Még mindig fasiszták a vajdasági magyarok?

REHABILITÁSLÁS: NÉGY HÓNAPPAL KÉSŐBB 

A II. világháború még nem fejeződött be Szerbiában?!

Beismerés: „Még mindig érvényben van a kollektív bűnösséget kimondó határozat”

Kabók Erika a Magyar Szóban 2012. január 28-i – Jogsegélyszolgálat a rehabilitálást és a kárpótlást kérelmezőknek c. – írása fejlécében tévesen azt állítja, hogy a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási (restitúciós) törvény „február 6-án lép hatályba”. A Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke „kedvenc napilapjában” megjelent írás elején úgyszintén téves az adat, miszerint „a kárpótlási kérelmeket az új jogszabály életbe lépése, azaz december 15-e óta be lehet adni”.

A cikkíró összetévesztette a restitúciós és a rehabilitálási törvényt, de az időpontokat is. A szerb parlament 2011. szeptember 26-án fogadta el a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényt, amely a Hivatalos Közlöny szeptember 28-i 72. számában jelent meg és nyolc nappal később (október 6-án) lépett hatályba. A rehabilitálási törvényt a Képviselőház 2011. december 5-én fogadta el (a Hivatalos Közlöny 2011. december 7-i számban jelent meg) és december 15-én lépett életbe. (Egy tapasztalt újságírótól elvártuk volna, hogy legalább az alapvető tényeket pontosan közölje, s ne tévessze meg az olvasókat.)

Értelmezések és magyarázatok

A vajdasági magyarok szempontjából fontos törvényszövegekkel kapcsolatban számos egyéb – elsősorban az itteni vezető magyar politikusok és képviselők részéről (politikai poénszerzés céljából) elhangozott vagy leírt – téves értelmezés és megtévesztő álláspont is teret kapott a Vajdasági Magyar Szövetség irányított sajtóban.

A vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény egyik legvitatottabb rendelkezése kétségtelenül az 5. szakasz 3. bekezdésének 3. pontja, miszerint a vagyon visszaszármaztatására vagy kárpótlásra nincs joga: „annak a személynek, aki a Szerb Köztársaság területén a II. világháború idején a megszálló erők tagja volt, valamint örököseinek”.

Ez a rendelkezés – a törvény elfogadása előtt és után is – sok vitára adott okot és vélhetően az alkalmazásakor is gondot okoz(hat). A megfogalmazás – az itteni magyar politikum és a vezető magyar politikusok egybehangzó véleménye szerint – „a kollektív bűnösség elvét sugallja”. Vagyis felelősnek bélyegzett nem csak minden olyan személyt, aki magyar oldalon harcolt, függetlenül attól, hogy elkövetett-e háborús bűnt vagy nem, de azok leszármazottait is.

A VMSZ parlamenti képviselői nem szavazták meg az ominózus törvényt, az elhangozott bírálatok nyomán pedig a szerb kormány pedig 2011. szeptember 14-én visszavonta a képviselőházi eljárásból a(z akkor még) rehabilitálási törvény javaslatát.

Boris Tadić köztársasági elnök és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke 2011. október 17. a kollektív bűnösség elvét fenntartó vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény „módosítási lehetőségeiről” is tárgyalt Belgrádban. Ez után a VMSZ-es képviselői színfalak mögötti tárgyalásokat folytatottak szerb kormánnyal, hogy kiutat találjanak a mindkét fél, sőt Magyarország számára is kellemetlen helyzetből.

Az utolsó vesszőig változatlan

A szerb kormány és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) képviselői október 19-én megállapodásra jutottak a rehabilitációs törvény szövegében, amivel – szerintük – „áthidalhatóvá váltak” a restitúciós törvénnyel kapcsolatos az észrevételek. Hiábavalónak bizonyultak a figyelmezetések, miszerint jogilag lehetetlen, hogy egy törvényt egy másik törvénnyel „pontosítanak”, „magyaráznak” vagy „változtatnak” meg. Vagyis: ha a restitúciós törvény nem változik, a kollektív bűnösség is marad.

Pásztor Bálint, a VMSZ parlamenti képviselője Lassú víz partot mos című (2011. november 25-i) jegyzetében azt írta, hogy „kizárólag abban az esetben szavazzák meg (mármint a párt képviselői – B. A. megj.) a (rehabilitálási) törvényt, ha az utolsó vesszőig változatlanok maradnak azok a szakaszok, amelyeket október 19-én Slobodan Homennel, az Igazságügy-minisztérium államtitkárával egyeztettek”. Mivel a törvényt változatlan formában megszavazták, a VMSZ-re a képviselőire hárul a felelősség annak végső megszövegezéséért és az ezzel járó következményekért is.

Magyarországnak is kapóra jött a VMSZ és a szerb kormány egyezsége, mivel feszülté váltak a két ország kapcsolatai. Martonyi János magyar külügyminiszter szavai szerint a rehabilitációs törvény által „orvoslást nyert az, hogy a kárpótlási törvény a kollektív bűnösség elvét vette alapul” (Fodor István: A diszkrimináció törölve, Magyar Szó, 2011. december 6., 7. o.).

– A rehabilitációs törvénnyel a kollektív bűnösség elve lényegében törlődött a vagyon visszaszármaztatásnak folyamatából – nyilatkozta Varga László, VMSZ parlamenti képviselője. Szerinte ugyanis a „rehabilitációs törvény visszautal a vagyon-visszaszármaztatási törvény 5. szakasza 3. bekezdésének 3. pontjára” [Friedrich Anna: Rossz közhangulat és (talán) jó megoldás, Családi kör, 2011. december 8., 10. o.].

Varga tehát már óvatosabban fogalmazott, mint Martonyi, mégpedig két irányban is, amikor hangsúlyozta, hogy a kollektív bűnösség elve „lényegében törlődött”, és amikor arra utalt, hogy ez csak a „vagyon visszaszármaztatásnak folyamatára” vonatkozik. Ez persze nem csökkenti az ő felelősségét sem a rossz törvényért.

Ellentmondásos törvények

Szalma József professzor, az Újvidéki Egyetem jogtudományi karának tanára az MTI belgrádi tudósítójának 2011. december 22-én adott – egyébként megkésett – nyilatkoztában megerősítette, hogy „bizonyos ellentmondások vannak a szeptember végén megszavazott szerb restitúciós törvény és a később elfogadott rehabilitálási törvény között. Két azonos témáról szóló törvény ugyanis nem mondhat ellent egymásnak” – mondta Szalma professzor, s így folytatta:

– A két törvény nem konzisztens. Egy törvényt nem lehet a másik fölé helyezni. A restitúciós törvény magában rejti a kollektív bűnösség fogalmát, ennélfogva az érintettektől megtagadja a kárpótlást. Ezzel szemben a rehabilitációs törvény eltekint a kollektív bűnösség elvétől, így engedélyezi a kárpótlást – fogalmazott az újvidéki egyetemi tanár (Restitúció és rehabilitálás Szerbiában, http://www.observer.hu/news/3277).

A VMSZ képviselők azt a javaslatot sem fogadták el, hogy a vagyon-visszaszármaztatás tárgya ne csak az 1945. március 9-e után elkobzott vagyon képezze, mivel ezt megelőzően is voltak vagyonelkobzások. Ezzel kapcsolatban Varga László azt a választ adta, hogy az 1944 ősze és 1945 tavasza közötti „vagyonelkobzás hivatalossá tétele 1945 márciusa után történt”, és hogy „ebből a szempontból az örökösöknek felesleges aggódni” (P. E.: A kárpótlásai időszak miatt felesleges aggódni, Magyar Szó, 2011. október 25., 4. o.).

Megtörténhet viszont – mivel a rehabilitálási törvény nincs ehhez az időponthoz kötve –, hogy valakit az említett időpont előtt ellene elkövetett jogsértések miatt rehabilitálnak, de a vagyonát nem kaphatja vissza. Vannak ugyanis olyan károsultak is, akiket az AVNOJ (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) 1944. november 21. határozata alapján fosztottak meg vagyonuktól, csupán azért mert „német nemzetiségűek” voltak. A vagyon-visszaszármaztatási törvény 2. szakasza viszont – azok között a jogszabályok között, amelyek alapján elkobozták a vagyont – az AVNOJ határozatait nem említi.

A VMSZ „eredménye”

Kabók Erika írásában elismerést nyer a rehabilitálási törvény ellenzőinek korábbi állítása, miszerint „még mindig érvényben van a kollektív bűnösségüket kimondó határozat”. Ez azt jelenti, hogy akár valakit háborús bűnössé nyilvánítottak, akár nem, amennyiben 1945 elején Csúrog, Zsablya vagy Mozsor faluban élt, háborús bűnösnek számít. Az ő esetükben is tehát előbb a rehabilitálási eljárás lefolytatására van szükség, ahhoz hogy visszakapják vagyonukat.

Eljutottunk addig, hogy a törvény lehetővé teszi ugyan az 1944-es atrocitások magyar áldozatainak rehabilitálását is, de nem szüntette meg a kollektív bűnösséget. A VMSZ tisztségviselői és képviselői semmibe vették a többi magyar párt és a civil szervezetek erre vonatkozó utalásait. Ahhoz, hogy lekerüljön a három falu magyar lakosságáról a kollektív bűnösség terhe „most mindenkinek egyenként kell kérelmeznie a rehabilitálását”.

