Vízkereszt a fenyőfa "halálának" napja?

A vízkereszt, más néven háromkirályok vagy epifánia egy keresztény ünnep, amelyet általában január 6-án ünnepelnek, ám a római katolikus egyházban sok helyen a legközelebbi vasárnapra tolják el az egyházi ünneplését. A nyugati kereszténység minden évben ekkor emlékezik meg a napkeleti bölcsekről – a hagyomány szerint a nevük: Gáspár, Menyhért és Boldizsár. Ezeknek a neveknek mind január 6-án van a névnapja. A keleti keresztény egyházak Jézusnak a Jordán folyóban Keresztelő Szent János által valómegkeresztelkedését ünneplik ezen a napon. (Az ónaptárat használó keleti keresztény egyházak a Gergely-naptár szerinti január 19-éntartják, mivel a Julianus-naptár jelenleg 13 nap késésben van a Gergely-naptárhoz képest.) Vízkereszt ünnepe a „karácsonyi tizenketted” (tizenkét napos ünneplés) utolsó napja és a farsang kezdete.

Az epifánia a görög epiphaneia, επιφάνεια szóból ered, amelynek jelentése „megjelenés” (a φάινω „megjelenni, feltűnni” igéből). Ezen a napon a nyugati egyházakban három eseményt ünnepelnek: a napkeleti bölcsek vagy a hagyomány szerint háromkirályok (Gáspár, Menyhért és Boldizsár) látogatását a gyermek Jézusnál, Jézus megkeresztelkedését a Jordán folyóban, valamint az általa véghezvitt első csodát a kánai menyegzőn. Jézus megkeresztelkedésének emlékére a katolikus templomokban vizet szentelnek, s ebből a hívek hazavihetnek valamennyit.

A magyar vízkereszt kifejezés a víz megszenteléséből, megkereszteléséből ered. A víz és a tömjén megszenteléséből alakult ki aházszentelés hagyománya is.

Régebben otthon a szenteltvízzel megitatták az állatokat, hogy ne legyenek az év folyamán betegek, vagy az emberek magukra locsolták, betegségek vagy rontás ellen. Egyes helyeken a ház földjét is meglocsolták, hogy áldás legyen a házon. A magyarság körében különböző népszokások alakultak ki a századok során, amelyek a vízkereszt ünnepéhez kötődnek. Például Ipolytarnócon, Litkén és Mihálygergén komoly hagyományok kapcsolódnak ehhez az ünnephez. Megszentelték a vízzel a házakat, az ólakat. A bölcsőre is szent vizet hintettek. Házak megszentelésénél alakult ki az a szokás, hogy a házakra a három napkeleti bölcs kezdőbetűjét vésték fel, így: G + M + B. Ez egy 15. századi eredetű szokás. A 16. századtól kezdve pedig a csillagének éneklése vált az ünnep részévé.  

Wikipédia

A FENYŐFA

Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:

- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.

- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.

- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.

Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.

- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.

- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?

- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.

- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.

- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.

Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:

- Ez a legszebb! Ezt választjuk.

Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!

Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!

- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.

"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"

A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.

Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.

- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.

Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.

- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik.

A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.

- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.

- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?

- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.

És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:

- Mesélj még! Mesélj!

Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.

A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.

"De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka.

Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.

"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.

De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.

"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!"

Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla.

"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"

- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.

- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?

- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.

- Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?

- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.

És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:

- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!

- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!

Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.

- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!

- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.

- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:

"Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb királykisasszonya.

- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.

- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.

- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.

- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?

- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.

- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.

De mikor lesz az, mikor?

Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.

- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!" De persze nem a fenyőfára értették.

- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.

Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.

Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.

- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt.

A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.

- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!

Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.

Hans Christian Andersen

Politikai partizánmarketing avagy röpirat a konstans valósághoz, az egyéni politikai cinkosságvállalás ellen

Az emberi természet már csak olyan, hogy azt hisszük, hogyha valakinek nem hánytorgatjuk fel emberi gyengeségeit, akkor a mi hibáinkra sem derülhet soha fény. Ez politikai cinkosságvállalás, és a valóságban ebből a bűnből következik az az elterjedt nézet, hogy a politikusok mind egyformák, az egyik kutya, a másik eb. 

Mindenek előtt, ezt az érzetet szeretném kiűzni Mindenkiből, és felhívni figyelmet arra, hogy közös érdekeink megvalósításában, emberi értékeink kinyilvánításában legelső feladatunk a cinkosságvállalás legkisebb gyanújának elhárítása. Mert csak az az ígéret nyerhet és válhat valósággá, amelyik feltárja az igazat, hiszen – ha az igazság sokszor fáj is- de mindig a csupasz tényekből kell, hogy táplálkozzék. 

Az igazság megmásításával vagy elhallgatásával, az egyszerű embereket nézzük le. A magasabb erkölcsi mérce felállítása nélkül pedig nincs alkotó közösség. Csakis a becsületben való összekapaszkodás növelheti erőinket, függetlenül a pártokhoz kötött szimpátiánktól. A becsületesség megélése és felvállalása tehát a legelső lépés ahhoz, hogy egy közösség higgyen nekünk. Milyen bizonyítványt állítunk ki sajátmagunkról ország-világ előtt, ha nem vagyunk képesek elítélni a megalázó, a magas lóról hozzánk szóló kioktató hangokat, a hazugságokat, a korrupciót, a pénzzel megvásárolt, csalással kieszközölt hatalmak megóvását, a nemzetgyalázást, a saját házi vérebeink ránk támadását? Hogyan higgyenek nekünk az emberek? 

