A 16 éves fiút ma délután temették el Csantavéren

Mi történhetett Romić Arnolddal?

A Fábrik családot sokan ismerik Csantavéren, annak ellenére, hogy nem laktak mindig a faluban. Éltek a szomszédos Višnjevacon is, nemrégiben meg az egyik tornyosi úti tanyára költöztek, a lányukhoz. A nincstelenség mellett oly sok baj érte őket idáig is, hogy még számba venni is hosszadalmas lenne, nemhogy átélni és elviselni. Kezdődött minden azzal, hogy a másfél éves kislányuk leforrázta az arcát és a nyakát teával, amely sérülések nyomát alighanem egy életen át hordoznia kell, majd folytatódott a jelenleg 42 éves édesanya, Marica, asztmájával és tetőzött most a szerencsétlenség az édesapa, László betegségével, akit épp ma kellett volna műtétre vinni a nagykikindai kórházba. Régóta vártak már erre az életmentő beavatkozásra és erre a mára kitűzött dátumra, ugyanis a rákbeteg ember veseműtétjét eddig egyetlen orvos sem akarta felvállalni. Most végre találtak egy idős doktort, aki igent mondott, és neki köszönhetően a család újra reménykedni kezdett. Az 1960-as születésű Fábrik Lászlónak az egyik veséje már régen felmondta a szolgálatot, a másikban viszont a közelmúltban rákos elváltozásokat találtak. A szemmel láthatólag is drasztikusan leépült, csontsovány férfi állapotának egészen bizonyosan nem tesz jót mindaz, amit ezekben a napokban át kell vészelnie. Régvárt műtétje előtt még egy férfias próbatételt ki kell állnia: a mai napon el kell temetnie a legkisebb gyerekét. Azt az alig l6 esztendős fiút (majd csak őszre lenne 16), aki pénteken este még épen, elevenen, vidáman ment el otthonról, és akit tegnap holtan, koporsóban hoztak haza.

Romić Arnold Fábrikék harmadik gyereke volt. Már csak egy fiuk és egy lányuk maradt. A srác a barátaival az oromhegyesi Atlantis Garden Clubba indult szórakozni. Nem volt ebben semmi különös, így tette ezt korábban is, máskor is. A fiatalokat – az újabb kori szokás szerint – autóbuszok szállítják erre a szórakozóhelyre ugyanúgy, mint más időben, máshová, másik településre. Az elmondottak, a hallottak alapján most sem történt semmi baj egészen a zárás időpontjáig. Az egyik jelenlevő, Arnold tornyosi barátja így írta le az akkori eseményeket:

– A péterréveiek elloptak néhány kabátot, amit felvittek a buszra. Már mi is beszálltunk és indultunk volna hazafelé, amikor Arnoldot leszállították. Amint lelépett, mindjárt ütlegelni kezdték és a parkolóban várakozó rendőrautóhoz vezették. Két rendőr bántalmazta, ketten pedig álltak mellettük és nézték. Két tornyosi barátomat, két péterrévei fiút és engem is levezettek a buszról, és mi is kaptunk néhány ütést. Ezt látták mindazok, akik a buszban tartózkodtak, később azonban az autóbuszt elindították, bennünket nem várt meg. Arnold kicsit távolabb volt tőlünk, de hallottuk a jajgatását. Sírt, könyörgött, hogy hagyják már abba a verést. A parkoló területe jól kivilágított, de akkor már kezdett világosodni is, így tisztán láttuk, hogy a barátunk arca sötét színű volt a kapott ütésektől. Aztán a helyszínre érkezett a mentőautó, és a szerbül folyó beszédből megértettük, hogy Arnold meghalt. Azt, hogy betették a mentőkocsiba, már nem láthattuk, mert akkor minket is elküldtek, megindítottak hazafelé. Gyalog indultunk neki az útnak.  Fél 7 felé értünk Tornyosra. Én egyenesen Arnoldékhoz vettem az irányt, hogy értesítsem a szüleit. Nem mertem nekik megmondani, hogy a fiuk valószínűleg meghalt, csak annyit közöltem, hogy valahová elvitte a mentő.

Marica, Arnold édesanyja azonnal hívta a Csantavéren élő rokonokat, hogy segítsenek. Először a zentai kórházba rohantak, mert azt gondolták, az tűnt logikusnak, hogy oda szállíthatták. Ott azonban hiába érdeklődtek egyik-másik osztályon, diszkóbalesetben megsérült fiúról sehol sem hallottak. Ezután a csantavéri rendőrállomásra mentek, akik felhívták a magyarkanizsai kollégáikat, és ott tudták meg, hogy a gyereket Újvidékre szállították.

Fábrik Péter, Arnold nagybátyja a következőket mondta:

– Az újvidéki kórházban is rohangáltunk egyik helyről a másikra, fogalmunk sem volt arról, hogy hol keressük. És akkor még azt sem tudtuk, hogy már nincs is az élők sorában, hiszen velünk ezt senki nem közölte. A szülőket, a családot a tragédiáról nem is értesítették. Ha mi nem indulunk el a felkutatására, akkor nem is szólnak? Végül az egyik segítőkész fehérköpenyes azt tanácsolta, hogy ha már más nem marad, akkor érdeklődjünk a patológián. Valójában ekkor szembesültünk azzal, hogy Arnold meghalt. Intézkedni azonban nem tudtunk, mert előzőleg a magyarkanizsai rendőrállomásról kellett volna egy papírt kérnünk, amivel a holttest azonosítását igazoljuk. (Egyébként a kórházban a gyerek nevét sem tudták, így NN-ként szerepelt a patológiai osztály nyilvántartásában.) De nekünk ilyen papírunk nem volt. Amikor telefonon felhívtam őket, azt felelték, hogy nekik nincs semmi közük az esethez, legfeljebb csak akkor intézkedhetnek, ha az újvidéki kórházból megérkezik a boncolás eredménye… Már szombat délután volt, mire nagyjából körvonalazódott előttünk, hogy mi is történhetett a fiúval. A holttestért tegnap (vasárnap) reggel 8 órára kellett mennünk Újvidékre, az itteni temetkezési vállalat dolgozói egyenesen a temetőbe, a halottasházba szállították. Időközben én még az oromhegyesi szórakozóhely tulajdonosát is felhívtam, tájékoztatást kérjek tőle a történtekről. Ő azt mondta, hogy éppen lábadozik, egy műtét után, így nincsen tudomása arról, hogy mi zajlott szombaton hajnalban a diszkóban. Elmeséltem neki, hogy két héttel ezelőtt az én fiamat ott verték meg a biztonsági őrök. Leütötték úgy, hogy elveszítette az eszméletét, aztán pedig, mint egy piszkos rongyot, egyszerűen kidobták. Egyébként is negyvenfős személyzettel dolgozik, nem tudhatja, hogy melyik embere milyen mértékben agresszív… Az ügynek még nyilván lesz folytatása. A dolgot mi sem, de gondolom, hogy a magyarkanizsaiak sem fogják ennyiben hagyni. Egy alig 16 éves fiú meghalt, ezt a tényt pedig nem lehet megmásítani. A családot szörnyen megviselték a történtek. Csak a tegnapi nap folyamán két ízben járt náluk az egészségház mentőkocsija, kétszer pedig az esti virrasztás idején is ki kellett hívni az orvost a temetőbe…

Arnold unokaöcsémet ma 13 órakor helyezzük örök nyugalomra a csantavéri Nagytemetőben.

Szabó Angéla   

Frissítés: 01.

Az oromhegyesi Atlantis Garden Disco vezetőségének közleménye 

a tragikus esettel kapcsolatban:

„Mint tudjátok, sajnálatos módon egy fiatal péntekről szombatra virradóra, jóval zárás után a klub előtt elhunyt. Mivel mindenféle vádaskodások elhangzottak a számlánkra, hivatalos reagálásunk a következő.

Néhány fiatalt kabátlopáson értünk aznap este. A rendőrség a tettesek adatait a klub előtt felvette és jegyzőkönyvet írt róla. Amikor a rendőr és a biztonságiak társaságában az egyik fiatal azt akarta megmutatni, hová dobták az ellopott kabátokat, hányni kezdett, azt visszanyelte, és az újvidéki boncolás is megállapította, hogy megfulladt a saját hányásában. A mentőt is a rendőrök értesítették. A klub biztonsági szolgálatával semmilyen konfliktusa nem volt, az eset jóval zárási idő után történt. A sajnálatos eset is legyen tanulság mindenkinek, vigyázzatok az alkoholfogyasztással, és ha már isztok, akkor mértékkel tegyétek!

Az Atlantis Garden Disco vezetősége”

Frissítés: 02.

„Inkább haljak meg, mint hogy a 

fiam temetését kelljen látnom!”

Tegnap eltemették Romić Arnoldot

Tegnap (június 2-án) délután eltemették azt az a nem egészen 16 esztendős csantavéri fiút, aki szombaton hajnalban tragikus és egyelőre még tisztázatlan körülmények között hunyt el az oromhegyesi Atlantis diszkó parkolójában. Romić Arnoldot a központi Nagytemetőben helyezték végső nyugvóhelyére, az apai nagyanyja és a 36 éves korában elhalálozott nagybátyja mellé. Utolsó útjára a család, a rokonság, a barátai, az osztálytársai és az ismerősök kísérték el.

A Csantavéren még szokásos halottvirrasztás órái is, a temetési szertartás is és az ilyenkor kötelező búcsúztatás is – a legtöbb gyászoló számára – igencsak emberpróbáló volt. Kiváltképpen a halott fia koporsójára ráboruló és hangos szóval a Miatyánkot imádkozó, súlyos rákbeteg édesapa siratója volt lélekbe markoló. „Inkább haljak meg, mint hogy a fiam temetését kelljen látnom!“ – ismételte többször is. Az 54 éves Fábrik László akárcsak vasárnap négy alkalommal, a temetés ideje alatt is orvosi ellátásra szorult. Amikor a gyermeke koporsóját a sírgödörbe eresztették, rosszul lett, eszméletét vesztette, a temetőben pedig riadt csend támadt, mikor a sírhely közelében a fűben lefektették. A szertartás végére a helyszínre kiérkező mentők beszállították a helybeli egészségházba.