Kabók cikkében valójában beismerést nyert, hogy „szó sincs arról, hogy az állam hatályon kívül helyezné az 1945 januárjában, illetve tavaszán meghozott határozatokat, amelyekkel kollektív bűnössé nyilvánították őket” (mármint a csúrogi, zsablyai és mozsori magyarokat – B. A. megj.). Hogyan lehetséges az, hogy „kollektív bűnössé” nyilvánították őket az egyéni felelősség megállapítása nélkül, most pedig egyénileg kell kérelmezni a rehabilitálást a kollektív bűnösség eltörlése érdekében? Miért nem lehetséges a kollektív rehabilitálás és az egyéni felelőség megállapítása? Ez a kérdés annál is inkább indokolt, mert Varga László (Kabók idézett írásban, a mozsori magyarok vonatkozásában) említ egy „284 nevet tartalmazó listát”, amelyben „név szerint felsorolják a háborús bűnösöket”.

– A VMSZ parlamenti képviselői azonban kiharcolták, hogy a kollektív bűnösök ne tartozzanak más rehabilitálásra szorulók körébe. Ez azt jelenti, hogy ügyükben egyszerűbben és gyorsabban történik majd a kárpótlás – írja Kabók. A VMSZ képviselők „harcának” tehát az lett az „eredménye”, hogy „a kollektív bűnösök ne tartozzanak más rehabilitálásra szorulók körébe”? Miközben nekik is kérni kell a rehabilitálást és ugyanúgy lefolytatni az eljárás, mint a többi kérelmezőnek! Eredmény lenne ez?

– A csúrogi, zsablyai és mozsori magyarok egyenkénti rehabilitálása azt jelenti, hogy a rehabilitált személyek megszabadulnak ugyan a kollektív bűnösség bélyegétől, de ahhoz, hogy a magyarokat meg a németeket kollektív bűnössé nyilvánító határozatokat hatályon kívül helyezzék, a szerb parlamentnek kellene ezeket érvénytelenítenie – írja Kabók cikke utolsó bekezdésében.

Akkor most hol is tartunk, történt-e előrelépés a kollektív bűnösség elvének megszüntetésében? És milyen sikert ért el a VMSZ? A válaszok önmaguktól adódnak...

Újvidék, 2012. február 2. 

Bozóki Antal

Rebellis vers - Pósa Károly

Látjátok feleim,
a Halotti Könyörgést?
Ukáz által hallatszódik: demokrata hörgés.
Polírozott bálteremben,
Hideg üveg kastély,
De a valcert táncolóknak kezükben a fustély.
Ómagyarul hull a véred,
Máriának könnye,
Ínyünk sorvad, kincsünk a szó, Arany kapcsos könyve.
Mikor a jó Ilosvai
Lúdtollát hegyezte,
Hugenották teste rothadt, frankföldön hegyekbe.
Hitvitázott Pázmány,
Hess nyomtatta Budán,
Újvilágot rabolt angol, német nézte bután.

Finnyásan csipkézett Brüsszel, csakúgy török porta,
Turbán helyett nyakkendősen fenekedő horda.

Mandulafa virágzott
A Duna s Tisza mellett,
Míg a Janus-arcú Habsburg Zrínyit kivégezte.
Hármaskönyv jog, erkölcs
Kettős köröszt rajta,
Amott szultán Napkirálynak édes körösztapja?!
Ellett, hányta aranyát
Madridban düh, kéjvágy,
Balassynak ríme szablya, hona romos végvár.
Fohászuk szállt ég felé,
A Burgban édes torták,
Júliára sem talála, földdel betakarták.
Parókán a rizspor,
Labanchajban masni,
Mindnek kijárt volna, egy Mikes adta tasli!

Uccu magyar! Most felelj meg! Kéretik a raport!
Nyugat vájkál lyukas zsebben, mandzsettás kéz rabol.

Debreceni poétánk,
Gyalog indult útnak,
Poros köpenyében hált, az áldott magyar múzsa.
Közben a kis Bonaparte,
A világot kifosztja:
Fajtája a zsarnokságnak, hóhér volt a posztja.
Királydrámát nézett,
Kőszínházban Kassa,
Londonban a csürhe látta: öt évest akasztnak.
Nem kell hasra esni!
Berlin, Stockholm, Hága:
Térdnadrágos nációknál passzió a hála…
Most számon kérnék rajtunk
Szájuk lett ülepük
Régen nincs már nekik, mert veszett becsületük!

Coki magyar testvér vigyázz, ne legyél már balga,
Nemzet helyett csak fogalom minden, ami belga.

Robin Hood már nem lesz Toldi,
Forradalmuk - nagy kamu,
Csak a pénz szavát beszélik: szellemük marék hamu.
Mögéd, hogyha kerülnének:
Mind azt nézi-várja,
Leplével takart bilincse, kínai a zárja...
Sándort átdöfő dzsidát is,
Koronás kéz fogta,
Magyar fiúk legjava lett tömlöcöknek foglya.
Üzenjük Burg – London -
Berlin – New York - Párizs,
Miközülünk itt valaki - tényleg nem normális!
Elárulták értékeik:
Lelkük legyen rajta…
Rájukgyullad előbb-utóbb a brüsszeli pajta.

Ne higgy neki édes testvér, nem nagyon van kára
Te zsírodon pöndül-gazdul galléros bankárja.

Nehogy kultúrnép legyen már, minden tolvaj szarka!
Ki szabadságunkért remeg: aranylakat rajta.

Nem változtak ezek semmit, Mohács, Majtény óta,
Gyilkosoddal pertut isznak már az első szóra!

Magyarkanizsa, 2012. január 30.

A vajdasági magyarokat alig említették...

SZERBIÁRÓL 
TÁRGYALT AZ EURÓPA TANÁCS

Az Európa Tanács (ET) január 23-tól 27-ig tartott téli ülésszakán (január 25-én) megvitatta Szerbiának a szervezet tagságából eredő kötelezettségei tiszteletben tartásról szóló 12813 számú, 2012. január 9-i jelentést is.  

The honouring of obligations 

and commitments by Serbia

Ezt megelőzően az ET csaknem két ével ezelőtt (2009. április 28-án) tárgyalt Szerbiáról [lásd az 1661(2009) számú határozatot].

A legújabb jelentésből az ET képviselői arról tájékozódtak, hogy „milyen irányban fejlődött Szerbiában a demokrácia, a jogállamiság és az emberi jogok tiszteletben tartása”.

Hat módosítás

Kovács Elvira, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) szerbiai parlamenti képviselője, a parlament strasbourgi küldöttségének tagja – Korhecz Tamás, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke „kedvenc napilapjának”, a Magyar Szónak elmondta, hogy – az általa tárgyilagosnak nevezett dokumentum – „tudomásul veszi” egyebek között „a kisebbségi jogok védelme terén megtett lépéseket”(P. E. A szerbiai viszonyokat elemezték Strasbourgban, január 27., 1. és 5. o.). Az írást a képviselő asszony két azonos fényképe egészíti ki.
A jelentésben „a 2009-ben elfogadott diszkrimináció-ellenes törvényről is szót ejtenek, külön kitérve a kisebbségi jogokra, ezen belül pedig a nemzeti tanácsokról szóló törvény elfogadásának pozitív tényére. A jelentéstevők a nemzeti tanácsok munkájának a figyelemmel kísérésére és a tanácsok munkája során felmerülő nehézségek elhárítására szólították fel az államhatalmat. A dokumentumban a törvények alkalmazásának fontosságára hívják fel a szerb államvezetés figyelmét. A jelentéstevők kifejtik, hogy Szerbiának, mint az ET többi tagállamának is, önálló, hatékony igazságügyre van szüksége. A szabad sajtó fontosságát szintén kiemelték. A korrupció-ellenes küzdelmet nem értékelték kifogástalannak” – összegezte Kovács.
A képviselő asszony – az idézett írás szerint – az ET ülésén „hat módosítási indítványt nyújtott be az aktuális jelentésre, amelyekből négyet beillesztettek a dokumentumba”.
– A nemzeti tanácsok hatásköreivel kapcsolatban kértem módosítást, mert a jelentésben a hatáskörök közül kimaradt a kultúra és a média. A decentralizációval kapcsolatban elmondtam, hogy fontos lenne minél előbb elfogadni a Vajdaság pénzeléséről szóló törvényt. A szerbiai médiastratégiát illetően kihangsúlyoztam: fontos, hogy a dokumentum a kisebbségi nyelvű tájékoztatás tekintetében tiszteletben tartja a szerzett jogok védelmére vonatkozó alkotmányos garanciát. A részarányos foglalkoztatottság témájában úgyszintén felszólaltam és módosítási indítványomban a jelentésbe beírásra kértem a nemzeti közösségek képviselői részvételének fontosságát az állami szervek munkájában. Ezen négy észrevételünket beleillesztették a jelentésbe. Felszólalásomban szóltam arról is, hogy bizonyos önkormányzatok nem mindig tartják tiszteletben a nemzeti tanácsok hatásköreit, ezért erre a problémára oda kellene figyelni, ezen észrevételünk azonban nem került beírásra a jelentésbe, mint ahogyan a magyar–szerb akadémiaközi bizottság munkájának ösztönzésére való felhívásunk sem – részletezte Kovács.

