A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön IV.

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (IV.)

Sajtóvisszhang

A megboldogult szocializmus évtizedeiben, de talán még később is szokás volt a sajtó által köszönteni egyik-másik jeles vagy kerek évfordulót ünneplő írónkat, költőnket, tanárunkat, színészünket – leginkább a közelgő születésnap alkalmából készültek ezek a beszélgetések a rendszerint már idősebb korú, közismert közéleti figuráinkkal. Vicei Károly zentai irodalmár július 8-án lett 75 éves, de erről nem adott hírt a délvidéki magyar sajtó. A bírósági pereit követően félretették, nemigen vettek róla tudomást, és ez a mellőzöttség szinte máig tart.

Húsz éven át volt munkanélküli, nem kaphatott útlevelet, nem jelenhettek meg írásai – milyen volt ez a kirekesztettség, hogy lehetett túlélni? 

– Nem ragaszkodtam a magyartanári álláshoz, akár iskolai pedellus is lettem volna, vagy küldönc, vagy bármi más, csak adtak volna munkát, de sehol nem volt rám szükség, nem voltam alkalmas. Egymás után írtam a pályázatokat, de mindenhonnan elutasítottak, a huszadik próbálkozásomat követően végre felvettek a konzervgyárba. Utána már sok helyen megfordultam, még a Fórumban is alkalmaztak könyvterjesztőként, és már éppen tanultam a szakmát, amikor elkezdtem szervezni a zentai béketüntetést, amit szintén nem néztek jó szemmel… Az írás segített, amikor nem volt kinek, akkor is írtam. Jelenleg is több kéziratom várja, hogy megjelenhessen. Az első könyvemet 2001-ben adták ki, de akkor sem itthon, hanem Magyarországon.

Volt olyan időszak az életemben, amikor hetente jártam át biciklivel Szegedre (hatórás út) és nagy drótkosarakban – szalonna meg vécépapír alá rejtve – csempésztem át a határon az olvasnivalót, a hét többi napján a piacon árultam.

Nagyon elkeserítő, amit az egyik 2001-ben készült írásában említ: „Hol a kutyám éhezik, hol meg én.” Egyáltalán kire lehetett számítani a börtönévei alatt? Maradtak-e barátai?

– Varga Zoltán és Tari István mindvégig kitartottak mellettem. A tanárkollégáim nem álltak velem szóba, ha találkoztunk az utcán, elfordították a fejüket.

A peres ügyek szereplői közül felkereste-e valaki, hogy a szemébe nézzen, hogy a bocsánatát kérje, hogy elbeszélgessenek a történtekről?

– Nem.

És most milyen a helyzete? Megkérdezhetem, hogy mennyi a nyugdíja?

– A kezdő nyugdíjam 9 500 dinár volt (26 000 forint) , most kereken 15 000 dinárt kapok (42 000 forint).

A nemrégiben még Sándoregyházán szolgált katolikus pappal, Velencei Tamással beszélgettem pár hónappal ezelőtt – őt a délszláv háborúi idején, 1991 decemberében a rendőrök elhurcolták Vukovárra tartalékos katonának –, aki azt mondta, ne gondoljuk, hogy most kevesebb buzgósággal hallgatják le a telefonbeszélgetéseket, mint tették azt a kommunizmus éveiben… Ön szerint hogy van ez? Aki egyszer a rendőrség látóterébe került, azt halála napjáig szemmel tartják, mindvégig megbízhatatlan alak marad?

– Valószínűleg igen, most is ugyanúgy bármikor bárkit bevihetnek, csak ma már más módszerekkel dolgoznak, nem csukják börtönbe, hanem ellehetetlenítik. Azóta már új gárda állt hadrendbe az állambiztonság gépezetében is, a régi „ellenségeket” ők is, ma is ellenségnek tartják. De különösebben nem foglalkozom ezzel.

Most ki(k) a besúgó(k)? 

– Nem tudom, nem gondolkodtam rajta.

A korabeli sajtónk hogy számolt be a letartóztatásokról, a Vicei-ügyekről?

–Az első lefogatásom után megkezdődött ellenünk az akkori magyar politikusok és a hangadó újságírók hadjárata. Vajdaság egyik első embere, Major Nándor író Zentán a mi színpadunkkal szembeni helyes állásfoglalásra oktatta ki a helyi pártbizottságot, az pedig a Magyar Szóban jelentetett meg egy bő lére eresztett közleményt A zentai Kísérleti Színház, és ami mögötte van címmel. A cikk után, mintegy beintésre a lapok főmunkatársai is megírták a maguk dörgedelmét. Petkovics Kálmán a Magyar Szóban, Brenner az akkori 7 NAP-ban Kísérlet, ami nem színpadi címmel írt cikket, Bogdánfi Sándor, a vén róka pedig úgy fogalmazott (mivel humorista volt), hogy a kísérleti színpadból „bekísérleti” színpad lett, a Képes Ifjúságban Rencsár Tivadar közölt piros betűkkel szedett kétoldalas cikket írt. A sorból a dolgozókos Hatala Zoltán se akart kimaradni. Egyedül csak Varga Zoltán reagált a pártközleményre, őt viszont Sinkovits Péter főszerkesztő lebeszélte levele közléséről, azt mondta neki: biztos forrásból tudja, hogy hamarosan kiengednek bennünket. A második letartóztatásomról akkor szerzett tudomást a nyilvánosság, amikor szintén Varga Zoltán íróbarátom levélben tájékoztatta a történtekről a Vajdasági Íróegyesületet.

Visszautalva az előbbi kérdésre: a szerkesztőségekbe is új fiúk érkeztek, 

csakhogy közülük sokan a régi elvtársaknak a tanítványai…

Érdemes két írásából idézni: 

„Első börtönöm (1976-1978) után jóformán csak magánleveleket írtam, mert évekig nem jelenhetett meg a nevem a sajtóban. A nyolcvanas évek elején aztán előbb Harmath Dávid álnéven sikerült közölgetnem különböző műfajú írásaimat a Dudás Károly főszerkesztésével megjelenő Képes Ifjúságban, majd pedig a Magyar Szó kétévenkénti, jeligés novellapályázatán többször is díjat nyertem. Közreadott munkáim fölött akkor jelenhetett meg újra saját nevem. Ám később inkább megszüntették a hagyományos pályázatot, csak hogy ne vehessek részt rajta.”

Amikor később megkérdezte a Magyar Szó irodalmi szerkesztőjét, Végel Lászlót, hogy esetleg közölne-e Öntől írást, azt válaszolta, hogy: „Ne nevettesd ki magad! Hülyének nézel? Még hogy a te neved, politikai elítélté, egy politikai napilapban… ?!”

– Az is megesett, hogy Bognár Antal, a könyvkiadó szerkesztője visszadobta, közlésre alkalmatlannak minősítette a kéziratomat. Utána egyszer eljött hozzám, én vendégül láttam, de nem olvastam be neki se.

Ha már ismét szóba került az alkotás, mit kellene még megjelentetni, 

milyen munkái várnak közlésre?

Elsősorban a börtönleveleim, ezek komoly, tartalmas magánlevezések, melyek megmaradtak, mert indigóval mindig másolatokat készítettem az elküldött leveleimről. Aztán van egy kötetre való prózám, a kéziratot benyújtottam egy jeligés pályázatra. Egy tandrámákból készült szöveggyűjteményt is összeállítottam, és Varga Zoltán naplóját is ki kellene adni – 25 éven át vezetett naplót, az ő anyagából mintegy 1 500 oldalnyi szöveg már a számítógépben van. Lesz még dolgom…

SZABÓ Angéla

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön I.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön  II.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön   III.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön III.

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (III.)

Börtönélet

Vicei Károly azt írja a Délvidéki Muszáj-Herkules című könyvében, hogy: „Tizenhárom hónapi vizsgálati fogság után Vukovics Klára ügyészhelyettes a főtárgyaláson elmondta védőbeszédét, amit a betiltott szövegekre épített. Petar Berić (Bérci Péter?) bíró csupán azzal indokolta a két-kétévi börtönítéletet, hogy Gordos szocializmust gyalázó nyugati újságokat hozott Jugoszláviába, én pedig az elmarasztalt cikk szerzőjét, Rózsa Sándort fasza gyereknek neveztem.” Utána arról tesz említést, hogy: „Halász József, a kezdő ávós nyomatékosan felhívta figyelmünket arra, hogy időnként jelentkezzünk nála, ha valamely ellenséges elemek kapcsolatot igyekeznek teremteni velünk, és ha bizonyos kijelentésektől el akarunk határolódni, ez majdhogynem nyílt felszólítás volt a besúgásra. (Csalódnia kellett bennünk.) Ugyanezért kopók hada gátlástalanul szimatolt utánunk, legalább ötvenen jelezték, hogy Zentán, Szabadkán, Adán, Kanizsán, Újvidéken felőlem érdeklődtek a belügy emberei: Nagy Miklós, Kos Milán, Zsiga István…”

Ezzel a kitérővel oda szeretnék kilyukadni, hogy bizony voltak a végrehajtásban, a piszkos munka elvégzésében magyar emberek bőséggel. Hogy mit kellett megtenniük, mit nem – nem dolgunk megítélni.

