vagyunk, igen ez tény. Tudni kell, hogy a keleti népek, azért a tudást hozzák magukkal, ez lenne a bűnünk? Talán. Sok mindent adtunk a világnak, ezek szerint nem eleget a hatalmasságoknak, de ez egy másik történet.

Emberáldozatokat is adtuk a békéért nevezetű folyamatoknak, ahol a tőke nem veszett el csak átalakult...

Szabó Angéla betoppant hozzám és átadta könyvét, amely súlyos történeteket hordoz magában. Több mint hatvan történetet, amelyek egyenként regényként leírhatóak lennének, ha érdekelne is valakit a délvidéki magyarság sanyarú helyzete a kő-gazdag politikusaink pénzszerzési pályázatain kívül...

Tudtam, hogy a súly amit átad emberileg nem cipelhető és nehezen értelmezhető. Rólunk szól, harcunkról, elárulásunkról és halálunkról. Meddig leszünk még alku tárgya? Meddig csináltok belőlünk bohócot? Igen, addig ameddig pénznemű eszközt lehet belőlünk szerezni, addig!

A legszörnyűbb, ha az elesetteket az ember személyesen ismeri. Látja az arcát ismeri mimikáját, tudja, hogy adott körülmények között hogyan reagált volna és hallja a hangját...

Nem kertelek tovább Szabó Angéla „Holt szezon” c. könyvéről lenne szó, amely a média által érintőlegesen említve, mert az igazi kínokról szól, a délvidéki magyar emberek szenvedéséről és pusztulásáról. Semmi gond, legyintenek a békesség kedvéért és némi euróért hajbókolók, nem kell ezt nagydobra verni, előre kell nézni...fő a kereskedelmi jó viszony az a pár áldozat..., a háborúnak vannak áldozatai ugyebár?! A dakota indiánok is ezt átélték és nem élték túl a bennszülött amerikaiak...mi sem fogjuk, no de azért járna egy rezervátum, ahol legalább néha lovagolni tudnánk, és azt hinnénk, hogy szabadok vagyunk, nem kulturálisan – perszonálisan, hanem csak úgy betyárosan...

A gyilkosoknak meg kell bocsájtani, így van ez amióta írott történelem vagyon (az Isten fia vagy, vagy a vigasztalás fia -Barnabás?), a többi meg egyszerű áldozat, ezért van agyonhallgatva, az a pár ember, aki a nemzetközi bíróságnak nevezett intézmény alatt vezekel, vezekel egyáltalán? Az érdek és a cél tisztelt hölgyeim és uraim! Ennyi! Földi bíró nem tud igazságosan ítélkezni, mert nem ismeri az Igazságot, Jézus Krisztust! -Ha ismerné, egyáltalán nem ítélkezne, mert tudná, hogy ember felett igazságos ítéletet nem tud hozni, mert nem tudja róla, hogy mit örökölt, mit hozott magával a Földre, milyen hatások érték, és azt sem tudja, hogy az Istentől kapott kegyelmekkel hogyan sáfárkodik. Semmit nem tud, aminek alapján nyugodt lelkiismerettel dönthetne. Ki fogja e katonaáldozatokat kárpótolni? Senki, mert életüket vissza nem kaphatják, a család meg néma gyászban burkolódzva éli szeretett tagjának emlékével, ha még él a fájdalom el nem vitte. Felejteni nem szabad, talán meg kell bocsájtani, ha nem akarunk mi is szörnyetegekké válni (Lukács evangéliumában gondolkodtam egy picinykét)! Igen, csak a bűnösnek jár megbocsájtás, mert a az igazságszolgáltatás nevezetű színházi fércműben megbánást tanúsított, hogy lehet, ezt civilizált emberként megbánni? Sehogy! Jó volt a szónoklat a kutyák ugatnak a szekér halad, elhaladt. Bevégeztetett, Istenem bocsájtsd meg, mert nem tudták mit tesznek, avagy miért hagytál egyedül engem? Az evangélisták sem egyeztek meg ebben és önnön magukkal vannak évszázadok óta ellentmondásban, de még, ha betéved egy félévszádon túl Laci-betyárként viselkedő és pillanatnyi pénzszerzés céljából megtért, ott indul a kavarodás úgy Isten-igazán! Rád teszem a kezem és meggyógyultál, kelj fel Lázár és ugrik a halott?! Igen a kocsmában, ha a holt részeg Lázárt itallal kínálják, majd amikor nem fizet kiugrasztják...

