Úgy szép a szegénység, ha semmi sincs!

Az illusztrációt Pósa Károly készítette

Ha a teljes jövedelmed élelmiszerre és rezsire költöd,

akkor a szimpla túlélésért küzdesz. 

Ezt úgy hívják: rabszolgaság.

Az itteni sajtó vagy csak felkapta vagy pedig maga gyártotta a hírt: Koszovóban napi 200 dinárból élnek az emberek. Ez az egyik oka az albán lakosság mostani – északra/nyugatra történő – félelmetes népvándorlásának. Na, ha ez valóban így van, akkor vegyük már egyszer szemügyre azt is, hogymekkora napi vagy havi összegből kénytelenekvegetálni a vajdasági magyarok! Mielőtt még krokodilkönnyeket hullatnánk az albánok gyötrelmes gyermekkora és sanyarú sorsa miatt, szánjunk egy percet a magunkfajtára is! Többszörös kisemmizettsége és megaláztatása okán vagy ürügyén, ősei szülőföldjét hátrahagyva, a délvidéki ember is csoportostól fölkerekedhetne, szedhetné a sátorfáját és irány a nagyvilág. Mert ha igaz, hogy az albán lakosságnak (fejenként) mindössze napi 200 dinár jut az élelemre, akkor mi, a kifosztott északi tartomány legalsó kasztjának az „albánjai”, már nem is létezünk. Már réges-rég meghaltunk, éhen haltunk, kipusztultunk, mert nekünk – a hónap minden egyes napjára – még ennyi sem jut.

Sok bácskai meg bánáti magyar ember csúfos hat-hétezer dinárért kénytelen sorba állni a postán a kifizetés napján, amely összeget aztán megalázottan és szemlesütve próbálja minél előbb a pénztárcájába gyűrni vagy a zsebében eltüntetni, hogy épp csak pár másodpercig tartson a szégyen, amit érez. Az öt-hatezret pedig akárhogy osztjuk harminc felé, sehogy sem jön ki belőle a szkipetáros napi 200 dinár. Merthogy nekünk az élelmen kívül még villanyszámlát meg vízdíjat is kell fizetnünk – ugyanis ehhez vagyunk hozzászokva. Így aztán ha csupán 800 dinárt utalunk át a basáskodó áramszolgáltatónak meg 200 dinárt a betyárkodó vízműveknek, máris ugrott az első ezresünk. A kimondottan haszontalan luxusnak számító telefonálásról már volt időnk leszokni, gyógyhatású készítménynek álcázott orvosságméregre pedig elvből nem adunk ki pénzt, mert (a kényszerítő körülmények hatására) az egészséges életmód híveivé váltunk. Így kaján kívül jószerivel semmi egyébre, semmiféle badarságra nem költünk. Minden más, úgyis csak körmönfont pénzcsalás. Meg már egyébként is megtanultuk, hogy úgy szép a szegénység, ha semmi sincs…

Végeztem a témában egy hevenyészett, pofonegyszerű számítást. Ami a maga nemében akár a puszta éhenhalás ellen való recept is lehetne. A sablon egyaránt ráillik a kisnyugdíjasokra és a szociális segélyből tengődőkre, ugyanis egyik (bocsánat a kifejezésért!) „nyomorcsoport” havi járandósága sem haladja meg a bűvös tízezer dinárt. Szándékosan mondom őket nyomorgóknak, hiszen ennyi pénzből, ilyen koldusnak vetett alamizsnából – emberhez méltó módon – lehetetlen, képtelenség megélni. Ez még Szerbiában sem lehetséges. Hogy terhel-e emiatt bárkit is felelősség? A napnál is világosabb: égbekiáltó bűne, mérhetetlen szégyene ez az ország vezetőinek, akik arcpirulás nélkül képesek ilyen gyalázatos nyugdíjat/segélyt folyósítani mondván, hogy:ez van, ezt tessék majd szépen beosztani. Ebből megvehetik mindazt a kis sehol semmit, amit mindig is szoktak!

Abból indultam ki, hogy ha az Isten minden áldott napján vásárolunk egy (kilogrammosnak látszó, de még fél kilót sem nyomó) 40 dináros veknit, az havonta 1200 dinárba kerül. Csak maga a kenyér. (Ha azonban koránkelésben megelőzzük a kakast, fél áron szerezhetjük be a szikkadt, hóka, másnapos cipócskát. Vele többszörösen jól járunk: kevésbé morzsálódik, és nem okoz gyomorégést.) A napi menüsor összeállításával nem kell sokat vacakolni. A változatos táplálkozás alapelvét szem elől nem tévesztve, az errefelé nélkülözhetetlenül kötelező kenyérke mellé hétfőnként veszünk egy kiló krumplit, keddenként megfőzünk egy-egy kiló rizst, szerdánként ugyanennyi tésztát, csütörtökönként pedig babot vagy borsót, aztán pénteki napokon elpazarolunk egy egész tasak lisztet, szombatonként hét-nyolc szem krumpli elkészítési módját variáljuk, vasárnaponként pedig (valódi ínyencekként) végre galabítunk majd valami csontosat is. Ha már kellő mértékben begyakoroltuk az aszkéta életmódot, akkor három-négy findzsára való tejet, pár darab fonnyadt almát, egy összemarék savanyú káposztát, sőt néhány tojást is megengedhetünk magunknak (persze az apróbbik fajtából) a hónap folyamán. A hó végén pedig elégedetten, jóllakottan le lehet ülni, hogy a befizetett számlákat tartalmazó boríték egyik sarkán „kiceruzázzuk”, hány krajcárunk maradt a gyászos/gyöszös ötezerből vagy a tízezerből. Maradt-e egyáltalán… 

S élünk-e oly mértékben nyomorultul, mint a látványos kivándorlást választó, napi 200 dinárból kosztolódó albánjaink, akik sorsa felett őszinte együttérzéssel sajnálkozunk… Vagy: már nem is élünk, csak azt hisszük…

Szabó Angéla

Elmúlt a holtszezon?