Ha ezekkel a vétkekkel, ezek fel nem tárásával, mélységes elhallgatásával vállalunk egy közösséget, akkor magunk is elbukunk, hiszen erkölcsi szintünkről a világ, az ország fog úgy ítélkezni, hogy bűnpártolásban élünk, nekünk minden jó, de leginkább a szellemi zavarosban való halászás a leginkább kedvező álláspont. 

A becsületesség tehát magunk és a közösségünk tükörképe. 

Stat crux dum volvitur orbis. 

A kereszt szilárdan áll, míg a világ forog 

A karthauziak (ezt csak magunknak, úgysem értenék odaát azok) egy olyan szerzetesrend, amely az életet a szigorú némaság eszményével szemléli több száz éven át, de mind a mai napig képes volt fennmaradni. Ott soha nincs veszekedés, mert példamutató a közösség.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy amikor valaki képviselő vagy akár egy egyszerű polgár, némaságot kell fogadnia. Egy olyan nemzeti közösségben, ahol mind a mai napig olyan csoportokkal kell megküzdeni, ahol a viszálykeltés és nem az együvé tartozás, a közös problémák közös megoldásának a keresése a döntő, ott a bűnpártolás szennyesét nem tudjuk magunkról levetkőzni, ha a bazári hangnemmel is azonosulunk. 

Legyünk karthauziak amikor azt a bölcs szigorú békesség úgy kívánja, ok nélkül ne beszéljünk, még suttogva sem! De amikor szükségeltetik, igenis emeljük fel a hangunkat és ordítsunk teli torokból a nemzet érdekében, nehogy nemzeti önérzetünket, büszkeségünket, annak megélését, elveinket, céljaink és terveink megvalósítását, a zsigeri és érzéketlen Ellen a mocskos lábbelijének törlésére használja. Főleg a Nemzet Házában, ahol azt az alpári hangnemet oly gyakran használják... Hangnem- önmérséklet kéretik! A Nemzet Házában és azon kívül is..a jó modor kívánja így. 

(gs 20120615-20130104)  

Dr. Gundy Sarolta

Mauritániában január elsejétől betiltották a nejlonzacskókat...

Aki mégis nejlonszatyrot gyárt, hord, vagy importál, akár egy év börtönbüntetésre is számíthat. A környezetvédelmi minisztérium, több civil szervezet és az ENSZ Fejlesztési programja már évek óta a biológiailag lebontható anyagból készült táskákat népszerűsíti, de nem ért el átütő eredményt, ezért szigorúbb rendelkezésre volt szükség.

Magyarkanizsaiként Mauritániáról szabad legyen megjegyezni, hogy a mórokról kapta a nevét, javarészt a Szaharán terül el. Szerbiától tucatszor nagyobb. Nyugat-afrikai állam. Beszédes adat, hogy míg ott az ország 0,2 %-a számít megművelt termőföldnek, addig nálunk ez az arány azért imponálóbb. Önbecsülésünk végett fontos, hogy azt a másfél ezer kilométernyi aszfaltutat - amivel Mauritánia rendelkezik -, Észak-Bácska néhány települése, közutaink és utcáink leméregetése révén - simán überelhetnénk. Tehát: ott és itt is vannak parasztok, viszont mi lényegesen jobb úthálózattal bírunk, aminek csak a minőségével nem szabad dicsekednünk.

Ám mégis akad dolog, ami arra késztet, hogy a világ szegénye mórok előtt fejet hajtsak. 

Betiltották a nejlonzacskót.

A hümmögő, vállat vonogató kórusnak meg üzenem: a példa nem egyedi, Ruandában már évekkel korábban fölszámolták a nejlonzacskózást. De a ruandai fejlettségről most nincs értelme beszélni, mert nem lehet mérce nekünk az a közeg, ahol néhány éve bozótvágó késekkel gyilkolásztak meg egymillió embert. (Persze, a balkáni vérzivatarban sem kispályáztak a hóhérok, csak az eszközök voltak kifinomultabbak, modernebbek, fehér emberhez méltóbbak...)

Haza is ért a témám.

Detonácik

Most, hogy vége az (egyik) újévvárásnak, illő dolog lenne megbeszélni a jövőre vonatkozó elképzeléseinket. Belefér-e a magyarkanizsai, lokálpatrióta, városias gondolkodásba az, ha az év legvidámabb éjszakáját néhány tucatnyi idióta hangos durrogással teszi tönkre? Európai magatartásnak tekinthető-e vadidegen ünneplők közé hajigálni robbanószereket? 2013. Szilveszterén hogy engedjem majd a központi népünnepély résztvevői közé a gyerekeimet? Hisz az utcákon idén is tombolt a féktelenség. Fenyőfák tetejére, ablakpárkányokra dobáltak pirotechnikai eszközöket. A nagyobb hangahatás érdekében a patronokat esőcsatornákba, meg gázkonvektorok (!) szellőzőnyílásába helyezve robbantották föl. Békésen szunyókáló kisgyerekek, öregek, pihenni vágyó beteg emberek ablaka alatt ment a kéretlen cirkusz. Rakéták, robbanótöltetek, fülsüketítő petárdák, kisujjnyitól az elefántvadászatra elegendő méretűig landoltak a földön, mások lába alá gurítva, nem ritkán kabát kapucnijába dugva. Az aljasság nem ismer mértéket.

Nincs itt szegénység, míg ilyen úri huncutságokra költ a jónép! Hány kenyér ára pukkant, hány liter tej ára fröcskölt szét szikrát a csillagos decemberi égbolton?

Akik végig élték a közelmúlt balkáni háborúit, a behívózást, frontszolgálatot, a bombázásokat, nem biztos, hogy csatazajra emlékeztető detonációtól lesznek jókedvűek. Tovább fűzve: tudomásul kéne vennünk, hogy nem az számít civilizált magatartásnak, ha embertársainkat hagyjuk kedvükre garázdálkodni, hanem inkább az, amikor a hülyeségnek és az ártó szándéknak gátat szabunk. Törvénnyel, vasszigorral, he kell.