A jelenlegi politikumunk az érdekei végett bölcsen hallgat, a katalánok megmondták anno az egyik nagy magyar vezérnek, hogy ön nemhogy az autonómiáért nem harcol, hanem nem is érdekli népe sorsa, bohózat az egész...milyen nemzeti tanács, ha nincs alkotmánybíróság!?

Ma már tudom, hogy a „k”-immunistáknak minden meg van bocsájtva, mert ők az internacionálét szolgálták, amely a globalizáció kistestvére volt. Ma ők azok a demokraták akiket tömlöcbe juttatnak, megkínoztatnak és megöletnek bárkit koholt vádak alapján, de ők a mai napig, ezt megtehetik, mert ők az Ő-őőőőők és az okoskodók!

Nap, mint nap csendben kimenni a sírhoz és letörölni róla a port, hogy még attól is könnyebb legyen a meggyilkolt gyermek nyugvása, nagy teher, nagy lelki teher és itt éljük meg az embert, ezért emelkedtünk talpra és nem négykézláb mászkálunk ide-oda. Ecce homo...íme, az ember...egy halom kő és az alatt maradványai, ez volna a célja létünknek?

Cikáznak gondolataim, valahol túléltem én is a szerencsésekkel egyetemben, ezt az időszakot és bevillannak képek, emberek, események, ami ma ugyan az, csak nincs háború, még nincs, de tudjuk írtam már róla a béke definíciója: a két háború közötti nyugalom a színlelésének áldott állapota...politikai színlelések, szemfényvesztések „áldott” gyümölcsöző állapota!

Lassan megy az olvasás, mert minden történet több óra hosszas vajúdással jár, minden történet mélyen húsba-maró. Az emberek tragédiája ott a szülőföldjükön ahol idegenként kell élniük és nap mint nap bizonyítani szolgalelkiségüket, lojalitásukat az ál-patriótáknak, -megterhelő feladat. Igen az volt, mert míg a népet uszítani kellett „Karlobag-Virovitica-Karlovac-Ogulin-Knin” - Nagy Szerbia újabb lázálmáról az nagyon ment, amikor jött a behívó, hogy akkor tettrekészen védjék a hazát, akkor az asszonykák szoknyája mögé bújva kórházakban és egyéb helyeken gyógyították nyavalyáikat. Mit tett a szolgalelkű magyarom ezidőtájt? Gépfegyverrel a kezében karácsonykor ugyebár nem kóringyálni ment keresztény magyar testvéréhez az Úrban, hanem katonai behívókat osztott! Ismerek jó pár ilyen Barabást, akik immáron patyolat tiszták, politikailag is és megtért báránykák! Ma már nem büszke jugoszlávok, hanem lásd Úram, -magyarok!

Kik kellettek a véres karmú kétfejű sasnak? A peremre szorítottak, elesettek és a fiatalok, akikért nem szól harang, és akikért majdan kellene, hogy szóljon harang! A kisebbségek, golyófogók és a kitelepítési folyamat részesei. E folyamat nem zárult le, immáron a „békében” békés folyamatok között zajlik, békésen kullogunk el egy szendviccsel a zsebünkben, még a megígért fűtött autóbuszt sem biztosítják a határig...

A bűnösöknek megbocsájtottak az áldozatok elporladnak és a történelem szép tisztára-mossa e történetet is, egy emberöltő által elfogynak a könnyek és elfogynak a hozzátartozók, talán az írás megmarad és lesz majd egyszer valaki, aki a balkáni háborúk délvidéki magyar emberáldozatait is emberszámba veszi, mert politikusaink, azt szajkózzák, hogy jó sorsunk van itt, igen így van, kutya jó sorsunk van...A békesség kedvéért és az ő zsebeik védelme végett ne piszkáljuk e kényes témát, kinek is kényes e téma?

