Margit Zoltán

2015. március 7., szombat

„Mindennap hazavárom…” - Most lenne 18 éves Orosz Attila


Amikor még együtt volt a család

Ahogy az óbecsei Bilicki Ervin erőszakos halála nem számít kimondottan szimpla bűnügyi esetnek, úgy a péterrévei középiskolás, Orosz Attila vízbefúlása is mélyen megrázó és felkavaró. Mindenekelőtt talán az elhalálozás hely(szín)e az, ami a leginkább elgondolkodtatja a rejtélyes ügyeken töprengőt, merthogy a 17 esztendős fiú úgy járt le a folyópartra – halat lesni, horgászni –, mint ahogy a városi gyerekek a játszótérre. Számára maga a Tisza volt a hatalmas és izgalmas, természet adta játszótér – mégis az okozta a vesztét. A fák közé, az erdő sűrűjébe szint soha nem tért be, mert a szúnyogcsípés allergiát okozott nála, bedagadt tőle a szeme.

Orosz Lili, Attila édesanyja:

Estefelé elment, azt mondta, majd jövök – ezek voltak az utolsó szavai. Úgy tudjuk, hogy azon a nyári éjszakán egy 20 fős társasággal a folyóparton volt, a Tiszának azon a szakaszán, amit a fürdőzők használnak. Egy kisebb csoport különvált, heten félrevonultak a többiektől, hogy egy újfajta cigarettát kipróbáljanak. Az egyik Magyarországon tanuló fiú hozta a különleges anyagot, amit a vágott dohány közé kevertek. A legelső, aki beleszippantott a cigarettába, eszméletét vesztette, egy órán át nem tért magához. Egy másik azt mesélte, hogy félelmetes látomásai voltak, saját magát látta egy másik testben. Attila barátja, akivel este együtt mentek el otthonról – amikor már ő is magához tért és indulni akart haza –, nem találta Attilát és a telefonján is hiába hívogatta. Egy másik fiú látni vélte lent a töltésen tántorogni, hemperegni, de valójában senki nem tudott semmi biztosat.

Amikor éjfél után fölébredtem, láttam, hogy a gyerek még nincs itthon. Furcsállottam, mert sosem maradt el ilyen későig. Rögtön ellenőriztem: a telefonja ki volt kapcsolva. Ezen is meglepődtem. Éjszakának idején nem akartam felébreszteni a barátainak a szüleit, de reggel már izgatottan, kétségbeesetten kerestük. Én a falu utcáit róttam, kérdezősködtem, mutogattam a fényképét a járókelőknek, de mivel senki sem tudott hasznos információval szolgálni, bejelentettük az eltűnését a rendőrségen. Az utána következő napok is a keresésével teltek, a segítőkész emberek szervezetten, csoportokba verődve fésülték át a folyópartot és annak környékét. Végül úgy bukkantunk a nyomára, hogy az egyik barátunk kapott egy telefonhívást: találtak egy hullát a Tisza-parton. Egy horgász vette észre azon a részen, ahol a komp áll, és kihúzta a parthoz, hogy ne sodorja el a víz. A férjem meg a lányom azonnal odasiettek, én is rohanni akartam, úgy fogtak le a szomszédok, aztán pedig az utcán összeestem. Orvost kellett hívni, engem is beinjekcióztak, benyugtatóztak, a férjemet is.

Szombaton 9-10 tájban érkeztek meg a holttesttel, a temetés pedig délután 4 órakor zajlott. Nehéz erről beszélni: szegény gyerekem olyan állapotban volt, hogy már nem lehetett felöltöztetni -- kétrétegű műanyag fóliába helyezték –, és ami a legborzasztóbb, nem fért bele a koporsóba. Meg kellett a koporsót nagyobbítani, ezért (eléggé otromba módon) egy deszkával kipótolták. Nekem ez olyan borzasztó volt, hogy a temetés ideje alatt szinte nem tudtam levenni róla a szemem, és csak az járt a fejemben, hogy nem vagyok képes venni a fiamnak egy rendes koporsót… A lányommal már korábban összeszedtük a kedvenc holmiját (horgászbotját, receptes könyvét, fényképét), bepakoltuk az iskolatáskájába, és azt magával vitte az utolsó földi útjára.


Orosz Attila sírja a péterrévei katolikus temetőben

Noha a nyomozás során nem találtak arra utaló jeleket, hogy erőszakos cselekmény áldozatává vált, és le is zárták az ügyet, maradtak azért furcsaságok.

Amikor a férjemnek kiadták a holttestet Újvidéken, akkor a boncolási jegyzőkönyvet is meg kellett volna kapnia. Ezt azonban mi sosem láttuk. Vajon miért? Csak annyit tudtunk meg, hogy találtak a vérében alkoholt, de csak annyit, amennyit két üveg sör tartalmaz. Mi viszont pontosan tudjuk, a gyerek nem ivott. A boncolóorvos drogot nem talált a szervezetében, a barátai szerint pedig ő is kipróbálta a furcsa anyaggal dúsított cigarettát. Akkor most mi az igazság, kinek higgyünk? Érdekes az is, hogy a mobiltelefonja nem került elő, a pénztárcája viszont igen. Benne volt az igazolványa, a karlánca és 200 dinár.

Aztán: a holttestét a férjem meg a lányom csak messziről látta, mert a folyóparton nem engedték őket közel, a kórházban pedig azt mondták nekik, hogy már elég rossz állapotban van a hulla, inkább ne nézzék meg túl közelről. Én pedig egyáltalán nem láttam. (Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a férjem apja is a Tiszába fulladt, 36 évesen, elment egy ladikkal és nem tért haza, meg a nagyapjának a nagyapja is a folyóba veszett. Ez is különös.)

Nyolc hónapja, amióta eltávozott közülünk, sok minden megfordult a fejemben. Mai napig is hetente megcsörgetem a telefonját, mintha valamilyen csodára várnék, csodában reménykednék. Hiába járok pszichológushoz, pszichiáterhez, semmi nem segít. Élet és halál közt állok, jobbról az élet, balról a halál. Melyiknek higgyek? A temetés napján, amikor elindult a gyászmenet, egészen a sírhelyig, szorítottam a koporsóját. Nem akartam elengedni. Ő az enyém, nem vehetik el tőlem, nem adom. Amikor eresztették le a sírba, még egyszer, utoljára utánakaptam… Ahogy múlnak a napok, már nem tudom biztosan, hogy a kit is temettem el. Csak egy lezárt koporsót hoztak a halottasházba, de hogy ki volt benne, magam sem tudom. A gyerekem holttestét nem láttam. Ezért mindennap hazavárom. 

Épp most lenne 18 éves.
Ebbe bele lehet őrülni.
Szabó Angéla


2015. március 5., csütörtök

Haláleset – kérdőjelekkel (döglött akta?)



Két év után is lezáratlan
Bilicki Ervin aktája

A közelmúltban három vajdasági magyar fiatal rejtélyes haláláról számolt be a sajtó. Ami közös a történetükben: tizenéves (még kiskorúnak számító) fiúk, az esetük nem szokványos, hanem furcsa meg elgondolkodtató és az eltávozásukat ebből a világból egyformán fulladás okozta. Méghozzá valamilyen titokzatos éjszakai fulladás. Az óbecsei Bilicki Ervin (17) a nyílt utcán egy víztócsában lelte halálát 2013. március 17-én, a Tornyoson élőRomić Arnold (15) az oromhegyesi Atlantis Garden Disco Clubban fulladt meg a saját hányadékától tavaly, május utolsó napján, a péterrévei Orosz Attila (17) pedig 8 hónappal ezelőtt szülőfalujában, a Tisza vizében végezte be életét. És: mindhármuk holttestét az újvidéki Klinikai Központban felboncolták,”magától értetődően” a szülők megkérdezése, tudta nélkül.

Néhány nap híján két év telt el Bilicki Ervin meggyilkolása óta. Az ügy a mai napig lezáratlan.
Lakatos István, Ervin édesapja készségesen mesél a családot ért tragikus esetről.