Halkan teszem hozzá, nincsenek vérmes reményeim a szabályok betartatását illetően. Különösen igaz ez akkor, ha a hamarosan bekövetkező szerb karácsony meg újév kapcsán – a régi tradíciót követve – újfent hallani majd a szolgálati pisztolyokból leadott üdvlövéseket meg a levegőbe lődöző vadász-, meg ki tudja még miféle fegyvereket. Mit várunk el a pattanásos suhancoktól, ha a városi rendeletek betartatói is áthágják az előírásokat? 

Pedig mindezt egy tollvonással lehetne szabályozni. Lett légyen szó környezet- vagy zajszennyezésről. 

A négerek már megoldották.

Az ottani parasztnak esze ágában sincs nejlonzacskóval rútítania környezetét, robbantgatva ünnepelni.

Az itteninek még igen.

Pósa Károly

Egy mondat a zsarnokságról

Illyés Gyula 

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan

pattogtatott "vigyázz!"-ban,
"tűz!"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurráhkban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorában,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol a fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

húnyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor zuhogásban,
az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy, s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

1950.  

Még vannak keresztények Betlehemben

Keresztények a világban

A közel-keleti népétel, a felafel adagja 5-10 shekel, de a szállodai árak is jóval olcsóbbak – 25 dollár egy éjszakára –  Betlehemben, mint a macskaugrásnyira lévő Jeruzsálemben.
Érkeznek is a turisták tömegével, aminek következtében a 32 ezer lakosú város soha nem látott gazdasági fejlődésnek indult.

A város, amely a második intifáda idején számos jeruzsálemi merénylet kiinduló-pontja volt, amelyben sokan meghaltak és százak megsebesültek, most csendes.
Míg 2009-ben egymillió turista kereste fel Betlehemet, 2011-ben számuk már másfél millióra tehető, ami a Palesztin Hatóság turista forgalmának kétharmada.
Betlehem városban számos új szállodát építettek, a legelőkelőbb az Intercontinental, mely a biztonsági kerítés izraeli oldaláról néz le a városra. A város délkeleti részén a francia kormány pénzéből nagy ipari körzet épült, a másik oldalán hatalmas kongresszusi központ.
Az UNESCO nemrég nyilvánította a világörökség részévé a Születés Templomát.

Születés Temploma – Betlehem (fotó:Berthold Verner, Wikipédia)

Templom-belső (Google)

Mindezek ellenére Betlehem, ahol valamikor a keresztények abszolút többségben voltak, mára muzulmán város lett. A polgármesteri hivatal szerint a keresztények aránya ma 40%, ugyanakkor a Héber Egyetem kutatási adatai szerint ez az arány már 1995-ben is csak 35% volt. Megbízható forrás szerint a keresztények aránya ma Betlehemben nem több, mint 20-25%.

A demográfiai változás már 1948-ban elkezdődött, amikor sok ezer menekült érkezett a városba, létrehozva a mai napig létező három menekülttábort. A másik befolyásoló tényező, hogy a muzulmán lakosság az utóbbi években egyre inkább a vallás felé fordul. Erre utaló jel, hogy valamikor alig lehetett látni csadort viselő nőket, ma pedig alig van, aki nem a hagyomány szerint öltözik. 

A keresztények saját állításuk szerint egyre inkább vallási gettóban érzik magukat.

A vallási és kulturális ellentét elsősorban a fiatalok körében okoz problémát. A legfrekventáltabb találkozási pont a katolikus egyetem, ahol számos muzulmán fiatal is tanul.

Az eddigi leghíresebb eset, amikor az egyetem egyik tanszékvezető professzorának a lánya azért tért muzulmán hitre, hogy házasságra léphessen egy ott tanuló diákkal. Az eset saját családjában az áttérés miatt, a fiú családjában pedig az ősi muzulmán hagyomány – miszerint a menyasszony családja a házassággal automatikusan a nemzetség részévé válik – miatt okozott válságot. Adott esetben, mivel a lány családja keresztény maradt, a fiú családja egy számára elfogadhatatlan helyzettel állt szemben.

Egy másik esetben a keresztény lány kénytelen volt a jeruzsálemi pátriárka rezidenciáján védelmet kérni, mivel a muzulmán fiú családja életveszélyesen megfenyegette.

Ami azonban nemrég történt, még betlehemi muzulmán körökben is teljes elutasításra talált. Ugyanis az egyik müezzin azt találta mondani, hogy “szombat után jön a vasárnap”, ami itt egy ismert mondás és az jelenti, hogy ha a zsidókkal végeztek, akkor a keresztények jönnek sorra.

A képhez még az is hozzátartozik, hogy a keresztény felekezetek vezetői – kivéve a görögkeletieket – egyértelműen a palesztinokat támogatják. Időnként szélsőségesebb kijelentéseket tesznek, mint maguk a muzulmánok. Ez egyébként megfigyelhető a keresztény kisebbségeknél Libanonban, Szíriában és Egyiptomban is. Azonban ez a túlkompenzáció már Arafat idején (akinek felesége, Szuha szintén keresztény származású) sem óvta meg őket az erőszakos cselekedetektől.

A második intifáda idején Beit Dzsalla, Betlehem keresztények lakta elővárosa szenvedte a legtöbbet. Akik innen lőtték Jeruzsálem Giló nevű kerületét – túlnyomórészt a Tamari,  (az Izrael területén élő, létszámában legnagyobb) beduin törzs tagjai, akik akkor is és ma is a környék leghírhedtebb autó tolvajai és fegyvercsempészei – a rakéták kilövőállását keresztény templomok és intézmények mellé helyezték. A polgárok Arafathoz fordultak, hogy közbenjárását kérjék a tűz beszüntetése érdekében. Ez azonban úgy feldühítette a beduinokat, hogy betörtek a keresztények házaiba és “intifáda adót” követeltek. Aki nem volt hajlandó fizetni, azt bántalmazták.