A 6 kilométerre lévő Tornyos faluból kerékpáron és egy-egy virágcsokorral megérkeztek Arnoldnak azok a barátai is, akik szombaton hajnalban az oromhegyesi szórakozóhelyen látták/hallották, mint ütik-verik az éppen hazafelé induló autóuszról leszállított társukat. Elmondásuk szerint azért jöttek csak ketten, mert a harmadik társukat még a reggeli órákban bevitték a tornyosi rendőrállomásra, onnan pedig Magyarkanizsára. Arról a közel 18 éves fiatalról van szó, aki szinte naponta megfordult a Fábrik család otthonában és aki a kényes esettel kapcsolatban nyilatkozott a sajtónak, aki állításait felvállalta a nyilvánosság előtt is. Arnold rendőri bántalmazásáról szóló beszámolójával pedig megcáfolta azt az állítást, hogy a részeg fiúnak a saját hányadéka okozta a fulladás által bekövetkezett hirtelen halálát.

Tegnap, az este végén megkérdeztem a szokatlanul furcsa körülmények között elhunyt csantavéri fiú nagybátyját – aki a tragikus eset súlya alatt teljesen összeroppant család ügyeinek intézését felvállalta –, hogy miként foglalná össze a nap történéseit.

Fábrik Péter arról számolt be, hogy a délelőtt folyamán néhány rejtett számról érkező telefonhívást kapott, amelyekben halálosan megfenyegették.

– Délután pedig, miután hazaértünk a temetésről és éppen asztalhoz ültem, mert már két napja egy falatot sem ettem, kaptam az értesítést, hogy a tornyosi fiatalembert kiengedték a magyarkanizsai rendőrállomásról, de nem tud mivel hazajutni, menjek el érte. Az édesanyjával és egy kislánnyal a központi buszmegállóban várakoztak. Azt mesélte, hogy már a tornyosi rendőrállomáson is kapott verést, és ugyanez folytatódott később Magyarkanizsán is. Kérdezgették és pofozták. Elmondása szerint arra akarták rávenni, hogy többé ne beszéljen a szombaton hajnalban történtekről... Arnoldot illetően pedig a napokban már többet fogunk tudni, mert az újvidéki kórházban elkészülnek a boncolás eredményei. Bár – az eddig történtek után – meglehet, hogy azt is majd fenntartásokkal kell fogadnunk. Egészen pontosan arra gondolok, hogy állítólag már szombaton (amikor a szülei jóformán még azt sem tudták, hogy hol keressék, és hogy él-e a gyerekük vagy meghalt) „kiszivárgott“ a kórházból az az információ, hogy az unokaöcsém halálát fulladás okozta. Az ügyben érintett szórakozóhely illetékeseinek talán nem Újvidékre kellett volna telefonálgatniuk, hanem a szülőket kellett volna azonnal értesíteniük a bekövetkezett tragédiáról. Ehelyett teljesen magukra hagyták őket. Ha az eset felderítése a továbbiakban is ilyen félelemkeltésre alapozott módszerekkel történik, akkor alighanem minden eshetőségre fel kell készülnünk.

Szabó Angéla

A kecske vagy a káposzta?

Két egymásnak feszülő, hajmeresztő igazságpár között kell hamarosan döntenie a leskovaci bíróságnak. Kinek adjon igazat? Annak a családnak, aki teljes 66 éven át egy vasat sem fizetett az elhasznált villanyáramért, vagy pedig a feljelentést tevő áramszolgáltatónak, aki mindeddig elnézte nekik ezt a kis állampolgári slendriánságot, most viszont meg akarja velük fizettetni a 2004 óta felhalmozott több mint 1,7 millió dináros tartozást? Ugyanis a zugfogyasztók akkor kaptak először villanyszámlát.


A „magasfeszültségű” gubancos történet gyökerei a távoli múltba nyúlnak vissza. Hat és fél évtizeddel ezelőtt a Leskovac községhez tartozó (alig 700 lakosú) Donje Krajince nevű falucskában trafóállomást építettek Svetozar Stanisavljević udvarában, amely által 3 apró település 2 500 lakosa jutott villanyáramhoz. A „szerződő felek” között azonban semmiféle írásos megállapodás nem történt. Vagy ha készült is ilyen, eddig még nem került elő. Így pedig sem az időközben elhunyt családfő özvegye, sem pedig annak Jugoslav nevű fia nem tudja igazolni azt, hogy 66 évvel ezelőtt nem önszántukból mondtak le a magánterületük, az udvaruk egy részéről, nem önként ajánlották fel a telkük egy darabját, hanem hosszú győzködés, enyhe fenyegetőzés következtében. Ahogyan – írásos dokumentum hiányában – azt sem bizonyíthatják, hogy az akkori szóbeli megállapodás szerint ingyen használhatják az áramot, mert annak virtuális díját kompenzálja az az ugyancsak virtuális „lakbér” (telekhasználati illeték), amelyet a trafóállomás elhelyezéséért fizetne a leskovaci villanytelep.


A Stanisavljević családot hosszú évtizedeken át békén hagyták, így 66 évig jóformán azt sem tudták, hogy néz ki egy villanyszámla. Tíz évvel ezelőtt azonban vége szakadt ennek a nyerő szériának. Akkor postázták a nevükre a legelső fizetési felszólítást. Nekik azonban egyáltalán nem akaródzott fizetni. Így az adósságuk egyre csak gömbölyödött, és mostanra már meghaladta az 1,7 millió dinárt. A villanytelep nemrégiben drasztikus lépésre szánta el magát: a háromgyermekes család otthonát lekapcsolták a hálózatról, kinnlevőségük miatt pedig eljárást indítottak ellenük.

Ekkor a családfő – aki kijelentette, hogy eszük ágában sincs fizetni – vádaskodni és fenyegetőzni kezdett. Elpanaszolta, hogy egész életüket félelemben és rettegésben élték a trafóállomás tövében, különösen zivatar, villámlás idején tartottak katasztrófától. Szerinte az 1948 óta elszenvedett idegeskedésért, és mert ez idő alatt nem használhatták az udvaruk egy részét, igenis megilleti őket az a kedvezményes bánásmód, hogy legalább az áram díját ne kelljen fizetniük. (A család a sok év alatt bizonyára hozzászokott az áramhasználatból adódó privilégiumhoz, és nemigen takarékoskodott az energiával, mert havonta 10 ezer dináros villanyszámlát gyárt.)

Jugoslav Stanisavljević azt is kijelentette, hogy ha fizetésre akarják kényszeríteni, akkor ő elmetszi a trafó összes kábelét és használhatatlanná teszi az építményt. És ha még ekkor sem állnak le a család zaklatásával, akkor kérelmezni fogja a trafóállomás lebontását, eltávolítását az udvarukból. „Vigyék innen, ahova akarják, vagy ahova tudják, nekünk meg adják vissza az udvarunkat és a családunk békéjét!” – nyilatkozta mindenre elszántan. Sőt: a csavaros észjárású leskovaci még a szőrös szívű állam „lelkiismeretére”, humánus együttérzésére is apellált, amikor jámbormód megjegyezte, hogy ugyan mit jelent Szerbia számára az a havi 10 000 dinár, amit őrajta erőszakosan követelnek.


A vitás ügyben jogászokat is megszólaltattak, akik szerint a jelenlegi idevágó törvény úgy rendelkezik, hogy amennyiben valamely állami építmény értéke meghaladja annak a magánterületnek az értékét, amelyen azt létrehozták, úgy 20 év után a telek is, és a rajta lévő objektum is az állam tulajdonába kerül.
A huzavona alighanem eltart majd egy ideig. S hogy mint végződik a vita? Mi, példás és balga vajdasági magyar adófizetők, alighanem már sejtünk is egyféle választ. Bizonyára jól jár mindkettő: a kecske sem éhezik, a káposzta is megmarad…

Szabó Angéla

(A Blic online Rekord: Ne plaćaju struju 66 godina c. írása alapján)

Adományt vittek, segítőcsapatokat küldenek…

Varga Tibor, a Kelet-Európa Misszió nemzetközi ésfelekezetközi szeretetszolgálat szabadkai munkatársa, a Golgota Keresztény Gyülekezet lelkésze a napokban az árvíz fenyegetett Šabacon járt – adományt szállított a bajbajutottak részére.


– Mit tapasztaltál a helyszínen, az, amit a tévében látunk, mennyire felel meg a valóságnak?

– A gyakori útlezárások miatt mellékutakon, apró falvakon át jutottam el az úti célomig. Ahogy közeledtem Rumához, egyre gyakrabban láttam olyan vízzel elöntött földterületeket, amelyek egy összefüggő tavat képeztek, vízben úszó hagymaföldeket, elsárgult málnaültetvényeket és megroggyant házakat. Šabachoz érve pedig valóban olyan kép tárult elénk, amilyet a televíziós helyszíni tudósításokban mutatnak. Nem olyan a helyzet, mint a teljesen víz alá került Obrenovacon, nem úsznak a házak a vízben és nem közlekednek az utcákon csónakokkal, tehát nagyságrendekkel kisebb a pusztítás. Persze a tévé mindig a legszörnyűbb képsorokat rögzíti, mert azokkal lehet hatást elérni.


– Sokat hallhattunk arról, hogy Obrenovac helyett inkább Šabac védelmét emelték ki a politikusok...