„Száz év: és puszta hír leszen

akárcsak ez, mit ír kezem

s akár te is, ki sír ezen.”


                        Faludy György



Örömmel fogadott a nap sugara, a fény és a melegség. A jó embernek lágy és kellemes a kézszorítása. Bátorító és nem agresszíven szorító, hatalmat és erőt fizikailag sugalló, mint azoké, akik ismét diktálnak nékünk valami ok végett, ők azt szajkózzák a választásokon nyertek valamit, de mit? Az emberek építik és rombolják az ő társadalmukat az idő az erő és a többi relatív.

Mennyire balgák lennénk, hogy a magyarázat minden kérdésre, hogy itt mindenki okosabb a másiknál...az okoskodók elüldözik az okosakat...nem erről van szó, hanem önzésről és továbbra sem látjuk a fától az erdőt, bár alig van már fa az erdőben.

A fő kérdés miért van ennyire „talp” alatt a magyar? Keleti népcsoport vagyunk, igen ez tény. Tudni kell, hogy a keleti népek, azért a tudást hozzák magukkal, ez lenne a bűnünk? Talán. Sok mindent adtunk a világnak, ezek szerint nem eleget a hatalmasságoknak, de ez egy másik történet.

Emberáldozatokat is adtuk a békéért nevezetű folyamatoknak, ahol a tőke nem veszett el csak átalakult...

Szabó Angéla betoppant hozzám és átadta könyvét, amely súlyos történeteket hordoz magában. Több mint hatvan történetet, amelyek egyenként regényként leírhatóak lennének, ha érdekelne is valakit a délvidéki magyarság sanyarú helyzete a kő-gazdag politikusaink pénzszerzési pályázatain kívül...

Tudtam, hogy a súly amit átad emberileg nem cipelhető és nehezen értelmezhető. Rólunk szól, harcunkról, elárulásunkról és halálunkról. Meddig leszünk még alku tárgya? Meddig csináltok belőlünk bohócot? Igen, addig ameddig pénznemű eszközt lehet belőlünk szerezni, addig!

A legszörnyűbb, ha az elesetteket az ember személyesen ismeri. Látja az arcát ismeri mimikáját, tudja, hogy adott körülmények között hogyan reagált volna és hallja a hangját...

Nem kertelek tovább Szabó Angéla „Holt szezon” c. könyvéről lenne szó, amely a média által érintőlegesen említve, mert az igazi kínokról szól, a délvidéki magyar emberek szenvedéséről és pusztulásáról. Semmi gond, legyintenek a békesség kedvéért és némi euróért hajbókolók, nem kell ezt nagydobra verni, előre kell nézni...fő a kereskedelmi jó viszony az a pár áldozat..., a háborúnak vannak áldozatai ugyebár?! A dakota indiánok is ezt átélték és nem élték túl a bennszülött amerikaiak...mi sem fogjuk, no de azért járna egy rezervátum, ahol legalább néha lovagolni tudnánk, és azt hinnénk, hogy szabadok vagyunk, nem kulturálisan – perszonálisan, hanem csak úgy betyárosan...

A gyilkosoknak meg kell bocsájtani, így van ez amióta írott történelem vagyon (az Isten fia vagy, vagy a vigasztalás fia -Barnabás?), a többi meg egyszerű áldozat, ezért van agyonhallgatva, az a pár ember, aki a nemzetközi bíróságnak nevezett intézmény alatt vezekel, vezekel egyáltalán? Az érdek és a cél tisztelt hölgyeim és uraim! Ennyi! Földi bíró nem tud igazságosan ítélkezni, mert nem ismeri az Igazságot, Jézus Krisztust! -Ha ismerné, egyáltalán nem ítélkezne, mert tudná, hogy ember felett igazságos ítéletet nem tud hozni, mert nem tudja róla, hogy mit örökölt, mit hozott magával a Földre, milyen hatások érték, és azt sem tudja, hogy az Istentől kapott kegyelmekkel hogyan sáfárkodik. Semmit nem tud, aminek alapján nyugodt lelkiismerettel dönthetne. Ki fogja e katonaáldozatokat kárpótolni? Senki, mert életüket vissza nem kaphatják, a család meg néma gyászban burkolódzva éli szeretett tagjának emlékével, ha még él a fájdalom el nem vitte. Felejteni nem szabad, talán meg kell bocsájtani, ha nem akarunk mi is szörnyetegekké válni (Lukács evangéliumában gondolkodtam egy picinykét)! Igen, csak a bűnösnek jár megbocsájtás, mert a az igazságszolgáltatás nevezetű színházi fércműben megbánást tanúsított, hogy lehet, ezt civilizált emberként megbánni? Sehogy! Jó volt a szónoklat a kutyák ugatnak a szekér halad, elhaladt. Bevégeztetett, Istenem bocsájtsd meg, mert nem tudták mit tesznek, avagy miért hagytál egyedül engem? Az evangélisták sem egyeztek meg ebben és önnön magukkal vannak évszázadok óta ellentmondásban, de még, ha betéved egy félévszádon túl Laci-betyárként viselkedő és pillanatnyi pénzszerzés céljából megtért, ott indul a kavarodás úgy Isten-igazán! Rád teszem a kezem és meggyógyultál, kelj fel Lázár és ugrik a halott?! Igen a kocsmában, ha a holt részeg Lázárt itallal kínálják, majd amikor nem fizet kiugrasztják...

A jelenlegi politikumunk az érdekei végett bölcsen hallgat, a katalánok megmondták anno az egyik nagy magyar vezérnek, hogy ön nemhogy az autonómiáért nem harcol, hanem nem is érdekli népe sorsa, bohózat az egész...milyen nemzeti tanács, ha nincs alkotmánybíróság!?

Ma már tudom, hogy a „k”-immunistáknak minden meg van bocsájtva, mert ők az internacionálét szolgálták, amely a globalizáció kistestvére volt. Ma ők azok a demokraták akiket tömlöcbe juttatnak, megkínoztatnak és megöletnek bárkit koholt vádak alapján, de ők a mai napig, ezt megtehetik, mert ők az Ő-őőőőők és az okoskodók!