Lakatos István

– Elkeseredett voltam, semminek nem láttam értelmét. Érezvén a magam tehetetlenségét, szüntelenül csak az öngyilkosság gondolata foglalkoztatott, minek éljek tovább. Soha nem dohányoztam, nem ittam, de akkor hatalmas erővel pusztítani kezdtem önmagam. Amikor egy pillanatban úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, bementem a templomba, térdre roskadtam és hangosan imádkozni kezdtem a saját szavaimmal. Arra kértem a Mindenhatót, hogy segítsen nekem, hogy új életet kezdhessek, mert ha nem, akkor csak a gyilkolás, a bosszú marad a számomra. Az első perctől fogva elégedetlen voltam a nyomozás menetével, láttam a hiányosságokat, a mulasztásokat. Ha a rendőrség meg a bíróság nem deríti ki, hogy mi történt azon a szörnyűséges éjszakán, akkor majd megoldom én a rejtélyt, méghozzá úgy, hogy végzek mindenkivel, akinek köze lehetett a fiam halálához.
Ahhoz nem fér kétség, hogy amikor Ervin hazafelé indult az egyik szórakozóhelyről, a péterrévei úton, egy pékség közelében rátámadtak és halálra verték. Az elkövető nem volt egyedül, a gyanúsított 14 éves fiú egymaga nem tudott volna elbánni vele. Olyan sérüléseket szenvedett, hogy alig lehetett ráismerni. Fémbetétes bakanccsal összerugdalták a fejét, az arcát, behorpadt a homloka, szétroncsolódott az orra, alvadt vércsomókat láttam a fülénél. Szörnyű látvány volt. A helyszínen meghalt és egyértelmű, hogy nem a tócsába fulladt bele. Azért állítom ezt ilyen határozottan, mert volt annyi erőm meg lélekjelenlétem, hogy elmenjek a gyerekem vesztőhelyére és ott alaposan körülnézzek. Bocsánat a hasonlatért, de a bántalmazás helyszínén annyi vér keletkezett, mint disznóvágáskor szokott. Onnan 4-5 méteren át követhető volt az a nyom, amelyet a holttest vonszolása idézett elő. Tehát a fiam holttestét elhúzták a tócsáig és jól kivehető bakancsnyomokat is láttam a helyszínen. Egy méter hosszúságú lehetett a pocsolya, amelyben legfeljebb 5 centiméter magasságban állhatott az összegyűlt víz.

A kiérkező mentők szerint, ha csak 5 perccel korábban értesítik őket, Ervint újraéleszthették volna.
Egyenesen Újvidékre vitték és még akkor hajnalban elvégezték a boncolását. Hogy is fogalmazzam meg érthetően: a holttest gyanúsan „mesterségesnek” hatott, úgy nézett ki, mintha valamilyen puha anyaggal kitömték volna. Mint amikor szivacsdarabokkal megtöltünk egy párnát. Nekem szent meggyőződésem, akár az életemmel is mernék rá esküdni, hogy a belső szerveit eltávolították. Azért volt olyan sürgős a boncolás. Minket meg sem kérdeztek, nem kérték a beleegyezésünket, hanem úgy, mint egy közönséges csirkét, a combtövétől az álláig felvágták.

Amikor a koporsóját leeresztették a sírba, hirtelen melegség árasztott el, és azt éreztem, hogy rögtön utána kell ugranom. Hogy miként emeltek ki a sírgödörből, s hogy mi történt az azt követő mintegy negyedórában, semmit sem tudok, kiesett az emlékezetemből. 
 
Ahogy mi utólag összeraktuk a történetet, nyilvánvaló, hogy a bűnösnek kikiáltott kiskorú P. P. nem egymaga követte el ezt a szörnyűséget, ő legfeljebb csak védelmezi a valódi tettest. Lehet, hogy a két kiskorú gyerek összeszólalkozott, összekapott valamin, dulakodni kezdtek, s amikor P. P. belátta, hogy semmi esélye sincs Ervinnel szemben (aki egyébként edzőterembe járt, tehát jó testfelépítésű volt), akkor segítséget kért – valószínűleg felhívta a bátyját telefonon, aki gyorsan meg is érkezett a helyszínre. Vagy egyedül, vagy még neki is voltak társai. Szövevényes az ügy, korántsem olyan egyszerű, mint ahogy azt állították: Ervin elesett, vízbe fulladt, az elkövető meg azért érkezett haza véres ruhában, mert leesett a bicikliről. Túl sok a megmagyarázatlan furcsaság: használhatatlanok voltak a helyszínen rögzített nyomok, a 36 féle mintavétel, nem találták meg se a fiam mobiltelefonját, sem a chipes igazolványát, miért nem értesítettek bennünket azonnal, miért nekem kellett hívogatnom a rendőrséget…

A vádlott minden tárgyaláson másként vallott, a poligráfos hazugságvizsgálaton is elbukott. Két év javítóintézetben letöltendő büntetést kapott. (A városban azt beszélik, hogy nem is vitték el Kruševacra, itthon tartózkodik, látták.) Az ítélet ellen fellebbeztek, ezért hamarosan újratárgyalják az ügyünket. A megítélt 13 ezer eurós kártérítést megkaptuk, abból emeltettük Ervin 4 ezer eurós síremlékét, három és fél ezer eurót pedig elvittek az ügyvédi költségek. Az esetünk mások számára is tanulságul szolgálhat: annak van igaza, akinek pénze van. Ma a pénz jelenti a hatalmat. Az a család gazdag, ők mindent megtehetnek. De előbb-utóbb őket is utoléri az Isten haragja. Az egyik tárgyalás után odalépett hozzám a fiú anyja, és azt mondta: „Tudom, hogy bosszút fogsz állni rajtunk!” Vajon miért mondhatta ezt?! A gyerek apja pedig nemrégiben öngyilkos lett. Miért? 
 
Bennem már nincsen bosszúvágy, a gyilkosságot nem tetézem gyilkossággal. Tudom, hogy soha nem heverem ki Ervin halálát, de nekem már újra van miért élnem. Az Isten meghallgatta a kérésemet…






2015. február 27., péntek

Addig égessen




Messze voltam, erre jártam
De holnap elmennék
A vér és a hús-Az édes, a bús
Kísértőd lennék

Kód és talány-Lét és halál
A kincsem mennyit ér
Idd a vérem, vidd a titkom
De jutalmat ne kérj

A sorsunk összeforrt, úgy űzzünk ideát
Még ma bukjunk el, bármi vár ránk odaát

Az út vadabb felén lobogni születtél
Átutazó vagy, az életed, mint a szél
Úgy zuhanj a mélybe velem,
hogy ne bánd meg sosem
Tartson ameddig, de addig teljesen
Addig égessen!

Vízen járó, megfeszített
Megváltó Messiás
Még az Isten Fia sem ment meg téged
Ha mások útján jársz

Kőbe zárva, a fényre várva
Álmodni sohase félj
Nem lesz majd, ami eléd álljon
Csak a forráshoz elérj

Sorsunk összeforrt, úgy űzzünk ideát
Még ma bukjunk el, bármi vár ránk odaát

Az út vadabb felén lobogni születtél
Átutazó vagy, az életed, mint a szél
Úgy zuhanj a mélybe velem,
hogy ne bánd meg sosem
Tartson ameddig, de addig teljesen
Addig égessen!

A sorsunk összeforrt, úgy űzzünk ideát
Még ma bukjunk el, bármi vár ránk odaát

Az út vadabb felén lobogni születtél
Átutazó vagy, az életed, mint a szél
Úgy zuhanj a mélybe velem,
hogy ne bánd meg sosem
Tartson ameddig, de addig teljesen!

Az élet fénytelen felén ragyogni születtél
Átutazó vagy, az életed, mint a szél
Úgy zuhanj a mélybe velem,
hogy ne bánd meg sosem
Tartson ameddig, de addig teljesen
Addig égessen!




2015. február 20., péntek

Nyomok




Nyom nélkül nem tűnsz el hirtelen
Mint suhanó árnyék szele,
A felhő is könny-nyomot ejtene,
Ha lázadna vihar szele.


Ősszel, ha levél sóhajt fákról
Visszasúg nyári lombokat,
Pergő homokszemek ujjadról
Idéznek sivatagokat.

Sziklába vésődött lábnyomok
Az Ősök kövülete,
Szellemet őriz az utódok
Gránithegy emlék-ege.

A szó is, a gesztus is hagy nyomot,
A hangok az illatok,
Tudtodon kívül kínálod nyomod
Önmagad, s gondolatod.

A nyom, az emberek kenyere
Adj hát, és kérlek, gyere!
Menedéked lesz Isten tenyere,
Mert eledelt osztasz vele.

A földi jeleket itt hagyod
Miként tán el sem gondolod:
Hogy az igazi nyomok nem láthatók,
De szívekbe költöznek, ha hagyod.

(GS, 20131020)

Dr. Gundy Sarolta



2015. február 16., hétfő

Reményszikra?


A képen: Az ortodox pap megáldja a harcba indulókat
(Sergei Supinsky fotója, AFP hírügynökség)

„Az emberek a gazemberektől várják a helyzetük javulását.”
(Markulik József)

Reményszikra – maga Németország első asszonya fogalmazott ilyen szerényen, visszafogottan és egyben sokat sejtetően, miután felállt a politikusi tárgyalóasztaltól. Ezzel az egyetlen szóval mintegy előrevetítette, hogy mi fog történni. Hogy akinek esetleg még voltak illúziói a tartós európai békét illetően, itt az ideje, hogy végérvényesen leszámoljon azokkal. Mert mint látjuk azt óráról órára: az a bizonyos szikra – már ha létezett egyáltalán! – nem a békét lobbantotta lángra, hanem annak az ellentétpárját.

Mit lehet várni attól a tűzszüneti megállapodástól, amelyet már másfél nap alatt több mint száz alkalommal megszegtek?