Erőszakos cselekményekre máshol is sor került templomok, kolostorok, keresztény üzletek és magánszemélyek ellen. Ennek következtében a második intifáda alatt ugrásszerűen  megnőtt az elvándorlás.

Ha ma kérdezzük a keresztényeket, a legtöbben attól tartanak, hogy ez a csend csak ideiglenes.

A keresztények eddig három alkalommal próbáltak meg közeledni Izraelhez. Kétszer kudarcot vallottak, egyszer részleges sikerrel jártak. Az első alkalom a hatnapos háború után volt, amikor is a város 550 hangadója fordult az Eshkol kormányhoz azzal a kéréssel, hogy Izrael annektálja Betlehemet. Kérésüket azzal indokolták, hogy a keresztény világ két fő szent helye, a jeruzsálemi Sírtemplom és a betlehemi Születés Temploma egy közigazgatási egységen belül maradjon. A kormány elutasította a kérést.

Második alkalommal az oslói egyezmény aláirása után fordult Elias Freij polgármester Rabin miniszterelnökhöz azzal, hogy Izrael ne ürítse ki a várost. Rabin azt mondta, hogy fontolóra veszi, amennyiben hivatalos levél formájában megkapja a kérelmet. Erre nem került sor, így Izrael kiürítette a várost.

A harmadik esetre 2003-ban a biztonsági kerítés építése kapcsán került sor. A legtöbb keresztény intézmény és tulajdon ugyan közvetlen a kerítés mellett, de palesztin oldalra került volna. A keresztények a nyomvonal megváltoztatását kérték, amit végül is Izrael – a Vatikánnal folytatott tárgyalások után – teljesített.  Így a keresztény intézmények az izraeli oldalra kerültek.

Az egész Közel-Keletre jellemző az utóbbi években tapasztalható folyamatos keresztény elvándorlás. Egyiptomot  100 ezren, Irakot több tízezren hagyták el. A fent említett Beit Dzsallából 25 ezren vándoroltak ki, többségük Chilébe , illetve más dél-amerikai országba. Mára 6 ezer keresztény maradt a városban.

Több tíz ezren a betlehemi éjféli misén (Google)  

Jeruzsálem keresztény lakossága is csökken. Míg 1946-ban 31 ezren (a lakosság 19%-a) éltek a városban, mára ez a szám 14.500-ra csökkent (2%).
Meg kell jegyezni, hogy a csökkenéshez hozzájárul az alacsony születési szám is.

Jelenleg a Palesztin Hatóság vezetői Betlehemben erőfeszítéseket tesznek, hogy kijavítsák, amit elődeik elrontottak. Ugyan a Hamasznak is van képviselője a városi közgyűlésben, de a polgármesteri poszt hagyományosan a keresztényeknek van fenntartva. Mind a leköszönő polgármester Viktor Batarsa, mint az újonnan választott Vera Baboun (aki a Fatah-hoz áll közel) a turizmusra helyezi a fő hangsúlyt, mint a város jövőjének biztosítékát.
A várost mindenütt csinosítják, az utcákat naponta háromszor(!) takarítják.

Hotel Intercontinental – Betlehem (Google)

Egy, a keresztények körében végzett felmérés szerint – amely elsősorban a kivándorlás okát vizsgálta – első helyre került a gazdasági helyzet, másodikra a környező társadalom nyomása és csak harmadikra a vallás.

Karácsony reggeli mise Betlehemben (Google)

Mára a kivándorlás gyakorlatilag leállt és mindaddig így is marad, amíg a helyzet Betlehemben stabil. Ha azonban újra kezdődnek a zavargások, a folyamat újbóli felerősödésére lehet számítani. Ugyanis a keresztényeknek nincsenek fegyvereik, nem áll mögöttük a nemzetségi vagy törzsi támogatás, ami a muzulmánok esetében adott. Ezen kívül mobilizáló erőként hatnak a külföldön már meglévő családi-gazdasági kapcsolatok, az iskolázottság és az, hogy szinte mindegyikük több nyelvet beszél.

Leharblog-wordpress

A bujdosó imája

Wass Albert

Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.

Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.

Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.

Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.

Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.

Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.

Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.

Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.

Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.

Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.

És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.

S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.

Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.

Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.

Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.

Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.

Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.

Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!

Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.

Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.

Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.

S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.

A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.

Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.

Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...

Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.

(Bajorerdő, 1947)  

Nothing changes On New Year's Day

Yeah...
All is quiet on New Year's Day
A world in white gets underway
I want to be with you
Be with you night and day
Nothing changes on New Year's Day
On New Year's Day

I will be with you again
I will be with you again

Under a blood red sky
A crowd has gathered in black and white
Arms entwined, the chosen few
The newspapers says, says
Say it's true it's true...
And we can break through
Though torn in two
We can be one

I...I will begin again
I...I will begin again

Oh...
Maybe the time is right
Oh...maybe tonight...

I will be with you again
I will be with you again

And so we're told this is the golden age
And gold is the reason for the wars we wage
Though I want to be with you
Be with you night and day
Nothing changes
On New Year's Day  

Új esztendõ beköszön

Babits Mihály: Líra, kalendárium, mese, vers, kabala

1. Új esztendõ beköszön.
régi könyvben új lap
új topán a küszöbön
ég küszöbén új nap.
Ej haj dús az év
minden jót ígér,
minden napja cél és
minden éje kéj.

2. Vízkereszt: a világ vár
csillag ég az égen,
Gáspár, Menyhért, Boldizsár
jönnek a tevéken.
Ej haj szép az év,
minden napja szép,
minden éj egy álom,
minden nap egy kép.