Nap, mint nap csendben kimenni a sírhoz és letörölni róla a port, hogy még attól is könnyebb legyen a meggyilkolt gyermek nyugvása, nagy teher, nagy lelki teher és itt éljük meg az embert, ezért emelkedtünk talpra és nem négykézláb mászkálunk ide-oda. Ecce homo...íme, az ember...egy halom kő és az alatt maradványai, ez volna a célja létünknek?

Cikáznak gondolataim, valahol túléltem én is a szerencsésekkel egyetemben, ezt az időszakot és bevillannak képek, emberek, események, ami ma ugyan az, csak nincs háború, még nincs, de tudjuk írtam már róla a béke definíciója: a két háború közötti nyugalom a színlelésének áldott állapota...politikai színlelések, szemfényvesztések „áldott” gyümölcsöző állapota!

Lassan megy az olvasás, mert minden történet több óra hosszas vajúdással jár, minden történet mélyen húsba-maró. Az emberek tragédiája ott a szülőföldjükön ahol idegenként kell élniük és nap mint nap bizonyítani szolgalelkiségüket, lojalitásukat az ál-patriótáknak, -megterhelő feladat. Igen az volt, mert míg a népet uszítani kellett „Karlobag-Virovitica-Karlovac-Ogulin-Knin” - Nagy Szerbia újabb lázálmáról az nagyon ment, amikor jött a behívó, hogy akkor tettrekészen védjék a hazát, akkor az asszonykák szoknyája mögé bújva kórházakban és egyéb helyeken gyógyították nyavalyáikat. Mit tett a szolgalelkű magyarom ezidőtájt? Gépfegyverrel a kezében karácsonykor ugyebár nem kóringyálni ment keresztény magyar testvéréhez az Úrban, hanem katonai behívókat osztott! Ismerek jó pár ilyen Barabást, akik immáron patyolat tiszták, politikailag is és megtért báránykák! Ma már nem büszke jugoszlávok, hanem lásd Úram, -magyarok!

Kik kellettek a véres karmú kétfejű sasnak? A peremre szorítottak, elesettek és a fiatalok, akikért nem szól harang, és akikért majdan kellene, hogy szóljon harang! A kisebbségek, golyófogók és a kitelepítési folyamat részesei. E folyamat nem zárult le, immáron a „békében” békés folyamatok között zajlik, békésen kullogunk el egy szendviccsel a zsebünkben, még a megígért fűtött autóbuszt sem biztosítják a határig...

A bűnösöknek megbocsájtottak az áldozatok elporladnak és a történelem szép tisztára-mossa e történetet is, egy emberöltő által elfogynak a könnyek és elfogynak a hozzátartozók, talán az írás megmarad és lesz majd egyszer valaki, aki a balkáni háborúk délvidéki magyar emberáldozatait is emberszámba veszi, mert politikusaink, azt szajkózzák, hogy jó sorsunk van itt, igen így van, kutya jó sorsunk van...A békesség kedvéért és az ő zsebeik védelme végett ne piszkáljuk e kényes témát, kinek is kényes e téma?

Igen az igazság ismét odaát maradt a mennyek országában, de egy töredék megjelent Szabó Angéla könyvében, mert ő mert a témához nyúlni és közreadni fájdalmainkat, dicséretes és veszélyes feladatot vállalt és teljesítetett! Amíg a világ a terrorizmustól hangos, addig a mi áldozataink csendben, elhallgatva nyugszanak a temetőinkben. Ők nem a terror áldozatai voltak, mint a párizsi szatirikusok?

Nyugodjanak békében katonaáldozataink!

Az írónő jóvoltából letölthető a Holtszezon elektronikus könyv formában:

Szabó Angéla Holtszezon - Katonaáldozataink from Zoltan Margit

Margit Zoltán

Lerombolt templomaink

Síksági falvak éke a templom. Sokkal inkább, mint a hegyvidékieké. Vajdaságban nagyon sok templom kétszáz év körüli — noha vannak ennél ‚korosabb”, és „újabb keletű” épületek is —‚mind megérdemli figyelmünket. Valamennyi műemlékkel is felér, épp ezért meg kellene becsülnünk ezt a sajátos építési örökségünket, óvni kellene jobban, sokkal jobban, mint tesszük.

Ezúttal néhány tragikus végű vallási objektum emlékét idézzük fel (a teljesség igénye nélkül), noha a sort bizonyosan folytatni lehet és kell is.

Egy felületes terepszemle után is úgy tűnik, a II. világháborút követő években elsősorban az elűzött német lakosság épített emlékeit perzselte fel túlsúlyban az Új hatalom, de persze nem csak azokat. A tipikus sváb házak sokkal inkább megmaradtak, mert azokban lakni lehetett, a templomok azonban nem kellettek, sok helyen esztelen rombolás áldozataivá váltak. Ahol megmaradtak hívők híján az idő vasfoga végez velük lassan, de biztosan.

Temerini lévén számomra legközelebbi példa a szomszédos Tiszaistvánfalva (nagymamám így nevezte), vagyis a hírhedt Járek. Az odavaló i németek többsége már ‘44 októberében szekerekre rakta legfontosabb ingóságát, s nehéz, kalandos utakon visszaindult ősei hazájába, maga mögött hagyva takaros szülőfaluját az ágostai evangélikus templommal, előtte a nagy hitújító, Luther Márton szobrával. A templom helyén ma önkiszolgáló áll, a szobor még könnyebben eltűnt, de a németek temetőjéből sem maradt semmi, még csak fotó sem.  Amire rábukkantunk, nem alkalmas közlésre.
A háború befejezése után a  „bűnös falunak” kikiáltott Csúrogon földig rombolták a templomot.
A magyar lakosság addig zömmel a Szent Lajosról elnevezett római katolikus templomban imádkozott. A Verbász közeli  Újsóvén (Ravno Selón) egykor két gyönyörű templ om hirdette a német közösség jelenlétét. Feljegyzések tanúsítják, hogy igen korán, már az 1700-as években magyar és német nyelvű oktatás folyt a faluban. A falu intenzíven fejlődött egészen a két világháború között évekig, sok üzlet, műhely, orvosi rendelő, még szülészet is működött. A második világháborút követően a református és evangélikus templomot is lerombolták, helyük közelében ma egészségház áll. A lakosság pedig kicserélődött.