Ami kimaradt

Kovács Elvira nyilatkozatából kiderül, hogy az ET jelentéséből (sajnálatos módon – B. A. megj.) „kimaradt” a nemzeti kisebbségi jogok megvalósításának két fontos területe „a kultúra és a média”. Ez már csak azért is gond, mert a nemzeti kisebbségi kultúra és a tájékoztatás a nemzeti identitás megőrzésének fontos tartozékai.
Az ET képviselői – ezek szerint – nem tájékozódtak arról, hogy, Szerbiában a nemzeti kisebbségi kultúra területén számos megoldatlan probléma van. Sok vajdasági magyar művelődési egyesület a pénztelenséggel küszködik, az egyesületek székházával kapcsolatban rendezetlenek a jog-, illetve tulajdonviszonyok, vagy éppen lakbérfizetési gond van. Ez jelentősen nehezíti, gyakran ellehetetleníti létüket, tevékenységüket.
Az írásból nem lehet megállapítani, hogy Kovács Elvira a nemzeti tanácsok hatásköreivel kapcsolatban milyen „módosítást kért”. A Magyar Nemzeti tanács (MNT) ugyanis a média területén a rossz emlékű egypártrendszerre emlékeztető viszonyokat vezetet be, amelyek veszélyeztetik a sajtószabadságot. Nemzetközinek is nevezhető botrányt kavart például MNT-nek a 2011. június 23-i döntése, amellyel „gyorsított eljárással” – olyan okok miatt, amelyek „80-90 százaléka a VMSZ-hez kötődik” – leváltotta a Magyar Szó főszerkesztőjét és a helyére megbízott főszerkesztőt nevezett ki. Ez úgyszintén kimaradt a jelentésből, de Kovács sem említette.
A szerbiai médiastratégiát illetően az sem világos, hogy a képviselő asszony mire gondolt, amikor a kisebbségi nyelvű tájékoztatás tekintetében „a szerzett jogok védelmére vonatkozó alkotmányos garancia tiszteletben tartásának fontosságát hangsúlyozta”, hiszen a magyar nyelvű tájékoztatás már (a Vajdasági RTV) kivételével) csaknem teljesen a MNT irányítása alá került.
Kovács Elvira beszámolója szerint felszólalásában kérte, hogy a jelentésbe kerüljön „beírásra a nemzeti közösségek képviselői részvételének fontossága az állami szervek munkájában”. Szóvá tette továbbá, hogy Szerbiában „nem alkalmazzák az úgynevezett részarányos foglalkoztatás elvét, ami a nemzeti kisebbségeknek a lakossági arányokhoz igazodó foglalkoztatását lenne hivatott biztosítani a közigazgatásban, a bíróságokon és az egyéb állami intézményekben”. Ezek az észrevételek teljesen indokoltak. A szépséghibájuk csupán az, hogy ezeket miért nem feszegette a szerb parlamentben is?
A képviselő asszony elmondása szerint két észrevétele „nem került beírásra a jelentésbe”: Az egyik, hogy „bizonyos önkormányzatok nem mindig tartják tiszteletben a nemzeti tanácsok hatásköreit”, ami miatt „erre a problémára oda kellene figyelni” (vélhetően a zentai önkormányzatra célzott – B. A. megj.). A másik pedig „a magyar–szerb akadémiaközi bizottság munkájának ösztönzésére való felhívás”.
Kovács azt viszont már nem mondta el, hogy kilenc nemzeti kisebbségi párt – köztünk négy vajdasági magyar (a VMSZT kivéve) –, 2011. december 19-én közös levéllel fordult Boris Tadić köztársasági elnökhöz, amelyben rámutattak, hogy a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsokról szóló törvény „több részletében nem felelt meg a várakozásnak, és változtatásra szorul”.

Tagsági feltétel

Az Európa Tanács Szerbia 2003. évi felvétele óta figyelemmel kíséri a szervezetben való tagságával összefüggő, így az emberi és a nemzeti kisebbségek joginak megvalósításával kapcsolatos kötelezettségeinek teljesítését is. Az országnak a szervezetbe való felvétele egyik feltétele volt ugyanis – mint minden más tagország esetében – az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (Róma, 1950. november 4.) aláírása is.
Az ET Alapszabályát aláíró valamennyi tagállamának el kell ismernie „a jog uralmának elvét és azt az elvet, hogy a joghatósága alá tartozó minden személy részesül az emberi jogokban és az alapvető szabadságokban” (3. cikk). Amennyiben egy tagállam súlyosan megsérti ezt a rendelkezést, képviseleti joga felfüggeszthető, de a Miniszterek Bizottsága az illető állam tagságát meg is szüntetheti (8. cikk). 
Ez miatt a (tag)államoknak nem lehet közömbös, hogy a róluk szóló jelentés mit tartalmaz. A vajdasági magyarok számára viszont azért fontos az ET, mert Szerbiától számon kérheti jogaik gyakorlati megvalósítását.
A legutóbbi Szerbiáról (többszöri idelátogatás után) készült – 178 bekezdésből álló jelentés – (társ)készítői az örmény Davit Harutyunyan (Európai demokratikus Csoport) és az észt Indrek Saar (Szocialista Csoport) voltak.
A nemzeti kisebbségek jogaival és a megkülönböztetés elleni küzdelemmel a jelentés 6. pontjának mindössze hat (131-136) bekezdése tárgyalja. Foglalkozik továbbá a romák (137-144) és a dél-szerbiai albánok helyzetével (145-149), a regionális és kisebbségi nyelvek chartájának alkalmazásával (150-151), valamint (általánosságban) a nemzeti kisebbségi tanácsokkal (152-155), külön pedig a bosnyák (156-162) és a vlach nemzeti tanáccsal (163-168).
A jelentés a vajdasági magyarokat mindössze két alkalommal érinti: Először a 89. bekezdésben, aminek a szó szerinti szövege a következő: „A szerb parlament 2011. december 5-én elfogadta a rehabilitálási törvényt, amely – a Vajdasági Magyar Szövetséggel való egyezség alapján – foglalkozik, többek között, a magyar nemzeti kisebbség sajátságos problémáival, amelyek a restitúciós törvénnyel kapcsolatosak.” Másodszor pedig az újságírók elleni erőszak kapcsán, amikor Szögi Csaba, a Magyar Szó újságírója elleni 2011. április 15-i támadást említi. 

Resolution 1858 (2012)

A jelentéssel összefüggő ET határozatban [Resolution 1858 (2012)] a vajdasági magyarok kifejezés még csak nem is szerepel.

Rossz gyakorlat

A vajdasági magyarok az ET jelentéseiről általában csak utólag értesülnek, az itteni képviselő(k) – nem teljes körű és egyoldalú – elmondásából. A Magyar Szóban megjelent írás például teljesen elhallgatja, hogy a Gaudi Nagy Tamás jobbikos magyar országgyűlési képviselő – Kovács Elvirával ellentétben – felhívta az ET figyelmét arra, hogy „Szerbia több vonatkozásban is komoly elmaradásban van a kisebbségek jogainak biztosítására vonatkozó kötelezettségek teljesítését illetően” (Szerbiát értékelte az Európa Tanács:
http://www.vajma.info/cikk/szerbia/16030/Szerbiat-ertekelte-az-Europa-Tanacs.html).
Gaudi kitért arra is, hogy Szerbiában továbbra is előfordulnak „magyarverések”, vagyis pusztán azért bántalmaznak embereket, mert magyarul beszélnek. Megjegyezte, hogy szerinte így egyelőre nem indokolt a szerb EU-tagjelölti státus megadása sem – közli a hiradó.hu internetes portál (Vannak még elmaradások – Szerbiát értékelte az Európa Tanács).
Ezúttal is megismétlődött az Európai Unió kérdőívére 2011. január 31-én Brüsszelben átadott válaszaival kapcsolatos eset, amikor a szerb kormány 5500 oldal anyagot készített, de még ma sem tudjuk pontosan, hogy mit írt, milyen adatokat adott közölt a vajdasági magyarok helyzetével kapcsolatban. Más szóval: Brüsszelben rólunk tárgyalnak, de többnyire nélkülünk.
A jelentéskészítőknek is fel lehet róni, hogy szerbiai megfigyelő látogatásaik során leginkább csak az állami tisztségviselőkkel találkoznak, és kész tényként fogadják el a tőlük hallottakat. Nem vált gyakorlattá, hogy az ET képviselői kikérnék a VMSZ-en kívüli többi vajdasági magyar párt és a civil szervezetek véleményét is a nemzeti kisebbségi jogok gyakorlati megvalósításáról. A VMSZ képviselőit pedig egyrészt kötik a Demokrata Párttal (DS) kötött egyezségek, másrészt pedig a szerb küldöttségbeli tagságból eredő kötelezettségek. Így, a vajdasági magyar érdekek jóformán el sem jutnak a nemzetközi szervezetekhez. Úgyszintén komoly mulasztás, hogy az MNT nem tárgyal a nemzetközi szervezetek által elfogadott kisebbségügyi határozatokról és egyéb okiratokról, azok alkalmazásáról.
A májusban esedékes választásokon ezért olyan parlamenti képviselőket kell választani, akik nem csak pártjuk, hanem a vajdasági magyarság egészének az érdekeit tartják szem előtt. 

Újvidék, 2012. január 30.

Bozóki Antal

Bolhapiacon pártkönyvet tessék vásárolni, megéri !

Pártkönyvért munkahelyet cserében!

Meliket is vegyem?
Kell egy demokrata, egy parlamenti magyar,
 meg egy-egy liberális és egy haladó is! Így jó lesz , ugye  mama?

Ismét divatba jött a pártkönyv. Van is neki nagy keletje. Mert valódi értéket képvisel.