– Nyilván az ottani vegyi üzem miatt is. Mi azért választottuk Šabacot, mert már korábbról volt az ottaniakkal kapcsolatunk. Engem a városi válságtörzs egyik tagja fogadott, és tőle tudom, hogy magából a Zorka műtrágyagyárból jelentkeztek szakemberek, akik irányították az árvízi védekezést. Mert ők tudják legjobban, hogy milyen következményekkel járt volna, ha a víz betör a gyár területére.


– Milyen helyeken jártál?

– Én úgy indultam útnak, hogy határozott elképzelésem volt arról, kiket fogok felkeresni: a város peremére szorultakat, a környező falvakban élőket, és célirányosan, nekik adom át az adományokat, nem pedig a gyűjtőközpontok raktárában. Ugyanis nem vagyok arról meggyőződve, hogy a segélyszállítmányok el is jutnak mindig a károsultakhoz. Azt már tapasztalatból tudom, hogy egy ilyen természeti katasztrófa esetén, amilyen zűrzavaros szokott lenni a mentés, általában ugyanolyan áttekinthetetlen és követhetetlen az adományok sorsa is. Amikor konvojszerűen érkeznek a humanitárius szállítmányok, azt bizony szakértelemmel kell kezelni. És olyankor mindig van lehetőség a visszaélésekre is. Több olyan apró településen jártam, ahová még el sem jutottak a mentést végzők. Felkerestem egy cigány-telepet is. Mindenütt, ahol megfordultam, igyekeztem felmérni a terepet, leültem és hosszan elbeszélgettem az emberekkel. Több helyen is arról számoltak be, hogy teljesen magukra hagyták őket. Mármint a kisembereket. Az is megesett, hogy ők maguk mentek segítséget kérni, a könyörgésük azonban a városi vezetőknél süket fülekre talált. Az egyik háznál elmondták, hogy kénytelenek voltak a saját pénzükön homokot hozatni, hogy a lakóépületet megvédhessék. Tehát ki kellett fizetniük a szállítmányt, és erről számlát is kaptak. Azt most őrzik, és amint rendeződik a helyzet, akkor be fogják mutatni. Sok helyütt az ár és a belvíz már visszahúzódott, viszont a házfalak viselik a nyomát. Egyes helyeken csak a bejáratig, a küszöbig jutott el, másutt pedig ablakmagasságig is felért. A település több pontján kellemetlen, erős mocsárszag érezhető. Úgy láttam, hogy most fertőtlenítőszerekre és munkaerőre van leginkább szükség. Ezért már szervezzük is azokat a csapatokat, amelyeket leküldünk majd, hogy a helyreállításban és az újjáépítésben segítsenek.


– Most milyen adományt vittél?

– Nagyobb mennyiségben ivóvizet, fertőtlenítőszereket és mosóport, meg konzervet, több zsák péksüteményt és ruhaneműt. Az árvíz sújtotta városok most igen nagy bajban van, de tudjuk, hogy nem jöhet ide az egész világ, hogy a segítségükre siessen. Közülük egyet mi felkerestünk, a magunkét megtettük... Úgy tervezem, hogy a hétvégén Kragujevacra is elmegyek, a mostani esőzések miatt ott is kritikus a helyzet és elkel a segítség.

Szabó Angéla

Egy humanitárius esemény volt a sok közül:

Az irgalmas szamaritánus

Okozhat-e politikai hullámverést az árvíz?

SOK MINDENT A FELSZÍNRE HOZOTT AZ IDEI ÁRVÍZ.

SOK-SOK SZERBIAI SZEMETET…

Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy valóban úgy történt-e minden, ahogyan elbeszélik, de annyi bizonyos, hogy mesének egyik sem rossz. Sőt.

A fővárosi sajtót meg az internetes közösségi oldalakat böngészve – az ilyenkor szokványos árvízhelyzeti tudósítások mellett – néhány továbbgondolásra érdemes furcsaságra is rábukkanhatunk. A bibliai vízözönhöz hasonlított, nemzeti katasztrófaként is emlegetett pusztítás legdrámaiabb színhelye Obrenovac volt, ahol az áradás kezdetén meglehetősen különös fogadtatásban részesítették a helyszínre érkező helikopteres kormányfőt.

Az úgynevezett „fogadóbizottság” tagja volt Nebojša Stefanović belügyminiszter, Milorad Veljović, a szerbiai rendőrség feje és egyik generálisa, Dragiša Simić, továbbá Milenko Božović, a csendőrség első embere és Siniša Mali, Belgrád polgármestere meg Veselin Milić, Belgrád rendőrparancsnoka. Vučić kormányelnök ezekkel a szavakkal fordult hozzájuk: „Jebaću vam majku zbog ovoga što se desilo!”* Hogy a „kedélyes, szívélyes, elvtársi/bajtársi” megszólítás milyen hatást váltott ki az igencsak magas rangú egybegyűltekből, hogy milyen képet vágtak az elnök árvízi belépőjéhez, arról szóló fejtegetéseket már nem lehetett olvasni…

Arról viszont igen, hogy a helyszínre kivezényelt elit rendőrségi alakulatok tagjai teljes harci felszerelésben, fülig felfegyverkezve jelentek meg, mintha éppen egy veszélyes bűnbanda rajtaütésére készültek volna. Talpig harckészültségben akartak víz fogságába került civil lakosságot menekíteni. Olyanok is akadnak, akik tudni vélik, hogy a fentebb említett, előkelő politikusi társaság egyes tagjai nem ölbe tett kézzel várták a vészesen közeledő árvizet, hanem hozzájuk méltó hölgyemények – ilyenkor illik a legválasztékosabb kifejezést használni az esetükben –, úgynevezett VIP nők társaságában múlatták az időt.

Az egyik terrorista egységek elleni speciális „brigád” parancsnoka ugyanis egy ilyen nő társaságában futott be, a másik különleges terroristaellenes egység vezetője pedig a kávéházi énekesnővel, és maga Belgrád rendőrparancsnoka is szintúgy VIP hölgyek társaságában várakozott az árvízre. Ami viszont valóban döbbenetes, az az, hogy ezek a különleges csapatok nem is a bajba került, ártatlan lakosság biztonságba helyezésével kezdték meg a mentési munkálatokat, hanem (versenyt úszva az árral) csónakjaikkal legelőször az ékszerüzleteket járták körbe, hogy azokból összeszedjék az aranyat, utána pedig a bankokba és a postaépületekbe hatoltak be, majd pedig a nagyobb bevásárlóközpontokba, hogy még idejekorán begyűjtsék az ott fellelhető pénzt. Mivel ezeket a zavar(os)ban halászásról szóló történéseket egyelőre még sűrű homály fedi, megkezdődhet a találgatás arra vonatkozóan, hogy rablás, fosztogatás zajlott-e vagy pedig tervszerű értékmentés. Merthogy a kettő nem ugyanaz.

Mivel a hazai elit mentők nem elsősorban a házaikba szorult obrenovaci kisemberek kimenekítésével voltak elfoglalva, helyettük a Moszkvából érkezett kilencvenfős, orosz speciális mentőbrigád végezte ezt a munkát. Ahogy hírlik, derekasan. Mégis – és ez ellentmond a logikának – ők voltak azok, akiket később elküldtek Obrenovacról, akiket átirányítottak a kiemelt fontosságúnak mondott Šabacra. Vajon miért? Hogy ne lássák, „mi zajlik a víz alatt” a vízben fuldokló Obrenovacon?

Többen szóvá tették azt is, hogy a kényszerhelyzetben kezdődött gyorsmentés kapkodva, meglehetősen fejetlenül történt. Például: a város központjából kimenekített embereket a település egy másik részébe szállították, amikor viszont ott is utolérte őket az árvíz, újból ki kellett őket szabadítani.

A savanyú politikusokkal ellentétben a népnek még van humora..., 

...enni kell víz ide, víz oda...

Jó tíz nappal az árvízi katasztrófa megtörténte után némelyek már olyan véleménynyilvánítást is meg merészelnek kockáztatni, hogy az Obrenovacot elnyelő árvízi pusztítást igenis meg lehetett volna akadályozni. Hogy ez mégsem így történt, annak kizárólag csak a mulasztás, a nemtörődömség az oka. Az iránymutató politikusok ugyanis időben értesültek arról, hogy az ország középső részére zúduló, özönvízszerű esőzés nyomán milyen áradás várható, mégsem cselekedtek, csak a legutolsó percben. Azt viszont egyelőre még csak találgatni lehet, hogy a levonuló árvíz utóhatása milyen mértékben fog begyűrűzni a szerbiai politikai életbe, okoz-e majd ott is látványos hullámverést, és mennyi szemetet lesz képes eltakarítani.

Szabó Angéla 

* Meg b----m az édesanyátokat az végett ami történt!

  

ZEPPELIN - Tango Down...

– A muzslyai Zeppelin Rádió 2004-től 2009 őszéig egész napos magyar (időnként rövidebb szlovák, román és szerb nyelvű műsorokat is sugárzott. A Nagybecskerek környéki magyarlakta településeken kívül a Zeppelin hangja elérte Magyarittabét, Magyarcsernyét, de jelentkeztek hallgatók Szécsényből, Módosról, Titelről is. Mintegy 15 ezer hallgatója volt.