A politikusi becsületszó…

Meredek a gondolatsor, ami foglalkoztat és szintúgy a végkövetkeztetés, amire jutottam. Én már abban is kételkedem, hogy a minszki tárgyalóasztalnál ült olyan politikus (is), aki valóban az európai béke mélyen elkötelezett híve. Mert minden békére szerződő félnek valamilyen érdeke fűződik az általános zűrzavarhoz, és ez a mögöttes szándék mindegyikük esetében más és más. Az egyik terjeszkedni akar, a másik a függetlenségét próbálja kivívni, a harmadik jelentős fegyverüzletet remél a hosszantartó összecsapásoktól, a negyedik pedig az új fejlesztésű gyilokeszközeit szeretné élesben is kipróbálni. (Merthogy most épp csúcsfegyverek kísérleti terepe Ukrajna.) Ilyen összetételű békebizottságban ugyan melyik magas beosztásban trónoló tisztségviselő becsületszavának lehetne hinni?!

Minden jobb, bármi jobb, mint a háború! – hangoztatják a háborúcsináló politikusok. (Merthogy ők mindig háborúval akarnak békét teremteni.) Mondogathatják, hogy a béke mindennél fontosabb, ám a hétköznapi valóság teljesen mást mutat. Aki nem öldöklésre/vérontásra készül, az nem szállít a háborúzó feleknek katonai felszerelést titokban és nem helyez kilátásba fegyverszállítást a nagy nyilvánosság előtt. Aki békére készül, az nem mozgósít. Akinek maradt egy cseppnyi józan esze, az nem a válság kiszélesítésén és a hadi állapot kihirdetésén töri a fejét.

Déjà vu

Hallgatom őket, és azt mondom magamban: déjà vu. Számunkra ez már ismerős. Ugyanez történt jó 25 évvel ezelőtt az akkori Jugoszláviában. Minél szaporábbak voltak a béketárgyalások, minél hangosabban hirdették a fegyvernyugvást, annál mélyebben süllyedtünk bele a vérontásba. És ami a legszörnyűbb: soha nem azok az öltönyös, nyakkendős „úriemberek” vívják a csatát, akik azt a fehér asztalnál ülve már évekkel korábban eltervezik. Mert ha nekik kellene megmutatniuk a frontvonal golyózáporában, hogy milyen kemény legények, akkor nemhogy csak imitt-amott, elvétve, hanem még mutatóban sem háborúzgatnánk. Így viszont könnyen beszélnek. Olyanok, mint az a bátor önkéntes véradó, aki más vérével önkénteskedik.

Az összecsapások tűzfészkében már rendkívüli állapotot vezettek be. Legutóbb 45 ezer (20 és 60 év közötti) férfiemberre kényszerítették rá a katonaruhát. Közben az ottani magyarokat sem kímélték. Egyes becslések szerint jelenleg is 200-300 magyar katona lehet a kelet-ukrajnai legveszélyesebb övezetben, a munkácsi gyalogezred tagjaként. Kárpátaljának eddig 60 katona halottja van, közöttük néhány magyar is.

Tartok tőle, hiábavaló lesz az anyaországi elvárás, hogy az Ukrajnában élő kisebbséget legfeljebb a számarányának megfelelő mértékben vonják be az öldöklésbe. Számunkra ez a verbuválás is ismerős. Akik nem távoznak idejekorán az országból, akik nem vállalják a szüntelen bujdosást, azoknak fel kell készülniük mindenre. Bizonyára ott is a kisember meg a kisember gyereke számít az első számú célpontnak, ott sem a politikusok meg az üzletemberek fiait viszik a háborúba, hanem a legszegényebbeket és a legtudatlanabbakat.


A háború képei is ismerősek. Noha csak most tanulom Sergei Supinsky fotóriporter nevét, amit a tudósításai által mutat, az számunkra nem újdonság: az ortodox pap megáldja a harcba indulókat, letakart arcú hulla a járdán, fejnélküli holttestet vonszolnak az utcán, lövészárkot ásnak a katonák a fagyos földbe… Sokkoló képek. Sokkoló a déjà vu.


Márai Sándor ritkán idézett bölcselete szerint a háború nem az első fegyver eldördülésével indul, hanem sokkal korábban. A Mester azt mondja, hogy valahol messze, messze a látható események előtt kezdődik a háború, természetesen az emberek lelkében kezdődik, s mire hadszíntér lesz belőle, halottakkal és ágyúkkal, füstölgő házromokkal, addig az emberek lélekben már belenyugodtak.
Az ukrajnai elmebajt illetően, most épp valahol itt tartunk.

Szabó Angéla


2015. február 15., vasárnap

Úgy szép a szegénység, ha semmi sincs!


Az illusztrációt Pósa Károly készítette

Ha a teljes jövedelmed élelmiszerre és rezsire költöd,
akkor a szimpla túlélésért küzdesz. 
Ezt úgy hívják: rabszolgaság.

Az itteni sajtó vagy csak felkapta vagy pedig maga gyártotta a hírt: Koszovóban napi 200 dinárból élnek az emberek. Ez az egyik oka az albán lakosság mostani – északra/nyugatra történő – félelmetes népvándorlásának. Na, ha ez valóban így van, akkor vegyük már egyszer szemügyre azt is, hogymekkora napi vagy havi összegből kénytelenekvegetálni a vajdasági magyarok! Mielőtt még krokodilkönnyeket hullatnánk az albánok gyötrelmes gyermekkora és sanyarú sorsa miatt, szánjunk egy percet a magunkfajtára is! Többszörös kisemmizettsége és megaláztatása okán vagy ürügyén, ősei szülőföldjét hátrahagyva, a délvidéki ember is csoportostól fölkerekedhetne, szedhetné a sátorfáját és irány a nagyvilág. Mert ha igaz, hogy az albán lakosságnak (fejenként) mindössze napi 200 dinár jut az élelemre, akkor mi, a kifosztott északi tartomány legalsó kasztjának az „albánjai”, már nem is létezünk. Már réges-rég meghaltunk, éhen haltunk, kipusztultunk, mert nekünk – a hónap minden egyes napjára – még ennyi sem jut.

Sok bácskai meg bánáti magyar ember csúfos hat-hétezer dinárért kénytelen sorba állni a postán a kifizetés napján, amely összeget aztán megalázottan és szemlesütve próbálja minél előbb a pénztárcájába gyűrni vagy a zsebében eltüntetni, hogy épp csak pár másodpercig tartson a szégyen, amit érez. Az öt-hatezret pedig akárhogy osztjuk harminc felé, sehogy sem jön ki belőle a szkipetáros napi 200 dinár. Merthogy nekünk az élelmen kívül még villanyszámlát meg vízdíjat is kell fizetnünk – ugyanis ehhez vagyunk hozzászokva. Így aztán ha csupán 800 dinárt utalunk át a basáskodó áramszolgáltatónak meg 200 dinárt a betyárkodó vízműveknek, máris ugrott az első ezresünk. A kimondottan haszontalan luxusnak számító telefonálásról már volt időnk leszokni, gyógyhatású készítménynek álcázott orvosságméregre pedig elvből nem adunk ki pénzt, mert (a kényszerítő körülmények hatására) az egészséges életmód híveivé váltunk. Így kaján kívül jószerivel semmi egyébre, semmiféle badarságra nem költünk. Minden más, úgyis csak körmönfont pénzcsalás. Meg már egyébként is megtanultuk, hogy úgy szép a szegénység, ha semmi sincs…

Végeztem a témában egy hevenyészett, pofonegyszerű számítást. Ami a maga nemében akár a puszta éhenhalás ellen való recept is lehetne. A sablon egyaránt ráillik a kisnyugdíjasokra és a szociális segélyből tengődőkre, ugyanis egyik (bocsánat a kifejezésért!) „nyomorcsoport” havi járandósága sem haladja meg a bűvös tízezer dinárt. Szándékosan mondom őket nyomorgóknak, hiszen ennyi pénzből, ilyen koldusnak vetett alamizsnából – emberhez méltó módon – lehetetlen, képtelenség megélni. Ez még Szerbiában sem lehetséges. Hogy terhel-e emiatt bárkit is felelősség? A napnál is világosabb: égbekiáltó bűne, mérhetetlen szégyene ez az ország vezetőinek, akik arcpirulás nélkül képesek ilyen gyalázatos nyugdíjat/segélyt folyósítani mondván, hogy:ez van, ezt tessék majd szépen beosztani. Ebből megvehetik mindazt a kis sehol semmit, amit mindig is szoktak!