Bár a módival hoztam összefüggésbe, a pártkönyvek esetében nincsenek meghatározó, irányadó divatszínek. Nagyságtól, formától, díszítéstől, cirkalmazástól függetlenül, ahány csak van, valamennyi kapós és kelendő árucikk a hazai politikai „bolhapiacon”. Alighanem azért ilyen nagy irántuk kereslet, mert alkalomadtán mindegyik kitűnő ajánlólevélként funkcionál, és a tulajdonosa előtt időnként olyan titkos ajtókat is megnyit, amelyek a pártonkívüliek, azaz a „közönséges földi halandóak” előtt mindvégig zárva vannak. Félreértés ne essék: az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy például az éppen hatalmat gyakorló, tömeges, országos pártok által kibocsájtott, tagságot igazoló könyvecskék mégis valamivel többet nyomnak a latban, mint mondjuk az ellenzék szerepét felvállalni kényszerülő pártok tagsági igazolványai. Erőteljesebb befolyásra, hatékonyabb kapcsolati tőkére, és jóval több privilégiumra lehet az erősebbek védőszárnya alatt szert tenni.

Nem meggyőződésből. Érdekből!

Na de, miért is jó az nekünk, hogyha éppen – pusztán véletlenül – ott lapul a táskánkban, a pénztárcánkban, a farzsebünkben, vagy éppen az asztalfiókunkban egy sokat ígérő pártkönyv? Mikor érezhetjük párttagságunk előnyét, mikor élvezhetjük az egy kalap alá tartozás gyümölcsét? Mostanában mind gyakrabban kerül szóba, hogy elhelyezkedni – mi több: egy jól fizetett munkahelyet találni – másképpen már nem is nagyon lehet, csak úgy, hogy az ember még időnap előtt kiszemel magának egy szimpatikus politikai pártot, és hoz egy olyan döntést, hogy ő bizony betagosodik. Belép. Lesz, ami lesz. Nem számít. Csak már egyszer belül legyen. Csak már egyszer bekerüljön a sodrásba. Aztán már majdcsak alakul a sorsa valamilyen irányba.
Nyilván nem minden ember teszi ezt csak azért, mert „párttaggá válni legalább egyszer az életben!” – ez volt a szíve minden vágya, és nem is tagosodik be mindenki tiszta lelkiismerettel. Hanem inkább csak logikus, hűvös észérvek alapján, valamilyen józan megfontolásból, valamilyen számításból. Ellenszolgáltatások, kedvezmények, juttatások céljából. Alighanem sok friss pártkatona esetében ez képezi az igazi motivációt, és ez jelenti a hatalmi szervezet első számú delejes csáberejét, nem pedig a szervezet kemény politikai programja, vagy éppen az érdekvédelemben felvállalt szerepe.
Hazánkban nem csupán a munkahelyeket, hanem a hatalmi kulcspozíciókat, funkciókat is szinte kizárólag pártbeli hovatartozás alapján osztogatják. Mármint egymásnak. Egymás között. Az elvtársak. Az első körben elvégzik a különböző nagy pártok egymás között az úgynevezett globális vagy primér leosztást. Az szerint, hogy melyik politikai szervezet a társadalom mely területét irányítja és ellenőrzi is egyben, ki milyen tevékenységért felelős. Alapkövetelmény például az előzetes felparcellázás és osztozkodás lebonyolítása, még mielőtt egymással szövetségre lépnének, mielőtt például koalíciót alkotnának. Sokszor így osztják el egymás között az igazgatói helyeket, de nemcsak az állami tulajdonban lévő gazdasági vállalatokban, hanem az egészségügyi- és az oktatási intézmények meg a közvállalatok esetében is. És ami a legborzasztóbb, ezekről a cégekről, üzemekről, intézményekről gyakran, mint a párt tulajdonáról, úgy beszélnek. (Akár a Jugoszláv Kommunista Párt a szocializmus évtizedeiben.)
Szerbiában, a közszférában (rendőrséget, katonaságot is beszámítva) mintegy 650 ezren dolgoznak. Csak magában az államigazgatásban 28 ezren vesznek fel havonta olyan 46 ezer dinár körüli átlagfizetést. A közvállalatok igazgató bizottságában túlnyomó részt pártkáderek csücsülnek. Akik természetesen nem ingyen végzik ezt a „tevékenységet”. Csak ezek, a pártok által javasolt kiváltságos emberek 155 millió dinárjába kerülnek az országnak. Aztán a mostanában szaporodásnak, lombosodásnak és virágzásnak indult különféle intézetek, ügynökségek, tanácsok működtetésére évente nem kevesebb, mint 820 millió dinárt kell az állami kasszából elkülöníteni. Ezekben az irodákban csaknem 10 ezer – szintén jobbára csak valamelyik párt kötelékébe tartozó – embert sikerült elhelyezni.

Legyen mindenki párttag!

Ha már – egyes esetekben – valamicske anyagi haszonnal is jár, vagy tán éppen kimondottan kifizetődő párttagnak lenni, akkor mindenkinek be kéne lépnie egy ilyen politikai szervezetbe. Ha másért nem, hát pusztán amiatt, hogy legalább így valósuljon meg az oly szépen (és utópisztikusan!) hangzó esélyegyenlőség és az egyenrangúság. Tagtoborzó-jelszónak, párthuszár-verbuváló jelmondatnak még az is megtenné, hogy: Legyen mindenki párttag! Nem is kéne valamilyen nagyon elmés, kacifántos szlogennel vacakolni! Enélkül is meglódulna, csak úgy tódulna a jónép!
De mi történik akkor, ha (képletesen szólva) dugig megtelik már a pártszékház? Ha majd annyi lesz a jelentkező, hogy szinte egymás tyúkszemét tapossák a leendő elvtársak a mihamarabbi bejutásért, a pártvezér pedig egyszer csak létszámstopot rendel el, és teltházat jelent? Meglehet, hogy akkor üti majd fel azt az ocsmány fejét a párton belül a korrupció… Ami azt jelenti, hogy csakis azoknak a nevét veszik pártlajstromba, akik a tagkönyvért cserében egy bizonyos összeget csúsztatnak a listaíró zsebébe. Bár ezzel még korántsem lesz megakadályozható a pártok túlzsúfoltsága, túltelítődése. Az elvtársi tumultuson legfeljebb csak a tagoknak a szervezetből való kizárása, eltávolítása, menesztése segíthet majd. Márpedig a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb minden egyes szervezetben elkezdődik a trónharc, az eszmei-politikai differenciálódás, a viszálykodás, a torzsalkodás, és elkerülhetetlenné válik a végső leszámolás. De hogy lesz-e valaha is olyan párt, amelyből majd tömegesen és fejvesztve menekülnek a káderek…?!
Bárcsak lenne!

Szabó Angéla - Tükör

Jaj pici lánykám, jobb lesz, ha pottyantól az egészre!

Panyókára vetett e-gazság, szól a kakas már!

A megtért bárány a legjobb birka!

Az évszakhoz nem megszokott lelket melengető tavaszias napsütésben a nyár jutott eszembe. Igen a nyár, forróságával, zivataraival...Ebben a nyárban atyókfia támaszkodik a gamósbotra és számlálja a jószágot, mert az idejéből tellik rá. Ketőszáz ötven, kettőszáz ötven egyel se több...A ménykű csapjon bele! Tíz év alatt a kétfejű sas kiszakajsztott ötvenet ismét! Nézegeti az állományt a négy fekete kos még megvan, mérgelődik egyet, fogai között, egy káromkodás is kicsúszik...

  -A panonniai rézfán fütyülőjét!

Mi a megoldás hiszen bármit tesz, akkor is e négy fekete okos kos nem azt teszi amit a puli által megparancsol nékik! A puli sem érti csak a gazdáját nézi!

  -No eridj, Kormos újból fogd azt a négy fekete kost, oszt tereld bé a karámba!

Fortyan fel az atyókfia. A Kormos terelgeti a fekete kosokat, de semmire sem jut velük. Nézi az atyókfia a színjátékot, a puli fut csahol, a fekete kosok küzül: kettő a balközépen marad, egy a balszélre fut Szavoyai dícső városa felé, a másik meg a jobb szélre vesz szélsőséges kanyart Kosztolányi városa írányában. Telik múlik az idő. Dolgavégezetlenül visszarendeli atyókfia a Kormost. A Kormos még lábhoz sem ért a négy fekete kos már megint vidáman együtt legelész...

Előveszi kenyerét atyókfia a tarisznyából, kanyarít egy szép darabot, vág egyet a hajmából, no mög egy darabot a szerbkolbászból, most így híjják, még élt Bronz elvtárs, akkor népi kolbász volt az dicső neve. Eszik, mert éhös hassal nem mögy a gondolat, morfondírozik magába. A pulival van a baj? Nem hinném, mert mindig a talpam nyalja, ha kő, ha nem kő! Eszik és jó nagy kortyot húz a kulacsból a finom kelebiai homoki borból. A bor egy picinykét eltompította és egy percre békén hagyta a négy fekete kos, olyan érzése támadt, mintha egy szilaj kanca rúgta volna oldalba. Eszébe jutott a karácsony, asszonya van is meg nincs is, gyerekek felnőttek elhagyták a fészket, milyen szép is volt, amikor a család együtt volt és énekelte csendben az internacionálé dallamára:

Pásztorok, pásztorok örvendezve
sietnek Jézushoz Betlehembe.
köszöntést mondanak a kisdednek,
ki váltságot hozott az embernek.

Angyalok szózata minket is hív,
értse meg ezt tehát minden hű szív:
a kisded Jézuskát mi is áldjuk,
mint a hív pásztorok magasztaljuk.

Üdvöz légy, kis Jézus, reménységünk,
aki a váltságot hoztad nékünk.
Meghoztad az igaz hit világát,
megnyitod Szentatyád mennyországát.

Dicsőség, imádás az Atyának,
érettünk született szent Fiának,
és a vigasztaló Szentléleknek:
Szentháromságban az egy Istennek!