Újsóvéntól kissé északnyugatra Cservenkán (Crvenkán) evangélikus és reformátusvallású volt a német lakosság. Mindkét felekezetnek gyönyörű temploma állt a központban, egymással átellenben. A háború végén a német lakosság ot meghurcolták, a két templomot lerombolták. A helybeli magyarok római katolikus vallásúak, neogótikus stílusban épült templomuk is áll a falu keleti részén.

Bánát középkeleti részében, Bégaszentgyörgy és Szerbcsernye között, Csősiteleken (Česteregen) a meglehetősen impozáns római katolikus templomot tették a földdel egyenlővé 1944 és 1946 között.  A templom 1882-ben épült, plébánosát, SchäferVilmos-t lágerbe hurcolták és kivégezték.

A  ma szerb településfalunak tartott Lázárföld (Lazarevo), Nagybecskerektől alig 10 kilométerre az utóbbi években elsősorban arról híres, hogy itt tartóztatták le Ratko Mladić hágai körözötet. Római katolikus templom át 1807 és 1809 között építették, és 1809. november 12-én szentelték fel Szent Ágoston tiszteletére. 

A II. világégés után plébánosát, Heim Mihályt elhurcolták, de 1949-ben kiszabadult. A falu lakosságát 1945 márciusában elhurcolták, helyük- re a következő évben boszniai szerb telepesek érkeztek. Római katolikus templomát 1948-ban kezdték széthordani, és csak az 1980-as évek elején bontották el végleg, miközben istállónak is használták. Anyakönyveit is megsemmisítették. A hívők nélkül maradt evangélikus templomát az ortodox egyház vette át.

Mindkét felekezetnek gyönyörű temploma állt a központban, egymással átellenben. A háború végén a német lakosságot meghurcolták, a két templomot lerombolták. A helybeli magyarok római katolikus vallásúak, neogótikus stílusban épült templomuk  is áll a falu keleti részén.

HATÁRON INNEN ÉS TÚL - rovat

Nagy Magdolna

Kilépett az EU-ból a Vajda!

A balkáni háborúk ideológia vezetője, megérkezett Szerbiában, 

hogy ott folytassa ahol 12 évvel ezelőtt abbahagyta. 

A hágai bíróság bírája Mandiaye Niang is érthetetlenül áll a történet előtt, hogy lehetett ez, mivel hogy Szerbiának nem kell külön garantálnia a törvényszék elé újbóli becitálását...A bíró érthetetlenül áll, viszont a törvényszék többsége, így döntött és ebben ő is részes.
A törvényt felülírják az érdekek és úgy néz ki, hogy a korrupcióban szenvedő Szerbiának ellensúlyként kell a Vajda, hogy elszámoljon a saját Vajdaságából "árulóként" eltévelyedett báránykákkal. Szerbia lőporos hordó maradt, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat, szociális nyomor, munkanélküliség...

A volt harcostársai megtagadják, letagadják, viszont őt parlamenti képviselői mandátum már nem várja, hiszen 2012-ben a parlamenti küszöböt sem érte el pártja, így nem tudja majd a tisztelt házban megkérdezni: -hol maradt el a magyaroknak a szendvics osztás és hogyan lehet az, hogy önként mennek el Szerbiából és nem kell nekik a fűtött autóbusz!?

A nagypolitika döntött, kell egy kis cirkusz, hogy a tömeg ne figyeljen a kenyérre, így a Vajda is csak háromnapi csoda lesz beteg is, erőtlen is, -és folytatódik tovább a bohózat...

A képek magukért beszélnek:

A 150 eurós repülőjegy egy irányba szólt...

Első nyilatkozat...nem fogok bosszulni...

A köménymag amely még nem haladó, majd ezt követően...

Egy picinyke dáridó...

Šešelj kisegér, én legalább is tudom mennyire bátor!

A Deutsche Welle szerint: "A Šešelj eset a végéhez közeledik. Az egész arról marad emlékezetes, hogy mennyire közel eshet egymáshoz az éleselméjűség és az esztelenség, a zsenialitás és az őrület, a humor és a gyűlölet. És arról, hogy olykor az elviselhetetlenségig eltávolodik egymástól a jog és az igazság. "

Az első beszéd: Győzelem, szétvertem a Hágai törvényszéket!

Šešelj első beszédében megemlíti a Hágai nemzetközi bíróság ideiglenes határozatát, amely addig érvényes ameddig le nem váltja Szerbia elnökét és miniszterelnökét, "- a mi hulladékainkat és Szerb árulóinkat, akik eladták magukat és a nyugat szolgái lettek"

Elkezdődött, vagy bevégeztetett...

EU - Szerbiának kisebbségvédelmi akciótervet kell kidolgoznia

Magyarország üdvözli, hogy az EU feladatul szabta Szerbiának egy kisebbségvédelmi akcióterv kidolgozását, és a magyar kormány továbbra is kész minden segítséget megadni az országnak a csatlakozási feltételek teljesítéséhez - közölte a Külgazdasági és Külügyminisztérium csütörtökön az MTI-vel.

A tárca közleményében kiemelték: Magyarország elkötelezett támogatója Szerbia európai integrációs folyamatának. Ezért örömmel veszi tudomásul, hogy az Európai Unió csütörtökön elfogadta a csatlakozási tárgyalások kulcsterületeinek számító igazságszolgáltatás és alapjogok, illetve bel- és igazságügyek fejezetek átvilágítási jelentéseit. Hozzátették: az igazságszolgáltatási és alapjogi fejezet - több más kiemelt terület mellett - a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítását is nyomon követi.