Abból indultam ki, hogy ha az Isten minden áldott napján vásárolunk egy (kilogrammosnak látszó, de még fél kilót sem nyomó) 40 dináros veknit, az havonta 1200 dinárba kerül. Csak maga a kenyér. (Ha azonban koránkelésben megelőzzük a kakast, fél áron szerezhetjük be a szikkadt, hóka, másnapos cipócskát. Vele többszörösen jól járunk: kevésbé morzsálódik, és nem okoz gyomorégést.) A napi menüsor összeállításával nem kell sokat vacakolni. A változatos táplálkozás alapelvét szem elől nem tévesztve, az errefelé nélkülözhetetlenül kötelező kenyérke mellé hétfőnként veszünk egy kiló krumplit, keddenként megfőzünk egy-egy kiló rizst, szerdánként ugyanennyi tésztát, csütörtökönként pedig babot vagy borsót, aztán pénteki napokon elpazarolunk egy egész tasak lisztet, szombatonként hét-nyolc szem krumpli elkészítési módját variáljuk, vasárnaponként pedig (valódi ínyencekként) végre galabítunk majd valami csontosat is. Ha már kellő mértékben begyakoroltuk az aszkéta életmódot, akkor három-négy findzsára való tejet, pár darab fonnyadt almát, egy összemarék savanyú káposztát, sőt néhány tojást is megengedhetünk magunknak (persze az apróbbik fajtából) a hónap folyamán. A hó végén pedig elégedetten, jóllakottan le lehet ülni, hogy a befizetett számlákat tartalmazó boríték egyik sarkán „kiceruzázzuk”, hány krajcárunk maradt a gyászos/gyöszös ötezerből vagy a tízezerből. Maradt-e egyáltalán… 

S élünk-e oly mértékben nyomorultul, mint a látványos kivándorlást választó, napi 200 dinárból kosztolódó albánjaink, akik sorsa felett őszinte együttérzéssel sajnálkozunk… Vagy: már nem is élünk, csak azt hisszük…

Szabó Angéla



2015. február 6., péntek

Haj Hajdanán - AULD LANG SYNE



Vajon lehet felejteni
sok fény és árny után,
ki jóbarát, jóismerős
volt hajdanán?

Haj-hajdanán, bizony,
haj-hajdanán...
Töltöm baráti serlegem,
mint hajdanán!

Együtt szedtünk pitypangokat
szelíd domb hajlatán;
most lábunk másutt vándorol,
mint hajdanán.

Ketten gázoltuk ér vizét
délben, meg délután;
most közénk tenger nőtt - nem úgy,
mint hajdanán.

Itt a kezem, és nyujts kezet
te is, hű cimborám,
együnk igyunk, sóhajtva, hogy:
haj-hajdanán.

A pintes kancsót felkapod
nem csak te, én is ám -
koccintgatunk, egyek vagyunk,
mint hajdanán.

Haj-hajdanán, bizony,
haj-hajdanán...
Töltöm baráti serlegem,
mint hajdanán!

Weöres Sándor




Auld Lang Syne - 1788


Should auld acquaintance be forgot,
And never brought to mind?
Should auld acquaintance be forgot,
And auld lang syne!

Chorus.-For auld lang syne, my dear,
For auld lang syne.
We'll tak a cup o' kindness yet,
For auld lang syne.

And surely ye'll be your pint stowp!
And surely I'll be mine!
And we'll tak a cup o'kindness yet,
For auld lang syne.
For auld, &c.

We twa hae run about the braes,
And pou'd the gowans fine;
But we've wander'd mony a weary fit,
Sin' auld lang syne.
For auld, &c.

We twa hae paidl'd in the burn,
Frae morning sun till dine;
But seas between us braid hae roar'd
Sin' auld lang syne.
For auld, &c.

And there's a hand, my trusty fere!
And gie's a hand o' thine!
And we'll tak a right gude-willie waught,
For auld lang syne.
For auld, &c.




2015. február 5., csütörtök

Ha lenne eszü(n)k, megmentené(n)k…



Mert az igazi felelősség mégsem az övék. 
Hanem a miénk. 
Hagytuk, hogy így legyen.

Amióta világ a világ, a politika mindig megtalálja annak a módját, hogy beleszólhasson a tájékoztatási eszközök irányításába és azok szerkesztéspolitikájába. Megvannak hozzá az eszközei.
Azzal, hogy egy teljesen ártalmatlannak tűnő (ámde mégis ravasz) rendelettel megparancsolja az önkormányzati alapítású médiumok – kötelező – magánkézbe adását, legalább két legyet csap le egyetlenegy suhintással. Port hint a gyanútlan, jámbor és szellemileg már igencsak eltunyult médiafogyasztó szemébe, mert tetszetős csomagolásba rejti a lényeget: azért kell az önkormányzatok hatása alól kivonni az általuk eltartott médiumokat, hogy a helybeli kiskirályok ne befolyásolhassák azok szerkesztéspolitikáját. (Olyan elven, hogy aki adja a működéshez a pénzt, az bizonyára parancsol is.) Mindeközben persze: naná, hogy még csak ez az igazi fentről jövő belekotyogás a sajtó belügyeibe! Még csak ez a valódi manipulálás! Ez tehát az egyik légy. A másik pedig éppen ennek a légycsapásnak a folyománya, a következménye: maga a légyirtás. Merthogy az a tizenöt médium, amely most kényszermagánosításra kerül, a legtöbb esetben pótolhatatlan űrt hagy maga után. Kiváltképpen azok a bácskai és bánáti rádióállomások, amelyek az itteni kisebbségek nyelvén (is) szólnak a hallgatósághoz. Ezeket kell tehát mielőbb megritkítani, és ha lehet, örök időkre elnémítani.
– Nem igazán lehet látni, hogy mi lesz ebből a privatizációból! – állítja a mi újságíró egyesületünk. De! Világosan, kristálytisztán lehet látni! Mármint azt, ami a magyarság szempontjából lényeges: a tervszerű leépítés az egyértelmű cél. A közösség szétzilálása és a makacs maradék további nyomorgatása. Mi más lenne?! Mert ugyan ki hiszi el, hogy éppen ebben a diktatórikus Szerbiában kényesek oly nagyon a hatalmat bitorló politikusok a sajtószabadságra? Mese habbal.
Szakmai és érdekvédelmi szervezetünk egyébiránt is csupáncsak annyit képes kipréselni magából e téma kapcsán, hogy „nem tartja jónak a médiumok privatizálását”. Teszi ezt akkor, amikor legalábbis rúgkapálnia meg jajveszékelnie kellene. Mert nem okvetlenül a botrányosan gyomorforgató Charlie Hebdo meg a beszüntetett Szepsi Városi Televízió ügyében lenne fontos megnyilatkoznia, hanem elsősorban a magunk körül zajló pusztítás, médiarombolás okán lenne kötelező (hangosan, látványosan) tiltakoznia.

Rossz a diagnózis, rossz a terápia.
A törvények ma már nem kőbe vésett szavak. De még ha azok lennének is, a köveket is lehetne faragni, csiszolni, vagy legvégső esetben összetörni, porrá zúzni. Ha tehát nem jó, egy közösség számára egyenesen ártalmas egy rendelet, akkor azt meg kell változtatni. Átalakítani, módosítani. Nem pedig kíméletlenül betarta(t)ni és zokszó nélkül alkalmazni.

Ha a választott politikusainknak lenne egy csepp eszük, a kényszerprivatizálásra várakozó médiumainkat igyekeznének megmenteni, tűzön-vízen át. Az épp csak egyórás magyar adást sugárzó Nagybecskereki Rádiót is meg a tekintélyes múltú Szabadkai Rádiót is. Bár ez utóbbi kétségkívül kilóg a sorból, mivel komoly műsorokat készít és mindmáig népszerű.

Ezért is mondom azt: sehogy nem fér a fejembe, hogy ezt a majd öt évtizede létező rádióállomást nem lehet megmenteni! Nem lehet, vagy nem akarjuk? Lehetne belőle politikai, nemzetiségi ügyet csinálni. Vajdasági magyar botrányt. Lehetne hozzá kérni anyaországi nyilvánosságot és támogatást. A politika és a szakma egyaránt a saját ügyének tekinthetné. A védelmükbe vehetnék a neves, a kitüntetett, a díjazott újságíróink, hátha az ő szavuk is nyom valamit a latban. A sarkára állhatna a Vajdasági Magyar Szövetség és a Magyar Nemzeti Tanács. Az MNT tájékoztatási bizottsága – persze csak úgy, ha a soraiban tudhatná az újságírásunk színe-javát. Arról nem is beszélve, hogy a politikusaink megtépázott népszerűségének is jót tenne egy efféle életmentő, nemes cselekedet: „kiharcoltuk, hogy megmaradjon, hogy szólhasson továbbra is Szabadkai Rádió ”.

Bármennyire is kellemetlen, néha kénytelen az ember keményen fogalmazni: az életben tartás helyett – hátulgombolós, lecsúszott zoknis, szófogadó kisgyerekként – inkább veszni hagyjuk mindazt, amit az elődeink teremtettek (a mi számunkra is!) a semmiből. Még véletlenül sem húzunk ujjat, nem konfrontálódunk a hatalommal. Mára már a senkik között is csak parányiakká váltunk. Engedelmeskedünk, mást úgysem tehetünk. Ahogy a (szó szerint is) sötétségbe borult Zombori Rádió elnémításának nem lett egyetlen „hősi halottja” sem (amikor még az áramot is kikapcsolták az épületben), úgy nyilván a 11 ezer fős nagybecskereki magyarság sem abba fog belehalni, hogy holnaptól még az az egyórás magyar nyelvű műsoruk sem lesz hallható. (Az viszont egy külön írás témája lehetne, hogy miért voltak kénytelenek idáig is beérni a 60 perces műsorral. Nem érdemeltek volna többet? Egyetlen tollvonással történő leépítés helyett nem inkább fejleszteni, bővíteni kellene?)