A karácsonyi dal végére azért belemelegedve hozzá tették, amit akkor köllött, mert az elvtársak ott bujkáltak az ablak alatt és figyelték van é karácsonyfa állítva, no meg milyen bent a nóta! A nóta vége ijen lött közmegelégedésre:

Föl, föl, ti rabjai a földnek,
Föl, föl, te éhes proletár!
A győzelem napjai jönnek,
Rabságodnak vége már.
A múltat végképp eltörölni
Rabszolga-had indulj velünk!
A Föld fog sarkából kidőlni,
Semmik vagyunk, s minden leszünk!

Ez a harc lesz a végső,
Csak összefogni hát,
És nemzetközivé lesz
Holnapra a világ...

(Azok az elvtársak, most elsők a templomi padban és karácsonyfát is állítanak a sarokban, a megtért bárány a legjobb birka, a többi meg marad népellenség úgyis megszokta, hogy balról vagy jobbról száll a nóta!)

Időközben elfogyott a kenyér, szerbkolbász, no mög a bor is mögcsappant! Gondolatai szép felhőjéből az Isteni megosztóból történő kapcsolat-bontás pillanatában ismét szemei előtt a négy fekete okos kos!

  -Kormos, Kormos! Üvöltözik atyókfia! Szélsőséges irányt vett a nyájam! Kormos okos tekintetével gazdájára néz, mit ordibál a szerencsétlen pára, hát ott ül a csizmája mellett. No vakkant is egyet! Megkapja gazdája lábát, mert az ebédből néki nem futotta. Feljajdul a gazda.

  -Még te is engem marsz, te hűtlen fajta! Néha etetlek, néha itatlak és nem elég? A négy fekete kossal sem tudsz düllőre jutni, hát mi kell még itt a Pannónia földjén!?

A Kormos okos tekintetével ránézett a gazdára, legyintett egyet farkával és a kosok tövében leheveredett a kövér pannóniai fűre. A kosok érthetetlenül összenéztek, mint a birkák, mi történt most? Lészen Pál-fordulás avagy ez egy újabb taktikai csel, avagy húzás?

A gazda ismét forr a levében! Mi a megoldás? Adjam el a négy fekete kost a nándorfehérvári nagyúr vásárában? Kergessem el a Kormost? Így mérgelődik magában. A horizonton Pannónia újvidéke felől feltűnik juhász kolléga, terelgeti az is nyáját és pöfékel rendesen, panyókán néki is a kabátja. Hallatszik valami kellemes női ének felőle, a szél lágyan hozza magával a dallamot,de most nő nincs vele:

*Szól a kakas már,
Majd megvirrad már,
Zöld erdőben, sík mezőben
Sétál egy madár.

Micsoda madár, micsoda madár
Sárga lába, kék a szárnya, engem odavár.
Várj madár, várj, te csak mindig várj.
Ha az Isten néked rendelt, tied leszek már.

Mikor lesz az már, mikor lesz az már?
||: Éboléhomihokisir céjonhosi
Akkor lesz az már :||

  -Sárga lába, kék a szárnya!? Morfondírozik a gazda magában, szégyen ide, szégyen oda tanácsot kér a világot látott kollégától, talán ő tudja mi az e-gazság! Közel ér a kolléga a kezében valami szerkentyűt tartva, amelynek lapkája csillog-villog a vakító naptól.

  -Szép jó napot kegyelmes gazda!

  -Szép jó napot néked is, viszonozza a kolléga. Mi hír járja itt a Pannónia kellős közepén?

  -Ne is kérdezd kolléga! Válaszol röstelkedve a gazda.

  -Látom tenálad nagy a baj, de majd előjössz a farbával! Addig is megnézem, hogy mit hozott az elektronikus posta!

  -Ránéz a gazda és visszakérdez: elektronikus micsoda?

  -Kolléga, kolléga nem haladsz a korral!

  -Haladok én a haladó szomszéddal, addig ameddig az egyezség futja!

  -Néked kegyelmes uram nincs ilyen szerkentyűd, amely mindent csinál?

  -Micsinál? Kérdésre, kérdéssel válaszol a gazda, úgy ahogyan Bronz elvtárs kumroveci iskolájában tanulta, abból akkor nagy baj nem származhat!

  -Ez a szerkentyű kedves kolléga e-gazság masina, amelyet zsebben is lehet hordozni, megmutatja az időt, lehet vele távkiabálni, táviratot küldeni, filmet nézni és zenélni, no meg a csinos fehérnép képeit nézegetni! Elkezdett vakarózni a gazda, mint a bolhás kutya, néki is kell e-gazság masina, ezzel megoldhatja a négy okos fekete kos problémáját.

  -Kolléga hol lehet ilyet beszerezni? -Már a hátsó gondolat a fejében, árúba bocsájtja néki a négy fekete kost e-gazság masina ellenében.

  -Nándorfehérvárott a nagygazdátúl, de a kisgazda adta át pannóniai újvidéken! Csattant a válasz, mint a megérdemelt nyakleves. Vigyorogva fogsorát megvillantva elmélkedik a gazda.

  -Kegyelmes kolléga nem lehetne elcserélni e-gazság masinát a kosokkal? Vigye el a kaszás őket messzire!

  -Ühüm, kolléga te arra a négy fekete termetes kosra gondolsz ott a pulid tövében?

  -Egen, azokra! Csillogott a gazda szeme, most olyan volt, mint a gonosz tekintete.

  -Á nem! Megtántorodott a gazda, nem ezt a választ várta.

  -Miért? Kérdez vissza megszeppenve a gazda.

  -Hallottam már róluk messze-földön, kettő a balközépen, egy a bal szélen meg egy a jobb szélen toporzékol Pannónia dicső földjén, így van é?

  -Így van kegyelmes uram, így van bizony!

  -Az a bal szélen az én nótám is énekli, főleg a sárga lába, kék a szárnya részt! Na ez nagy e-gazságtalanság, hogy ő is udvarolhat a nagyúrnak! Nos, alkút kínálsz, én alkut ajánlok néked! A Kormos névre keresztelt pulid kéne!

  -Jaj Istenem, (Bronz elvtárs után szabadon) csak azt ne kérjed, így sem bírok a kosokkal, hát még aztán mi lesz vélem! Sápadt el a gazda. Nincs alkú le út is fel is út!

  -Ha nincs, akkor nincs legalább megpróbáltuk együtt a másikat átverni, úgy délvidéki módra! Álljunk meg egy szóra!Tudod é mi a megoldás te pannóniai gazda? Csapjuk össze nyájunkat a négy fekete okos kossal és Kormossal együtt, adjuk el a nándorfehérvári nagyúrnak a tavaszi választási vásáron tokkal-vónóval! Megköpték tenyerüket és csatanóssan kezetráztak, mint a puszták népe fontos szerződéskötési rítusával pecsételt megegyezésén.

  -Tudtam kolléga, hogy te világot látott embör vagy, oszt tudod mi a dörgés! Rád vártam, mint a messiásra, de mond meg nem értem a te e-masinádból szólt a nóta és az a rész nem világos néköm, hogy „Sárga lába, kék a szárnya!”.

  -Ne legyél ostoba kolléga, ez a nagyúr himnusza!

  -No, ne nézzél már rám mint a kótyagosra, nem tudtam.

  -Most már tudod, le ne szégyeníts engem a nándorfehérvári vásárba!

  -Nem foglak szabadkozik a gazda! No kolléga most hazamegyünk, iszunk-eszünk-iszunk, vannak szép lovaim és átgázolunk a kelebiai ingoványoson!

  -Nem jó ötlet, mert beleragadunk az ingoványosba és értünk jön idő nap előtt a kaszás, én meg fiatal ember vagyok előttem még az élet! Menjünk inkább hozzám, ott van ám az igazi zobnaticai ménes!

  -Te szent ég, jut eszembe, retten meg a gazda! Az egyháznak mit adunk a lelkünk kegyelméért?

  -Mit adunk, mit!? A négy okos fekete kost, azt adjuk, majd ők jó útra térítik őket, hogy ne kacsintgassanak Budapest felé, hiszen ez tartozik a feladatuk közé!

  -És a juhainkkal mi lesz ott Nándorfehérvárott?

  -Te milyen akadékos szélsőséges gondolatokkal felvértezett fajta! Mi lenne! Mennek szépen a vágóhídra! Hagyjuk a témát, szóljon az egyességi nóta: „Micsoda madár, micsoda madár! Sárga lába, kék a szárnya, engem odavár, Nándorfehérváron vár! Szól a kakas már! ”

Lassan elcsendesül a táj, a délibáb is elillan, mint a kámfor. Északról ismét hideg szelek fújnak, délről farkasordítás hallatszik, igaz még csak a távolból. A templom harangja felrázza a csendet, ismét temetnek és a bölcső üres marad. A bölcső üres maradt. Hallod Péter, megint szól a kakas! Szól a kakas már...

E-gazság ez? Egyszer, majd egyszer valaki megmondja mi az, addig vessük panyókára kabátunkat és ne forduljunk vissza...

*Micsoda madár?

Margit Zoltán

A két magyar Góliát: Kasza és Pásztor? Two Tribes!

Férfivirtus?