Igen az igazság ismét odaát maradt a mennyek országában, de egy töredék megjelent Szabó Angéla könyvében, mert ő mert a témához nyúlni és közreadni fájdalmainkat, dicséretes és veszélyes feladatot vállalt és teljesítetett! Amíg a világ a terrorizmustól hangos, addig a mi áldozataink csendben, elhallgatva nyugszanak a temetőinkben. Ők nem a terror áldozatai voltak, mint a párizsi szatirikusok?

Nyugodjanak békében katonaáldozataink!

Az írónő jóvoltából letölthető a Holtszezon elektronikus könyv formában:

Szabó Angéla Holtszezon - Katonaáldozataink from Zoltan Margit

Margit Zoltán

Megjelent a Holtszezon!

Írta és szerkesztette Szabó Angéla

Több mint hatvan olyan vajdasági magyar katonaáldozatunk meztelen történetéről íródott ez a könyv, akinek a hozzátartozói hajlandóak voltak az 1990-es évek délszláv háborúinak szörnyűségeiről beszélni
A kiadvány a magyarországi Nemzeti Kulturális Alap és KövérLászló házelnök támogatásával jelent meg.

A könyv magánkiadás. Készült a Dániel Print nyomdában, Újvidéken, 2014-ben

Vandalizmus óbecsei módra

Törtek-zúztak a szerbül beszélő támadók

Baglyas Róbert:

- Leginkább a fejemet, az arcomat érték a rúgások.

Az utóbbi időben mind gyakrabban találkozunk olyan incidensekkel, amelyekről a nagy nyilvánosság előtt nem szívesen számolnak be a sértettek. Megveretésükről, kirablásukról legfeljebb csak a nevük elhallgatása, a kilétük felfedése nélkül hajlandóak beszélni. Ezek a sérelmet szenvedett emberek – kivétel nélkül – magyar nemzetiségűek. A másik közös ismertetőjegyük pedig az, hogy szüntelenül félelemben, rettegésben élnek. Ők azok, akik mélyen hallgatnak, és akiknek a személyes vagy éppen a családi tragédiájáról nem ír, nem számol be az itteni kisebbségi sajtó. Ők azok a fiatalok, akiket korábban szerb nemzetiségűek bántalmaztak például Óbecsén meg a bánáti Padén, vagy nemrégiben a Szabadkához tartozó Kelebián, és ők azok a középkorú meg idős emberek, akiket a soha kézre nem kerülő tolvajok elképesztő módon kiraboltak pár héttel ezelőtt Óbecsén, Oromon, Oromhegyesen, Zentagunarason, Csantavéren, vagy éppen bárhol, bármelyik településünkön. Merthogy a felsorolást még elég hosszan lehetne folytatni.

A hajánál fogva húzták az úttesten

Óbecsén az egykoron szebb napokat is megélt Vándorcsárda mögötti utcában élő Baglyasékat érte brutális támadás. A család három férfi tagja közül kettőt súlyosan bántalmaztak. A még középiskolás Róbert és a 49 éves nagybátyja, Rudolf orvoshoz került. Minthogy a mentőket hiába hívták, a szomszédjuk szállította be őket kocsijával az egészségházba. Ott látlelet készült, majd pedig Rudolfot az újvidéki kórházba utalták.

Róbert így foglalta össze a történteket:

– Este nyolc óra tájban kinn álltam a kapuban. Láttam, hogy három fiatal, huszonéves férfi közeledett az utcán. Ismeretlenek, korábban soha nem láttam őket. Megálltak a szomszédos ház előtt, a túloldalon, be akartak menni, de a kaput zárva találták. Ekkor szerbül odaszóltak nekem, hogy tudom-e, hol vannak a szomszédasszonyék. Azt válaszoltam, hogy nem tudom. De ekkor már az egyikük oda is lépett hozzám, és ököllel az arcomba vágott. Majd elkapták a copfba kötött hajamat, lerántottak a földre, és a hajamnál fogva húztak végig az úttesten. Közben mindhárman rugdalni kezdtek. Leginkább a fejemet, az arcomat érték a rúgások. A zajra kijött a házból a nagybátyám és megkérdezte tőlük, hogy mi a baj, mit akarnak. Erre őt is ütni-verni kezdték. Elővették a táskájukba rejtett baltát meg a késeket, és azzal vettek célba bennünket. Ekkor mi már jobbnak láttuk, ha bemenekülünk a házba. Így is tettünk, a támadóink pedig elmentek.