– Tíz esztendőn át szimatoltak, gyűjtögettek ellenem, s elérkezettnek látták az időt, hogy letartóztatásommal művükre feltegyék a koronát. Amikor a második, az általam csak „országdarabolós” ügyben lefogtak, akkor is felbukkant Bérci Péter neve, immár vizsgálóbíróként. Az volt ellenem a vád, hogy szét akarom darabolni Jugoszláviát, s ezt a vétkemet még azzal tetézem, hogy a szláv népzenét „hegyi tangó”-nak csúfolom, mert nem igazán kedvelem. A vádirat olyan csapnivalóra sikeredett, mint a rossz tanuló dolgozata, ráadásul megfélemlített, megzsarolt, hamis vallomástételre kényszerített tanúkat vontak be az eljárásba. Óriási a fényképgyűjteményem, kb. 12 ezer képet készítettem, köztük aktfotókat is, melyek a házkutatás során előkerültek, s azokkal meg lehetett zsarolni a tanúkat. A főtárgyaláson aztán mindegyikük visszavonta a vallomását, csak Hegedűs Zsuzsanna nem. Amikor Milovan Salatić félévi vizsgálati fogság után – egy álló napon át tartó tárgyalás végén – lezárta az ügyet, a mondandóját nem úgy kezdte, hogy a vádlott álljon fel, a bíróság ítéletet hirdet, hanem azt mondta halkan, már-már bizalmasan, hogy: „Vicei, magát el kellett ítélnünk…” De utána nemsokára kiengedtek.

Kiderült-e, hogy ki állt, kik állhattak a bírósági peres ügyeinek a hátterében? 

– A titói szerb nacionalizmus.

Azt is valakik szították, gerjesztették… Nem szerette volna megtudni, hogy ki akarta a nyakát törni, hogy ki volt az, aki eldobta azt a hógolyót, amely elindította és Önre zúdította a lavinát?

– Nem foglalkoztam vele, mert nem érdekelt. Az ilyen személy egyébként is mindig a háttérben marad. Most mondjam azt, hogy Simon József akkori városi párttitkár, vagy a gimnázium igazgatónője, vagy valaki más? Kit hibáztassak? Én ezen sosem gondolkodtam.

Tagja volt Ön a kommunista pártnak?

– Nem, soha. Még a rendszerváltozás utáni első magyar pártból, a VMDK-ból is „kifelejtettek”. Adán kapcsolatban álltam Hódi Sándorral, beszélgettünk arról, hogy mit tehetnénk a védelmem ügyében, de amikor sor került a pártalapításra, engem nem hívtak, nem csengett volna jól a nevem.

Térjünk vissza a csantavéri Domány István által alapított szabadkai fegyházhoz! Milyen volt a fogadtatás, a bánásmód? Kapott-e verést a szavak által elkövetett „bűneiért”?

– Rózsa Sándor azt mondta, hogy itt már akkora az egyenjogúság, hogy magyar bíró fog elítélni és magyar börtönőr fog gumibottal verni… Jéghideg, teleszart, egy fedél nélküli hordótól bűzlő cellába kerültem. Bántani nem bántottak, más módszereket alkalmaztak: volt faggatás, vég nélküli kihallgatás, éheztetés, amikor bedurvultak, akkor a csontjaim összetöretésével meg akasztással fenyegettek. Még a legelején mindig akkor vittek kihallgatásra, amikor meghozták az ebédet, de még annyi időt se hagytak, hogy legalább belekóstoljak.

Látogatót mikor fogadhatott először?

– Az első száz napban szinte semmit nem engedélyeztek. Csak utána kaphattam ágyneműt, addig a vaságy szakadozott matracán egy rongyos pokróccal kellett beérnem, és azt a luxust is tapasztalhattam, amit egy tíz másodperces zuhanyozás jelent. Akkor mehettem le először az udvarra sétálni, a friss levegőtől, a napsütéstől megtántorodtam – és akkor jöhetett be hozzám először anyám.

Rajta kívül meglátogatta-e még valaki?

– Nem, senki.

Milyen cellatársakat rendeltek Ön mellé? 

– Amikor tizenhárom hónapon át egyedül lehettem, számomra az volt a legjobb. A második börtönbüntetésem idején zsebmetszőkkel, betörőkkel, gyilkosokkal zártak össze. Meglepetésemre, nem csupán öregember, hanem jó néhány kiskorú is akadt közöttük, addig úgy tudtam, hogy gyerekeket nálunk nem zárnak börtönbe.

(Meg)tanul-e az ember bármit is – ha nem más, hanem a saját kárán – az ilyen esetekből?

Én nem éreztem azt, hogy a művelődési élet szervezésével, vagy a színpadalapítással kockázatot vállalok, még amikor emiatt lecsuktak, naiv módon akkor is azt hittem, ez csak valami félreértés, és amint tisztázódik a helyzet, kiengednek.

Másokat nemigen hibáztat az elszenvedett sérelmekért, a börtönbüntetésért, és saját magát sem igazán. A már említett könyvben épp csak érinti ezt a témát: „Csak jóval később láttam be, hogy a szocialista önigazgatás és az államvédelmi éberség idején nem lett volna szabad olyan konok kitartással és – uram, bocsá’! – olyan ügyesen szervezni és mozgatni a kultúrára éhes tömegeket, mert minden kultúra, kiváltképp az azonnali hatású színpadi, veszélyezteti a diktatórikus rendet.”

SZABÓ Angéla

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön I.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön  II.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön   IV.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön II.

KÉT SZÓÉRT KÉT ÉV BÖRTÖN – Beszélgetés Vicei Károllyal (II.)

Aki tapsolt a síri csendben

Vicei Károlynak két olyan ügye volt, ami miatt perbe fogták, az egyik bírósági eljárást 1976-ban tartották, a másik 1987-ben zajlott. Ő csak úgy nevezi őket, hogy a „színpados” és az „országdarabolós” per.

Zentán mindig sokrétű és színvonalas volt a művelődési élet, már akkoriban is erősnek számított a diákszínjátszás, a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjéről rendszerint győztesként tértek haza az ifjú műkedvelők, akik egy idő után valami egészen újat szerettek volna létrehozni, ez lett volna az úgynevezett Zentai Kísérleti Színpad, amelynek megalakulásakor kezdődtek az igaz bonyodalmak. Erről beszélgetünk Vicei Károllyal a továbbiakban.

– 1975 szeptemberétől járogattunk be a művelődési házba, csütörtökönként Gordán Magdolna igazgatónő irodájában gyűltünk össze, tervezgettük a színpad létrehozását. Alapszabályt, programot írtunk, valójában még el sem jutottunk magáig a színpadig, az igazi próbákig, épp csak kijelöltük, mely darabokat fogjuk majd játszani. Gordos Jenő barátom, a későbbi „bűntársam” akkoriban tért haza külföldről, mert honvágya volt, és ő is csatlakozott hozzánk. Együtt szövögettük a terveket.

Hogy lett belőle mégis két év börtön?

– Magam sem akartam elhinni, úgy gondoltam, ez valami félreértés, tévedés következménye, és majd gyorsan tisztázódik az ügy. Szent meggyőződésünk volt, hogy a kultúra jó dolog, azzal foglalkozni nem számíthat vétségnek, bűnnek.

Gondolom, voltak árulkodó jelei annak, hogy valakik ezt nem nézik jó szemmel.

– A csütörtöki összejöveteleken sok diák vett részt, őket a tanáraik megfenyegették, például az akkori honvédelemtanár.

Mit kifogásoltak?

– Azt mondták, hogy ez egy lázító, felforgató társaság, s hogy én ezt a gyülekezetet arra használom fel, hogy – mint Szókratész – megrontsam a fiatalokat. Jelezték azt is, hogy Gordos Jenőt hagyjuk ki a szervezkedésből, mert usztasa kém...