3. Gyümölcsoltó: boldogan
angyal kél a szélben,
a Megváltó megfogan
tiszta szûz méhében.
Ej haj mély az év,
minden napja mély,
születés a nappal,
foganás az éj.

4. Kelj vasárnap Palmárum
bújj elõ, zöld zsenge:
Krisztus urunk szamáron
megy Jeruzsálembe.
Ej haj nyõl az év
bársony barkaként:
barka sima, bársony
macska talpaként.

5. Nagypénteken délután
szél nyög a kereszten,
fenn a bús Kálvárián
meghal a bús Isten.
Ej jaj bús az év,
minden napja bús,
nappala borús és
éje háborús.

6. Húsvét reggel felragyog
alleluja szólal,
Sírból Krisztus kilobog
piros lobogóval.
Ej haj, halál ellen
balzsamir az év,
mert a nap feltámadás
és az éj csak rév.

7. Piros Pünköst mosolyával
piros rózsa éled:
tüzes nyelvek záporával
harmatoz a lélek.
Ej haj lélekév!
meghal, mégis él:
Az eleven napnak
szelleme az éj

8. Péter és Pál; Damaskus,
Fény kel az útporbul:
Paulussá Saulus
lováról lefordúl.
Ej haj csodaév
fordul és cserél:
Minden éjbõl nap lesz,
minden napból éj.

9. Szent István a vánkoson
nyújtja koronáját,
Magyarország köszönti
régi patrónáját.
Ej haj örök év,
örök reménység,
ahol a föld nem segít,
megsegít az ég.

10. Névnap: Mária neve
zengi át a tengert,
kit az Isten eleve
anyja gyanánt szentelt.
Ej haj gyöngy a nap,
Gyöngyfüzér az év:
minden nap egy névnap,
minden gyöngy egy név.

11. Mindenszentek: hideg õsz
bolyg a szellem fázva,
fázó népség temetõz
sírokon gyertyázva.
Jaj az év temetõ,
mindennap egy holt,
minden napra minden éj
ráírja, hogy: Volt.

12. Fenyõillat: Karácsony
Betlehem és jászol:
fügén élsz és kalácson,
de a szíved gyászol.
Szép az év, szép a nap,
de a szíved oly bús:
volt egy gazdag kis gyerek,
aki most vén kuldús.

13. Tizenkettõ: tik, tak, tik ...
Évet év most veszt el:
Versbe tizenharmadik
az öreg Szilveszter.
Klepetusán - õ az év -
minden gomb egy nap:
gimbeli-gombolja
s megin belekap.

Amit a szerbek követelnek, az a magyarokat is megilleti!

Kisebségjogi jegyzet

Tomislav Nikolić szerb elnök „Szerbiai kormánya képviselőinek a koszovói önkormányzat ideiglenes intézményei képviselőivel folytatott tárgyalásainak politikai platformja”, röviden Koszovói Platformja a legtöbbet emlegetett szerbiai politikai dokumentum mostanában. A több hónapig készült tervezetet Nikolić december 20-án mutatta be a Demokrata Párt (DS), a Szerbiai Demokrata Párt (DSS), a Liberális Demokrata Párt (LDP) és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) vezetőinek. A Danas c. belgrádi napilap december 21. számában teljes terjedelmében közölte Nikolić tervezetét.1 

„No-paper”

A „no-paper” jelöléssel ellátott (jelentése: a diplomáciai kommunikáció formája, tartalmilag és célja szerint hasonló a memorandumhoz, de minden jelzés nélküli) dokumentum-tervezet már eddigi is számos – ellentétes – reagálást váltott ki, belföldön és külföldön egyaránt.

Nikolić a mintegy 8 oldalas (2 986 szavas) terve magas fokú területi és politikai autonómiát követel az összes szerbek lakta koszovói község számára. Nagymértékben a „katalóniai modellen” alapszik, de nem jelöli meg, hogy kinek a védnöksége alatt folynának a megvalósításáról szóló esetleges jövőbeli politikai tárgyalások. 

      

Magyar vonatkozásban a tervjavaslat azért jelentős, hogy lássuk milyen megoldást/autonómiát lát elő a koszovói szerbek számára:

Az elképzelés egyebek között tartalmazza „a szerb községek autonóm közösségének létrehozását, amelyet Koszovó északi részén lévő négy (vélhetően Mitrovicáról, Zvečanról, Zubin Potokról és Leposavićról lenne szó), valamint a többi szerb többségű és kisebbségi lakosságú (Gračanica, Štrpce, Gora, stb.) községek alkotnának” (Koszovói Szerb Községek Koszovó és Metóhiai Közössége). A falusi szerb enklávék tekintetében, amelyekben a szerbek és a nem albán lakosság képezi a többséget, Nikolić „a különleges státus” létrehozását kéri.

A szerb községek területi autonómiája az egyik koszovói régió lenne, mivel – a dokumentum szerint – „Koszovó Autonóm Tartomány több régióra lenne felosztva”, de ennek státusa nincsen világosan megfogalmazva.

Koszovó Képviselőháza a Felső (Régiók- és Vallási közösségek Háza) és Alsó Házból (Polgárok Háza) állna. A régiók és a „fő vallási közösségek” egyformán, míg a szerb és a nem albán lakosság „a garantált kvótákkal és választási eredményekkel összhangban lennének képviselve”. Az egyik ház elnöke, valamint a másik ház alelnöke a szerb és a nem albán lakosság képviselői közül kerülne megválasztásra – olvasható Nikolić tervjavaslatában.