Valóban úgy fest: hamarosan egy dologgal több lesz majd a siratnivalónk. Miként időről időre, színtiszta nosztalgiából, visszasírjuk a csilingelő szabadkai villamost, és felidézzük a Népszínház földbe döngölt épületét, úgy majd az egyszervolt Szabadkai Rádió kellemes hangfoszlányait is bedobozoljuk és eltesszük emléknek. Ha pontosan tudjuk is, hogy egy-egy ballépés kinek a nevéhez köthető, nem megyünk vele sokra. A korabeli bólogató Bagi városatyát és társát, a végrehajtó tanácsi Stanislav Sigulinskit vagy a későbbi, városelnökből polgármesterré lett Kaszát, na meg a mostani tartományi parlament elnökét és VMSZ-es csúcsvezetést akkor már úgyis hiába emlegetjük.

Mert az igazi felelősség mégsem az övék. 
Hanem a miénk. 
Hagytuk, hogy így legyen.

Szabó Angéla



2015. február 1., vasárnap

Leander Rising - Lőjetek Fel - A dal




Nézlek téged,
Szemedben
A mély bőség.
Fél, ki gondtalan,
De ő is hazatér.
Mert ha itt vagy velem
Már nem keresem,
Hol van a föld és ég,
Ott élek én,
Hajnalom éjjelén,
Hajnalom éjjelén.

Lőjetek fel a sötét égre,
Csillagokká robbanok.
Halvány fények összegyűltek,
Utat mutatnak én is ott vagyok.
Csak nézz fel és láthatod,
Hogy én is ott vagyok.

Nézlek téged,
Szemedben
A mély bőség.
Ami felettünk van,
Az ugyanaz az ég.
Ha nem lennél én eltévednék,
A földet az égbe,
Az eget a földbe,
Mélyre temetném
Hajnalom éjjelén
Újra rád találnék.

Lőjetek fel a sötét égre,
Csillagokká robbanok.
Halvány fények összegyűltek,
Utat mutatnak én is ott vagyok.
Csak nézz fel és láthatod,
Hogy én is ott vagyok.

Lőjetek fel a sötét égre,
Csillagokká robbanok.
Halvány fények összegyűltek,
Utat mutatnak én is ott vagyok.
Csak nézz fel és láthatod,
Hogy én is ott vagyok.


2015. január 26., hétfő

A puszta télen




Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.

(Pest, 1848. január.)



2015. január 25., vasárnap

A Muravidékről elhurcolt magyarokra emlékeztek Szlovéniában


Foto: hirado.hu

Olyan világot kell teremtenünk gyermekeinknek, ahol közép-európai szomszédjaink hősei többé nem ellenségeink, hanem bajtársaink, igazi szövetségeseink - jelentette ki Kövér László szombaton a szlovéniai Maribor közelében fekvő Spodnja Volicina temetőjében a Muravidékről a jugoszláv hatóságok által 1945-ben ide internált csaknem 600 magyar emlékét őrző kopjafa avatásán.

Az Országgyűlés elnöke kifejtette: csak szövetségben nyílik esélyünk közösen megküzdeni az előttünk tornyosuló gazdasági és társadalmi gondokkal, "szülőföldünkön megmaradni szlovénnak és magyarnak, megőrizni nemzeti kultúránkat és nemzeti államainkat az európai közösségi térben".

Úgy fogalmazott, hogy Közép-Európa népeinél és országaiban a nehéz történelmi örökség miatt "a közgondolkodásban, a társadalomlélektanban a szembenállás kísértése ma is sokszor, sok helyen erősebb, mint az egymásrautaltság ösztöne". A huszadik században "két világháborúval, határmódosításokkal, kommunizmussal, kollektív megbélyegzésekkel, megtorlásokkal és kitelepítésekkel sújtott térségünkben" még mindig sokan gondolják úgy, hogy ők csak hősök lehetnek, a szomszédjaik pedig csak legyőzendő ellenségek.

Kövér László szerint ez téves gondolkodás, mert hőseink és ellenségeink "történelmi mércével mérve nem ritkán mindannyian áldozatoknak bizonyulnak". Annak a gondolkodásnak az áldozatai, amely "nem ismeri fel a közös földrajzi, történeti, gazdasági és kulturális gyökerekben fogant közép-európai egymásrautaltságunkat", nem ismeri fel a mindannyiunkat fenyegető veszélyeket, de az együttműködés lehetőségét sem - mondta.

A házelnök emlékeztetett, hogy a korabeli jugoszláv politikai rendőrség által 1945-ben internált csaknem 600 muravidéki magyar mellett 1941-ben a korabeli magyar hatóságok ugyanerről a tájról ugyanannyi szlovént internáltak, mert hasonlóképpen ellenségnek tekintették őket. A magyar hatóságok 1942-ben betolakodóknak tartották a Trianon után betelepült szlovéneket, a jugoszláv hatóságok pedig 1945-ben hűtleneknek a magyarokat.

"Mindezt azért, mert az első világháború lezárását követő határmódosításokkal nagyhatalmi érdekek szerint szembefordították egymással a térség nemzeti közösségeit annak érdekében, hogy gazdaságilag és politikailag alárendelhessék és uralhassák Közép-Európa országait" - mondta a házelnök.

Milan Brglez, a szlovén nemzetgyűlés elnöke megemlékezésében azt hangsúlyozta, hogy évtizedekig nem ismerték be vagy nem is tudtak arról, hogy a második világháborúban átélt borzalmak után nem a remélt békés időszak következett be, hanem a bosszúvágy miatt koncentrációs táborokat hoztak létre Szlovénia területén. Az 1945 júniusában Hrastovec mellett kialakított tábor is egyfajta figyelmeztetés, hogy milyen mély "civilizációs szakadékba ránthatja az embereket a bosszúvágy" - mondta.

Az, hogy hosszú évtizedekkel a szörnyűségek megtörténte után emlékezhetünk az elhurcoltakra, a megbékélés jelképes eseménye. "Üzenet, hogy az erőszak és az intolerancia rombolja az együttélést", de egyben arra is figyelmeztet, hogy "a múltra való visszaemlékezés ne válasszon szét bennünket a jövőnk építésében" - hangoztatta a szlovén politikus.

A Spodnja Volicina temetőjében felállított kopjafa avatását követően Kövér László házelnök, valamint vendéglátója, Milan Brglez Horváth Ferenccel, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzetiségi Közösség elnökével, illetve Göncz László szlovén parlamenti képviselővel közösen koszorút helyezett el a közeli Hrastovec várában két éve avatott, ugyancsak az internált magyarok előtt tisztelgő emléktáblánál.

A megemlékezések után Kövér László tárgyalást folytat Milan Brglez szlovén házelnökkel, majd a magyar kultúra napja alkalmából ünnepi beszédet mond és nívódíjakat ad át a lendvai színház és hangversenyteremben.

MTI



2015. január 24., szombat

Elmúlt a holtszezon?




„Száz év: és puszta hír leszen

akárcsak ez, mit ír kezem

s akár te is, ki sír ezen.”


                        Faludy György



Örömmel fogadott a nap sugara, a fény és a melegség. A jó embernek lágy és kellemes a kézszorítása. Bátorító és nem agresszíven szorító, hatalmat és erőt fizikailag sugalló, mint azoké, akik ismét diktálnak nékünk valami ok végett, ők azt szajkózzák a választásokon nyertek valamit, de mit? Az emberek építik és rombolják az ő társadalmukat az idő az erő és a többi relatív.

Mennyire balgák lennénk, hogy a magyarázat minden kérdésre, hogy itt mindenki okosabb a másiknál...az okoskodók elüldözik az okosakat...nem erről van szó, hanem önzésről és továbbra sem látjuk a fától az erdőt, bár alig van már fa az erdőben.

A fő kérdés miért van ennyire „talp” alatt a magyar? Keleti népcsoport vagyunk, igen ez tény. Tudni kell, hogy a keleti népek, azért a tudást hozzák magukkal, ez lenne a bűnünk? Talán. Sok mindent adtunk a világnak, ezek szerint nem eleget a hatalmasságoknak, de ez egy másik történet.

Emberáldozatokat is adtuk a békéért nevezetű folyamatoknak, ahol a tőke nem veszett el csak átalakult...




Szabó Angéla betoppant hozzám és átadta könyvét, amely súlyos történeteket hordoz magában. Több mint hatvan történetet, amelyek egyenként regényként leírhatóak lennének, ha érdekelne is valakit a délvidéki magyarság sanyarú helyzete a kő-gazdag politikusaink pénzszerzési pályázatain kívül...