Én akkor pályakezdő általános iskolai magyartanár voltam, másfél éve tanítottam. December elején egy nap kihívtak a tanteremből, mert két szabadkai államvédelmis jött értem, bevittek a helyi rendőrállomásra, és egy órán keresztül faggattak. A végén megkérdeztem, hogy nem jó ez, amit mi csinálunk. De jó, mondták, csak csináljuk tovább. Éppen meghívásunk volt Budapestre, a Fiatal Művészek Klubjába, és nagyban készültünk a Híd című folyóirat novemberi számának zentai bemutatójára. Mi voltunk a rendezvény házigazdái, ez is szúrta a szemüket. Azt mondták, hogy módjukban áll, akár be is tilthatnák az irodalmi estet, de ők mégis engedélyezik a megtartását. A lap akkori főszerkesztője, Ács Károly nem is jött el az estre. Pedig hatalmas volt az érdeklődés, ezren összejöttek, nem fértek be a Royal Vendéglő kistermébe, a közönség fele kinnrekedt az utcán…Lement a bemutató, Pestet is megjártuk, és még az új évben, január első csütörtökén is találkoztunk. Tizenharmadikán, épp a pravoszláv újév napján megjelent az ajtóban két rendőr kíséretében az az idős nyomozó, aki korábban már iskolában is felkeresett. Bevittek a rendőrség épületébe, estig faggattak, aztán elég látványos kísérettel Szabadkára szállítottak. Az úton mindvégig olyan érzésem volt, hogy nem csak engem hoztak be, hanem a társaimat is. Mire felocsúdtunk, már a börtönben találtuk magunkat. A kilincs nélküli cellaajtó látványa minden kétséget eloszlatott.

Náluk is tartottak házkutatást, és ugyanúgy Gordos Jenőt és egykori tanáromat, Benes József festőt is letartóztatták. Miután három napig vizsgálgatták a semmit, megkérdezték tőlem, hogy van-e a birtokomban valamilyen betiltott újság. Mondtam, hogy van, ugyanis az Új Symposion 76. és 77. számát (mindkettőt egyszerre nyomtatták, de a második még nem került terjesztésre) 1971 nyarán valóban betiltották két cikk miatt. (Én akkor már évek óta terjesztője voltam a lapnak.) A Mindennapi abortusz címűt egy Rózsa Sándor nevű zentai harmadéves egyetemista írta – egyébként ez volt az első írása a lapban –, aki Újvidéken tanult, a másikat pedig Miroslav Mandić Vers a filmről címmel. 1972 elején zajlott a perük, aminek az lett a vége, hogy Rózsa Sándorta humoreszkje miatt (amelyben a vád szerint sértegette a baráti afrikai országokat, Kínát meg Tito elnököt) három év szigorított börtönbüntetésre ítélték. Miroslav Mandić egy év szigorítottat, Tolnai Ottó főszerkesztő pedig, akit mindkét cikk közlése miatt bűnösnek találtak, két évet kapott. A hatalomnak nem volt elég a két lapszám betiltása, a rebellies „elkövetőket“ példásan meg is kellett büntetni. Én is jelen voltam a tárgyaláson, és miután kihirdették az ítéletet, a síri csendben elkezdtem szaporán tapsolni.

Mert úgy gondolta, hogy „bizonyos helyzetekben a tiltakozásnak nincs más módja, 

mint a tüntető helyeslés...”

– Valakik ezt nyilván megjegyezték, mert az én ítéletem megindoklásában az állt, hogy a színpadszervező diákok körében azt mondtam, hogy Rózsa Sándor „fasza gyerek“, vagyis ezt az elvetemült alakot körmönfont módon megdicsértem. Ezért a két szóért kaptam két évet.

Ki volt ez a Rózsa Sándor?

– Egy nyurga, szikár, sovány alak, számomra nem volt szimpatikus, de elég szép karriert csinált, szerkesztő lett a Képes Ifjúságnál, és ő volt a szervezője az Ifjúsági Tribün magyar nyelvű rendezvényeinek. A tárgyalás után, mivel volt útlevele, azonnal meglépett, kiment Németországba. Most is ott él.

Akkor ő megúszta a börtönt...

– Ültünk mi helyette is. A tizenhárom hónapi vizsgálati fogság után megszületett ítélet szerint Gordos Jenőt is, engem is két-két év elzárásra ítéltek. Gordost azért, mert külföldi újságokat hozott be az országba, amelyek nem dicsőítették a jugoszláv szocializmust. Benes Jóskát három nap után kiengedték, és rémületében azonnal Magyarországra menekült. A szabadulásunk után nem kaphattunk útlevelet, én tíz éven át hiába kérelmeztem. Gordos megunta a várakozást, 1985 nyarán meglépett. Van egy közös fényképünk, amit talán két héttel a távozása előtt készített rólunk Szilágyi Lenke magyarországi fotóművész. Ez a felvétel került a 2016-ban megjelent Délvidéki Muszáj-Herkules című könyvem borítójára.

Fekete-fehér kép, első ránézésre is sokat mond: társa kezében sarló, az Önében kalapács... Gordos Jenővel megmaradt a barátság? Mit tud róla?

– Azóta is Magyarországon él, de nem ápoljuk a kapcsolatot, időközben eltávolodtunk egymástól.

Az említett könyvében azt írja, hogy: „A bírósági szomorújátékot megelőzően pszichiátriai megfigyelésre szállítottak őreink, hogy vajon ép ésszel váltunk-e politikai bűnözővé.”

– Az elmegyógyintézetben dr. Ungár Pál és dr. Szakács Ferenc provokált bennünket.

És mi lett a modern színháznak a sorsa?

– Mikor már bent voltam a szabadkai börtönben, úgy egy hónap után előfizethettem néhány újságra. Akkor olvastam, hogy a Zentai Kísérleti Színpad topolyai előadása a résztvevők elfoglaltsága miatt
elmarad –, de arról, hogy a fő szervezőket börtönbe csukták, egy szót sem írtak.

SZABÓ Angéla

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön I.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön  III.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön   IV.

A magyarok rendjelkórsága - Két szóért két év börtön

Beszélgetés Vicei Károllyal (I.)

Vicei Károly irodalmár, a zentai Térzene Irodalmi és Művészeti Társaság elnökeként a hét elején az anyaországban állami kitüntetésben részesült, Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott. Ennek ürügyén kerestem fel azzal a kéréssel, hogy beszélgessünk egy jót a múltról, mert a mostani fiatalok nem ismerik az életútját, a történetét, nem tudják, hogy miért fogták többször is perbe, miért ült két évet börtönben, miért volt két évtizeden át munkanélküli, miért nem kaphatott a végzettségének megfelelő magyartanári állást, miért nem válthatott tíz évig útlevelet, miért ítélték hallgatásra, miért nem jelenhettek meg itthon írásai, könyvei…

Aki épp csak felületesen ismeri, könnyen azt gondolhatja, Vicei Károly egy olyan ember, aki világéletében mindig kereste a bajt – és időnként meg is találta. Az ugyancsak börtönviselt „temerini fiúk” esetével kapcsolatban állapította meg egyikük 88 éves nagymamája: ha az esti csavargás meg italozás helyett templomba jártak volna, ez nem történt volna meg velük. Helyes, szimpatikus érvelés, ámdeviszontellenben a zentai író/magyartanár esetében mégsem jelenthetjük ki azt, hogy jobban tette volna, ha nagy ívben elkerüli nem csak a szülővárosa művelődési házát, hanem még az újvidéki Forum-házat is, mert akkor az írásait is másvalami ihlette/szülte volna, nem a peres eljárások, nem a börtönélet, nem a színpadalapítás, nem a lázadás, nem az ellenzékiség és nem is a mellőzöttség. Bár több alkalommal is mocskos módon elbánt vele a politika, nem fűti bosszúvágy, nem követel elégtételt, a gyűlölködésnek a legparányibb atomját sem fedeztem fel benne. Hetvenöt éves, higgadt, szelíd, derűs és temérdek még a terve, a megírnivalója.

Mindössze kétszer találkoztam vele, akkor is véletlenül: először a csantavéri kirakodóvásárban, ahol az azóta már jobb életre szenderült országos cimborájával, az általa legkiválóbb délvidéki magyar költőnek tartott Gulyás Jóskával használt könyveket, újságokat árult, és egy piros színű tompa faceruzával Harmath Dávid aláírással firkantott is pár sort az ajándékba adott lap címoldalára, másodízben pedig Újvidéken, a Képes Ifjúság szerkesztőségében, amikor a másik örökbaráthoz, Tari Pistához toppant be, gondolom, alkotásról meg kamasz lányokról sutyorogni.