Mindezt külön Alapszabály rendezné. Koszovó a lehető legmagasabb szintű törvényekkel kellene, hogy szavatolja a szerb autonómiát, amit a nemzetközi közösségnek a tárgyalási folyamatban részes képviselői „nyilvános deklarációval biztosítanának” – áll a dokumentumban.

A szerb autonóm közösségnek eredeti illetékességei lennének az oktatás (általános, középfokú és egyetemi), az egészségügy (minden szintjén), a sport, a kultúra, a tájékoztatás, a környezetvédelem, a területrendezés, a mezőgazdaság, az erdészet, a vízgazdálkodás, a bányászat, az energetika, a telekommunikáció, a kereskedelem és a gazdaságpolitika, az adóztatás és pénzügyek, valamint egyéb területeken.

Az igazságügy területén a szerb közösségnek első fokú ügyészségei, valamint első és másodfokú bíróságai lennének. A bíróságokat tartományi jogszabályokkal alapítanák, azzal, hogy „a szerb községek polgárainak joguk lenne befolyásolni a bírók választását és a bíróságok összetételét”.    

A szerb közösségnek – a katalóniaihoz hasonló és illetőségű – rendőrsége is lenne, amely formálisan a Koszovó Rendőri Erőkhöz tartozna, de a Koszóvói Szerb Községek Végrehajtó Tanácsa alá lenne rendelve. Nikolić tervezete szerint a szerb közösségek hatalmi szervei közvetlen kapcsolatot teremthetnének Szerbia hatalmi szerveivel, valamint Szerbia költségvetéséből joguk lenne a kiegészítő pénzelésre.

Új viszonyulás

Pásztor István, a VMSZ) elnöke a szerb elnökkel folytatott beszélgetés után a Magyar Szónak nyilatkozva2 – egyebek között elmondta: Nikolić elnök szerint Szerbia lényegi autonómiát kér a szerb községek számára. Szerbia ugyan nem ismerné el Koszovó függetlenségét, de Koszovó jóformán minden tekintetben független volna. Fontos volna, hogy Koszovó területe úgy regionalizálódjon, hogy létre jöhessen egy olyan autonóm térség, ahol a koszovói szerbek élnek többségben. Ezeknek a térségeknek széleskörű autonómiát irányoznak elő, beleértve egyfajta pénzügyi autonómiát is. Az elmondottak alapján olyan megoldások is vannak a dokumentumban, amelyeket az elmúlt években hihetetlen agresszivitással utasítottak el a szerb belpolitikai színtéren. A VMSZ részletesen áttanulmányozza a dokumentumot és ezt követően bővebben is nyilatkozhatunk. Azzal kapcsolatban, hogy pártunk támogatni fogja-e a tervet, szintén korai lenne nyilatkozni. Amit eddig hallottam, az számomra elfogadható – részletezte Pásztor.

Nikolić tervezete most – tudatosan vagy az tudat nélkül – alapjában változtatta meg a szerb politika viszonyulását a nemzeti kisebbségi autonómia iránt. Ennek függvényében a vajdasági magyar pártoknak és a Magyar Nemzeti Tanácsnak, de az anyaországi politikusoknak is meg kell vizsgálniuk a vajdasági magyar közösségnek a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsiról szóló törvény által biztosított – korlátozott kulturális autonómia – további jogosultságát. Vagy ez az új viszonyulás csak a koszovói szerbekre vonatkozna? Az utóbbi eset a többi szerbiai nemzeti kisebbség hátrányos megkülönböztetését jelentené.

Pásztor számára a Nikolić-terv „elfogadható”. A VMSZ-elnöke arról viszont már nem nyilatkozott, hogy pártja követelne-e hasonló jogokat a vajdasági magyaroknak is, mint Nikolić a koszovói szerbeknek. Vagy továbbra i megelégszünk annak szemlélésével, hogy a MNT „Belgrád segítségével kiteljesedett apparátusa hogyan osztja el a Magyarországról érkező támogatásokat”?3

Amennyiben Nikolić elképzelése – akár a szerb parlament által elfogadott rezolúció formájában is – elfogadásra kerül, a VMSZ-nek, a többi magyar pártnak és az MNT-nek követelnie kell, hogy a vajdasági magyarokat is illessék meg azok a jogok, amelyek Koszovón a szerbeket. Éppen annyi. Se több, se kevesebb.

Bozóki Antal

Újvidék, 2012. december 30.

__________

1 Jelena Tasić: Verzija za strance bez „patriotskog” uvoda. Danas,  2012. december 21. 2. és 3. p.

2 Pesevszki Evelyn: Az ellenzék megismerte a Koszovó-ügyi tervjavaslatot. Magyar Szó, 212. december

  21., 1. és 4. p.

3 Ágoston András: (Egyelőre) nincs megoldás. Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, X. évf. 267. szám, 2012. december 20.

Megjegyzés:

Szerbia nem fogadta el Martti Ahtisaari finn diplomata, az Egyesület Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Koszovó jövendő státusával kapcsolatos tárgyalásokon részvevő főmegbízott (másutt: különmegbízott) Koszovó státusának rendezésére tett javaslatát, amelyet 2007. február 2-án Belgrádban és Prishtinában is átadott.

Az Ahtisaari-terv néven ismertté vált tervezet rendelkezései messzemenően biztosítják a koszovói szerbek nemzeti kisebbségi kollektív jogait, illetve jelentősen javítanák a koszovói szerbek státusát. A terv ugyanis kollektív jogokat és de facto területi autonómiát ír elő, kötelező jelleggel, a koszovói szerbek számára.

(Lásd: Predlog rešenja statusa Kosova specijalnog izaslanika UN, Danas, 2007. február 3., 2., 4. és 5. p.)

Téli éjszaka

József Attila

Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

1932. dec.