Tudtam, hogy a súly amit átad emberileg nem cipelhető és nehezen értelmezhető. Rólunk szól, harcunkról, elárulásunkról és halálunkról. Meddig leszünk még alku tárgya? Meddig csináltok belőlünk bohócot? Igen, addig ameddig pénznemű eszközt lehet belőlünk szerezni, addig!

A legszörnyűbb, ha az elesetteket az ember személyesen ismeri. Látja az arcát ismeri mimikáját, tudja, hogy adott körülmények között hogyan reagált volna és hallja a hangját...

Nem kertelek tovább Szabó Angéla „Holt szezon” c. könyvéről lenne szó, amely a média által érintőlegesen említve, mert az igazi kínokról szól, a délvidéki magyar emberek szenvedéséről és pusztulásáról. Semmi gond, legyintenek a békesség kedvéért és némi euróért hajbókolók, nem kell ezt nagydobra verni, előre kell nézni...fő a kereskedelmi jó viszony az a pár áldozat..., a háborúnak vannak áldozatai ugyebár?! A dakota indiánok is ezt átélték és nem élték túl a bennszülött amerikaiak...mi sem fogjuk, no de azért járna egy rezervátum, ahol legalább néha lovagolni tudnánk, és azt hinnénk, hogy szabadok vagyunk, nem kulturálisan – perszonálisan, hanem csak úgy betyárosan...

A gyilkosoknak meg kell bocsájtani, így van ez amióta írott történelem vagyon (az Isten fia vagy, vagy a vigasztalás fia -Barnabás?), a többi meg egyszerű áldozat, ezért van agyonhallgatva, az a pár ember, aki a nemzetközi bíróságnak nevezett intézmény alatt vezekel, vezekel egyáltalán? Az érdek és a cél tisztelt hölgyeim és uraim! Ennyi! Földi bíró nem tud igazságosan ítélkezni, mert nem ismeri az Igazságot, Jézus Krisztust! -Ha ismerné, egyáltalán nem ítélkezne, mert tudná, hogy ember felett igazságos ítéletet nem tud hozni, mert nem tudja róla, hogy mit örökölt, mit hozott magával a Földre, milyen hatások érték, és azt sem tudja, hogy az Istentől kapott kegyelmekkel hogyan sáfárkodik. Semmit nem tud, aminek alapján nyugodt lelkiismerettel dönthetne. Ki fogja e katonaáldozatokat kárpótolni? Senki, mert életüket vissza nem kaphatják, a család meg néma gyászban burkolódzva éli szeretett tagjának emlékével, ha még él a fájdalom el nem vitte. Felejteni nem szabad, talán meg kell bocsájtani, ha nem akarunk mi is szörnyetegekké válni (Lukács evangéliumában gondolkodtam egy picinykét)! Igen, csak a bűnösnek jár megbocsájtás, mert a az igazságszolgáltatás nevezetű színházi fércműben megbánást tanúsított, hogy lehet, ezt civilizált emberként megbánni? Sehogy! Jó volt a szónoklat a kutyák ugatnak a szekér halad, elhaladt. Bevégeztetett, Istenem bocsájtsd meg, mert nem tudták mit tesznek, avagy miért hagytál egyedül engem? Az evangélisták sem egyeztek meg ebben és önnön magukkal vannak évszázadok óta ellentmondásban, de még, ha betéved egy félévszádon túl Laci-betyárként viselkedő és pillanatnyi pénzszerzés céljából megtért, ott indul a kavarodás úgy Isten-igazán! Rád teszem a kezem és meggyógyultál, kelj fel Lázár és ugrik a halott?! Igen a kocsmában, ha a holt részeg Lázárt itallal kínálják, majd amikor nem fizet kiugrasztják...

A jelenlegi politikumunk az érdekei végett bölcsen hallgat, a katalánok megmondták anno az egyik nagy magyar vezérnek, hogy ön nemhogy az autonómiáért nem harcol, hanem nem is érdekli népe sorsa, bohózat az egész...milyen nemzeti tanács, ha nincs alkotmánybíróság!?

Ma már tudom, hogy a „k”-immunistáknak minden meg van bocsájtva, mert ők az internacionálét szolgálták, amely a globalizáció kistestvére volt. Ma ők azok a demokraták akiket tömlöcbe juttatnak, megkínoztatnak és megöletnek bárkit koholt vádak alapján, de ők a mai napig, ezt megtehetik, mert ők az Ő-őőőőők és az okoskodók!

Nap, mint nap csendben kimenni a sírhoz és letörölni róla a port, hogy még attól is könnyebb legyen a meggyilkolt gyermek nyugvása, nagy teher, nagy lelki teher és itt éljük meg az embert, ezért emelkedtünk talpra és nem négykézláb mászkálunk ide-oda. Ecce homo...íme, az ember...egy halom kő és az alatt maradványai, ez volna a célja létünknek?

Cikáznak gondolataim, valahol túléltem én is a szerencsésekkel egyetemben, ezt az időszakot és bevillannak képek, emberek, események, ami ma ugyan az, csak nincs háború, még nincs, de tudjuk írtam már róla a béke definíciója: a két háború közötti nyugalom a színlelésének áldott állapota...politikai színlelések, szemfényvesztések „áldott” gyümölcsöző állapota!

Lassan megy az olvasás, mert minden történet több óra hosszas vajúdással jár, minden történet mélyen húsba-maró. Az emberek tragédiája ott a szülőföldjükön ahol idegenként kell élniük és nap mint nap bizonyítani szolgalelkiségüket, lojalitásukat az ál-patriótáknak, -megterhelő feladat. Igen az volt, mert míg a népet uszítani kellett „Karlobag-Virovitica-Karlovac-Ogulin-Knin” - Nagy Szerbia újabb lázálmáról az nagyon ment, amikor jött a behívó, hogy akkor tettrekészen védjék a hazát, akkor az asszonykák szoknyája mögé bújva kórházakban és egyéb helyeken gyógyították nyavalyáikat. Mit tett a szolgalelkű magyarom ezidőtájt? Gépfegyverrel a kezében karácsonykor ugyebár nem kóringyálni ment keresztény magyar testvéréhez az Úrban, hanem katonai behívókat osztott! Ismerek jó pár ilyen Barabást, akik immáron patyolat tiszták, politikailag is és megtért báránykák! Ma már nem büszke jugoszlávok, hanem lásd Úram, -magyarok!

Kik kellettek a véres karmú kétfejű sasnak? A peremre szorítottak, elesettek és a fiatalok, akikért nem szól harang, és akikért majdan kellene, hogy szóljon harang! A kisebbségek, golyófogók és a kitelepítési folyamat részesei. E folyamat nem zárult le, immáron a „békében” békés folyamatok között zajlik, békésen kullogunk el egy szendviccsel a zsebünkben, még a megígért fűtött autóbuszt sem biztosítják a határig...

A bűnösöknek megbocsájtottak az áldozatok elporladnak és a történelem szép tisztára-mossa e történetet is, egy emberöltő által elfogynak a könnyek és elfogynak a hozzátartozók, talán az írás megmarad és lesz majd egyszer valaki, aki a balkáni háborúk délvidéki magyar emberáldozatait is emberszámba veszi, mert politikusaink, azt szajkózzák, hogy jó sorsunk van itt, igen így van, kutya jó sorsunk van...A békesség kedvéért és az ő zsebeik védelme végett ne piszkáljuk e kényes témát, kinek is kényes e téma?

Igen az igazság ismét odaát maradt a mennyek országában, de egy töredék megjelent Szabó Angéla könyvében, mert ő mert a témához nyúlni és közreadni fájdalmainkat, dicséretes és veszélyes feladatot vállalt és teljesítetett! Amíg a világ a terrorizmustól hangos, addig a mi áldozataink csendben, elhallgatva nyugszanak a temetőinkben. Ők nem a terror áldozatai voltak, mint a párizsi szatirikusok?

Nyugodjanak békében katonaáldozataink!

Az írónő jóvoltából letölthető a Holtszezon elektronikus könyv formában:


2015. január 16., péntek

Étolajat a tankba!




A MOL udvarizenekarának a mottója is lehetne, de nem arról lesz szó, hanem egy ötletről, amelyet Szerbiában hasznosítanak a dízelmotor meghajtással közlekedőek. A túlélési verseny országában mindent meg kell tenni a túlélés érdekében, így a Prokupjeiek összedugták kobakjukat és étolajat öntenek a tankba a sljivovica útán. Először óckódtak, hogy baj lesz az autó szívével, de ahogy az embert a szíve mozgatja és néha a félre dobog, úgy a gépkocsi motorját is meg lehet műteni, ha az rosszul zakatol...

Így ismét  palacsinta, kalács illatú lesz az autópája, mint a diktátor idejében, amikor mindenből üzemanyagot főztek meg pálinkát! A demokratátorok se kutyák, de az most nem téma, ők az adóval lopnak...