A Köztársasági Műsorszóró Ügynökség [Republička Radiodifuzna Agencija (RRA) – B. A.] azonban megvonta tőle a sugárzási engedélyt. Sok hasonló sorsra jutott helyi rádióengedély nélkül is folytatta a műsorszórást, az egyetlen bánáti magyar rádió viszont elhallgatott. Az elmúlt öt év alatt számtalanszor szóba került a Zeppelin Rádió újraindításának a kérdése (különösképp a választási kampányok idején). Hétezren követelték aláírásukkal a visszaállítását. Szinte mindenki mindig a szükségességét hangoztatta, de ennek konkrét eredménye nem lett – írja Kecskés István az Élesztgetik a Zeppelint c. írásában.[1]

– A műsorszórási törvény hatályba lépésével a 34 vajdasági, magyar nyelven (is) sugárzó rádió közül (2008. augusztus 31-én) 11 megszűnt. Elhallgatott többek között a Topolyai Rádió, a muzslyai Zeppelin Rádió, a zentai Fox Rádió, a Bajmoki Rádió, a hajdujárási Rádió 90. A negyven éves Szabadkai Rádió magyar műsora regionális frekvencia nélkül maradt. Ezeknek a rádióknak az éterből való eltűnésével felbecsülhetetlen kár érte a vajdasági magyarságot, és csorbult a közösség (szerzett) joga az anyanyelven való tájékoztatásra. A megszűnt szerkesztőségekben dolgozók pedig munka nélkül maradtak – olvasható a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) által, a még 2011. november 22-i ülésén (!), „csaknem egy évtizedes előkészületek” és „hosszabb vita után”,[2] elfogadott, a Vajdasági Magyar Médiastratégia 2011–2016 című dokumentumban.[3]

A Zeppelin Rádió csapatának egy része: Bukovics Anita, 
Kelemen Imre,Pakai Tibor, Sziveri István és Nagy Mihály[4]

A médiastratégia munkaváltozatában található még a következő szöveg: „A szórványban vannak olyan problémák, amelyeknek az orvoslása nem tűr halasztást. Ilyen például a magyar nyelvű muzslyai Zeppelin Rádió újbóli megszólaltatása, amelynek a hiányát jelenleg nagyon megérzi Közép-Bánát magyarsága.
A Dél-Bánáti körzetben igény lenne egy olyan rádió beindítására, amelynek a magyar műsora lefedné az egész területet”. [5] (Ez a rész azonban valamilyen oknál fogva nem található meg a médiastratégia végleges szövegében.)

– Nagybecskerek városa, valamint a magyarcsernyei és a bégaszentgyörgyi községek is határozatot fogadtak el, amelyben támogatják a Zeppelin Rádió újraindítását. Reményeink szerint hamarosan ezt teszik majd Törökbecse és Szécsény községek képviselő testületei is – nyilatkozta Siveri István, aki 2004-ben életre keltette a Zeppelin Rádiót.[6]

Most már csak az a kérdés, miért nem szólat meg az utóbbi három évben, illetve mikor fogja hallatni hangját az MNT a megszűnt magyar nyelvű rádiók, beleértve a Zeppelin Rádiót is, valamint a Dél-Bánáti térség magyarjai anyanyelvű tájékoztatása érdekében? Miért nem teszi ezt a Vajdasági Magyar Szövetség nagybecskereki szervezete, amely koalícióra lépett a hatalmi Szerb Haladó Párttal (SNS)?[7] Miért hallgat erről Pásztor István, a VMSZ és a Tartományi Képviselőház elnöke, aki pártjának éppen Nagybecskereken (2014. május 24-én) megtartott XVI. közgyűlésén azt állította, hogy „a magyar embereket képviselik”?[8]

Újvidék, 2014. május 25.

Bozóki Antal

[1] Magyar Szó, 2014. május 24. 5. Lásd még Kecskés István: (Újra) megszólal a Zeppelin? Magyar Szó, 2010. július 17. 17. és Kecskés István Lesz-e (újra) rádiója Muzslyának? Magyar Szó, 2014. február 8. 19.
[2] Simon Erzsébet Zita: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…” Új Esély, 2011. december 15. 26.
[3] A dokumentum elérhetősége: http://www.mnt.org.rs/462-VAJDASAGI-MAGYAR-MEDIASTRATEGIA-2011-2016. Lásd a 12. oldalon.
[4] Kecskés István: Falusi (magyar) rádió a Bánságban! http://archiv.magyarszo.com/arhiva/2004/dec/31/main.php?l=hetvege.htm#cikk1
[5] Munkaverzió: http://www.mnt.org.rs/1-Aktualis/64-A-Vajdasagi-Magyar-Mediastrategia-2010-2016-munkavaltozata
[6] Lásd Kecskés idézett írását az 1-es alatt.
[7] Lásd a Politikai játszmák c. írásom: Civitas Europica Centralis (CEC): Kisebbségi Sajtófókusz, 2013. augusztus 10. vagy a http://bozokiantal.blogspot.com/2013/08/mas-naplo-13.html oldalon
[8] Kónya-Kovács Otília: Nagybecskerek: Megtartotta XVI. közgyűlését a VMSZ. http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/17211/Nagybecskerek-Megtartotta-XVI-kozgyuleset-a-VMSZ.html, 2014. május 24. [18:59]

Kényszeradomány, a zsoldos, a rab meg az óvodás...

Nehéz a kutya szájából a tojást kivenni! – e régi bölcsesség igazságtartalmát támasztja alá a szerbiai parlamenti képviselőknek az árvízkárosultak megsegítése körüli (tipikusan politikusi) huzakodása, vacillálása. A napokban az ország – nép által választott – képviselői alig tudtak zöld ágra vergődni azt illetően, hogy támogassák-e a saját zsebükből, s ha igen, mekkora összeggel a bajbajutottakat. Lemondjanak-e dünnyögve és fogcsikorgatva háromhavi politikusi fizetésük átalányösszegéről vagy sem? Szemtelenül sok-e a villámgyorsan és parára kiszámított 30 ezer dinár körüli összeg, vagy elég lesz a nyomorúságos helyzetben lévőknek annak a fele is? Hogy nem adtak, nem adományoztak gondolkodás nélkül és azon nyomban, szívből és lélekből, még úgy-ahogy érthető is lenne, az viszont, hogy még egy héttel az országra szakadt árvíz után is csak marakodni képesek a témán (mint kutyák a csonton), szégyenletes és fölháborító.
Ha lehetséges lenne, gondolom, legszívesebben egy huncut vasat sem adnának az évszázad árvizében fuldoklóknak. A megszabott összeg – így is – a szívüktől szakadt el. Akkor viszont nem egyéb, mint keserű, kierőszakolt kényszeradomány. Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk. Így ne!

Pástétom negyed veknivel…

A minap kiderült, a szerbiai börtönlakók is segíteni akarnak a vízkárosultakon. A niši büntetés-végrehajtási intézet ideiglenes kényszerlakói egynapi vacsorájukról mondtak le, hogy azt eljuttathassák a tragédiát elszenvedőkhöz, a Sremska Mitrovicán raboskodó foglyok pedig egy reggelijüket fogják nélkülözni. (Na, nem kell azonnal felszeletelt pizzasonkára, háromszögsajtra meg „apródobozos” mézre gondolni, mert az ilyesfajta villásreggeli tartós hiánycikknek számít a hazai börtönökben!) Egészen pontosan azt a már ki tudja, hány nyarat látott – vacsorául és früstükül – szolgáló konzervet (leginkább csak májpástétomot) meg a szokásos, szikkadtas mindennapi kenyerüket.

A cellalakóknak, úgy tippelem, nemigen volt alkalmuk – demokratikus módon – vitát nyitni arról, hogy mitévők legyenek. Adják-e a napi két májas közül az egyiket, vagy ne adják? Mivel a Sing Sing mindenütt a világon roppantmód demokratikus intézmény, nyilván a felső vezetés meghozta a nemes és bölcs döntést, amihez a raboknak már csak igazodniuk kellett. (Nem lehetett túl sok ellenvetés. Eszi, nem eszi, ezúttal nemhogy nem kap mást, hanem nem is kap semmit. Elvégre nem kosztolódni, lakmározni szándékozó vacsoravendégnek ment a börtönbe, nem azért „utalták be”, hogy ott hízókúrát tartson. Majd eszik – rendesen meg rendeset –, ha hazamegy. Pár év múlva…

A börtönkoszt árvízi hasznosításáról értesültünk, arról viszont nem hallhattunk mindeddig, hogy a fentebb emlegetett képviselők felajánlották volna nem is csupán egynapi, hanem legalább egy havi parlamenti ebédjüket. Magától értetődően: a teljes menüsort. Merthogy nekik ott, az országházban olyan dukál. Többfogásos, ízletes ebéd, ép ésszel fölfoghatatlanul olcsón. Az egy pástétom negyed veknivel-féle börtönmenü nekik aligha smakkolna. Főleg nem úgy, hogy azt kellene majszolniuk hétről hétre, éveken át.
Csak valószínűsíteni tudom, hogy az elítéltek nem bánkódnak túlságosan a tőlük megvont egyetlen doboz konzerv miatt, mert unják már rendesen, testükből-lelkükből. Valahogy mégis igazságtalannak érzem, hogy éppen a börtönlakóktól kell elvenni. Hogy éppen a rács mögött lévő „semmijesincsnek” kell kisegítenie a teljesen nincstelent. Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!

Gáláns óbecsei milliók

Óbecsén nincsen szegénység. A községi önkormányzat – a szerb nemzetiségű polgármester kezdeményezésére – kereken 25 millió dinárral támogatja az áradás során bajbajutottakat. Nem rejtik véka alá, meg is indokolják, miért ily bőkezűek az adakozásban. Számukra igen jól kezdődött ez az esztendő, legalábbis pénzügyi szempontból. Mert noha még nem is vagyunk az év derekán, ők már tekintélyes bevételre tettek szert a mezőgazdaság révén. A bérbe adott állami földterületek összesen 25 millió dinárt hoztak a községi kasszába. Mire ők úgy döntöttek, hogy nem fukarkodnak, nem zsugoriskodnak, a korai bevételnek a 10 százalékát az árvízi helyzet szanálására fordítják.

Műveli ezt az a nagyvonalú és gáláns Óbecse, amelynek adóhivatala végrehajtókkal és kényszerfoglalókkal fenyegeti a saját községe (leginkább) magyar ajkú polgárait, akiknek soha nem is létezett milliós adótartozásokat akar a nyakába varrni. Közöttük saját háztáji kiskerttel rendelkező idős asszonyoknak és alig egy-két holdas földtulajdonosoknak is.