Most az volt hozzá a legelső kérdésem, hogy miért vette át a kitüntetést, miért nem utasította vissza. Ezzel a jócskán megkésett megtiszteltetéssel – amit csak 75 éves korában érdemelt ki – most aztán minden bűnünket, vétkünket jóvátettük? Minden rögöt elgereblyéztünk? Fátylat hajítunk a múltra, és kezdünk egy új lapot, új sorral, nagybetűvel? Morfondírozhatott volna ekképpen is: eddig is itt voltam, tudtatok rólam, húsz éven át hányódtam-vetődtem, ha ki akartatok tüntetni, lett volna rá időtök is, alkalmatok is bőven – egy kis pénzecskével járó díj az ínséges időkben még az anyagi helyzetemen is lendített volna – ne akarjatok vénségemre kiplecsnizni, most már ne adományozzatok semmit, nem kell, adjátok másnak, úgyis sokan lesik, várják – enélkül is tudom, hogy mennyit érek…

Úgy gondolom, talán ez le(hete)tt volna egy igazi, örök ellenzékihez illő magatartás…
Vicei Károlynak meg sem fordult a fejében, hogy a kitüntetést visszautasítsa. Fogalma sem volt róla, kinek juthatott éppen ő az eszébe, ki javasolta, ki volt a felterjesztő. De tulajdonképpen édesmindegy, túlságosan nem is érdekli.

– Nem sértődik meg – kérdeztem –, ha elmondom, hogy milyen „hasonlat” jutott eszembe, amikor a hírről értesültem? Akkor jó. Úgy viselkedik az ember, hogyha ott tapintják, ahol a hiúság rejtőzködik benne, hogyha a gyengéjét gyengéden megcirógatják, mint a kiskutya, amikor a hasát vakargatják: összehugyozza magát. Ha ütik-verik, azt valahogy csak kibírja, de ha a hatalom teszi neki a szépet, akkor képtelen ellenállni, olyankor ellágyul.

Nem sértődött meg. Na, de mi ez ahhoz képest, amit a legkedvesebb magyar írója, Krúdy Gyula fogalmazott meg a magyar ember rendjelkórságáról! És éppen a friss ezüstkeresztes Vicei Károly hívta fel rá a figyelmemet. Olyan zseniális szöveg, hogy tanítani kellene. Részlet a Jegyzet Tisza gróf rendjeleihez című írásból:

A vidéki úriházak arcképalbumában még láthatók a zekszeres vagy Ferenc József-szakállas, magyar ruhás férfiak, akik meghatott, szinte lelkészi ábrázattal állottak a fotográfus csöve elé, amikor először tűzték mellükre a rendjelet, amelyet kortesfogásért vagy pénzért, negyven-ötven esztendei közszolgálatért vagy hű kormánypártiságért kaptak a megyei főispán előterjesztésére.

Milyen áhítatosan állonganak, kezükben bársonytokos karddal, kucsmával, megberetválkozva simán, pomádéval megfésülten, mellükön a király rendjelével, néha csak egy koronás arany érdemkereszttel, máskor a Ferenc József-rend jelvényével. Határozottan "jól festettek" ezek a parókás vének a régi arcképalbumokban, megyei gyűlésen, esküvőn vagy a ravatalon. A Dumas-regénybeli szikár öregúr a becsületrend piros gombjával nem lehetett büszkébb nemes kitüntetésére, amelyet talán valamely gyarmati háborúban szerzett, mint ezek a vidéki rendjelesek, akik bizonyosan a hálóingükön is viselték a rendjel kicsinyített példányát, holott mindenki tudta a városban, hogy egyéb érdemük nem volt, mint egy erőszakos követválasztás, midőn elnöki joguknál fogva a halottak szavazatát is elfogadták. Kivételt alkottak azok a szegény öreg tanítók, akik ezüstkeresztecskét kaptak jutalmul, miután negyven-ötven esztendeig szívták az iskola porát, hektikát köhögtek, és az öreg kabát helyett végre új ruhát varrattak a szabóval, amelyre az érdemkeresztet elhelyezhették. A tanfelügyelő rendesen királyi tanácsos lett, Lipót-érdemrendet kapott a kúriai bíró, udvari tanácsosságot a gazdag tőzsér. A királyi kitüntetés oly megszokott előléptetés volt a civil társadalomban, amint a katonai pályán természetszerű volt, hogy a főhadnagyból idővel százados lesz. Csak azok elégedetlenkedtek a rendjelek miatt, akik még egy kotillionordót sem kaptak életükben. Csak a vagabundok maradnak meg soványnak életük végéig, rendes ember hasat ereszt. Az állatok között is a kandúr az egyetlen, amely mindig egyedül jár, a juhok a pásztor felügyeletét óhajtják, és csengőt szerelnek a nyakukba. A polgári társadalom - utóvégre ez a világunk - szívesebben köszön azoknak az embereknek, akiknek fénylő rendjel van a kabátjukon (még ha mindenki tudja a városkában a rendjel eredetét), mint azoknak, akik egy poros, szürke, szétmállott ruhában öregedtek meg a társadalom nyakán, és többé reményük sincs már arra, hogy ismét divatba jöjjenek. Az öreg ember rendjele - és többnyire bizonyos koros állapotot igényelt a vidékre küldött kitüntetés - bizonyos megfiatalodást, mondhatnánk, újjászületést jelent a halálosan elkopott öreg tanítóknál, berozsdásodott tanfelügyelőknél, mogorva hivatali főnököknél. De még a zárdák kegyes fejedelemasszonyai is hosszasabban álltak tükrük előtt, ha a királyné kegyessége imazsámolyukig ért. Csak a lumpok és elzüllött kisvárosi nagyságok kiáltoznak a kocsmákban, midőn X. vagy Y. neve megjelenik a hivatalos lapban; míg a rendjeles férfiú újabb fogadalmat tesz, hogy ezentúl még kevésbé mutatkozik a csárdában, szalonkabátban folytatja életét, és postáján évekig gyönyörködik új címében... Ismertem egy költőt, aki még azt is a névjegyére nyomatta, hogy: a Petőfi Társaság tagja.

Magyarországon az öreg Tisza Kálmán idejében mutatta meg a középosztály, hogy milyen bolondja a rangnak, a rendjelnek. Ordó azelőtt Bécs levegőjében hervadozó magyar mágnásoknak és háborút viselt katonáknak a mellén mutatkozott. A táblabíráknak, ügyvédeknek, tanároknak nemigen jutott eszükbe, hogy munkásságukért az önmegelégedésen kívül egyéb jutalomra is számíthatnak. Még Deák Ferenc is csak a nemzet háláját várta koszorúnak. A magyar polgári osztály pedig kiegyezett abban, hogy egy gróf néha kezet fogott vele. Ocskay generális nyakban viselhető császári aranylánca, amelyet az árulásért kapott, iskolai tanítás volt. Rendjeles nagyurakat nem is igen vették igazi hazafinak. A mindennapi keserves magyarnak eszébe sem jutott, hogy Bécsből várja a boldogságot.

Tisza Kálmán ébresztette fel a magyarokban a rendjelek utáni áhítozást, mert a bihari nemes igen jól ismerte nemzetét, tudott a magyarok végtelen gyöngeségéről, hiúságáról és lojális áhítatáról. A királyi tanácsosok az ő idejében szaporodnak el, rendjelek kerülnek kereskedők, fiskálisok, alispánok mellére. Mindegyik ordó, amely a Tisza kezén át gurul Magyarországba, egy újabb oszlopot jelent az egykori szabadelvű pártnak. Elvek, meggyőződések, hitvallások kerülnek szegre, ha egy kis keresztre mutatkozik kilátás. A forradalmi vértanúk fiai nemegyszer végképpen beadják a derekukat egy bécsi simogatásra. Nyakas kurucok átszöknek az ellenfél táborába, midőn lovagkereszttel csalogatják őket.

A kutyabőr pénzért kapható ez időben. A választások rengeteg összeget emésztenek fel; legendákban élnek manapság az egykori követválasztások, mikor szekérszámra küldik le a bankót az adóhivatalhoz. Mondják, hogy ötven- vagy százezer pengőért magyar nemes lehetett, akinek ez volt a vágyódása. Negyedmillióért báróságot vásároltak sok mai bárói családok megalapítói. Ára van az udvari tanácsosságnak, liferánsi címnek, a "tiszteletbeli" állásoknak. A pártkassza ette a pénzt. És a magyarok még inkább szomjúhoznak a különböző címek után. Régi politikusok hagyományai szerint az asszonyok mohóbbak voltak a férfiaknál. A hiúság országa Magyarország, ahol mindenki eladó egy fénylő ordóért. Becsületben megvénült, elhízott és nyugodt lelkiismeretes férfiak megtántorodnak életük vége felé egy üres címért. A meggazdagodott nagyvállalkozók csaknem az eszeveszettek módjára hajszolják a királytól eredő kitüntetést, midőn pedig már a csehországi fürdők sem tudnak segíteni az emésztésükön. A legegyszerűbb polgár is tisztában van a különböző rendjelek heraldikájával és egyéb jelentőségével. A Ferenc József-rend lovagjai a nyolcvanas években arról leveleznek egymással, hogy nem kellene-e valamely hivatalos díszöltönyt viselni vasárnaponkint, mint az osztrák államhivatalnokok? Csak a hátramaradottak aggódnak, hogy mi történik a rendjellel a halálozás után. Ügyes szélhámosok és komoly ügynökök settenkednek a gazdag emberek körül, vajon mit lehetne eladni a pénzzel jóllakott kufárnak vagy bankárnak.