Összeverték, eltörték a karját

Baglyas Bálint, a 77 éves nagyapa eközben mindvégig a szobában tartózkodott. Kimenni nem mert, de az ablakból követte a történéseket. Hívta a rendőrséget és hívta a mentőket. Mintegy negyedóra elteltével a támadók – ugyanúgy hárman – visszatértek. Berúgták, betörték a vasból készült nagykaput, és újból rátámadtak a házból a zajra kiszaladó két magyar férfira.

– Ilyet én még nem láttam. Baltával, késsel rontottak nekünk, ütöttek-vertek bennünket, ahol csak értek. Az egyik pillanatban alig pár centivel a fejem mellett repült el a kés. Aztán pedig egy jó erős léccel úgy ütöttek a bal karomra, hogy egyből eltört a csont – mondja Rudolf. – Nagyon fájt. A télen éppen azt a karomat kétszer is műtötték Újvidéken csontvelőgyulladás miatt. Most ideiglenesen begipszelték, de már kiderült, hogy rosszul forr össze a csont, ezért újra meg kell műteni. Majd 13-án kell jelentkeznem a kórházban. A támadók kétszer is elmentek, majd újra visszajöttek. Amikor harmadszor tértek vissza, akkor betörték az utca felőli ablakot, és az egyikük beugrott a szobába. Mindent felforgatott, szétdobált. Tört-zúzott. Összeverte a gyereknek a számítógépét is. Különösebb értéket nem talált, csak két régebbi karórát, azokat magához vette.  Az édesapám bent volt, de őt nem bántotta. Később vettük csak észre, hogy az udvarból eltűnt az egyik bicikli is. Az ügyben feljelentést tettünk, azóta viszont nem kaptunk semmilyen értesítést. A helyszínre kiérkező rendőrök mindössze annyit mondtak, hogy az általunk megadott személyleírás ráillik annak a csoportnak a tagjaira, akik már több hasonló bűnesetet elkövettek.

A nagy hangoskodásra a kíváncsiskodó szomszédok is megjelentek az utcán, közülük azonban senki sem sietett a megtámadottak segítségére. A kapuban állva, meg az ablakokban, a függöny mögül végignézték a két férfi bántalmazását. Akár holtra is verhették volna őket.

Szabó Angéla

Templomkerti „nyomor-összkomfort” - zentai anziksz

A zentai Jézus Szíve Templom kertjében tizenhárom szükséglakást lehet feltérképezni. Általában egy sem áll sokáig üresen. Valamennyit igen népes család bitorolja. Az egyetlen éppen használaton kívülit is nemrég erőnek erejével el akarta foglalni egy Boszniából érkezett cigány család. Egy reggelre virradóra feltörték és azonnal meg is kezdték a beköltözést, amikor a lakók közül valaki kihívta a rendőrséget. Így most egy időre sikerült meghiúsítani az illegális lakásfoglalást.

Az utca felőli bejáratnál található legelső lépcső Püspök Veronáék otthonába vezet. A kétszobás „nyomor-összkomfortot” lakásnak, emberi hajléknak minősítem ugyan, de ehhez minden jóindulatomra, minden genetikailag adott szociális érzékenységemre és minden emberbaráti együttérzésemre szükség van. Csak így lehetséges ezt a déli verőfényben is hajnali szürkületet, vagy inkább talán esti félhomályt idéző nyomortanyát valamiféle „ideiglenes menhelynek” vagy „átmeneti szállásnak” neveznem.