És teszi ezt az az Óbecse, amely a 20 évvel ezelőtti délszláv háborúba besorozott, ott megbetegedett és röviddel azután el is hunyt 20 éves városlakója családjának soha egyetlen krajcárt sem utalt ki fájdalomdíj vagy gyorssegély címén. Ahogy egyetlen szál virágot sem helyeztek soha a fiú sírjára. Ez eddig még egyetlen óbecsei polgármesternek sem jutott eszébe.

El tudom képzelni, hogy (az „ürességtől” kongó városi kasszára hivatkozva) jó néhány kisembert elutasítanak egy-egy év folyamán, amikor az kilátástalan helyzetében segítségkéréssel fordul az önkormányzathoz. (És akkor még hányan lehetnek azok a valódi rászorulók, akik kérni is szégyellnek?! Helyette csendben tűrik a vége-hossza nincs lopást, betörést.) Most meg bőkeblűsködnek az osztásban. Az önkormányzat most megmutatta: adni, adakozni, adományozni is tudni kell…Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!

Kirándulás helyett ruhaadomány

Lemondták a magyarkanizsai óvodások állatkerti kirándulását. Mert a nagyokosok addig-addig okoskodtak, hogy kiokoskodták: okosabb dologra is költhetnék a gyerekek okos szülei a kirándulásra szánt 200 dinárt, mint amilyen a félnapos palicsi „zsiráfnézés”. Meg is határozták, hogy mire. Vegyenek rajta gyermekruhát az árvíz sújtotta testvérvárosuk, Svilajnac megsegítésére! Gondolom, nem egy-két családban történt meg, hogy eltörött a mécses, miután az óvodás gyerek hazavitte a szüleinek az üzenő noteszébe beírt tájékoztatást, és azok elmagyarázták neki, hogy mi is az az árvíz, mi a kiköltöztetés és milyen lehet az, amikor az ottani gyerekeknek már nemhogy óvodájuk, de még házuk sincsen, ahová behúzódhatnak.
A gyerkőcök biztosan megértették, hogy valahol, ott messze nagy lehet a baj, de az mégsem tűnhetett a számukra akkorának, mint az ő meghiúsult kiruccanásuk tragédiája. Nem az árvíz miatt szomorkodtak, hanem azért, mert most elmaradt az a kirándulás, amelyre már hetek óta vártak. Lassan vége a tanévnek és még időjárásból sem lehetne idillikusabbat festeni, nekik mégis otthon kell maradniuk.
Joggal érezheti-e úgy egy kisgyerek, hogy őt most emiatt bűntelenül is büntetik? Nem tett semmi rosszat, a szülei is lecsípték a heti kosztpénzből a kétszáz dinárt, megvolt a kiruccanáshoz a kellő lelkesedés…

Akkor mégis mi lehet a baj?

Nemes dolog a segítségnyújtás, vészhelyzet esetén meg különösen jókor érkezik, és az is dicséretes, hogy ezt az önzetlen gesztustételt már az óvodáskorúakkal is megismertetik, a dolog most mégis balul sült el. A gyerekek már megbeszélt és izgalmasnak ígérkező palicsi délelőttjét nem lett volna szabad elrontaniuk, és talán a megmaradt 200 dinár célirányos elköltését sem kellett volna kötelezővé tenniük a túlbuzgó, okos felnőtteknek. A családok – a maguk módján – nyilván egyébként is, ettől függetlenül is igyekeznek támogatni az árvízzel küzdőket. Emiatt kár volt ellopni az óvodások párórás örömét.

Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!

Szabó Angéla

  

A lot has changed in a decade

10 years ago, Facebook existed on a computer in a college dorm. There were no tweets, hashtags or iPhones. The only people occupying Wall Street wore suits and the Tea Party had a colonial Boston accent. And ONE was but a few.

It was started mainly because, truth be told, Nelson Mandela and Archbishop Desmond Tutu asked us to. And really... who says no to the two of them?

What was needed, they felt, was a demonstration of support for the world’s poorest... citizens around the globe standing in solidarity with one another and calling on leaders to do more of what helped and less of what hurt the most vulnerable people on the planet.

And so, ONE was born.

A few of us gathered near the Liberty Bell in Philadelphia to launch a campaign to lift millions out of poverty. We knew each person could make a difference, but we believed that if we worked together as ONE - we could change the world.

10 years later, I am blown away by what you've accomplished, by working together across continents and ideologies, and by holding tight to the belief that the fight against poverty isn’t about charity, but about justice and equality.

And you got busy. Watch this. Spread it. Share it. Pass it on.

Debt relief for dozens of countries in Africa that helped put an extra 54 million kids in school. Aid made more effective and accountable. Tough laws passed to help ensure the oil, gas and minerals under the ground in poor countries aren’t stolen from the people living above them. 7.5 million people in Africa are thriving on ARVs; malaria death rates have been cut in half in 13 countries across the continent. Political leaders from left, right and centre hit with calls, letters, town hall meetings and tweets and forced to take a stand on the fight against extreme poverty.

ONE’s tagline is one of the few things that has stayed the same: “We’re not asking for your money. We’re asking for your voice.” So today, ten years on, we want to thank you for using your voice - whether through a click, an email, a letter, a phone call, a conversation, a demonstration, a sit-in, a stand-up...

Your voices together - that has made all the difference.

Thank you.

Bono

Az árvízi menekült nem felelt meg a beutazási feltételeknek

…”Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában az árvízi pusztítás meghaladja a délszláv háború pusztításainak mértékét. – De az onnan menekülők, nem felelnek meg az Unió beutazási feltételeinek. – Nos, ez az érzéketlen eljárás meghalad minden emberi mértéket. De megfelel az Unió elvárásainak…”
- Szánalmasan magyarázkodik a magyar határrendőrség a szerb nyugdíjas halálának ügyében -

A Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság közleménye:

2014. május 20. 13:36

“A Röszke Autópálya Határátkelőhelyen vesztette életét egy 66 éves szerb állampolgár. A szerb férfi 2014. május 17-én egy osztrák honosságú autóbusz utasaként jelentkezett belépésre. Ellenőrzése során a határrendészeti kirendeltség munkatársai megállapították, hogy az utas nem felel meg a beutazási feltételeknek, ezért 19 óra 43 perckor feltartóztatták.

A határrendészek felvették a kapcsolatot a 66 éves férfi Bécsben élő fiával, akit tájékoztattak édesapja beutazásának akadályáról, majd a férfit – kilenc ügyintézésre váró utassal együtt – a határátkelőhely várótermébe kísérték, biztosítva a lehetőséget arra, hogy ott várja meg a Bécsből gépjárművel Röszkére útnak indult rokona érkezését.

A rendőrök több alkalommal beszéltek telefonon a feltartóztatott férfi fiával, aki elmondta, édesapja beteges. Erre figyelemmel a rendőrök több alkalommal rákérdeztek a feltartóztatott esetleges egészségügyi problémájára, aki rosszullétet nem jelzett, viszont elmondta, hogy fázik. A rendőrök egy takarót bocsátottak a rendelkezésére.

A váróteremben tartózkodók 2014. május 17-én 21 óra 15 perckor észlelték, hogy a férfi rosszul van. Az átkelőhelyen szolgálatot ellátó, elsősegélynyújtásra kiképzett rendőrök, azonnal megkezdték a férfi ellátását, 21 óra 17 perckor telefonon értesítették az Országos Mentőszolgálatot. A mentők kiérkezéséig folyamatosan kapcsolatban álltak a mentésirányítóval és annak utasításainak mindenben megfelelően nyújtottak segítséget a férfinek. A mentősök 21 óra 30 perckor érkeztek a határátkelőhelyre, addig az újraélesztést végző rendőrök mindent megtettek annak érdekében, hogy az utas életét megmentsék. A 66 éves férfi a szakszerű és gondos ellátás ellenére 22 órakor a váróteremben életét vesztette.

A Szegedi Rendőrkapitányság a halálesetet közigazgatási eljárás keretében vizsgálja.”

Ezzel szemben:

Az elhunyt idős, árvíz elől menekülő szerb nyugdíjas Mladjan Rajić, – Bécsből érkező fiának beszámolója szerint;

“Amikor megérkezett, apját teljesen meztelenül, a földön fekve találta egy hideg szobában, ahol mindössze három asztal volt, és csak egy vékony takarót terítettek rá.

A rendőrségi közlemény szerint Mladant a buszról való leszállítása után kilenc utassal együtt a váróteremben helyezték el, és itt is hunyt el. Vladan ezzel szemben azt mondta, hogy az apját egy külön szobában helyezték el, ahonnan azt sem látta, hogy a busz megvárja-e őt, vagy továbbmegy. Halála előtt – a fia beszámolója szerint – többször panaszkodott arra, hogy fázik, a rendőrségi közlemény szerint ők ezért egy pokrócot adtak a férfinak.”

A határon elhunyt szerb nyugdíjas Mladjan Rajić (balra) 

mindenét elvesztette az árvízben Fotó blic.rs

Nos, akárhogy is történt, egy biztos:

A közleményben felsorolt információk nem adnak magyarázatot arra az érzéketlen eljárásra, ahogyan bántak egy katasztrófa sújtotta ország mindenét elvesztő, idős, beteg és segítségre szoruló állampolgárával. Mert idézzük: “Nem felelt meg a beutazási feltételeknek”.

Vagyis nem volt pénze. Mivelhogy mindenét elveszítette.

És elkövette azt a végzetes hibát, hogy az árvízből élve megmenekülvén, a Bécsben élő fiához igyekezvén; – a röszkei határátkelőnél próbált meg bejutni Magyarországra, és így a schengeni övezetbe, – ám a szokásos, szigorú ellenőrzésen nem ment át.


Mivel nem volt nála se pénz, sem meghívólevél, sem szállásfoglalás, tehát semmivel sem tudta igazolni, hogy miért érkezett a schengeni övezetbe, ahogy azt sem, hogy miből kívánja fedezni az itt tartózkodásának költségeit, ezért szállították le a buszról.

Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában az árvízi pusztítás meghaladja a délszláv háború pusztításainak mértékét. – De az onnan menekülők, nem felelnek meg az Unió beutazási feltételeinek. – Nos, ez az érzéketlen eljárás meghalad minden emberi mértéket. De megfelel az Unió elvárásainak.

Szabad Riport

Korábban írtuk: Elhunyt az apokaliptikus áradás elől menekülőszerb bácsi, – mert bezárták a magyar határőrök – AmígSzerbiában mentik az időseket az árvíztől… addig a magyarhatáron bezárják őket, mert nincs pénzük.

Halál a határon: beszámol a szemtanú

Röszke - Szemtanú beszélt lapunknak arról, pontosan mi történt május 17-én a röszkei határon, ahol a 66 éves szerb férfi elhunyt. Információink szerint Mladan Rajic 2000 dinárral, mintegy 5200 forinttal indult Bécsbe. Útlevelében egy 35 ezer eurós utasbiztosítási kötvényt találtak.

– Amikor felhívtam Vladant, hogy elhunyt az édesapja, a Bécsben élő szerb férfi elkáromkodta magát – mondta Kőrösi István tegnap a röszkei határátkelőn. A szegedi férfi német–szerb tolmácsként dolgozik, munkája miatt sokszor megfordul az autópálya-átkelőn. Szemtanúja volt a határon elhunyt szerb nyugdíjas halálának. Azért fordult lapunkhoz, mert úgy érzi, a szerbiai Blic megalapozatlanul vádolja embertelenséggel a magyar hatóságokat.

Megírtuk, május 17-én indult útnak Szerbiából a Bécsben élő fiához a 66 éves Mladan Rajic, akinek beutazását a magyar határrendészek megtagadták. A férfi a röszkei átkelő elkülönítőjében elhunyt, fia, Vladan Rajic a szerbiai Blicnek azt nyilatkozta: édesapja a magyar vámosok nemtörődömsége miatt vesztette életét. 

Kőrösi István a tragikus eset helyszínén. 

Szerinte a magyar hatóságok mindent megtettek a 66 éves férfiért. 

Fotó: Segesvári Csaba

– A váróban dolgoztam. A szerb férfit több társával együtt a rendőrök szomszédos terembe kísérték. Ott várakoznak azok, akiket nem lehet beléptetni. Negyed 9-kor a 66 éves Mladan kijött a teremből, és azt mondta: itt a fia, ő továbbmegy – emlékezett vissza a május 17-i szombat estére a szemtanú.

Kőrösi István elmesélte, a visszatartottakra vigyázó rendőr cáfolta, hogy megérkezett a szerb férfi fia, visszaküldte a terembe. Az idős ember pokrócot kért, megkapta. A szemtanú szerint a rendőr megkérdezte, kér-e orvost. – Egy órával később a rendőr segítséget hívott, azt mondta: baj van. 

Megnéztem, mi történt: a 66 éves férfi a padon ült, a feje balra billent. A nyelve a fogai közé szorult, alig kapott levegőt. A rendőrök a földre fektették, a nyelvét is kihúzták – elevenítette fel az eseményeket Kőrösi István. Megjegyezte, a mentők telefonon instruálták a rendőröket.

Kőrösi István azt mondta, Vladan Rajic vasárnap hajnalban, 1 óra 40 perckor érkezett meg a magyar–szerb határra. – Miközben Vladan apját újraélesztették, csörgött a telefonja. Az egyik visszatartott vette fel, majd átadta nekem. Mondtam Vladannak, hogy baj van az édesapjával. 10 óra után pár perccel hívtam, hogy elhunyt az apja, erre Vladan káromkodott egyet, majd azt válaszolta: 150 kilométerre van a határtól. Ennek ellenére csak hajnali 1 óra 40 percre ért Röszkére – mondta a szemtanú. Kőrösi István arról is beszámolt, hogy amikor Vladan Rajic a határra ért, egyből perrel fenyegetett mindenkit.

Úgy tudjuk, a 66 éves szerb Mladan Rajic 2000 dinárral, mintegy 5200 forinttal indult Bécsbe. Útlevelében egy 35 ezer eurós, 10,6 millió forintos utasbiztosítási kötvényt találtak a rendőrök, amiről a vádaskodó Vladan Rajic a magyar hatóságoknak annyit mondott: tud róla. 

Megbízható forrásból úgy értesültünk, hogy hétvégente a határrendészek nagyon sok utastól tagadják meg a belépést. Informátorunk elmesélte, a magyar határon nemcsak hazai, hanem német és osztrák rendőrök is dolgoznak. Utóbbiak szinte kivétel nélkül kiszedik a belépő sorból azokat, akik nem tudják megmondani, hová, miből és miért utaznak.

Ezért utálják a magyar vámosokat:

A szerb Blic oldalán többen is a magyar vámosokat szidták, viselkedésüket kifogásolták. Informátorunk szerint évente több ezer szerbet büntetnek meg a vámosok, ugyanis déli szomszédaink nem hajladók betartani a vámszabályokat. Legtöbbször cigit, pálinkát rejtegetnek a táskákban, amiért büntetés jár.

delmagyar.hu

Lesz-e? Obrenovacról, megint másként

Lesz-e majd felelőse a minden idők legszörnyűbb szerbiai árvízi katasztrófájának? – alighanem ez lesz majd az egyik legizgalmasabb kérdés az árhullám levonulta után. Lesz-e bátorsága az ország legfelső vezetésének ahhoz, hogy a tükörbe nézzen, és el is higgye, el is fogadja azt, amit benne lát? Lesz-e majd elszántság arra, hogy (ahogy mindig is állítják) felelősségteljes politikusként kiálljanak az ország népe elé, és bevallják, milyen megbocsájthatatlanul sokat tévedtek a vészhelyzet megítélését illetően, és a mulasztásuk nyomán bekövetkezett katasztrófa miatt miféle felelősség terheli őket? Lesz-e majd magas körökben elhangzó, csak egyetlenegy mea culpa is, vagy minden pusztításért a kiszámíthatatlan természetet teszik felelőssé?
Nem tudjuk, hogy helyzetelemzésképpen milyen beszámolóval lépnek majd a nyilvánosság elé, egy azonban bizonyos: azt, hogy távol voltak a szörnyűségek helyszínétől, ezért nem ismerték a helyzetet, nem adhatják be nyugtató- és fájdalomcsillapítóként a károsultaknak. Márcsak azért sem, mert ha akarnak – és egy cseppet felpipiskednek! – a kormányépület ablakából naponta ráláthatnak a mostani árterületre. Maga a vízzel elmosott Obrenovac is (amelynek most jó esélye nyílt arra, hogy a pusztítás mértékét tekintve, Szerbia Vukovárja legyen) csak 30 kilométerre van a fővárostól. Az időjárás-előrejelzőket sem hibáztathatják, mondván, hogy hamis jóslataikkal megtévesztették őket, mert azok jó előre figyelmeztettek a várható óriási csapadékmennyiségre. Tehát: lett volna idő felkészülni. A politikusok azonban csak nehezen mozdultak. S amikor végre cselekedni kezdtek, azt is tervszerűtlenül és szervezetlenül tették. Ezért maradt el a hatékony árvízi védekezés, és ezért ülünk most nyakig a slamasztikában, kapálódzunk nyakig a vízben.

A napokban még arról olvashattunk az egyik blogbejegyzésben, hogy remélhetőleg nem fogják elhallgatni a szerbiai árvízhelyzetről szóló igazságot, hanem szép lassan napvilágra kerül, mi is történt valójában. Akkor még egy olyan nő írásából sejthettük csak meg a valódi helyzetet, aki a saját szemével látta Obrenovac víz alá merülését, és nem félt kimondani, hogy mindez politikusi mulasztások következménye.

Most pedig egy újabb, személyes „élménybeszámoló” jelent meg a témában, és mint egy jó olvasmány, jár kézről kézre. A szerzője önkéntes szervezőként maga kezdeményezte a 70 ezer lakosú „alvó város” felrázását. Ez az Aleksandar Sinđelić jelenleg pedig ott tart, hogy bűnvádi feljelentés tesz az obrenovaci polgármester ellen, mert az nem cselekedett idejében és ezzel a mulasztásával veszélybe sodorta a község lakosságának életét. Állítása szerint, mindaz a szörnyűség, amit ott látunk, leginkább a késedelemnek, a kései reagálásnak a következménye.

Elmondja, hogy az érkező áradásnak a biztos jeleit tapasztalhatták már napokkal azelőtt, hogy a városi válságtörzs először összeült. A település alacsonyabban fekvő részein már akkor megjelent a víz, az érintett lakosság pedig magánszervezésben próbálta felvenni a vele való küzdelmet. Helybeli tűzoltók, rendőrök és önkéntesek járták a várost és segédkeztek a munkában.

A polgármester által irányított válságstáb első megbeszélésén ő maga még arról szónokolt, hogy pánikra nincsen semmi ok, az árvizet felkészülten várják. (Pedig akkor Obrenovacnak mindössze 4 kiskapacitású szivattyúja volt, homokzsákja pedig egy sem.) Ha a víz miatt valakit ki kellene költöztetni, akkor a helybeli szállodában találnak a számára helyet. Majd pedig azzal dicsekedett, hogy 1 millió 200 ezer dinárt kapott a község élelmiszer-vásárlásra. Az ugyancsak jelenlevő, átázott ruházatú tűzoltók és rendőrök elmondták, hogy egyedül már nem győzik a terepi munkát, szükség lenne önkéntesek bevonására is. A polgármester még akkor sem akarta látni a helyzet súlyosságát, azt felelte, hogy nincs szükség önkéntesekre, és csak abban állapodtak meg, hogy reggel felhívják a rendkívüli helyzetekben illetékes belgrádi központot és kérnek homokzsákokat. Az összejövetel után pedig a társaságot meginvitálta a főposta mellett lévő sarki vendéglőbe vacsorára, hogy úgymond „ott ügyel(etesked)jenek”.