Ünneprontók

„Előrelátó vagy de mégis

nézz Uram a hátad mögé is

ott is lakoznak

s örülnének a mosolyodnak.“

(Kányádi Sándor: Isten háta mögött)

Mélyszegénységéről ismert szülőfalumban, amit én csak kis magyar gettónak szoktam mondani (bár van egy olyan sejtésem, hogy már nem sokáig híreskedhetek vele, mert egy szempillantásnyi idő sem kell hozzá és vérbeli cigány falu válik belőle), legalább egy tucat olyan ház található, amelyben évek/évtizedek óta nincsen villanyáram. Három idős embert közelről ismertem az úgynevezett Szőlősoron, akik egy-egy düledező viskóban éldegéltek. Egyes-egyedül. Az egyetlen lakható és fűthető, koromfekete falú, földes szobájukban gyertyával pilácsoltak, bádoglavórban tisztálkodtak, és udvari reterát híján műanyag vödörbe végezték a dolgukat. A kicsit is, meg a nagyot is.

A mindig savanyú ábrázatú, csontsovány Jóska bácsi volt az első, aki egy tél végi napon jobb életre szenderült. Ő permanens közelharcot vívott az elemózsiáját rendre megdézsmáló egerekkel, és aki a gyújtósnak szánt aprófával valósággal beborította a sparhelt rozsdamarta platniját, hogy ne füstöljön az orrán-száján át bukátoló, huszonhét nyarat megért, halványzöld fűtőalkalmatosság. Aki csak egyszer is hallotta őt begyújtás közben, méltán hihette, hogy nem is kartonpapírral meg (lim-lom) fával tüzel, hanem mindenféle válogatott káromkodással. Egy bölcs mondolatáról, amely szerint az Isten azért alkotta meg a fingot, hogy a süketek is élvezhessék,  mindenképpen  emlékezetes marad a számomra. Meg arról is, hogy az újsütetű „gondozói“, talán még ki sem hűlt rendesen a holteste, máris a magukévá tették a karácsonyi ajándék gyanánt kapott, vadonatúj sparheltjét. Pedig annak egészen másmilyen sorsot szánt az  adományozója. Úgy tervezte, hogy Jóska bácsi halála után majd egy másik ágrólszakadt, szerencsétlen embert fog boldogítani. A kapzsi és faszarági házaspár azonban pillanatok alatt kiürítette az egerek által  keresztül-kasul összefurkált, romos kis házat. Keresték az öregember összekuporgatott krajcárocskáit. Pedig még egy csomag zsilettet vagy egy doboz gyufát sem adtak ingyen neki, amikor szombat reggelenként eltántorgott az egysaroknyira lévő boltjukba két barna vekniért. Egyetlen karácsonykor sem kapott semmit. Még a sírjára sem…

Karcsi bácsinak nem kellett volna sorsszerűen egymagában tengetnie az életét. Felesége is, lánya is volt. Csak éppen ajtót sem nyitottak rá évtizedeken át. Felőlük akár éhen is halhatott volna. Szerencsére a faluban működő egyik kisegyháznak a vezetője tudomást szerzett róla, és megsajnálta az ágyban fekvő beteget. Az ő indítványozására történt az, hogy a gyülekezetből az egyik cigánygyerek szinte naponta meglátogatta. Ennivalót vitt neki, télen pedig bemelegítette a barlangszerű szobácskáját. A családjáról, a tehetős rokonairól soha nem volt képes beszélni. Ha felemlítették őket, heves tiltakozásba, kiabálásba kezdett. Azok szintúgy.

Karácsony ide, szeretet ünnepe oda, hallani sem akartak az öregember felől. Még csak ne is említsék! Még a nevét sem! Azt is letagadják, hogy valaha ismerték. Haszontalan volt világéletében. Nem lehet vele sehogyan sem zöld ágra vergődni. 

Karcsi bácsinak is legfeljebb csak a gyermekkorából voltak karácsonyi emlékképei.

Az üszkösödésnek indult lába meg a legyengült szíve vitte el ezen a tavaszon. Ravatalánál csak idegenek álltak. Temetése után azonban hamarosan megjelentek a még megmaradt ház omladozó falai között a rég nem látott rokonok. Rögtön eszükbe jutott, hogy hol is lakott az öreg…

Amikor Jani bácsi rosszul lett, egyik barátja elvezette a magánorvosi rendelőbe. Máshová nem is mehetett, mert nem volt betegkönyve. Mivel azonban a vizsgálati díj teljes összegét nem tudta kifizetni, letétben otthagyta a személyi igazolványát. Amikor néhány hónappal később jelentősen megromlott a látása, a volt élettársa rábeszélte, hogy forduljon ismét orvoshoz. Az asszony elment az igazolványért, az orvos azonban kikötötte, hogy csak akkor adja ki a kezéből, ha már kifizették a tartozást. A nő megígérte, hogy ha majd pénzhez jut, két részletben törleszti azt. A doktornak viszont nem felelt meg ez az ajánlat. Akkor az asszony azt találta ki, hogy otthagyja cserében a saját személyijét, csakhogy elvihesse Janiét, hogy mielőbb egészségügyi könyvecskét nyithasson a számára. Az orvos viszont kijelentette, hogy majd akkor jöjjön megint, ha már egyben lesz a pénz. Végül baráti segítséggel megoldották. Jani kórházba került, és kiderült, hogy egy daganat miatt el kell távolítani az egyik szemét.  Ez meg is történt. Műszemet azonban nem kaphatott, mert arra már nem futotta, hogy Belgrádba elutazzanak. De a lényeg az, hogy Jani él. Egy lepusztult ház jéghideg szobájában. Mert sparheltje, kályhája az nincsen. Az Isten ege alatt, az udvar egyik szegletében eszkábált össze magának téglából valami tábori tűzhelyfélét. Ott főz. Amikor éppen van mit. 