Hangsúlyozták: Magyarország üdvözli, hogy az EU az átvilágítási jelentésben előírta Szerbiának egy kisebbségvédelmi akcióterv kidolgozását legkésőbb a jövő év végéig.

Magyarország biztos abban, hogy a szerb kormány a korábbi elkötelezettséggel folytatja a csatlakozási feltételek teljesítését, így a fejezetre vonatkozó akcióterv kidolgozását. E munkához a magyar kormány és azon belül a Külgazdasági és Külügyminisztérium kész a továbbiakban is minden támogatást és segítséget megadni - olvasható a közleményben.

 (MTI)

Remélem nem ilyen kisebbségvédelemre gondoltak
(a videó megtekintése csak erős idegzettel rendelkezőknek ajánlott):

„Nem tartozom egy dinárral sem!”

(Megint: légből kapott adóhivatali tartozások)

A képen: A befizetett egészségügyi járulékról szóló „elismervény”

Bozsik Jusztinát 60 éves korában akarta a hálójába keríteni a szabadkai adóhivatal. Amint betöltötte a 60. életévét a csantavéri asszony, már másnap 254 592 dináros tartozást próbáltak a nyakába varrni elmaradt földműves nyugdíj- és egészségbiztosítási járulék címén. Az alighanem teljesen légből kapott, minden alapot nélkülöző, horribilis állami adósság „meglétéről” szóló határozatot – a 2013. október 25-ei állás szerint (!) – november 12-én küldték meg a részére.

A meglepetésből felocsúdni alig képes asszony akkor egy beadvánnyal fordult az adóhivatal városi fiókintézetéhez, amelyben megírta, hogy eddigi életében soha nem tartott igényt az időskorú mezőgazdasági termelők nyugdíjára, és ilyen címen még egyetlen dinárt sem követeltek tőle. Az egészségügyi biztosítás folytonosságára viszont mindig is kínosan ügyelt, úgyhogy ilyen irányú adóssága sem keletkezhetett.
Amikor a napokban felkerestem otthonában, indulatosan mesélte el az eddig történteket.

– A férjem 66 esztendős. Harmincöt évet ledolgozott a helybeli földműves-szövetkezetben és 2010 áprilisa óta nyugdíjas. Én nem is gondoltam arra, hogy majd öreg napjaimra nyugdíjat szerezzek magamnak, ezért nem is igényeltem a földműveseknek kijáró időskori ellátmányt. Ilyen tartozásom tehát nekem biztosan nincsen, meg másmilyen sem. Az ugyancsak kötelezőnek mondott egészségügyi biztosítást rendszeresen fizetjük – általában negyedévenként –, soha el nem hanyagoljuk, mivel mindketten sokat betegeskedünk, és fontos, hogy minden pillanatban érvényes legyen az egészségügyi könyvecskénk. Ellenkező esetben ugyanis vagy nem kapjuk meg az orvosi ellátást vagy pedig megfizettetik velünk. (Megjegyzem: két évvel ezelőtt megtörtént az, hogy 76 000 dináros tartozást követeltek tőlem, noha akkor is befizettem a szokásos negyedévi részletet. Akkor az volt a szerencsém, hogy megőriztem azokat a csekkeket, amelyekkel történt a befizetés, és így sikerült tisztáznom a helyzetet. Gondolom, az adóhivatali nyilvántartásban is szerepeltek ezek a tételek, mégis nekem kellett a magam igazát bizonyítanom.)

Ugyanígy az idén is (február 27-én és június 3-án) már két részletet befizettem, mindkét alkalommal 8000 dinárt. Most mégis arról kaptam értesítést, hogy 13 000 dinárral tartozom. Egészen pontosan: egy figyelmeztetés érkezett, amelyben az szerepel, hogy az ősszel megállapított adósságom továbbra is fennáll, sőt azóta kamatot számoltak rá. Így most már majdnem 40 000 dinárral többet kellene befizetnem, mint az ősszel. Az alaptartozásom 199 000 dinár, a kamat pedig 90 000 dinár. Összesen 5 napot adtak arra, hogy ezt az óriási, 290 000 dináros kinnlevőséget rendezzem. Számomra érthetetlen, felfoghatatlan, hogy honnan veszik ezt a tartozást, minek alapján állapították meg, amikor én biztos vagyok abban, hogy az adóhivatal felé semmiféle adósságom nincsen. Meg egyébként is: az idén már 61 éves leszek, miért most akarják, hogy elkezdjem fizetni a nyugdíjjárulékot. Már késő. Ugyanis legalább 15 éven át fizetnem kellene, s talán meg sem érném azt, hogy jogosulttá váljak.

Miért kell az embereket ilyesmire kényszeríteni? 

Tanácstalanságomban nem tudom, kihez is fordulhatnék. Arra gondoltam, hogy felveszem a kapcsolatot Kiss Árpáddal, a Parasztszövetség szabadkai vezetőjével és Fremond Árpáddal,  köztársasági képviselővel, hátha tudnak az ügyemben segíteni. Szeretném ezt az ügyet egyszer s mindenkorra lezárni – beteg asszony vagyok, ilyen kitalált adósságok miatt engem többé ne háborgassanak.

Szabó Angéla

Okozhat-e politikai hullámverést az árvíz?

SOK MINDENT A FELSZÍNRE HOZOTT AZ IDEI ÁRVÍZ.

SOK-SOK SZERBIAI SZEMETET…

Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy valóban úgy történt-e minden, ahogyan elbeszélik, de annyi bizonyos, hogy mesének egyik sem rossz. Sőt.

A fővárosi sajtót meg az internetes közösségi oldalakat böngészve – az ilyenkor szokványos árvízhelyzeti tudósítások mellett – néhány továbbgondolásra érdemes furcsaságra is rábukkanhatunk. A bibliai vízözönhöz hasonlított, nemzeti katasztrófaként is emlegetett pusztítás legdrámaiabb színhelye Obrenovac volt, ahol az áradás kezdetén meglehetősen különös fogadtatásban részesítették a helyszínre érkező helikopteres kormányfőt.