Nem így a négytagú Püspök család. Ők kénytelenek ezt az alig húsz négyzetmétert a biztonságot, oltalmat adó otthonuknak tekinteni. Nem is kizárólag azért, mert erre kényszerültek, mert nekik jobb nem jutott, mert a számukra nincs más választás, hanem már csupán megszokásból is, hiszen kereken harminc esztendeje laknak az egykoron szebb napokat is megélt épületben. Amely pedig egykoron iskolaként szolgált. 

A 73 éves asszony még tisztán emlékszik rá: harmadik osztályos korában ő is idejárt.

Azóta azonban sok víz lefolyt a Tiszán, meg Vera néni homlokán is. Azóta elveszítette a munkahelyét – dolgozott a szövetkezetben, meg takarítónőként az egészségházban és a kórházban. Azóta eltemette az urát – akinek háromféle rákbetegsége volt, s akit két éven át ápolt/etetett/pelenkázott. Azóta az ő egészsége is megromlott – két lábtörése következtében majdnem nyomorékká vált. Azóta minden más lett. Elszegényedtek, lerongyolódtak. A lakást is, meg magukat is elhanyagolták. Örülnek, ha jut élelemre. Meg gyógyszerre. 

Keserűen mondja:

– Nem gondoltam, hogy öregségemre majd koldusbotra jutok. Nagyon szégyellem, hogy ilyen helyen kell laknunk. Jómagam is belátom: rosszabb ez, mint egy istálló. Amióta én megbetegedtem, minden tönkrement. Nem jutott falfestésre, nem jutott bútorra, nem jutott öltözködésre. Régebben még volt egy szekrényünk, de az évek során átnedvesedett és megpenészedett. Végül feltüzeltük. Most már nincs semmink, csak amit itt lát. A belső szobában két ágy, itt meg egy picike rozoga asztal, egy szutykos fotel meg ez a szék, amin ülök. Víz nincsen az épületben. Az udvarról hordjuk üvegekben. Vécé is csak kint van… Szerencsénk, hogy a megboldogult férjem után kapok egy kis nyugdíjat. Abból a gyalázatos nyolcezer dinárból élünk mind a négyen. Az ötvenegy éves lányom munkanélküli, a 43 éves férje pedig súlyos beteg. Meg velünk van a gyerek is. A lányom fia. Szociális segélyt nem adnak. Nincs is, aki meghallgassa a panaszomat.

Miközben beszélgetünk, egy műanyag dobozban meghozzák a népkonyháról az ebédet. A fiatalasszony elköszön, Vera néni pedig leveszi az edény fedelét és kíváncsian belenéz. Káposzta. Hús nélkül. De az éhes gyomor nem válogat.

Felállok a fotel karfájáról, és belépek a másik szobába, a koromsötétbe. Az ablaktalan helyiségbe. Bent ül az ágyon „a gyerek”, aki mindvégig csendben volt, észrevétlen. Azt mondja, ő már bevégezte a tanulást egy életre. Elkezdte ugyan a középiskolát, de a második osztályból kimaradt. Örökké csak betegeskedett. Orvostól orvosig cipelték.

- Ne gondolja, hogy a sok édességtől híztam meg! – meséli. 

- Hormonzavart állapítottak meg az orvosok, azért vagyok ilyen fiatalon 140 kiló. Nem tudnak velem mit csinálni, semmilyen kezelés nem használ. Epekövem meg vesekövem is van. Már régen meg kellett volna műteni, de pénz nélkül még a kórházba sem vesznek be. Anyámat most azért nem találta itthon, mert elment, hogy az egyik ismerőstől pénzt kérjen. Bár nem hiszem, hogy kap. Én szinte sehova nem megyek. Ki sem mozdulok ebből a barlangból. Barátaim nincsenek. Ki is jönne el hozzám?! Ide? Ebbe a lepusztult lakásba?

Tudom, érzem, kellene valami biztatót mondani. De nem megy. Nincsenek jó szavak. Ezért csak a magam megnyugtatása miatt mormogom: visszajövök nemsokára.

Szabó Angéla