Jani bácsinak most volt egy kis karácsonya. Ugyanis a helybeli Caritas csoport vasárnap meghívta ebédre. (Száz személyre készítettek ételt. De talán kétszer annyi adag is elfogyott volna.) Az egytálétel után még tortát és üdítőt is kapott. És amikor távozáskor illedelmesen mindent megköszönt, valami különös csillogás volt a szemében. Abban az egy, megmaradt szemében…

Szabó Angéla 

Három milla pápaszemre...

 

Hárommilliót költöttek csak szemüvegre…

Némi rosszindulattal, de modern szóhasználattal egy igen lendületes, dinamikusan fejlődő és jól prosperáló „cégként“ lehetne aposztrofálni a szabadkai önkormányzatot. Több okból is. Egyrészt azért, mert évről évre hozzájárul az Észak-Bácskában is elkeserítő méretet öltő munkanélküliség enyhítéséhez, mégpedig azzal, hogy folyamatosan duzzasztja a maga humán erőforrását. Szerencsére Jakab Dezső és Komor Marcell száz évvel ezelőtt egy olyan épületet álmodott meg a város szívébe, amely mind a mai napig állja a sarat. És szobái, irodái nem szakadnak le a temérdek tisztségviselő és tisztviselő lába alatt. Pedig a számuk mostanra már elérte a 360-at. Másrészt azért, mert (igazi családanya módjára) gondot visel a városházai közalkalmazottak sorsáról. Ha nem is tartja számon a hajszálaikat, de igyekszik sok tekintetben a kedvükben járni, és még csak álmatlan éjszakái sincsenek amit, hogy erről a féltő gondoskodásról a gátlástalanul kifosztott és kirabolt Szabadkán kinek mi a véleménye. 

Mértékletességet és szégyent nem ismerve, meg a község „templom egere” kategóriába csúszott szegényeivel szolidaritást nem érezve, járják a maguk útját. 

Tavaly például önkényesen (törvényellenesen) felsrófolták a saját fizetésüket. A havi bérrel párhuzamosan rendszeresen kiutalt magának egy kis (hatékonyabb munkavégzésre serkentő) összegecskét is Saša Vučinić polgármester. De ugyanígy vetett egy summa könnyen jött költőpénzt a helyettesének, továbbá a községi képviselő-testület elnökének és alelnökének, valamint a községi közigazgatás vezető beosztású embereinek is. Ilyen huncut módon ömlesztettek át – „zsebpénz” gyanánt – mintegy 210 millió dinárt.  További 270 millió dinár elköltéséről helytelen és pontatlan könyvelést vezettek, 450 millió dinárt pedig nem az előirányzott terveknek megfelelően, nem rendeltetésszerűen használtak fel.

Akik azt gondolták, hogy a csodaszép szecessziós szabadkai Városházán dolgozni nem egyszerűen csak sikk, hanem egy egész sor privilégium is jár a rendes kis állás mellé, azok nem sokat tévedtek. A torony alatt ugyanis rendesen megbecsülik az alkalmazottakat. Ha nem is (a kávéfőző- meg a felmosó asszonyig) egyformán mindenkit. Elsődleges szempontnak tartják, hogy az önkormányzat kötelékébe tartozók egészségesek legyenek, kifogástalan legyen a látásuk és tűrhető állapotban legyen a fogsoruk. Ezért aztán a város állja a számlát, amikor szemüveget vásárolnak maguknak, orvosi vizsgálatra szorulnak, vagy pedig fogászati ellátást kell igénybe venniük. Csak a tavalyi évben 3 millió dinárt költöttek a funkcionáriusok, az irodai ügyintézők, hivatalnokok látásának javítására. Ennyiért vásároltak a részükre szemüveget. Azt a nem túl bonyolult matematikai műveletet még én is el tudom végezni, amelynek a végeredményéből kiderül, hogy ha történetesen az önkormányzat minden egyes dolgozója pápaszemes lett volna, akkor is (átlagban) több mint 8 ezer dinárt költöttek volna rájuk fejenként. Nyilván az sem mellékes körülmény, hogy a szabadkai optikusok is a legkedvesebb kuncsaftjaik között tartják őket számon, már csak a milliós tétel miatt is.

Ez azonban nem minden. A községi közalkalmazottaknak bizonyára valamiféle szervezett módon történő étkeztetés is dukál. Mert, hogy is nézne az ki, ha minden áldott nap otthonról kellene vinniük papírszalvétába és műanyag zacskóba bugyolálva az agyon unt szendvicset? Sokkal könnyebb és kevésbé macerás dolog a pogácsagyártó Fornettinak vagy éppen a helybeli tejüzemnek számlázni havi rendszerességgel. Meg szó, ami szó: elegánsabb is. (Megértem én azt. Mégsem kosztolódhatnak a Vöröskereszt által üzemeltetett szegénykonyhán. Igaz?)

És még ez sem minden! Egy igényes munkáltató vigyázó tekintete sokfélére kiterjed. Nem csupán a dolgozóiról vezet számot, hanem azok csemetéit is igen nagy becsben tartja. Ösztöndíjat folyósít azok számára, akik éppen a középiskolai vagy az egyetemi tanulmányaikat végzik. Tavaly 11 millió dinárt vettek ki a városi kasszából erre a célra.

A rosszmájúaknak és a gonoszkodóknak természetesen lehet irigykedniük a Városházán dolgozó 360 foglalkoztatottra, de aligha érdemes. Én inkább sajnálom szegényeket. Mert a hajigazítás, az arckikészítés, na és a műkörömépítés költségeit (egyelőre még) saját maguknak kell fizetniük. Ezt a pechet!

Szabó Angéla

Minél szegényebb a nép, annál gazdagabbak a honatyák...