Az úgynevezett „fogadóbizottság” tagja volt Nebojša Stefanović belügyminiszter, Milorad Veljović, a szerbiai rendőrség feje és egyik generálisa, Dragiša Simić, továbbá Milenko Božović, a csendőrség első embere és Siniša Mali, Belgrád polgármestere meg Veselin Milić, Belgrád rendőrparancsnoka. Vučić kormányelnök ezekkel a szavakkal fordult hozzájuk: „Jebaću vam majku zbog ovoga što se desilo!”* Hogy a „kedélyes, szívélyes, elvtársi/bajtársi” megszólítás milyen hatást váltott ki az igencsak magas rangú egybegyűltekből, hogy milyen képet vágtak az elnök árvízi belépőjéhez, arról szóló fejtegetéseket már nem lehetett olvasni…

Arról viszont igen, hogy a helyszínre kivezényelt elit rendőrségi alakulatok tagjai teljes harci felszerelésben, fülig felfegyverkezve jelentek meg, mintha éppen egy veszélyes bűnbanda rajtaütésére készültek volna. Talpig harckészültségben akartak víz fogságába került civil lakosságot menekíteni. Olyanok is akadnak, akik tudni vélik, hogy a fentebb említett, előkelő politikusi társaság egyes tagjai nem ölbe tett kézzel várták a vészesen közeledő árvizet, hanem hozzájuk méltó hölgyemények – ilyenkor illik a legválasztékosabb kifejezést használni az esetükben –, úgynevezett VIP nők társaságában múlatták az időt.

Az egyik terrorista egységek elleni speciális „brigád” parancsnoka ugyanis egy ilyen nő társaságában futott be, a másik különleges terroristaellenes egység vezetője pedig a kávéházi énekesnővel, és maga Belgrád rendőrparancsnoka is szintúgy VIP hölgyek társaságában várakozott az árvízre. Ami viszont valóban döbbenetes, az az, hogy ezek a különleges csapatok nem is a bajba került, ártatlan lakosság biztonságba helyezésével kezdték meg a mentési munkálatokat, hanem (versenyt úszva az árral) csónakjaikkal legelőször az ékszerüzleteket járták körbe, hogy azokból összeszedjék az aranyat, utána pedig a bankokba és a postaépületekbe hatoltak be, majd pedig a nagyobb bevásárlóközpontokba, hogy még idejekorán begyűjtsék az ott fellelhető pénzt. Mivel ezeket a zavar(os)ban halászásról szóló történéseket egyelőre még sűrű homály fedi, megkezdődhet a találgatás arra vonatkozóan, hogy rablás, fosztogatás zajlott-e vagy pedig tervszerű értékmentés. Merthogy a kettő nem ugyanaz.

Mivel a hazai elit mentők nem elsősorban a házaikba szorult obrenovaci kisemberek kimenekítésével voltak elfoglalva, helyettük a Moszkvából érkezett kilencvenfős, orosz speciális mentőbrigád végezte ezt a munkát. Ahogy hírlik, derekasan. Mégis – és ez ellentmond a logikának – ők voltak azok, akiket később elküldtek Obrenovacról, akiket átirányítottak a kiemelt fontosságúnak mondott Šabacra. Vajon miért? Hogy ne lássák, „mi zajlik a víz alatt” a vízben fuldokló Obrenovacon?

Többen szóvá tették azt is, hogy a kényszerhelyzetben kezdődött gyorsmentés kapkodva, meglehetősen fejetlenül történt. Például: a város központjából kimenekített embereket a település egy másik részébe szállították, amikor viszont ott is utolérte őket az árvíz, újból ki kellett őket szabadítani.

A savanyú politikusokkal ellentétben a népnek még van humora..., 

...enni kell víz ide, víz oda...

Jó tíz nappal az árvízi katasztrófa megtörténte után némelyek már olyan véleménynyilvánítást is meg merészelnek kockáztatni, hogy az Obrenovacot elnyelő árvízi pusztítást igenis meg lehetett volna akadályozni. Hogy ez mégsem így történt, annak kizárólag csak a mulasztás, a nemtörődömség az oka. Az iránymutató politikusok ugyanis időben értesültek arról, hogy az ország középső részére zúduló, özönvízszerű esőzés nyomán milyen áradás várható, mégsem cselekedtek, csak a legutolsó percben. Azt viszont egyelőre még csak találgatni lehet, hogy a levonuló árvíz utóhatása milyen mértékben fog begyűrűzni a szerbiai politikai életbe, okoz-e majd ott is látványos hullámverést, és mennyi szemetet lesz képes eltakarítani.

Szabó Angéla 

* Meg b----m az édesanyátokat az végett ami történt!

  

Kényszeradomány, a zsoldos, a rab meg az óvodás...

Nehéz a kutya szájából a tojást kivenni! – e régi bölcsesség igazságtartalmát támasztja alá a szerbiai parlamenti képviselőknek az árvízkárosultak megsegítése körüli (tipikusan politikusi) huzakodása, vacillálása. A napokban az ország – nép által választott – képviselői alig tudtak zöld ágra vergődni azt illetően, hogy támogassák-e a saját zsebükből, s ha igen, mekkora összeggel a bajbajutottakat. Lemondjanak-e dünnyögve és fogcsikorgatva háromhavi politikusi fizetésük átalányösszegéről vagy sem? Szemtelenül sok-e a villámgyorsan és parára kiszámított 30 ezer dinár körüli összeg, vagy elég lesz a nyomorúságos helyzetben lévőknek annak a fele is? Hogy nem adtak, nem adományoztak gondolkodás nélkül és azon nyomban, szívből és lélekből, még úgy-ahogy érthető is lenne, az viszont, hogy még egy héttel az országra szakadt árvíz után is csak marakodni képesek a témán (mint kutyák a csonton), szégyenletes és fölháborító.
Ha lehetséges lenne, gondolom, legszívesebben egy huncut vasat sem adnának az évszázad árvizében fuldoklóknak. A megszabott összeg – így is – a szívüktől szakadt el. Akkor viszont nem egyéb, mint keserű, kierőszakolt kényszeradomány. Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk. Így ne!