Ha az elefántok egymás ellen harcolnak, szenved a fű.
(Keleti bölcsesség)

Kép forrása: 
Vajdaság Ma hírportál

Úgy tűnik, mintha a vajdasági magyar politikai élet két meghatározó, markáns szereplője – Kasza József és Pásztor István – egymással viaskodnának. Mintha versengenének. Mintha rivalizálnának. De már egy jó ideje. A két alapember. Aki aligha kerülhető meg. Ők ketten nem percemberek. Nem is peremfigurák. Még ha peremfigurákként jutottak is be magába a centrumba. Kasza József az egykoron dicső napokat is megélt szabadkai Zorka Vegyiművek pénzügyi igazgatójaként került a Városháza városatyai székébe. Pásztor István pedig szinte a semmiből bukkant fel, valahogy úgy, mint tette azt Koštunica vezérünk, akit annak idején még a mindentudó amerikai sajtó is csak Mr. Nobody-ként emlegetett. És aztán egy napon az útjaik váratlanul összeértek. Az egyik politikus váltotta a másikat a Vajdasági Magyar Szövetség élén. Egy kis magyaros túlzással akár még azt is meg lehetne kockáztatni, hogy az egyik politikus váltotta a másikat a szabadkai Pannon Rádió és Televízió élén is. Hogy a szeszélyes, kiszámíthatatlan véletlen akarta-e így, vagy (eleve elrendelésként) ez volt megírva – a számukra és a számunkra – a csillagokban egy végtelen papíron, azt alighanem sokáig lehetne találgatni. Én afelé hajlok, hogy a kettejük találkozása valamiért sorsszerű és elkerülhetetlen volt. Amely találkozás pedig egy bizonyos neuralgikus ponton hirtelen átfordult vetélkedésbe. Valami miatt. Viadalba. Harcba. Küzdelembe. Mi okozhatta a szembe fordulást? Két karakán karakter? Két makacs ember? Két túlfejlett ego? Akiket túlfeszít a tenni akarás? Akikben túlteng a pénz és a hatalom szeretete? Akik a vajdasági magyarság szellemi vezetői? Alighanem a víznéző asszony sem tudná ezt csak úgy, kapásból megválaszolni.

Egy angyal szállt el Makkhetes felett?

A két vajdasági magyar Góliát egymással való hadakozása, csatározása – amely pedig nem is mindig a nyílt színen, hanem inkább a kulisszák mögött, a gondosan felállított paraván mögött zajlik – legutóbb épp a napokban tűnt elő. Méghozzá a sok keservet és kínszenvedést okozó szabadkai Azohem műtrágyagyár kapcsán. Alighanem most egy angyal szállt el Makkhetes felett. Csakis az tudhatott ily csodát művelni. Mert most minden jel arra utal, hogy a hatalmas környezeti károkat okozó üzemet végre sikerül kiköltöztetni lakott területről, a város Makkhetes nevű részéből, s ezzel véget ér az ottani lakosság évek óta tartó kálváriája. Persze nem pusztán valamilyen bűvös szó kimondásával, nem pusztán egy zengő, érces hangon elmondott abrakadabrával meg varázspálcával, hanem a köztársasági kincstárból kiszívatott tőkeinjekcióval. Minthogy az efféle nyavalyák csakis hathatós kis pénzkúrával gyógyíthatók. Hogy a 60 millió dináros kis summa lecsippentése a környezetvédelmi alap számlájáról, és annak továbbítása egy magáncég számlájára, az vajon a demokrácia egy vadhajtása-e, vagy valami egészen más, abba most nem is érdemes belebonyolódni. Az viszont tény, hogy Kasza József nevéhez fűződik ennek a tranzakciónak a lebonyolítása. Olyannyira, hogy a gyár telephelyén ígéretet is tett a makkhetesieknek arra, hogy az Azohem most már végérvényesen (pár hónapon belül) ki fog költözni a közvetlen környezetükből. A szavát adta. Neve, aláírása az erről szóló szerződésen a garancia arra, hogy ez most már nem csupán a (homok)pusztába kiáltott szó. Hanem úgy is lesz. Merthogy az adott szavát még soha-soha nem szegte meg – mondta ő. Ha így történik, akkor már csak egy sóhajtásnyira van a gonosztól való szabadulás, és akkor talán happy enddel zárul majd A makkhetesiek esete az Azohemmel című tragikomédia.

A nagy hal mindig átszakítja a hálót?

Az Azohem kitelepítéséről természetesen Pásztor Istvánnak is volt már határozott elképzelése. Neki már 2008-ban sikerült eljutnia egészen odáig, hogy a gyár igazgatója hajlandóságot mutatott a kiköltözésre. Méghozzá a tartományi gazdasági titkár által beígért 200 ezer euróért cserében. Ugyancsak a féltő állami gondoskodás csomagolópapírjába burkolva azt a néhány köteg pénzecskét! Végül aztán a tulajdonos, a Peđa Mališanović nevű úriember az utolsó pillanatban mégis megkötötte magát, és önkényesen úgy döntött, hogy mégsem köti meg azt a fránya szerződést. Így aztán nem is jelent meg „aláírásra” a kitűzött időpontban. Hogy mindez csak egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlott-e, hogy filléres (200 ezer eurós!) kis színjáték volt-e csupán, azt egyelőre még csak találgatni lehet. Annyi azonban bizonyos, hogy a műtrágyagyár tulajdonosa sok éven át érinthetetlen és elmozdíthatatlan volt. Bárki próbálkozott vele, beletört a bicskája. A „big catch” rendre elmaradt. A huncut nagyhal mindig átszakította a hálót és elmenekült. Minthogyha a háttérben valami politikai hatalmasságok védelmezték, óvták volna – féltőn – minden egyes lépését. Maradt tehát a mozdíthatatlanság. A lakosság legörbülő szájjal nézhette végig a másodszori újrakezdést. Mert Azohem tovább zakatolt, a kamionok százával dübörögtek és a hét gyárkémény is tovább ontotta a füstöt. És repült az idő, mint egy ólomszárnyú betonbagoly – ahogy az ifjú humorista mondja. Makkhetesen pedig tovább folytatódtak a megszokott, kilátástalan Don Quijote-évek.

Kinek szabad pénzben játszani?

Különböző gyengeségekkel megvert emberek vagyunk mindahányan. De ha akad néhány jó tulajdonságunk, az elsősorban nem is a miénk. Az leginkább csak másoknak jó. Annak a gyümölcsét mások élvezik. Persze a rossz tulajdonságainkat is gyakran mások szenvedik meg leginkább. Mondják, hogy a homo problematicus alapbaja egészen odáig vezethető vissza, hogy az embernek egy testbe bezárva kell léteznie. Amely testet pedig etetni, itatni, ápolni és öltöztetni kell. S ez mind pénzbe kerül. A gyarló ember pedig abbéli félelmében, hogy egyszer majd nem tudja a saját sorsát önmaga irányítani, kisebb-nagyobb merényletek követ el a lelkiismerete ellen. És a földig hajol őfelsége, a pénz előtt. Mert úgy véli, az teszi majd őt hatalmassá, szabaddá, mindenhatóvá.
Bajnak számít-e az, ha a felnőttek játszanak? Nem hiszem. Az sem baj, ha férfiemberek játszanak. Az sem baj, ha férfias játékot játszanak. Az sem baj, ha pénzben játszanak. Csak akkor az a pénz a sajátjuk legyen ám! Ne másé! Ne az államé, ne a társadalomé, ne mindannyiunké. Akik pénzben akarnak folytatni különféle játszmákat – ráadásul: főként egymás ellen –, úgy etikus és úgy ildomos, hogy nyúljanak a saját farzsebükbe, és gombolják ki a pénztárcájukat. Játszanak a saját pénzükkel! 
Hogy mi végre ez a szörnyű nagy garasoskodás? Hát, nem is tudom. Talán egy olyan csontig-bőrig elszegényedett országban, amilyen a miénk, egyszerűen csak nem illik milliókkal dobálózni. Mert miközben egyre elviselhetetlenebb (lesz) a mindennapi nyomorúságunk, aközben csak úgy röpködnek a fejünk felett a százezer eurók és a dinármilliók. A kérdés csak az, hogy tulajdonképpen: miért? Pusztán férfivirtusból? Presztízsharcból? Hogy végre kiderüljön és végérvényesen bebizonyosodjon, a két vajdasági magyar Góliát közül melyik az igazi megmondóember? Egy kicsit sem méltatlan ez a harcmodor kettejükhöz? És hozzánk? Valószínűleg lehetne találni valamilyen más módszert annak eldöntésére, hogy ki a jobb. Küzdjenek meg az elefántok egymással úgy – már ha lehetséges –, hogy közben ne szenvedjen a fű! Az a sok jelentéktelen kis fűszál. Akik pedig mi vagyunk. 

Szabó Angéla

Two Tribes...

goes to Hollywood...

goest to Subotica Divina Politica Commedia...

Nemzeti Imánk a Magyar Kultúra Napján

187 éve, 1823. január 22.én írta le Kölcsey Ferenc Himnuszunk szövegét szatmárcsekei magányában. Erkel Ferenc jó húsz esztendővel később zenésítette meg.
Gyönyörű költői mű e 64 sor.

Nemzeti HIMNUSZUNK,
 Magyarok nemzeti himnusza 
és Nemzeti Imánk.!!!

A tudós irodalomtörténészek azonban nem túl gyakran emlegetik, hogy valójában miért is más ez, mint sok európai ország himnusza. Mindjárt válaszolok rá - három példával is:

 
A németek például a Deutschland, Deutschland über alles, Über alles in der Welt kezdetű szöveget ma már nem éneklik. A második világháború után - mondjuk így - a győztes Európa tiltakozott e megfogalmazás ellen, mert e szöveg ugyebár annyit jelent, hogy Németország mindenek feletti, mindenek felett áll - az egész világon. Megmaradt Haydn gyönyörű zenéje és ma, az eredeti himnusz-vers harmadik szakaszát éneklik a németek. - Bármily hihetetlen is, de csak 1991 óta.