Így volt ez, míg a középosztályban lassankint mindenki hozzájutott a maga kitüntetéséhez. Egyetlen marad a történetben Justh Gyula, aki lemond az excellenciás titulusról.

Napjainkban, midőn a rendjelek fénylő csillagai, a tölgyfalombos kitüntetések Bécsből, Berlinből, Szófiából, valamint Konstantinápolyból egyenesen a csataterekre veszik útjukat, az otthon maradott polgári társadalom már két esztendeje számítgatja magában, hogy ki milyen rendjelet kap a jutalomkiosztás, a béke napján. Vannak csalhatatlan tudósok, akik mindenkinek pontosan megmondják, hogy milyen fokú kitüntetésre lehet igénye a háborúban elkövetett tevékenységéért, ugyancsak a börtönben töltendő éveket is ki lehet számítani. A polgári társadalom - a "hinterlandban" - e különös esztendőkben csaknem két részre oszlott. A társadalom egyik felét apránkint bezárják, a másik felét majd a mártírok koszorújával ékesítik.

És talán sohasem álmodtak még Magyarországon annyit a rendjelekkel, mint 1917 januárjában, midőn új király lépett a trónra. Körülbelül úgy tűnik fel a helyzet, hogy csaknem mindenkinek van valamely álma, amely ordó alakjában megvalósulhat. A legkisebb embertől a legnagyobbakig igényt jelentenek be a sorsnál, főispánnál, miniszterelnöknél a kitüntetéshez, amely nézetük szerint őket megilleti. Kiderül, hogy mindenki vár valamit azon skála szerint, amelyet még a meghalt Ferenc József életében megtanultak a hivatalokban, irodákban, fantáziákban.

Miért ez a mohó várakozás, amely az emberek lelkét eltölti? Az éhség és uzsora éveiben mennyiben lehet vigasztaló kincs egy kis vagy nagy rendjel? Mit pótolhat egy kereszt a mellen az átszenvedett fájdalmakért, veszteségekért, nélkülözésekért?

Magyarországon Ferenc József halála óta egyebet sem kombinálnak a hazafiak, hogy IV. Károly milyen kitüntetést akaszt a kabátjukra. A hivatalos lapot sohasem forgatták annyit, és a rendjelesőt a gyermekek karácsonyi reménységével várják szerte az országban. Papok és tanárok, végrehajtók és alispánok, biztosok és polgármesterek pontosan megálmodták már a keresztet vagy medáliát, amely útban van. Még egy-két nap, és már közli a hivatalos lap a listát. Csak meg ne haljon addig senki az országban.

SZABÓ Angéla

Kicsiny falum Leander Kills szerint!

Leander 10 jubileumi koncert augusztus 19-én 
a Barba Negra Track-ben.

Kicsiny falum ott születtem én
Nincs ott gyetya,nincs ott lámpafény.
Házunk előtt vén eperfa áll
Engem anyám mindig haza vár!

Megírom majd jó anyám neked,
Ne várj haza többé nem megyek.
Amikor a kis falumban nyugovóra térnek,
Anyám,mondj el értem egy imát!

Refr:

Rendes ember én már nem leszek!

Minden éjjel zülleni megyek.

Várnak rám a züllött cimborák

A feslett nők,a pezsgős vacsorák.

Hogy mi lesz a vége jól tudom...

Meghalok egy züllött hajnalon.

Amikor a kis falumban nyugovóra térnek,

Anyám,mondj el értem egy imát!

Kicsiny falum ott születtem én

Nincs ott gyetya,nincs ott lámpafény.

Házunk előtt vén eperfa áll

Engem anyám mindig haza vár!

Megírom majd jó anyám neked,

Ne várj haza többé nem megyek.

Amikor a kis falumban nyugovóra térnek,

Anyám,mondj el értem egy imát!

Refr:

Rendes ember én már nem leszek!

Minden éjjel zülleni megyek.

Várnak rám a züllött cimborák

A feslett nők,a pezsgős vacsorák.

Hogy mi lesz a vége jól tudom...
Meghalok egy züllött hajnalon.
Amikor a kis falumban nyugovóra térnek,
Anyám,mondj el értem egy imát!

Recesszióba fordult a német gazdaság

Kezdenek magukhoz térni az európai tőzsdék a szerdai jelentős esés után. A gyengülés az amerikai részvénypiacokon kezdődött, majd Európára is átterjedt, miután kiderült, hogy a német gazdaság recesszióba fordult a második negyedévben. A jelenség a magyar tőzsdére is hatott, a BUX index másfél százalékot esett a német gyengélkedés miatt.

„Két problémája van a német gazdaságnak. Az Egyesült Államok és Kína közötti kereskedelmi háború kibontakozása, valamint az egyre valószínűbb megállapodás nélküli brexit. Németországot hosszú ideje az EU gazdasági motorjának tartják, azelőtt viszont Európa beteg embereként hivatkoztak rá" - magyarázza az Euronews tudósítója, Jona Källgren.

Az Egyesült Államokban a tőzsdék esése még jelentősebb volt, miután kiderült, hogy a tízéves amerikai államkötvény hozama a kétéves hozam alá került. Ez komoly gondokat jelezhet.

„Szerintem a kötvénypiac egyértelműen figyelmeztet, hogy a kereskedelmi háború borzalmas a világgazdaság számára" - mondja Ross Gerber pénzügyi elemző. „Trump „America First” politikája néhány szempontból talán előnyös az Egyesült Államoknak rövid távon, de hosszú távon nagyon káros. Ez a probléma lassan elhomályosítja a hongkongi helyzetet, a brexitet, az EU katasztrofális gazdasági állapotát."

Donald Trump amerikai elnök egyértelműen a FED-et okolja a gyengülésért. A Twitteren úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államok nyerésre áll Kínával szemben, egyedül az alapkamatot kezelő szervezet okoz gondokat.

euronews

Törölték a "The Hunt" c. film szeptember 27. bemutatóját

A studió az el pasoi és daytoni tömeges lövöldözésekre, tömeg mészárlásra hivatkozva törölte a szeptember 27-ei bemutatót. A filmet megjelenése előtt már nagyon kemény kritikák érték és komoly politikai csatározás is indult maga az USA elnöke is a szokásos Twitter üzenetei között is nekiment Hollywood-nak és nem kimélte a filmipart, pontosítva a "csirippelése-tweetje" így szólt:

"A Liberális Hollywood a legmagasabb szintekig rasszista, tele haraggal és gyűlölettel! Szeretik magukat az 'Elitnek' hívni, de ők nem az Elit. Tulajdonképpen pont az az elit és azok az emberek, akiket ők olyan keményen támadnak. A most kijövő filmet is azért hozták létre..., hogy begyújtsák és létrehozzák a káoszt. A saját erőszakjukat hozzák létre, aztán pedig próbálnak másokat hibáztatni érte.Ők az igazi rasszisták és nagyon rosszak az ország számára!"

John McAfee, a világhírű "McAfee"vírusirtó és biztonságtechnikai cég vezére most a hamarosan elkövetkező amerikai polgárháború veszélyére és az arra való felkészülésre hívta fel a figyelmet videójában! Túlélési tanácsot próbál adni. Útmutatót igyekszik adni, hogy mire számítson az átlagember ebben a potenciálisan kitörő USA-n belüli polgárháborúban. Ebből meg lehet érteni, kik is a fent említett film kapcsán a "kék államok".

Mi is "verte ki a biztosítékot"?

A filmben tényleg a liberális elithez tartozó gazdagok fognak el, majd gyilkolnak le hobbiból és élvezetből "Feláldozható", konzervatívabb (valószínűleg Trump-szavazó) polgárokat A VADÁSZATON. Egy jelenetben áll rendszámtábla is lekerül a gépjárműről, és alapból Horvátország fővárosából Zágrábból származó gépjárműből folytatódik a cselekmény, nos Trump elnök szebbik fele, Szlovéniából származik, igaz az szomszédos ország...

Egy biztos, valami nem stimmel a receptben, no de választások környékén "felbolydul a méhkas", majd helyre áll a mérleg nyelve és haladunk tovább, ha lesz merre...

MZ

Jankó* - Asterix-re avagy Sir Giles-re hasonlít?!

Történt, hogy a nagy mágusok eldöntötték a nagy haverság jegyében szobrot emelnek, olyankor jókat lehet ölelkezni, meg lehet békélni egyoldalúan, olyan magyar "jó-szokásosan" (mi adót fizetünk, abból a szomszéd jót mulatozik...) és aztán a történelmi baklövéseket, majdan az utókor történészei megmagyarázzák, lásd a tisztán-látó vajdasági Pistánk-"Stefanunk" után szabadon, -ki mindig a tiszta vizet keresi a pohárban és a családban már a Bodri kutya is funkcióban van, olyan belbiztonságiban...