Mi a gazdasági érdeke az jó népnek, hogy megkerülik a mélykorrupt politikusok zsebét? A számadás, amely imigyen szól: 1 liter étolaj (orosz behozatal a legolcsóbb) kerül 86 dinárba, amely 0,70 EURÓ, 0,81 USA dollár...1 liter nafta meg 150 dinár 1,14 EURÓ illetve 1,32 USA dollár! Magyarországon a NAV által meghatározott ára a gázolajnak 430 magyar forint azaz 113,57 dinár viszont az étolaj árak 297 és 419 forint között van, nos a NAV lehet, hogy résen van, hogy nehogy az állampolgár megkísérelje a töltőállomást meg és kikerülni, -meg az adót, bár lehet hogy véletlen, időnként lehet csak kis mennyiségben 297 forintért venni étolajat...


Egy liter étolajat 0,70 eurócentért lehet előállítani és e értékben lehet Szerbiában hozzájutni a sógor-koma-jóbarát házlózaton keresztül és lehet a tankba tölteni! E étolajat használjuk étkezésre, amely azután érfalgyulladást okoz, amit ma nem gyógyítanak mindaddig ímig az emberfiának meg nem nő a koleszterin szintje és az záródást okoz rög formájában valahol..., -nos a motornak nem árt, viszont a hozzáértők azt mondják, hogy a betöltött étolajat "egyszuszban" kell elfogyasztani, hogy ne maradjon a tankban, mert akkor dugul a dugulni való úgy mint a kézitáskás lengetőzős pillangóéknál egyéb némi ajándékocskákkal, melyet ezután több hónapig kezelnek!

A műszerészek 1:1 keverékként javasolják gázolajjal, mert azért az étolaj azért nem éppen megfelelő! Illetve időnként azért, ha az ember fia Tankcsapda koncertra indul akkor néha töltsön a MOL kutakon egy kis gázolajat az étolaj mellé a tankba, az elkoszolódott étolajat meg így is, úgy is begyűjtik úgyanott, ha immáron már marad belőle valami...

Margit Zoltán




2015. január 15., csütörtök

Gazdasági bevándorlók


Maximilian Schich, német kultúrtörténész rendkívül szemléletesen, 
évszázadokra visszanyúló videón ábrázolja a vándorlást.

A háborús menekülteknek vagy a déli és kelet-európai munkakeresőknek 
kedveltebb célpontja Németország?

A migránsok Európán belüli vándorlása az elmúlt években nagyot változott. Ez a rövid, évszázadokra visszanyúló statisztikát bemutató videó, amely a Római Birodalomtól a demokratikus Európa népmozgásain keresztül, Amerika meghódításán át ábrázolja a vándorlást, rendkívül hatásos.

Maximilian Schich, német kultúrtörténész a texasi egyetemről szemlélteti ezzel a kutatását, amit egyébként egy szabadon elérhető születési és halálozási adatokat tartalmazó adatbázis felhasználásával végzett – írja zeit.de blogja.

A szemléltetőben a születési helyeket kékkel, a halál helyét pirossal jelölte Schich, a kettőt ív köti össze. Részletesen beszél a kultúrtörténeti vonatkozásokról, hogy váltotta fel kulturális központként Párizs Rómát a XVIII. században, miként vándoroltak az emberek először New York-ba, majd Los Angelesbe.

A kutatása átfogó: Szolóntól, athéni politikus, hadvezér és költő (született i.e. 637-ben Athénban, meghalt i.e. 557-ben Cipruson) Jett Travoltáig, John Travolta színész fiáig tart. Jett Travolta egyébként 1992-ben született Los Angelesben, és 2009-ben halt meg a Bahamákon.





Migrationsbewegungen seit Jahrhunderten

VON Adrian Pohr

Ob für Flüchtlinge aus Kriegsgebieten oder für Menschen aus dem Süden und Osten Europas auf der Suche nach Arbeit, für viele ist Deutschland Europas beliebteste Adresse. Die Migrationsbewegungen innerhalb Europas haben sich in den vergangenen Jahren stark verschoben.

Eindrucksvoller als diese kurzfristige Statistik ist die Betrachtung über die Jahrhunderte hinweg. Wie verliefen die Migrationsbewegungen vom Römischen Reich hin zu einem demokratischen Europa, wie innerhalb der Besiedlung Amerikas?

Dies hat Maximilian Schich veranschaulicht, deutscher Kunsthistoriker an der Universität von Texas in Dallas, indem er eine frei verfügbare Datenbasis mit den Geburts- und Todesorten von 120.000 bekannten Personen der Zeitgeschichte untersucht hat.

Sie umfasst einen großen Zeitraum: Von Solon, dem griechischem Staatsmann und Dichter, der im Jahre 637 vor Christus in Athen geboren und 557 vor Christus in Zypern starb, bis hin zu Jett Travolta, Sohn des Schauspielers John Travolta, der 1992 in Los Angeles geboren wurde und im Jahr 2009 auf den Bahamas starb.

In der Visualisierung werden die Geburtsorte blau, die Orte, an denen die Persönlichkeiten starben rot markiert und die Wanderungsbewegungen mit Bogen visualisiert. Detailliert lässt sich so die Kulturgeschichte nacherzählen: Wie etwa Paris im 18. Jahrhundert Rom als kulturelles Zentrum ablöste, später die meisten Menschen nach New York und dann Los Angeles migrierten. Und wie sich Florida im Laufe der letzten Jahrzehnte als Altersresidenz etablierte.

Weitere Teilchen finden Sie hier.


2015. január 9., péntek

Elhunyt Dr. Kormányos László



Kormányos László októberben még megnyerte a választást, de aztán egészségi állapota miatt lemondott. Mindössze 42 éves volt.

A vasárnap elhunyt Kormányos László 1972-ben született, családja, két gyermeke van. Barna Károly, Szatymaz alpolgármestere a delmagyar.hu-nak elmondta, hogy az egykori városvezető harmadik ciklusát kezdte volna el, előtte alpolgármesterként dolgozott. A február 22-ére rendezett időközi választásokig az alpolgármester látja el a polgármesteri teendőket. „A választások után Laci eljuttatott mindenkinek egy levelet, megindokolta visszalépését, beszélt egészségi állapotáról. Tudtuk, hogy beteg, ennek ellenére mindenkit váratlanul ért halálának híre" – mondta Barna Károly.

Az önkormányzat saját halottjának tekinti, szombaton, 11 órakor temetik a Szatymazon.

Személyes ismerősöm volt, ilyenkor nehéz szavakat találni. Az ízes kiejtése a fülemben cseng, erős és egyenes ember volt, ilyennek ismertem és ilyennek fog megmaradni emlékeim között.


Nyugodj békében Laci!



2015. január 6., kedd

Kegyelmet a börtönbüntetésre ítélt Móricz József népművésznek!




DR. ÁDER JÁNOS ÚRNAK, 
MAGYARORSZÁG KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKÉNEK

Mélyen tisztelt Elnök úr!

A jogállamiságba vetett hitünk veszett el, amikor a köztiszteletben álló, igaz magyar alkotó-teremtő embert, Móricz József népművészt, ártatlanul, szabadságvesztésre ítélte a bíróság. Kérjük, szíveskedjék kegyelemben részesíteni Móricz Józsefet!

Őszinte nagyrabecsüléssel az aláírók!

*******************************

Tisztelt Látogató!

Kérlek olvasd el az előzmények rövid összefoglalását Papp Lajos professzor december 13-án megjelent írásából!

A Magyar Hírlap 2014. december 1-jén, hétfőn (47. évfolyam 279. szám) megjelent lapszámának belföld rovatában Korompay Csilla megdöbbentő, számomra érthetetlen és elfogadhatatlan bírói döntésről számol be Börtönbe került a kisizsáki fafaragó című írásában.

Móricz József hatvanhat éves fafaragót, kisizsáki lakost, egy év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Az elítélt 2014. november 25-én börtönbe vonult.

A történet röviden, dióhéjban: Móricz József saját, elkerített kertjében dolgozván, kerítésén fennakadt, általa ismert, rendszeresen a településen kóborló, esetenként emberre támadó rottweilerre lett figyelmes. Félt a kutyától. Én is féltem volna. (Nem foglalkozom drót hurkokkal, azok szándékos kihelyezésével, a kutya szándékos vagy véletlen szőrmeggyújtásával.) Tele vagyunk félelmekkel… A félelemben cselekvéseink, reakcióink nem mindig ésszerűek. A veszély felmérése, elhárítása, életünk, testi épségünk védelmében az életösztön parancsának van alárendelve.

Móricz József eredeti végzettsége állattenyésztő. Nyugdíjas falugondnokként jól ismerte települését, annak állatait. Tanult szakmájából ismeretei voltak az állatok természetéről, viselkedéséről. Rendszeresen olvashatunk, hallhatunk emberre támadó, súlyos sérüléseket vagy halált okozó harci kutyákról. Megtanulhattuk, hogy a rottweiler ebek a leggyakoribb támadók, amelyek váratlanul, kiszámíthatatlanul, az átlagember számára oktalanul támadnak gyerekekre, öregekre, békés emberekre.