 
A Szovjetunió himnusza a soha nem létező szabadságot emberiség legnagyobb pusztítóit Lenint és Sztálin éltette évtizedeken át. A mostani Oroszországnak - mondjuk így a jogutódnak - csupán 10 esztendős a himnusza.

 
A franciáké, az úgynevezett La Marseillaise - a vérben álló harcról szól és fegyverbe hív. E rövidke európai példákat csak azért hoztam ide, hogy lássuk a legfontosabbat. Azt ugyanis, hogy a mi Himnuszunk nem éltet királyt, uralkodót, nem himnusza még a honszerző Árpádnak sem, az ország építő IV. Bélának úgyszintén nem, de még a diadalt diadalra halmozó Mátyást sem dicsőíti. A mi Himnuszunk az évszázadokon át szorongatott, kétségbeesett nép IMÁDSÁGA a mi megtartó Istenünkhöz. Az irodalom tudós művelői tehát gyakran felejtik el - így emlegetni e csodálatos 64 sort. Tehát, hogy ez egy KÖZBENJÁRÓ IMÁDSÁG: Isten áldd meg a magyart! 

Amíg nem volt Kölcsey Himnusza, addig is volt a magyarságnak összetartó, kollektív imádsága, a nép ajkán őrzött énekekkel. Nem minden időszakban, nem mindig azonos belső erővel, hiszen pl. az elmúlt század diktatúrái / 1919-re gondolok és az 55 évig tartó magyar bolsevizmusra / tűzzel vassal irtottak mindent, ami nem a parancsszó ideológiája szerint született. De mondom: voltak a nép ajkán őrzött énekek, pl. a Boldog- asszony anyánk, a Székely Himnusz / ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk /, a reformátusok 90-ik zsoltára: "Te benned bíztuk eleitől fogva", vagy az evangélikusok "Erős vár a mi Istenünk" kezdetű Luther éneke.

Tehát mindig az Isten segítségét, áldását kértük harcaink elcsüggedésünk, elnyomatásaink nehéz éveiben, vagy balsors tépte évtizedeink alatt. Ilyen Himnuszt tehát egyetlen európai nép sem mondhat magáénak, mint amilyet nekünk hagyott örökül a 33 éves Kölcsey, a szatmárcsekei szoba csendjében. A Nemzeti Múzeumban őrzött kéziratban csak egy-egy parányi javítás látható, tehát szinte ömlött a tolla alól e felséges 64 sor. Sajnos mindmáig nem védi az Alkotmány nemzeti imádságunkat, pedig rátört a sorokra maga Rákosi is az 5o-es évek elején mondván: az mégsem lehet, hogy a dolgozó nép Himnusza, vagy bármely ünnepség az Isten nevével kezdődjön. Alattomos terve céljából magához kérette Kodály Zoltánt azzal a felszólítással, hogy írjon másikat, a szocializmushoz illőt. Kodály rövid választ adott az élet és halál diktátorának. Ezt mondta: ahhoz sem hozzátenni sem abból elvenni nem lehet. Kodály a fejével játszott ebben a percben, de akkor Ő már Kodály Zoltán volt, a magyar zenekultúra és művelődés világszerte megkérdőjelezhetetlen tekintélye. Rákosi nem nyugodott. Illyés Gyulát is magához intette, aki akkor a költészet, a haladó magyar gondolkodás legnagyobb vezéreként volt számon tartva itthon is, külhonban is, különösen Franciaországban. Írjon egy új Himnusz szöveget, mondta Rákosi, majd keresünk hozzá zeneszerzőt. A felszólításra Illyés ennyit válaszolt csupán: meg van az már írva. 

Miért fontos ma, hogy a hamar árvaságra jutó, betegségekkel küzdő, Kölcsey mit hagyott ránk e nemzeti imában?

 
Azért fontos, mert a Himnusz megírásának napját január 22.-ét 1989 óta a Magyar Kultúra Napjának mondjuk ugyan - ám a magyar művészetek,a kultúra a szemünk előtt silányul el vagy hever romokban. Ez az állapot kiállásra, kitartásra, s ha kell kiáltásra kell, hogy kényszerítsen minden jóérzésű, gondolkodó embert, a magyar értelmiséget pedig kötelezően. Mert látható módon megszűnt a tudás, a kultúra, az ifjúság oktatása és az Istenhit közötti sok évszázados, megbonthatatlan egység. Ez, amit mondok nem vallási, még csak nem is vallásossági és még kevésbé templomi kérdés. Mert ott, ahol az iskolaügy, tehát a jövő nemzedékének oktatása, nevelése csak tantervi, tantermi feladat vagy egyszerűen csak munka vagy pénzkérdés, - ott ezt az első számú nemzeti feladatot - elárulták!

OTT, ahol nem a magyar nyelv és történelem a legfontosabb tárgy, ott a jövő sírját ássák a nemzetoktatást eláruló politikusok.

 
OTT, ahol iskolákat zárnak be, vagy síneket szednek fel politikai parancsra - mindegy, hogy milyen indokkal - ott, azokon a helyeken temetők lesznek. Ha hagyjuk.

 
OTT, ahol oly módon bomlik fel rend, hogy tanárverést látunk a képernyőn, ott, a kisebbség törvénytelensége tobzódik a többség felett egy - állítólagos jogállamban. Olyan kisebbségé, amely a Kárpát-medencében az elmúlt 6 évszázad alatt nemhogy egy templomot vagy iskolát, de még egy önsegélyező alapítványt sem tudott létrehozni magának, legjobb szándékú vezetőinek erőfeszítésével sem.

 
OTT, ahol egy Magyar Bálint nevű, magát a kultúra és oktatás miniszterének mondó ember kijelentheti, hogy nem a tudás az elsőrendűen fontos az iskolákban, hanem valamiféle reformanyag ilyen-olyan elsajátítása - ott a szellemi rókák garázdálkodnak a nemzet udvarán. 

OTT, ahol a kabarében téma lehet az úgynevezett buta paraszt - nénikének öltözött férfiként - ott ország-idegenek uralják a televízió és rádió stúdióit. Akik e hazában nyilvánvalóan, nem érzik jól magukat Ezt a gyalázatot nem követhetnék el büntetés nélkül egyetlen európai országban sem. Hogy ugyanis ostoba közröhej tárgyává tegyék az ország egyik nemzetmegtartó erejét, a parasztságot.

OTT, ahol a tovább tanuló gyerek miatt a családoktól elvesznek és nem adnak nekik, ott szellemi tolvajok járkálnak közöttünk és a társadalom legfontosabb sejtje a család ellen intéznek, előre megfontolt, sátáni támadást. 

OTT, ahol az emelkedő árak ellenére - lassan SEM tud szaporodni a családi könyvtár - csak és kizárólag a CD-k és DV D-k, - ott már a globalizmus ütött tanyát. És úgy lesz, miként a globalisták szeretnék: lassan elvész a Pál utcai fiúk, a Robinson, Fekete István Tüskevára, Vörösmarty, Petőfi, Kölcsey, Arany költészete, Jókai száz meg száz felejthetetlen hőse. Ott apránként le lehet majd tagadni Móricz Zsigmondot, s hogy egyáltalán élt Gyóni Géza, Nagy László, Illyés Gyula, Sütő András, Német László vagy Kányádi Sándor.

 
OTT, ahol az orvost, a rendőrt, a papot és különösen a pedagógust az éppen uralkodó hatalom nem fizeti meg kellő megbecsülés mellett ott a nemzetet a tekintélynélküliség barbár útjára akarják lökni.

 
És cselédsorba a 21.-ik században. 

Wass Albert írja: "aki bántja a magyart, Téged is üt. Nemzeted jussát, igazát védeni kötelességed. Csak úgy lesztek erősek, ha megvéditek egymást. Mert bármelyik magyar vesztesége - a Te veszteséged is." 

Mert, ha nem így tesszük, úgy némaságunkkal és bénaságunkkal hitelessé tesszük valamennyi, galád mozdulatukat. A Magyar Kultúra Napján, csodálatos nemzeti közbenjáró imádságunk születésének évfordulóján tehát szomorúsággal kell megállapítanunk, hogy:
Magyarország bajban van! S legelsőül azért, mert 93 ezer négyzetkilométeres ország az egyetlen a világon, amely saját országával van körülvéve. Magyarországot - viharos, ám gyönyörű történelmével, máig példát adó kultúrájával, évszázadok óta a mai napig csodált művészetével - a jövő magyar generációjának kell átadnunk. Mert Magyarországot, a mi Hazánkat, csupán megőrzésre kaptuk elődeinktől. Magyarországot tehát meg kell menteni!
Kölcsey szavaival kérjük ezt, Himnuszunk utolsó versszakával:

 
Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart tengerén kínjának,
Balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt.

...