Találtak is egy "dalnokot" Pest városában, akit éppen a vidám gallok nem kötöttek fel a tölgyfára, így kiélhette "mű-vészi" ambícióját! No, de egy picinyke csalán esett a Csodaturmix főzetébe, (attól verik miszlikbe a híres római légiót). A francia főmágus beelőzte őket és előbb érkezett Nándorfehérvárra, mint ahogy a dicső gallnak emlékművet állítottak, ő már július 15-én körbenézett és nem látta híres földije emlékművét, gondolom meg is sértődött ismét az általa nem EU kompatibilis hungarikumok cselszövését láthatta benne, de nagyon fúrta az oldalát, -gondolom én! No, de úgyis, úgy lesz a végén, ahogyan mi akarjuk, az EU élére is a mi jelöltünk kerül és csipisz! Pedig már, azt hitte, hogy lesz majd jó-barátság, olyan trianoni! Nos, erre a politikai margóra még várni kell! 

Így indulhatna az újabb Asterix képregény, ha a drága szerzők folytatnák a történetet, de aki még nincs képbe, azt most képbe teszem idézve a Híradó jelentését:

"Hunyadi János egész alakos zimonyi szobrát a múlt hétfőn, az 1456-os nándorfehérvári csata 563. évfordulóján avatta fel Áder János magyar és Aleksandar Vucic szerb államfő. Madarassy István Kossuth-díjas szobrászművész alkotása a Thuróczi-krónikában fennmaradt ábrázolás alapján készült. Hunyadi János egyik kezében kardot, a másikban pajzsot tart. A szerbek Hunyadi Jánost Sibinjanin Jankóként ismerik, és nevét a szerb emberek körében legalább akkora tisztelet övezi, mint a magyarokéban.A nándorfehérvári csatát – amikor a mai Belgrádot védő magyar seregek megsemmisítő vereséget mértek II. Mehmed török szultán hadaira – a szerb történelemkönyvek a törökök ellen Hunyadi által vezetett magyar-szerb közös küzdelemnek nevezik. Hunyadi János Zimonyban halt meg pestisben, így nemcsak a nándorfehérvári csatának, hanem a hadvezér egész életének is emléket állít a zimonyi Duna-parton felavatott szobor."

Hunyadi János képe a XV. század utolsó negyedének lovagi vértezetében. 

A Thuróczy-krónika 1488. évi brünni kiadásából.

Nézegetem a képet, egyiket, másikat, valahogy az alkotó képzelő ereje picit nagyon elszállt, hogyan mondják ma a politikusok, ja, megvan! Olyan liberális lett a Hunyadi Jánosunk, olyan hetyke, udvari táncos, nem egy erős hadúr! Valójában a Jankó* Szibinyanin névre keresztelve említi Hunyadi Jánost a szerb történelem, el is várták volna, hogy egy marcona, kemény legény áll majd a vártán Nándorfehérvárott, erre meg jött ez a valami, ami azóta is a szerbiai média témája...

Fotó MTI-Koszticsák Szilárd
A magyar narancs jut eszembe....

Készültek is ám a képek, mémek a témában, próbálta a nagyérdemű megérteni, amit nem lehet, viták is indultak két rajzfigura, képregényhős ihlette a "mű-vészt" az egyik a már említett Asterix a Gall, avagy Sir Giles!? Azóta a szerencsétlen kardja is eltűnt, majd meglett... A nagy akarásnak nyögés lett a vége, de legalább a jó szomszéd, jót derül a történelmen, hát ezek a magyarok vicces emberek! :)

Így lett Jankóból Asterik, avagy Sir Giles Nándorfehérvárott egy összbaráti összeröffenés alkalmából! Ki is írja a történelmet? A győztes! Helyes a válasz!

A képek magukért beszélnek:

Hunyadi János - Budapest / Janko Sibinyanin - Beograd

Janko Sibinyanin / Sir Giles

Asterix / Janko Sibinyanin

Ilyenkor a végére, azt szokás írni: Mese vót, igaz se vót!

Margit Zoltán

AZ SZOBROKRÚL

Sokan kérdeztétek, mi a véleményem a július 22-én Belgrádban (a hajdani Zimonyban) felavatott Hunyadi János emlékműről. Egy rádióinterjúban elmondtam: bármennyire igyekeztem megszeretni – nem, az reménytelennek tűnt az első pillanattól kezdve -, inkább csak elfogadni valamelyest, bevallom: nem ment.

Ez a szobor – véleményem szerint –, nem méltó Hunyadi János szellemiségéhez, történelmi jelentőségéhez. Madarassy István alkotása, főképp az arc csakugyan jobban emlékeztet Krisztoforóra, a Süsü a sárkány zsoldosainak bohókás vonásaira, semmint a kereszténység hősére. Felfoghatatlan, hogy milyen célt akart szolgálni ez a szobor Szerbia fővárosában. Karikatúrának talán beillene; ha a szerbek ilyen módon ábrázolnák Hunyadit, nagyon fel lennénk (akkor is) háborodva. Az sem mentség, hogy állítólag az egyetlen, valamelyest hitelesnek tekinthető krónika-ábrázolást vette a művész alapul. Nem… Ott sem ilyen szerencsétlen, nyomorult arcot láthatunk… Egyszerűen felfoghatatlan.

Mellékelek néhány képet. Az egyiken Franjo Mačković szabadkai Mátyás király szobra látható. Szeretem ezt a szobrot. Egy másik képen a nemrég Ásotthalmon felállított Szilágyi Mihály szobor látható, Megyeri János alkotása. Tisztességes, nagyon fontos szobor. Szeretem ezt is. Aztán itt van még a napokban Ópusztaszeren átadott Árpád és a vezérek szobor Kligl Sándor műve. Ez is szerethető. Persze tudom, ízélesek és pofonok. No de mégis… A Zimonyban felállított Hunyadi szobor túlzás nélkül Hunyadi örökségének kigúnyolása. Pedig nem kis diplomáciai bravúr kellett ahhoz, hogy Hunyadi Jánosnak szobra álljon végre Belgrádban. S akkor még valami. Ez a gúnyrajz-Hunyadi szobor a közvélekedéssel ellentétben nem a hajdani Nándorfehérváron áll, hanem hajdani Zimonyban. Ma mindkettő Belgrádban egyesült, de a kettő mégsem ugyanaz. Az igazi helye majdan egy méltó, Hunyadi Jánost ábrázoló szobornak mégiscsak a várban lesz, ott, ahol magyar és szerb védőivel együtt a vérét hullatta Magyarországért ás a keresztény Európáért.

Bán Mór

Epilogus* - Arany János

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’...
Legfölebb ha omnibuszon**.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére***.

Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe’!...

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vídám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

(1877. július 6.)

*epilógus: (görög-latin) lezárás, befejezés.

**omnibuszon: lóvontatású tömegközlekedési eszközön.

***Nessus vére: a kentaurt Héraklész ölte meg, a vérével átitatott ing azonban levehetetlenül perzselte-égette a hős testét.

Emlékezzünk Nagy Zoltánra Decs volt polgármesterére!

Nagy Zoltán azon kevés decsi lakosok közé tartozott, aki abban a házban élte le életét, ahol született. Általános iskolai tanulmányait Decsen végezte, Szekszárdon érettségizett. 1964-ben szerszámkészítő lakatos szakmunkás végzettséget szerzett, és a szekszárdi Műszergyárban helyezkedett el.

1971-től a decsi termelőszövetkezetben kezdett dolgozni anyagbeszerzőként. Munka mellett mezőgazdasági gépszerelő-technikusi végzettséget szerzett. 1980-tól mint tanácstag, később mint VB-tag vett részt a település közéletében. 1989-től tanácselnökként tevékenykedett, 1990-től Decs nagyközség polgármesterévé választotta a lakosság. 

Személyéhez fűződik a sportélet feléledése községünkben. Megszervezte a sportpályán levő öltöző megépítését, és 10 évig a Sportegyesület elnökeként is tevékenykedett. Nagy szerepe volt abban, hogy Decs nagyközség állampolgárai a környező településekhez viszonyítva, az elsők közt kaptak telefonbekötési lehetőséget. Szorgalmazta a köztemető rendbetételét, kezdeti parkosítását, új vízvételei lehetőség létrehozását. A község központjában levő világháborús emlékmű áthelyezése, környezetének parkosítása is hozzá köthető. A településen a szennyvíz-csatornahálózat kialakítását ő kezdeményezte. Személyes ismeretségeit felhasználva szorgalmazta a kivitelezést. Ezt már – az általa kitaposott ösvényen haladva – a későbbi polgármester Biczó Ernő valósította meg. 