Móricz Józsefet sok éve ismerem. Móricz József JÓ EMBER. Fafaragó, mesélő emberként járta az országot, a vásárokat, rendezvényeket. Sokan és sokszor hallottuk híres ősének, Móricz Zsigmond írónknak ízes, népies nyelvi fordulatait a mindig vidám, mosolygós mesélő szájából. Akik nem vettek a portékájából, azok is szívesen hallgatták. Meséiből tudjuk, hogy szereti az embereket, állatokat, növényeket, a természetet. Hatvanhat megélt életével bizonyította mindezt. Ezt az embert, idősen és betegen megfosztották szabadságától, elrabolták szeretteitől. Tette mindezeket az EMBERREL a magyar jogszolgáltatás.

Személy szerint: dr. Szuromi Mária s.k. a tanács elnöke, a Kecskeméti Törvényszék nevében, dr. Gál Erika s. k. a tanács tagja, előadó bíró társaságában (a tanács harmadik tagjáról, Dr. Horváthné dr. Endrényi Mónikáról kiderült, hogy igazságosan, Jóska mellett szavazott).

Az állatvédő bírónők figyelmébe ajánlom a következőket.

Ma Magyarországon (világszerte) harci kutyákat képeznek ki arra, hogy öljenek. Nagy összegű fogadásokat tesznek zártkörű rendezvényeken. Rendszeresen olvashatnak magára hagyott, éhezésben, betegségben elpusztult haszonállatokról, lovakról, marhákról. A megunt, teherré vált kutyákat, macskákat kidobálják autóikból, vagy kiviszik lakásuktól távol lévő helyekre. Ezer és ezer „vadász” szenvedélynek, örömforrásnak tekinti ártatlan állatok le- vagy meglövését. Hány szerencsétlen vad szenved napokig sérülten, míg végül elpusztul erdeinkben, mezőinken. Hány és hány vadorzó hurkokkal, csapdákkal pusztít el állatokat, így okozva napokig tartó fájdalmat pusztán anyagi haszonszerzés céljából. ... Hány tettest ítéltek el a fentiek közül letöltendő börtönbüntetésre?

Tisztelt Bírák!

Önök egy Ember lelkét megölték, szellemét, testét börtönbe zárták. Figyelmükbe ajánlom a Wikipédia meghatározása szerint a szadista viselkedésének leírását: „A szadizmus a másoknak okozott szenvedés vagy kellemetlenség élvezete, idetartozik még az érzelmi kegyetlenség, a félelem általi manipuláció (…) A szadisták közül sokan a másoknak okozott fájdalmat és szenvedést élvezik, aminek viszont nem kell minden esetben tettlegességig fajulnia. Sokkal gyakoribb a szadizmus azon fajtája, amiben a publikus megalázást (…) és az ezek által szerzett fölényt élvezik az ezeket kifejtő személyek.”

Tisztelt Bíráskodók, Bírák!

Törvényeink szerint Önök függetlenek. De ne feledjék, hogy Önöknek is van egy független bírójuk, a Teremtő Isten. Tőle nem függetlenek. Előle nem bújhatnak el! Az utolsó ítélet során minden tettükkel, döntésükkel el kell számolniuk.

Kedves Jóska!

Bocsánatot kérek Tőled, aki hozzám bizalommal és reménykedéssel fordultál. Újra és újra tévedtem. Bíztam a magyar igazság- és jogszolgáltatásban. Bizalommal fordultam Izsák nagyhatalmú emberéhez, a polgármesterhez, akinek szívét két kezemben tartottam (szívét operáltam), és kértem őt, hogy segítsen Neked az igazság kiderítésében. Az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy börtönbe kerülhetsz. Ostoba és naiv voltam. Mégis hiszek az emberben! Emberséget kérek az Embernek a köztársasági elnöktől!

Tisztelt dr. Áder János köztársasági elnök úr!

Móricz Józsefnek én nem kegyelmet kérek Öntől. Kegyelmet a bűnösöknek kérnek. Én igazságot kérek. Kérem, hogy Móricz József ügyét a magyar törvényeknek megfelelően tisztességgel vizsgálják ki! Szolgáltassanak igazságot! ... Önben bízva a Teremtő Istenhez fordulok. Benne biztosan nem csalódhatunk.

Ezért kérek és hívom minden, Móricz Józsefet ismerő, tisztelő, szerető embertársamat, hogy december 24-én délben, ezen a szent napon, a baracskai börtön bejáratánál egy szál fehér gyertyával a kezében jelenjen meg! Minden évben bízunk és reménykedünk Jézus Krisztus újraszületésében. Ősi hitünk szerint a fény születésében. Kérjük a Teremtőt, oszlassa el a sötétséget, és adjon világosságot a szeretet legnagyobb ünnepén. Adjon emberséget az Embernek!


Papp Lajos
szívsebész, professor emeritus, az MTA doktora

A petíció a linkre kattintva aláírható:

http://www.peticiok.com/moricz_jozsef_nepmuvesz




2015. január 2., péntek

New Year’s message





Dear Zoltan,

My name is Eva, I’m 14 and live in Malinzanga, Tanzania. I want to wish you a Happy New Year, and ask you if you’ll do something amazing with me in 2015.

This year I finished my primary education at Mlowa School. It’s not been easy - my parents have not always been able to pay for my uniform and textbooks - but I did it and I’m really proud.

My hope for 2015 is to start secondary school, so I can one day get my dream job as a policewoman and take care of my community. It’s harder for girls to stay in school here, but I’m going to do everything I can to make it happen.

I was born in 2000, the same year the Millennium Development Goals were set. During my lifetime, the number of people in the world who are extremely poor has dropped a lot.

In my village some people now have mobile phones so know what’s going on in other places. New schools have been built so more of us are getting an education, but I’m lucky. Children from the poorest families or who have disabilities are not going to school. I see this and it makes me sad.

This year, as I turn 15, our leaders will agree a new plan for a better world. If they make it really good, and then actually stick to it, there could be almost no extremely poor people - anywhere - by the time I am 30. How cool would that be?

This is what I wanted to ask you about. Will you help make sure the new development plan is really great, and leaves no-one out?

Like me and more than 6 million others, you’re already a ONE member. Together we need to do more than ever before to build a better world - and demand better from our leaders.

Share my New Year’s message and find out how you can do more this year.


Thank you and Happy New Year,

Eva Tolange, 14, Tanzania



Elköszönünk, búcsút intünk




Van bizony, amikor úgy búcsúzunk, hogy hiába mondjuk, hogy Isten veled a viszontlátás reményében, határozottan tudjuk, hogy soha nem találkozunk többet. Miként is lehetne viszontlátni valamit, kiváltképpen akkor, amikor a búcsú tárgya maga az idő, az elmúlt idő, ami most nem más, mint egy elfogyott esztendő.

Amikor emlékké ködösül minden ami megtörtént, és az a köd hol sűrű és áthatolhatatlan , hol ritka és csak foszlányokat rebbent elénk. 

Bizony a tapasztalatunk is egyre hangosabban sugallja: egyáltalán nem igaz, hogy az emlékek olyan élénkek, mintha tegnap történtek volna: a tegnap az a volt, ez a kendőzetlen valóság. A tegnapokban valami részlet mindig kevesebb, mint a valóság egésze. Mert bármi módon színezzük, hangosítjuk, vetitgetjük a tovatűntet, bizony az emlék az emlék, az emlék pedig mindig a múlt része.
Hiányzik belőle a szín élénksége, a mozgás harmóniája, a hangulat melege vagy mélységes fájdalma, a hang bársonya vagy dühös recsegése, a tekintet huncutsága, megrovó figyelmeztetése, vagy ellágyító kedvessége. A visszatükröződés realitása akár így, akár úgy az élet elvarázsolt kastélyának valamiféle görbe tükre. Abszurditás az idő. Ellentmondások ellentmondása, a végletek véglete.
Egy kicsit olyan, mint benne az emberi elmúlás is, azért oly elgondolkodtató sokszor megható máskor meg olyan szomorú. 

De rögtön itt az Új születése, az Új esztendő beköszönte, a remény éledése. Megint csak olyan, mint az ébrény-ébredés. Még ki sem bontakozott, már csírájában hordozza az elkövetkező perceket, hónapokat, a lesz-időt, de ott cipeli a volt-idő terhét is. A lesz, az olyan, mint a magból sarjadó élet. Csenevész marad, vagy királyi lombot növeszt-e az a leendő idő titka. A volt-talajtól, a volt naptól, a volt hőtől, a volt éltető tápoktól függ. Fantasztikus körforgás: a múlt és a jövő.

Most lenullázuk a számlálót, és ez az a pillanat, amikor minden elkezdődik. Az indítókulcs a kezünkben és a hatalmunkban van. Ez a pillanat most, a jelen. Csak tőlünk függ a múlt és a jövő. 

A Start a jelenben van.

 Jó startot Mindenkinek!

(20150101 GS)
Dr Gundy Sarolta



Népszerű bejegyzések

Follow on Bloglovin