Másnap megérkezett a fővárosból egy homokzsákokat szállító tehergépkocsi, a polgármester pedig kirendelt a helyszínre egy csapat újságírót, hogy beszámoljanak róla: nagyban folyik az obrenovaci árvízi védekezés. Egyetlen kamionnyi homokkal akarták védelmezni a Barič és Umka közötti útszakaszt.

Mindeközben a vízállás folyamatosan növekedett, 10 centiméterrel is óránként, és elöntötte a Šljivica nevű települést. Már 30 centi magasan állt a víz, de a polgármester akkor sem rendelte el a lakosság mentését. Védekezett mindenki, ahogy tudott. Amikor azonban egy kritikus pillanatban megszűnt az áramszolgáltatás és a víz még a szomszédos Belo Polje egy részét is elárasztotta, Obrenovac irányába pedig egy méter magasan kezdett bezúdulni, akkor szólaltak meg először a riasztást jelző szirénák. Mivel a régi töltést nem erősítették meg, a víz akadálytalanul jutott be a városba. (A legnagyobb jóakarattal is: észbontó, hogy egy városra tulajdonképpen ráengedik a vizet…)

Azóta szervezetten folyik a mentés. Hogy a rendőrség által lezárt városban mi mindent rejthet maga alatt a víz, még elképzelni is szörnyű. De hamarosan ezt is meg fogjuk tudni.

A történtek miatti 3 napra hirdetett gyász, az máris van. Na de, felelős a szörnyűségekért??? Márpedig kell találni felelőst. Méghozzá fent, jó magasan. Siniša Mali belgrádi polgármester nevét az elmúlt napokban mind gyakrabban és egyre hangosabban emlegetik. Ő volt az, aki még 4 nappal ezelőtt is azt nyilatkozta – mint a rendkívüli helyzetekkel foglalkozó városi bizottság vezetője –, hogy az árvízveszély miatt nincs szükség kitelepítésre. A sokat emlegetett Obrenovac lakosságát május 16-án ő szólította fel arra, hogy maradjanak a lakásukban, ne hagyják el a házaikat. Holott akkor már menekülniük kellett volna. A felhívást Belgrád város hivatalos honlapján is közzé tették, azóta azonban ezt a tartalmat törölték.

Nyilván nem a főváros első számú embere az egyetlen, aki nem vétlen az árvízi történetben. Meg aztán neki is parancsolnak, ő sem cselekedhet a saját szakállára. Őt is utasították. Fentről.

Szabó Angéla  

  

(Vala)mit hoz a víz…

Obrenováci árvízi mentés

Mondják, túlontúl nagy baj nem lehet, ha képes vagy egészséges öniróniával tekinteni a magad (világméretűnek érzett) apró kis tragédiájára, mert az ép lélekről árulkodik. Így tett az egyik honfitársunk is, aki a Szerbia egyes részeit elnyeléssel fenyegető árvízhullám kapcsán cinikusan, ámde fájón találóan megjegyezte: a Belgrád a vízen elnevezésű megalomániás projektum helyett a fővárosiaknak inkább Noé bárkájának az újabb kori változatát kellene megépíteniük. Mert azzal most – amikor nem Belgrád van a vízen, hanem a víz van Belgrádban – többre mennének. (A már-már szégyellni valóan dúsgazdag arabvilágból ellesett, titokzatos és pazar vízi tüneményt alighanem megépíti most nekünk maga az Úristen – egyetlen fillér nélkül.)

A baj azonban most nem is nagy, hanem felfoghatatlanul hatalmas. Az egykori Jugoszlávia tagköztársaságai közül hármat is érint. Az említett térségben a vízzel borított terület nagysága, egy zágrábi professzor számításai szerint 22 900 négyzetkilométer. Horvátországban 600, Szerbiában pedig összesen 9 100 négyzetkilométeren pusztít az árvíz.

Az országunkat ért égi csapást (csúnyábbik nevén) kataklizmának is mondják, meg armageddonnak is nevezik, sőt olyan meghatározást is hallhattunk, hogy ismét Pannon-tengerré változott az árvízzel sújtott országrész.

A bűnös Szerbiát utolérte a sorsa! – mondják a töretlen hittel rendelkező hívők, s akad köztük olyan is, aki még hozzáteszi: talán az sem lehet véletlen, hogy a katasztrófa leginkább a fővárostól délre eső területeket sújtja. Megint mások – akik máris látni vélik a sötét jövőnket – olyképpen keseregnek, hogy a legvégén mindennek a vajdaságiak isszák meg a levét. Merthogy eddig is élelmezték, etették az országot, ezután is ezt fogják csinálni, csak majd erőteljesebben és egyre keserűbben. Eddig is szófogadóan fizették a déliek helyett az adót meg a villanyszámlát, ezután is rájuk kényszerítik. (Soha nem látott, mesés összegeket lehet majd begyűjteni lecsapolási illeték fejében!) Délre vándorol majd a legtöbb gyógyszer, vidékünkön pedig tovább foghíjasodnak az állami patikák pasztillás polcai. Alighanem jó hosszú időre indokolt lesz majd az árvíz miatt kárt szenvedett régiók kötelező jellegű támogatása, és meglehet, hogy megint divatba hozzák a megboldogult szocializmus évtizedeiben kiválóan prosperáló szolidaritás intézményét.  

Homokzsákok Sremska Mitrovicánál

Tüsténkednek, nyüzsögnek a politikusok is. A kormányelnök megállás nélkül közlekedik, (cirkál, cikázik) égen és földön. Katonai helikopterrel röpköd a levegőben és rendőrségi csónakkal siklik a vízen. Mindeközben gyakorlottan pózol, fotózkodik, hogy lássa a nép, ki a legény a gáton. Lám, a médiának még vészhelyzetben is komoly politikus-népszerűsítő hatása van!  

Apropó sajtó! A šabaci árvízhelyzet kapcsán felröppent a hír, hogy a veszélyes vegyiparáról ismert városban a politikusok erősen kozmetikázott képet adtak az árvízhelyzetről. Ez esetben azonban nem szépítettek, hanem torzítottak. A valóságosnál jóval drámaibb képet festettek. Maga a kormányfő hangoztatta, hogy Šabac nem kerülhet víz alá, mindenképpen meg kell menteni. Így a fővárostól alig 30 kilométerre fekvő, 70 ezer lakosú, elárasztott és kitelepítésre ítélt Obrenovac után Šabacot helyezték előtérbe, oda irányították a gátépítésre és a mentésre jelentkezőket. (A vajdasági Sremska Mitrovicát viszont eleinte magára hagyták. De ez egy másik történet lehetne.) Drámai hangú felhívása nyomán mintegy 10 ezer önkéntes érkezett a városba, hogy segítsen a helybelieknek a kritikus partszakaszok megerősítésében. Nyomukban pedig sorakoztak a segélyszállítmányok. Közöttük is a legfontosabb: az élelem.

A helybeliek azt állítják, hogy Šabac (egyelőre még) nem úszik a vízben. A víz nem hömpölyög a város utcáin, nem jutott el a házak ajtajáig. Legfeljebb csak a kritikus városrész épületeinek pincéjében jelent meg. A helyi önkormányzat teljes mértékben ura volt a helyzetnek, ezért nem is kért kivételezetteknek kijáró segítséget. Mire aztán a kormány újabb támadásba lendült a helyi vezetés ellen, a nyomásgyakorlást követően pedig a város polgármestere lemondásra kényszerült.

A kukacoskodók szégyenteljes politikusi médiafogásnak tartják csupán a šabaci vészharang kongatását, és állítják, az ottani helyzet össze sem hasonlítható az Obrenovac környékén tapasztalhatóval. Ezért kevesebb ember is el tudta volna végezni a munkát, a tétlenül ácsorgókat viszont irányíthatták volna olyan helyekre, ahonnan valódi vészhelyzetet jelentettek. Ebből a furcsa politikusi csúsztatásból arra lehet következtetni, hogy a kormány alighanem tart attól, ami majd ez után, vagyis az árhullám levonultával következik. Amikor majd nem csupán becslésekre meg találgatásokra támaszkodunk (hogy pl. 100 millió eurós kár keletkezett az ország legnagyobb szénmedencéjében, amely az obrenováci hőerőművet táplálja), hanem világosan megmutatkozik, mekkora pusztítást végzett és milyen pusztulást hagyott maga után a Balkánon átvonuló vízáradat. Amikor majd láthatóvá válnak a romhalmazok, felszínre kerülnek a holttestek és megjelennek a fertőző betegségek. (Egyes híreszelések szerint csak Obrenovac környékén 2000 holttestre lehet számítani.)

Addig pedig kellenek az első meddő órák után prímán megszervezett árvízi védekezési munkálatokról meg a tökéletesen levezényelt mentési akciókról szóló helyszíni beszámolók és az önfeláldozó, bátor politikusokat bemutató képsorok. 

Szabó Angéla

Kik az apai nagyapád utódai?

Elméncségek egy másodikos tankönyvéből

Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek…

Néha érdemes kritikus szemmel belepillantani a gyerekek tankönyveibe, mert azokban valódi gyöngyszemeket találhatunk. Az imént egy második osztályosoknak szóló Környezetünk című tankönyv került a kezembe, én pedig képtelen voltam ellenállni, egy szuszra végigolvastam. És most nyugodt lelkiismerettel állapítom meg, hogy a kereken 150 oldalas kiadvány a válogatott birkaságok szórakoztató tárháza. S mint ilyen, kimeríthetetlen.