Nagy Zoltán 1990 óta a decsi Gyöngyösbokréta Hagyományőrző Egyesület tagja volt, a Decsi Hagyományőrző Férfikórusban énekelt. Szervezőmunkájára és szereplésére mindig számítani lehetett. Fontosnak tartotta a Tájházban kialakított gyöngyműhelyt, amelyben párja Nagy Zoltánné - Zsuzsanna gyöngyfűző népi iparművész a mái napig sikeresen és aktívan tevékenykedik. Szorgalmazta a Tájház kulturált környezetének folyamatos alakítását, ezzel is segítve Decs és a sárközi hagyományok megőrzését, továbbélését. A községért végzett tevékenysége, a civil szervezetekben végzett aktív munkája, segítőkészsége végett "Decs Nagyközségért Emlékplakett kitüntetés" emlékplakett adományozott neki Decs nagyközség Önkormányzatának Képviselő-testülete (109/2010.(VI.29.) határozat)

Nagy Zoltán kedves párjával Zsuzsival mindig szívélyesen fogadott otthonában, erős és egyenes embernek ismertem meg, aki nem rejtette véka alá véleményét. A közösségért mindig tenni akart és tett, bár nehezen viselte, de megértette, azt a pillanatot amikor a falu népe nem neki szavazott tovább bizalmat...Megtalálta a helyét a nap alatt, életvidám volt és dolgozott az utolsó percig, amikor is lelkét a teremtő kezébe helyezte el. Földi maradványait 2019.07.22.-én hétfőn 15:00 órakor Decsen helyezi el a gyászoló család.

Nyugodjon békében!

Emlékezzünk Nagy Zoltánra Decs volt polgármesterére!

Margit Zoltán

Elhunyt VRÁBEL JÁNOS - Népművészet Mestere - Életfadíjas hangszerkészítő

Vrábel János 1953-2019

Hatvanhat éves korában elhunyt Vrábel János, nyugalmazott rajztanár, méhész, Magyar Életfa Díjjal és Népművészet Mestere elismeréssel kitüntetett népzenész és hangszerkészítő mester. A hírt Vrábel fia, Mihály közölte a legnépszerűbb közösségi oldalon.

1953-ban született Csókán. A Zentai általános iskolában dolgozott, kézművészet-kultúra szakos tanárként 2002-ig. Tanulmányait az újvidéki tanárképző főiskolán végezte. Gyűjtötte, őrizte a néprajzi tárgyakat, melyek alkotásra késztették őt. Főiskolás éveiben kezdett népi hangszereket készíteni. Az 1970-es évek végén Vajdaságban a magyar népzenét kedvelők felfigyeltek kiváló munkáira. Hagyományos népi hangszereinek csodájára járnak, hiszen mindig az eredetiségre törekszik. Hírnevet szerzett alföldi dudáival, egyedi díszítésű tekerőivel, autentikus népi hangszereivel, népünk tárgyi és szellemi kultúrájának átvitelével.

A Magyar Köztársaság 2009. augusztus 20-án Életfa díjat adományozott kimagasló kulturális teljesítményéért. és a magyar kultúra ápolásáért továbbadásáért.

Vrábel János életútja

Amikor az emberek koncertet hallgatnak, utána arról beszélnek, milyen szép volt a zene, a zenész milyen szépen és ügyesen játszott, de senkinek nem jut eszébe megkérdezni, ki készítette ezeket a hangszereket. Pedig, ha nem lennének hangszerkészítő mesterek, akkor hangszerek sem lennének.
lyen hangszerkészítő mester a csókai Vrábel János, kinek nevét világszerte ismerik, hisz Európától-Amerikáig nemigen van olyan, elsősorban népzenét játszó zenekar, aki ne muzsikálna legalább egy általa készített hangszeren. János már kora gyermekkorától gyűjtötte az eredeti magyar népi hangszereket, muzsikált rajtuk. Később felújította őket és elkezdte készíteni. Olyan hangszereket kutatott fel, melyeket már rég elfeledtek, régen nem játszott rajtuk senki, sőt nem is emlegették őket, mint például a citera, duda, koboz, tekerőlant, körtemuzsika. A népi hangszerek mellett készített barokk és reneszánsz hangszereket is színházak számára, vagy reneszánsz zenét játszó zenészek és zenekarok részére. Ilyenek a barokk tekerő és a Tromba marina. A népi hangszerek gyűjtése és készítése mellett gyűjtötte, és a saját készítésű hangszerein a mai napig is játssza az autentikus magyar népzenét.

Vrábel János falusi földműves családban nőtt fel, megtanult a természethez és a hagyományhoz ragaszkodni. Számára természetes volt, hogy gyerekként azokkal a természetes anyagokkal játszott, amit a környezetében talált. Bodzafa, fűzfavessző és nád található volt mindenhol, és abból az anyagból, amit a természet nyújtott a Tisza mentén, nagyon jó sípokat lehetett készíteni. Később, középiskolás korában már tudatosan kezdett a régi hangszerekkel foglalkozni, gyűjtötte őket, jegyzetelt és rajzolt mindent, ami érdekelte, s végül elkezdte készíteni a népi hangszereket. A padláson talált egy régi citerát, kicsit javított rajta, felhúrozta és elkezdett rajta muzsikálni. Más fiatalok is elkezdtek érdeklődni a citera iránt, az idősebb emberek pedig elkezdték a padláson megkeresni a már rég elfeledett egyszerű asztali hangszereket. Lassan gyarapodott a citerazenekar és néhány hónap múlva nem volt elég hangszer. így aztán János, mint a citerazenekar vezetője, elkezdte készíteni, a régi citerák alapján, az első citeráját. Sándorfalván felkereste a híres citerakészítő mestert, Budai Sándor bácsit, aki akkor már nagyon jó citerákat készített, és nagyon jól citerázott. Tőle tanulta el, hogy milyen fából kell a legjobb citerákat készíteni, milyen alakúak a voltak citerák és milyen húrokat kell rájuk rakni. Citerák készítésére a legjobb, a Kárpátokból származó fenyőfa, de mivel ezt nehéz beszerezni, a boszniai, kicsit zsírosabb fenyőből is lehet készíteni. A deszkának száraznak kell lennie, mint a puskapor. A citerán vannak dallamhúrok és kísérő húrok, melynek lényege, hogy a zenét minél teltebbé tegyék. Mivel a citera általában magányos hangszer, így a dallamot, a harmóniát, és az ütemet is ki kellett, hogy szolgálja. Vannak különböző nagyságú és alakú citerák. Úgy tartják, hogy a citera, mint régi népi hangszer a 17. századból származik. Általában hagyományos népzenét játszottak rajta különböző ünnepségeken a Kárpát medence falvaiban. Idővel a hangszerkészítő mesterek elhaltak, mind kevesebben játszottak rajta, és lassan feledésbe merült. Hallgatva a csókai citerazenekart, lassan Vajdaság más helységeiben is sorra alakultak a citerazenekarok az 1970’-es években. Két év múlva a 18 tagú csókai citerazenekar Vrábel János vezetésével már Vajdaság legjobb zenekara volt. Kizárólag eredeti népdalokat muzsikáltak és 1976-ban Pacséron, a citerazenekarok találkozóján az első helyet nyerték el. Műsorukról egy kislemez is készült, de számtalan fellépésük volt különböző fesztiválokon, ünnepségeken és versenyeken Vajdaság szerte. Számtalan dicsérőoklevél tanúsítja a sikerüket. Manapság Vajdaság majdnem minden településén van citerazenekar és minden évben megrendezik a „Durindó” nevű vajdasági folklórfesztivált.