Pástétom negyed veknivel…

A minap kiderült, a szerbiai börtönlakók is segíteni akarnak a vízkárosultakon. A niši büntetés-végrehajtási intézet ideiglenes kényszerlakói egynapi vacsorájukról mondtak le, hogy azt eljuttathassák a tragédiát elszenvedőkhöz, a Sremska Mitrovicán raboskodó foglyok pedig egy reggelijüket fogják nélkülözni. (Na, nem kell azonnal felszeletelt pizzasonkára, háromszögsajtra meg „apródobozos” mézre gondolni, mert az ilyesfajta villásreggeli tartós hiánycikknek számít a hazai börtönökben!) Egészen pontosan azt a már ki tudja, hány nyarat látott – vacsorául és früstükül – szolgáló konzervet (leginkább csak májpástétomot) meg a szokásos, szikkadtas mindennapi kenyerüket.

A cellalakóknak, úgy tippelem, nemigen volt alkalmuk – demokratikus módon – vitát nyitni arról, hogy mitévők legyenek. Adják-e a napi két májas közül az egyiket, vagy ne adják? Mivel a Sing Sing mindenütt a világon roppantmód demokratikus intézmény, nyilván a felső vezetés meghozta a nemes és bölcs döntést, amihez a raboknak már csak igazodniuk kellett. (Nem lehetett túl sok ellenvetés. Eszi, nem eszi, ezúttal nemhogy nem kap mást, hanem nem is kap semmit. Elvégre nem kosztolódni, lakmározni szándékozó vacsoravendégnek ment a börtönbe, nem azért „utalták be”, hogy ott hízókúrát tartson. Majd eszik – rendesen meg rendeset –, ha hazamegy. Pár év múlva…

A börtönkoszt árvízi hasznosításáról értesültünk, arról viszont nem hallhattunk mindeddig, hogy a fentebb emlegetett képviselők felajánlották volna nem is csupán egynapi, hanem legalább egy havi parlamenti ebédjüket. Magától értetődően: a teljes menüsort. Merthogy nekik ott, az országházban olyan dukál. Többfogásos, ízletes ebéd, ép ésszel fölfoghatatlanul olcsón. Az egy pástétom negyed veknivel-féle börtönmenü nekik aligha smakkolna. Főleg nem úgy, hogy azt kellene majszolniuk hétről hétre, éveken át.
Csak valószínűsíteni tudom, hogy az elítéltek nem bánkódnak túlságosan a tőlük megvont egyetlen doboz konzerv miatt, mert unják már rendesen, testükből-lelkükből. Valahogy mégis igazságtalannak érzem, hogy éppen a börtönlakóktól kell elvenni. Hogy éppen a rács mögött lévő „semmijesincsnek” kell kisegítenie a teljesen nincstelent. Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!

Gáláns óbecsei milliók

Óbecsén nincsen szegénység. A községi önkormányzat – a szerb nemzetiségű polgármester kezdeményezésére – kereken 25 millió dinárral támogatja az áradás során bajbajutottakat. Nem rejtik véka alá, meg is indokolják, miért ily bőkezűek az adakozásban. Számukra igen jól kezdődött ez az esztendő, legalábbis pénzügyi szempontból. Mert noha még nem is vagyunk az év derekán, ők már tekintélyes bevételre tettek szert a mezőgazdaság révén. A bérbe adott állami földterületek összesen 25 millió dinárt hoztak a községi kasszába. Mire ők úgy döntöttek, hogy nem fukarkodnak, nem zsugoriskodnak, a korai bevételnek a 10 százalékát az árvízi helyzet szanálására fordítják.

Műveli ezt az a nagyvonalú és gáláns Óbecse, amelynek adóhivatala végrehajtókkal és kényszerfoglalókkal fenyegeti a saját községe (leginkább) magyar ajkú polgárait, akiknek soha nem is létezett milliós adótartozásokat akar a nyakába varrni. Közöttük saját háztáji kiskerttel rendelkező idős asszonyoknak és alig egy-két holdas földtulajdonosoknak is.

És teszi ezt az az Óbecse, amely a 20 évvel ezelőtti délszláv háborúba besorozott, ott megbetegedett és röviddel azután el is hunyt 20 éves városlakója családjának soha egyetlen krajcárt sem utalt ki fájdalomdíj vagy gyorssegély címén. Ahogy egyetlen szál virágot sem helyeztek soha a fiú sírjára. Ez eddig még egyetlen óbecsei polgármesternek sem jutott eszébe.

El tudom képzelni, hogy (az „ürességtől” kongó városi kasszára hivatkozva) jó néhány kisembert elutasítanak egy-egy év folyamán, amikor az kilátástalan helyzetében segítségkéréssel fordul az önkormányzathoz. (És akkor még hányan lehetnek azok a valódi rászorulók, akik kérni is szégyellnek?! Helyette csendben tűrik a vége-hossza nincs lopást, betörést.) Most meg bőkeblűsködnek az osztásban. Az önkormányzat most megmutatta: adni, adakozni, adományozni is tudni kell…Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!

Kirándulás helyett ruhaadomány

Lemondták a magyarkanizsai óvodások állatkerti kirándulását. Mert a nagyokosok addig-addig okoskodtak, hogy kiokoskodták: okosabb dologra is költhetnék a gyerekek okos szülei a kirándulásra szánt 200 dinárt, mint amilyen a félnapos palicsi „zsiráfnézés”. Meg is határozták, hogy mire. Vegyenek rajta gyermekruhát az árvíz sújtotta testvérvárosuk, Svilajnac megsegítésére! Gondolom, nem egy-két családban történt meg, hogy eltörött a mécses, miután az óvodás gyerek hazavitte a szüleinek az üzenő noteszébe beírt tájékoztatást, és azok elmagyarázták neki, hogy mi is az az árvíz, mi a kiköltöztetés és milyen lehet az, amikor az ottani gyerekeknek már nemhogy óvodájuk, de még házuk sincsen, ahová behúzódhatnak.
A gyerkőcök biztosan megértették, hogy valahol, ott messze nagy lehet a baj, de az mégsem tűnhetett a számukra akkorának, mint az ő meghiúsult kiruccanásuk tragédiája. Nem az árvíz miatt szomorkodtak, hanem azért, mert most elmaradt az a kirándulás, amelyre már hetek óta vártak. Lassan vége a tanévnek és még időjárásból sem lehetne idillikusabbat festeni, nekik mégis otthon kell maradniuk.
Joggal érezheti-e úgy egy kisgyerek, hogy őt most emiatt bűntelenül is büntetik? Nem tett semmi rosszat, a szülei is lecsípték a heti kosztpénzből a kétszáz dinárt, megvolt a kiruccanáshoz a kellő lelkesedés…

Akkor mégis mi lehet a baj?