Okosító, elmepallérozó és agykéreg-fényesítő nyomtatvány, amelynek gyakori lapozgatása következtében úgy eszesednek (szemlátomást) a nebulók, hogy közben gőzöl a kis buksijuk a tömény tudománytól. Szakasztott olyan, mint a dögös kínai divatholmi: sok-sok „világmárka” egyetlen silány termékben. E tankönyvbe éppígy sűrítették bele a történelem, a biológia, a fizika alapesszenciáját.

LAZAR ÉS A CSALÁDFA

Veszem is őket sorjában. A tankönyvszerzők szerint nyilván égbekiáltóan fontos tudnia egy második osztályos (magyar!) kisdiáknak (is), hogy hogyan éltek a szerbek elődei Lazar fejedelem idejében.
Imígyen:

„Lazar fejedelem szerb uralkodó volt, aki több mint 600 évvel ezelőtt élt. Udvarháza Kruševac városában volt.” Ha nem nagyon akarom hasogatni a szőrszálat, éppen csak szőrmentén, akkor is, ez a két mondat legalább két magvas kérdést vet fel. Ugyan miféle „csudoviste” (tudod is te!) lehet az udvarház, és hol van ez az idegenül hangzó város? Ha ezt megfejtettük, máris bővíthetjük tovább az ismereteinket: „Minden nemesi családnak volt jele – címere. Lazar fejedelemnek és vitézeinek is volt címere.” Kíváncsi lennék, hogy magyarázza el a tanító néni, ki a fejedelem meg ki a vitéz? És mi a jófranc a címer? Hát még a lovag?! Akit pedig le is kell festeni…

„Lazar fejedelem ismert lovagjai voltak Jugović Boško és Obilić Miloš.“ Majd megtudhatják azt is, hogy: „Hajdanában az emberek leginkább gyalog vagy lóháton utaztak. Rajzold le, hogyan látod egy lovag és kedvese utazását lóháton!“ (Hűha!)

A családfa jelentésével és ága-bogával is okvetlenül meg kell ismerkednie egy 8 évesnek. (Mikor, ha nem most? Amíg nem késő!) Értelemszerűen először az elődök és az utódok fogalmával, hogy aztán majd meg is tudja válaszolni a csalafinta/hatlövetű kérdést: „Kik az apai nagyapád utódai?” Továbbá: „Kik az ő elődei?” Nekem csak tippen lenne, de mindkettőre: A szüléd! Az!

Ha ez még mind nem elég egy evésre és nem feküdte meg a 8 éves Pöttöm Öcsi érzékeny kis gyomrát, akkor jöhet az újabb ismeretadag, tudásporció. Ugyanis fizikai alapismeretekkel is meg kell patkolni a szemét kerekítő, kíváncsi lurkót. Veretes kiképzést kaphat e tantárgyból szintúgy.

ÍGY LESZ A GYEREKBŐL EGY TÁL ÉSZ…

(De csak ha tudja, hogy hogy hívják a görögök a borostyánkövet. Natürlich!)

Az elektromosság címet viselő lecke lebilincselő. Íme: „Valamikor régen, az ókori görög birodalomban, egy lány gyapjút font. Észrevette, hogy a gyapjú szálai tapadnak a borostyánkőből készült orsóhoz. Dörzsölni kezdte az orsót, hogy eltávolítsa a szálakat, de azok még jobban tapadtak hozzá. A lány ezt elmesélte édesapjának, Thalésznek. Thalész bölcs ember volt és feljegyezte ezt a furcsának tűnő dolgot. A görögök a borostyánkövet elektronnak hívják, ezért kapta ez a jelenség az elektromosság nevet.
E témakörből a gyakorlat, azaz a kísérlet (amit pedig általában szeretnek a gyerekek) sem mindennapi. Ha fizetnének érte, sem tudnék ilyet kiötleni: „Mivel jobb dörzsölni a fésűt – gyapjúval vagy pamuttal?” És: „Mi történik a száraz hajjal, amikor az előzőleg gyapjúba dörzsölt léggömböt közelítjük hozzá?”
Aztán megtanulja azt is, hogy „Mi hat ki a mozgásra?” És sorolja: az erő, a test tömege és az ellenállás. (Nesze neked, másodikos!) Majd pedig megismerkedik az anyag tulajdonságaival is. Pl. hogyan vezetik a hőt és az áramot, vagyis hogy vannak a vezetők és a szigetelők. (Páff!)

MIKOR BOLDOG ZOLI?

A mezőgazdasági termelő fogalmat, foglalkozást is okítják a lurkóknak. És milyen cseles módon! „Amikor a gyümölcsös fehéredni és illatozni kezd a virágoktól, és amikor méhek zümmögik körül, Zoli boldognak érzi magát.” Hát, nem is tudom. Akkor még talán csak örül. Boldog majd akkor lesz, ha a jó termést jó áron eladta, és a jó gyümölcsből főzött jó pálinkából iszik egy jót, utána pedig szundizik is egy jót az almafa jó hűvösében. Na de, bontsuk ki teljesen Zoli boldogságának a titkát: „A gyümölcs értékesítése után új traktort fog vásárolni magának, a fiacskájának, Attilának pedig, egy kis csikót.” Persze. Feltéve, ha Kispesttől a pesti vasútig az összes termőföld az övéké. Egyébként aligha.

Nem minden esetben gyerekjáték kitalálni a tankönyvíró rejtett gondolatát, követni a kacskaringós gondolatmenetét, a csavaros észjárását. Például akkor sem, amikor ezt taglalja: „Az emberek a településekben megosztják a munkát egymás között és különböző szolgálatokat hoznak létre.” Ehhez kapcsolódik a táblázatszerű szövegrész: szállítás, egészségügy, rendőrség, szeméttelep, kereskedelem, élelmiszeripar. (???) Amely nehezebb felfogású gyerek esetleg nem látja azonnal a fogalmak közötti lapuló összefüggéseket, az forduljon bizalommal Zolihoz! A Boldog Zoli bácsihoz.

A BOGLÁROS ÉS A BERKI SZELLŐRÓZSA

Értem én azt, hogy a biológia (mint később tanulandó tantárgy) rejtelmeibe is be kell vezetni a gyerkőcöket, csak az nem világos, hogy miért éppen azokkal a gyéren használatos növénynevekkel kezdik az ismertetést (vagy elrettentést), amelyek után talán még sok felnőttnek is kutatnia kellene. „… a meleg napokat várva várják már az alacsony, pozsgás növények. Ezek közé tartozik a hóvirág, a hunyor, a ciklámen, a kapotnyak, a kankalin, a bogláros és berki szellőrózsa.” Sebaj, ha az unalmas kamillát meg a utálatos csalánt kihagyják, legalább tanulnak valamilyen gyógynövényről! Az orbáncfű kapcsán például ezt: „Ebből a növényből és olívaolajból orbáncfűolajat készíthetünk. Ez a sebek begyógyulását elősegítő népi gyógyír.”

Bár a kiadvány végén – betűrendbe szedve – két oldalon ott sorakoznak a szerzőpáros által fontosnak ítélt szavak, egy fűzérre való olyan kifejezés is szerepel a tankönyvben, amelyek értelmének, jelentésének boncolgatására nem is tesznek kísérletet – mit sem törődve azzal, hogy „vágják-e” azokat a gyerekek vagy sem. (Legfeljebb úgy, mint zsilett a vasat.) Ilyenek hogy: tisztelettel viszonyul, egyedi, mámorító, társadalom, problémafelvetés, közérzet, pannó, házmester, az akció fedőneve, a tényleges helyzet, gesztus.
Amikor pedig megmagyaráznak egy új – még ismeretlennek hitt – fogalmat, jobban tennék, ha nem tennék. Mondok mindjárt példát is: „A felelősség kötelességtudatot jelent, valamint a negatív viselkedés következményeinek vállalását.” Ez esetben legalább további négy kifejezést kellene értelmezni. Kötelességtudat? Negatív? Negatív viselkedés? Következmény?

A tankönyvszerzők megérdemlik, hogy leírjam a nevüket: Dr. Marinković Simeon és Marković Slavica. Magyarra Dr. Andrić Edit fordította. Használatát 2008-ban hagyta jóvá a Szerbiai Oktatási Minisztérium.

Szabó Angéla

Per aspera ad astra ... Mindenkit egyenlővé tesz a hamu (Egy bírósági döntés apropóján)

Nemrég azt írtam, hogy emberi lépték-mérővel a kegyelem és a törvény dilemmája majdnem olyan feloldhatatlan, mint az élet és a halál dilemmája. Halál helyett az életet igeneljük, a törvény szava helyett pedig talán az igazi ítéletet és kegyelmet.

A törvénynek tűnő valamit részleteiben –mert sokszor igaztalanul csűrheti-csavarhatja a jogtudó- gyakran embertelennek, igazságtalannak, szemtelenül együgyűnek, megengedőnek, szürkének, lyukaktól direkt hemzsegőnek érzem. Szubjektíven eldöntendőnek, mércéjében kettősnek, hármasnak, keserűnek, vagy éppen ízetlennek.

Pozicionált emberekre csak kissé betartandónak, kissé büntetendőnek, kissé elmarasztalónak, vagy egyáltalán érvénytelennek, évekre elhúzódónak, érvényét veszítőnek, esetükben menekvési egérút-kínálatnak tapasztalom meg. Egész érdekes módon akár 20-30-50 éves egérút-kínálatnak!

A törvényt az Ember alkotja, a törvényt az ember csűri-csavarja. A kegyelmet az Isten gyakorolja. Én a megbocsátó és megszentelő kegyelemben, az igazabb sors-szerű elrendezésekben inkább hiszek, legalább is hinni szeretnék, mintsem a kétes emberjogi csűr-csavarokban. Az előbbiben nincs joghézag, az utóbbi hemzseg tőle.


Arról már nem is beszélek, hogy az élet (az Úristen) valahogy el szokta rendezni az ember-alkotta jogi hiátusokat. Egy életen át ebben bízik az ember.

Per aspera ad astra... 

Mindenkit egyenlővé tesz a hamu...

Dr Gundy Sarolta