János tehát kitanulta a citerakészítés minden csínját-bínját, de közben már új hangszer kezdte érdekelni, mégpedig a rég elfelejtett tekerőlant, amit csak egy könyvben látott, de magát a hangszert nem. Megtudta, hogy a szegedi Múzeumban van egy ilyen hangszer. Máris Szegedre utazott, lerajzolta a hangszer minden apró részletét, és már el is kezdte készíteni. Néhány hónap múlva már muzsikált az újonnan készült hangszeren. A tekerő teste kisméretű csellóra hasonlít, különböző fából készül, leginkább fenyőből és dióból. A forgatható kerék surlódik a húrokkal és így ad hangokat, a billentyűzettel pedig a hang magasságát szabályozza, így alakul ki a dallam. Hogy saját készítésű tekerőjét tovább tökéletesítse, meglátogatta a világhírű tekerőkészítő mestert, Bársony Mihály bácsit Tiszaalpáron. Többször is járt nála és nagyon sokat tanult e hangszer készítésének apró titkairól, és a rajta való muzsikálásról. Abban az időben János volt az egyetlen ember Vajdaságban, aki tekerőn muzsikált. A tekerőlant, népiesen nyenyere Vajdaságban ma is ritka hangszer. Ez a hangszer közép európai eredetű, így megtalálható a Franciáknál, a Flamandoknál és más európai népeknél is. A legnagyobb különbség a magyar, illetve a nyugat európai tekerőlant használata között, hogy nálunk a nép használta, mivel egymaga kiszolgálta az egész zenekart a lakodalmakban, bálokban, a mulatozásokon, míg Európa más területén főuraság használta a a királyi udvarokban, kastélyokban a 15. és l6. században. Előtte templomokban és kolostorokban muzsikáltak rajta, sőt előfordult, hogy a kalózok is használták, erre utal egyik típusa, melynek jellegzetesen haó formája van. Amikor az urak a kastélyokban kihaltak, egyszerű zenészek, szegényebb emberek kezdtek rajta muzsikálni falusi mulatságokban és lakodalmakban. Tekerőzés közben a zenész énekelni is tudja azokat a szép népdalokat. Vrábel János a tekerővel vendégszerepelt egész Vajdaságban, Magyarországon is, többször is fellépett a budapesti Táncháztalálkozón, l978-ban Ohridban a Balkáni népzenei és néptánc fesztiválon, l980-ban Valyevón a Jugoszláv amatőrök találkozóján /itt díjat is nyert/, l979-ben Radencin a nemzetközi zenei fesztiválon, mint az újvidéki rádió zenekarának a vendége. A közönség mindenhol el volt ragadtatva a számára addig ismeretlen hangszer hallatán. A tekerőt ma is legfőképpen csak azok az emberek ismerik, akik népzenei körökben mozognak. Vrábel János tekerőt nem csak magyar népzenészeknek készít, hanem barokk és reneszánsz zenét játszó fiataloknak is.

Miközben a tekerő tökéletesítésén dolgozott, már egy másik hangszer kezdte érdekelni – a duda. Ez egy ördögi hangszer, régen nem is használták zenélésre és vigadozásra, hanem dudaszóval zavarták el tavasszal a rossz szellemeket és ártó erőket. A dudának kecskeformájú ördögfejet faragtak, és ez a fej kapcsolta össze a sípszárat a tömlővel. János elkészítette az első dudát, és a magyarországi népzenei táborokban fejlesztette tovább a dudakészítés módját és a vele való muzsikálást. A magyar dudák háromsíposak, a dallamsíp mellett két kísérősípjuk van és a tömlőbe a levegőt a zenész szájjal fújja, míg a Bukusza-féle dudánál a levegőt fujtató szolgáltatja, így a dudás énekelhet hozzá. Mára már János megtanulta a magyar duda mellett a szerbiában használt bánáti szerb, a levcsai, a hercegovinai, a vlah dudák készítését is, ezért a szerbek, a szerb dudások megmentőjeként emlegetik és tisztelik.

Mint dudásnak, számtalan fellépése volt Vajdaságban, Magyarországon, Olaszországban. Rendszeres résztvevője a magyarországi és a szerbiai dudástalálkozóknak. 2004-ben az újvidéki „Pcesa” Művelődési – történelmi társaság a legjobb dudásnak kiáltotta ki és Aranypacsirta díjjal jutalmazta. A dudahagyomány után kutatva János az egyik barátjával, Kozák Józseffel, aki Magyarország egyik legjobb dudása, és nagyon sokat tud a dudákról, bejárta egész Bánátot, Baranyát, a Morava mentét, Boszniát. Gyűjtöttek és rajzoltak mindent a dudákról és a dudásokról.

János a 90-es években kezdett kobzokat is készíteni. Ez a húros hangszer hasonlít az olasz lantra, de ázsiai eredetű és onnan a magyarok hozták. Kicsit hasonlít a török údra és a boszniai sargiára, csak a koboznak rövidebb nyaka van. Egyedül Moldáviában található még néhány régi koboz, és jellegzetesen a moldvai zene nélkülözhetetlen hangszere. A koboz teste diófából készül, a tető pedig fenyőből. A fiatalok mind többen és többen megkedvelték ezt a hangszert. A mái napig is rengeteg népzenei iskolában tanulnak a gyerekek kobozmuzsikát, ahol nagyon közkedvelt az általunk készített koboz, métere, fogása, könnyed és pontos játéka miatt.

János agyagból különböző nagyságú körtemuzsikákat is készít – körte és madár formájút. Képzőművészet szakos tanárként az általános iskolában a tanítási anyagba mindig beiktatta a körtemuzsika készítését, megismertette és megszerettette a gyerekekkel a magyar népi hangszereket, a magyar népzenét és néptáncot. Az iskolai kerámiaműhelyben 26 generáción keresztül oktatta a körtemuzsika készítését, a korongolást, nemezelést, a hagyományos tojásfestést. Ezek a gyerekek tudják értékelni a népművészetet és sokan közülük azóta is folytatják ezt a tevékenységet, és ezáltal is gazdagabb életük, kultúrájuk. A gyerekek akkor örültek a legjobban, ha a saját készítésű körtemuzsikájuk megszólalt. János ma is oktat körtemuzsika készítést, hangszer-bemutatókat tart a Délvidéken, Magyarországon, Belgrádban a városi könyvtárban.

A magyar népi hangszerek mellett barokk hangszereket is készít. Ilyen a barokk tekerő, mely kinézésre és hangzásra is eltér a magyar tekerőtől. A szabadkai Népszínház részére tromba marinát készített, hiszen nemigen maradt fenn a történelemben, csak rajz és leírás formájában.

Az író Agócs Gergely a „Duda, furulya és kanásztülök” című könyvében is ír János munkájáról a dudahagyomány felelevenítésén, a Délvidéken és az összegyűjtött anyag jelentőségéről. János, mint dudás helyet kapott Dragutin Zamurovity Vajdaságról szóló könyvében is, ahol bemutatja Vajdaság tanyáinak és falvainak szépségét, a természetet, turisztikai látványosságokat, az itteni emberek hagyományos életmódját és kultúráját.

Vrábel János több mint húsz évig tagja volt a becsei „Batyu” népi zenekarnak továbbadták a fiatalok között az eredeti magyar népzenét és néptáncot egész Vajdaságban és Magyarországon is.

A 70-es évektől a mai napig János rengeteg oklevelet és elismerést kapott – mint zenész, mint citerazenekar vezető, mint népi hangszerkészítő mester. 2002-ben elnyerte Szegeden a Duna-Kőrős-Maros-Tisza együttműködési régió különdíját. 2004-ben Csóka község napján a Község plakettjével jutalmazták önzetlen munkásságát a néphagyomány gyűjtéséért és ápolásáért. Ugyanabban az évben az újvidéki „Pcesa” Művelődési – történelmi társaság, mint legjobb dudást Aranypacsirta díjjal jutalmazta. Több évtizedes kitartó tevékenységét a délvidéki magyar népi kultúra és néphagyomány begyűjtése, ápolása és terjesztése terén, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség 2oo9-ben, a Magyar Kultúra Napján, a Szövetség Plakettjével jutalmazta. A Magyar Köztársaság Oktatási és Kulturális Minisztere 2009-ben Életfa díjat adományozott a népművészet terén kifejtett több évtizedes munkájáért. A Vajdasági Arany együttesek II. fesztiválján, Újvidéken „Aranykéz” címmel jutalmazták 2010-ben. 2012 január elején a Szerb Kormány „Nemzeti nyugdíj” című kulturális kitüntetéssel jutalmazta meg a szerb kultúra megmentésért folytatott munkásságáért. Vrábel János életéről és munkájáról számtalan újságcikk, rádió és tévéfelvétel készült.

János alapító tagja volt a csókai „Móra Ferenc” művelődési egyesületnek, több mint 25 évig aktívan részt vett annak munkájában, mint citeraoktató és vezető. Vezetése alatt alakult meg a néptánccsoport, amely évekig a legjobb táncegyüttes volt Vajdaságban. Eljutottak a budapesti televízió „Ki mit tud” versenyének az elődöntőjére is. Vrábel János volt a megalapítója a Vajdasági Magyar Folklórközpontnak, a kanizsamonostori néptánc tábornak és a tiszaszentmiklósi nemezelő tábornak is a 80’-as-9o’-es években. Ezek a táborok még a mai napig is sok gyereknek külön élményt jelentenek. A népművészet és néphagyomány terén megszerzett tudást nem tartotta meg önmagának, hanem lelkesen oktatott, és a mai napig is oktat gyerekeket és felnőtteket egyaránt.

Nagyon sokan mondhatják el, hogy Vrábel János „fertőzte meg” őket a népi kultúra különböző ágainak – citerakészítés, dudakészítés, körtemuzsika készítés, tojásfestés, nemezelés, korongozás, szövés – ápolásával, vagyis Vrábel János /volt/ a mestere.

http://www.vrabelhangszer.hu