Nagy művészet örököseiként 1823. január 22-én fejezi be Kölcsey Ferenc a Himnusz című költeményét, egy XVII. századi fiktív költő alakját idézve – világos az alcím is: "a magyar nép zivataros századaiból" – hatalmas erővel eleveníti fel a múlt vétségeit s a rá következő bűnhődést, örökös lelkiismeret-vizsgálatra szólítva. Erkel Ferenc 1844-ben zenésíti meg a verset, s válik a magyar nép himnuszává (1844. július 2-án adják elő először a Nemzeti Színházban...) Az utóbbi időben január 22-én, a Himnusz születésnapján ünneplik a magyar kultúrát is. A művészetek, az irodalom, a vers, a zene, a tánc, a színház, utóbb a film szokatlanul nagy szerepet töltött be a magyar nemzet életében, összefüggésben az egymásra csúszó történelmi kataklizmákkal s az államiság időszakos el-elvesztésével. A XIII. században születik az első magyar nyelven írott vers, az Ómagyar Mária-siralom, Mátyás király uralkodása alatt tűnik fel az első magyar költő, Janus Pannonius, aki ugyan latin nyelven írta csodálatos verseit, de vállalta a magyar történelemben soha nem könnyű költői szerepet. Közben megjelennek az igricek, az énekmondók, akik már magyarul dalolnak. A magyar írásbeliség terjedésével, a Mohácsi vész után tűnnek fel az első, már magyar nyelven író költők s írók, az ördögi kísértetekkel viaskodó Bornemissza Péter, vagy az önfeledten daloló végvári vitéz, Balassi Bálint, aki sorsában is előrevetíti a magyar költő sorsát. Ez soha nem volt könnyű.

Az irodalom az erdélyi fejedelemség korában indul fejlődésnek, a memoárírókkal, Bethlen Miklós vagy Kemény János és a többiek műveivel, ekkor indulnak a nagyvilágba tanulni nemes ifjak, a peregrinusok, akik hazatérve változtatni szeretnének a közállapotokon, s ez sokszor éles ellenállásba ütközik. Apáczai Csere Jánost, a nagy tudóst, a tudományos magyar nyelv megalkotóját egyik fejedelme azzal fenyegeti meg, hogy ha nem változtat eretneknek tartott nézetein, a toronyból dobatja le. Megjelenik a színen Pázmány Páter, a nagy katolikus püspök, akinek imádságaiban, vitairataiban, a burjánzó barokkos mondatokban már felcsillannak a magyar nyelv hatalmas lehetőségei, akár ellenfelei, a kálvinista prédikátorok vitairataiban. Feltűnik a nagy hadvezér, Zrínyi Miklós, egyik kezében kard, másikban toll, és hadtörténeti művei mellett nevezetes őséről, a szigetvári Zrínyi Miklósról megírja az első magyar eposzt. Folytat­hatnánk a sort a kuruc énekmondókkal, Hermányi Dienes Józseffel és Mikes Kelemennel, a magyar próza első nagy alakjaival, a testőrírókkal, a magyar jakobinusokkal, Csokonai Vitéz Mihállyal, Fazekas Mihállyal, Berzsenyi Dániellel, Vörösmarty Mihállyal, s mind a többiekkel. Pusztán jelezni akartuk, hogy 1823-ban milyen előzmények után születik meg a magyar himnusz.
Van, mit ünnepelni a magyar kultúra napján, nagy költészet és nagy művészet örökösei vagyunk...

Dr Esterházy Orsolya

  

Leszámolás a civil társadalommal Vajdaságban?!

Egyértelmű az üzenet: 
Nincs szükség a civil társadalomra!

Vajdaság Autonóm Tartomány megszüntette a nonprofit szervezetek fejlesztési alapját

Vajdasági Autonóm Tartomány 2011. december 7-én határozatot hozott a Vajdaság Autonóm Tartomány Nonprofit Szervezetek Fejlesztési Alapjának megszüntetéséről. E határozattal a Vajdasági Autonóm Tartomány Kiegyensúlyozott Regionális Fejlődést biztosító ügynöksége vette át a megszüntetett Nonprofit Szervezetek Fejlesztési Alapjának tárgyait, berendezéseit, eszközeit, levéltárát és dolgozóit. A határozat hatályba lépett 2012. január 1-én . E pillanattól a nonprofit szervezetek fejlesztési alapja hivatalosan is megszűnt.

A nyolc év működés alatt, az Alap pénzügyi támogatásával a polgárok csoportjai 219 projektet valósítottak meg, 30 műhelymunkán részt vett több száz többnyire fiatal ember. Az Alap szervezett több tucat nyilvános meghallgatást és kerekasztal beszélgetéseket, létrehozta és folyamatosan frissítette a Vajdaságban tevékenykedő polgárok csoportjainak-civil szervezeteknek adatbázisát.

Említett határozat tartalmazta, hogy az ügynökség feladatköre közé tartozott a kiegyensúlyozott területi fejlődés tervezése (beleértve a részvételt az IPA CBC programokban), befogadóképesség fejlesztése annak érdekében, hogy sikeresen használják fel az alapok által hozzáférhető pénzeszközöket, a statisztikai adatok gyűjtését és feldolgozását elvégezi, követi és kiértékeli a tartomány politikai elképzeléseit a kiegyensúlyozott területi fejlődésben [1] .Az Ügynökség azonban nem kapott támogatást abban a megbízatásában, hogy a civil társadalmat fejlessze és együttműködjön az egyesületekkel.

Az európai integrációs folyamat megkívánja a civil társadalom fejlesztését, erősítését és zökkenőmentes együttműködés biztosítását a polgári társadalom és a hatóságok között. Mivel az alap a múltban jelentős mértékben hozzájárult az ágazatközi együttműködésében és annak fejlesztésében, hiszem, hogy a megszüntetésről szóló határozat ellentétben áll az európai integrációról szóló agendával. Továbbá, hiszem hogy az Alap megszüntetése alapvető félreértése a civil társadalom fontos szerepkörének a demokratikus társadalom építésében.

Az Alap kirekesztése két évvel ezelőtt indult meg a működési költségek drasztikus csökkentésével a tartomány költségvetésében. Azóta a tevékenységek középpontjában az egyesületek információval való ellátásában és az ifjúság kapacitásainak feltérképezésében és a hálózatának kiépítésében merült ki. Ugyanakkor az Alap javaslatai tartományi titkárságok számára kijelölt forrásokból származó befolyó pénzeszközök 481. jelzett tételén való elosztására, -elutasításra kerültek a Tartomány részéről, így fennmaradtak a lehetőségek a potenciális csalásra és a visszaélésre.

Az Alap megszüntetéséről ill. működési területének módosításáról szóló ötlet nem új-keletű. A korábbi időszakban említésre került az Alap megszüntetése és az Alap igazgatónőjével karöltve szerkezetátalakítási kezdeményezést eszközöltek ki, de soha nem volt lehetősége, hogy megvitassa eme ötlet megvalósítását a döntéshozókkal. Érzéseim szerint, kizárólag politikai okokból kifolyólag. Az a helyzet állt elő, hogy az Alap tevékenysége senki számára nem volt többé fontos, senkit nem érdekelt továbbá, hogy mit tesz és milyen szerepkört tölt be. A tevékenysége teljesen leszűkült az Alap Végrehajtó Tanácsának évi jelentésének és a terveinek elfogadásában.

Vajon a több száz felesleges hivatal közül Szerbiában éppen csak az Alap valójában a felesleges? Kinek és miért okozott gondot, hogy Vajdaság Autonóm Tartomány hozzájárul a civil társadalom fejlődésének?

Figyelembe véve a civil társadalom helyzetét és szerepkörét az európai integráció követelményeiben, remélem, hogy a VAT kormánya és Közgyűlése létrehoz egy szervezetet, amely továbbra is biztosítja az intézményes feltételeit és fejlődését a civil társadalomnak és biztosítja a polgárok részvételét a döntéshozatal folyamataiban.

Sever Džigurski,

az Alap Végrehajtó Tanácsának volt tagja

[1] "Hivatalos Közlöny VAT" sz. 17/2011 kelt, 2011/11/11.

A "rajtunkmaradt" vers

Az én istenem nem vert bottal
Sem két kézzel.
Míg kéklő ágak hegyén tűrt kutya volt a hold
Szép arcodat értem.
Kilenc vadlúd szárnyalt délnek:
Égett pilácsként kormolt minden, ami maradt, és ami még volt,
Kabátomnak szőre hullott,
És messze-messzi tűnő volt a gond.
Néha szépítkezem, hátha valamit köszönhetek a mának
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.

Barátaim mind megvannak,
Lyukas zsebemben tartom őket,
tányérrica szemekként néznek, bicskám nyitva őrzöm köztük,
penge vési a nevük kőbe.
Kanizsának háttal állok,
Vállam fölött kél a túlpart holdja,
Jegenyesor a jobbomon, bordám alatt nyárfa.
Dűlőúton megszaladok, árnyékom köszön magamat várva
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.

Összekuszált a sorsom, dalban, strófánként éneklem dalom
neki-nekifeszülök a múltnak, engedem:
kévébe köthet hatalom.
Számos helyről kitaszítottak,
megköszönték hogy vagyok, élek
Nem ágálok ellenük, higgyék azt:
Bárhol, bárkitől félek.
Rámförmednek a festett házak,
Fenekedik megannyi miszisz és miszter
Kiabálok, míg birok: Nem ártatlan az Isten!
Mind a két karom szög nélkül, levegőben lóg tárva,
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.

Most már maradok csöndben, szerényen, kába
A széjjeltulkolt világban reménylek,
Hogy ez sem volt eddig - hiába.
Gitárhúr nélkül, sebtől varos, köddel ütött, véres lett a pardon,
Nevetnek rajtam a csillagok, süvegelek mindent,
Ahol viszket, ha kell, lábbal megvakarom.
Nincs a homlokomon, villával szétterítve az új alom
Az sem kizárt – tragédia lenne-e? - ha tegnapra virradóra halok.
Hitelem nem maradt, lakat alatt a szív: zárva.
Rajtammaradt télikabátban, tépett jeggyel kezemben,
Hazátlan, apátlan árva.

Magyarkanizsa, 2012. január 20.

Pósa Károly

Igen így van ez, csak ezt a "választott faj" még nem látja!