Nemes dolog a segítségnyújtás, vészhelyzet esetén meg különösen jókor érkezik, és az is dicséretes, hogy ezt az önzetlen gesztustételt már az óvodáskorúakkal is megismertetik, a dolog most mégis balul sült el. A gyerekek már megbeszélt és izgalmasnak ígérkező palicsi délelőttjét nem lett volna szabad elrontaniuk, és talán a megmaradt 200 dinár célirányos elköltését sem kellett volna kötelezővé tenniük a túlbuzgó, okos felnőtteknek. A családok – a maguk módján – nyilván egyébként is, ettől függetlenül is igyekeznek támogatni az árvízzel küzdőket. Emiatt kár volt ellopni az óvodások párórás örömét.

Ha csak ennyi telik ki tőlünk, akkor inkább ne adjunk! Így ne!

Szabó Angéla

  

Lesz-e? Obrenovacról, megint másként

Lesz-e majd felelőse a minden idők legszörnyűbb szerbiai árvízi katasztrófájának? – alighanem ez lesz majd az egyik legizgalmasabb kérdés az árhullám levonulta után. Lesz-e bátorsága az ország legfelső vezetésének ahhoz, hogy a tükörbe nézzen, és el is higgye, el is fogadja azt, amit benne lát? Lesz-e majd elszántság arra, hogy (ahogy mindig is állítják) felelősségteljes politikusként kiálljanak az ország népe elé, és bevallják, milyen megbocsájthatatlanul sokat tévedtek a vészhelyzet megítélését illetően, és a mulasztásuk nyomán bekövetkezett katasztrófa miatt miféle felelősség terheli őket? Lesz-e majd magas körökben elhangzó, csak egyetlenegy mea culpa is, vagy minden pusztításért a kiszámíthatatlan természetet teszik felelőssé?
Nem tudjuk, hogy helyzetelemzésképpen milyen beszámolóval lépnek majd a nyilvánosság elé, egy azonban bizonyos: azt, hogy távol voltak a szörnyűségek helyszínétől, ezért nem ismerték a helyzetet, nem adhatják be nyugtató- és fájdalomcsillapítóként a károsultaknak. Márcsak azért sem, mert ha akarnak – és egy cseppet felpipiskednek! – a kormányépület ablakából naponta ráláthatnak a mostani árterületre. Maga a vízzel elmosott Obrenovac is (amelynek most jó esélye nyílt arra, hogy a pusztítás mértékét tekintve, Szerbia Vukovárja legyen) csak 30 kilométerre van a fővárostól. Az időjárás-előrejelzőket sem hibáztathatják, mondván, hogy hamis jóslataikkal megtévesztették őket, mert azok jó előre figyelmeztettek a várható óriási csapadékmennyiségre. Tehát: lett volna idő felkészülni. A politikusok azonban csak nehezen mozdultak. S amikor végre cselekedni kezdtek, azt is tervszerűtlenül és szervezetlenül tették. Ezért maradt el a hatékony árvízi védekezés, és ezért ülünk most nyakig a slamasztikában, kapálódzunk nyakig a vízben.

A napokban még arról olvashattunk az egyik blogbejegyzésben, hogy remélhetőleg nem fogják elhallgatni a szerbiai árvízhelyzetről szóló igazságot, hanem szép lassan napvilágra kerül, mi is történt valójában. Akkor még egy olyan nő írásából sejthettük csak meg a valódi helyzetet, aki a saját szemével látta Obrenovac víz alá merülését, és nem félt kimondani, hogy mindez politikusi mulasztások következménye.

Most pedig egy újabb, személyes „élménybeszámoló” jelent meg a témában, és mint egy jó olvasmány, jár kézről kézre. A szerzője önkéntes szervezőként maga kezdeményezte a 70 ezer lakosú „alvó város” felrázását. Ez az Aleksandar Sinđelić jelenleg pedig ott tart, hogy bűnvádi feljelentés tesz az obrenovaci polgármester ellen, mert az nem cselekedett idejében és ezzel a mulasztásával veszélybe sodorta a község lakosságának életét. Állítása szerint, mindaz a szörnyűség, amit ott látunk, leginkább a késedelemnek, a kései reagálásnak a következménye.

Elmondja, hogy az érkező áradásnak a biztos jeleit tapasztalhatták már napokkal azelőtt, hogy a városi válságtörzs először összeült. A település alacsonyabban fekvő részein már akkor megjelent a víz, az érintett lakosság pedig magánszervezésben próbálta felvenni a vele való küzdelmet. Helybeli tűzoltók, rendőrök és önkéntesek járták a várost és segédkeztek a munkában.

A polgármester által irányított válságstáb első megbeszélésén ő maga még arról szónokolt, hogy pánikra nincsen semmi ok, az árvizet felkészülten várják. (Pedig akkor Obrenovacnak mindössze 4 kiskapacitású szivattyúja volt, homokzsákja pedig egy sem.) Ha a víz miatt valakit ki kellene költöztetni, akkor a helybeli szállodában találnak a számára helyet. Majd pedig azzal dicsekedett, hogy 1 millió 200 ezer dinárt kapott a község élelmiszer-vásárlásra. Az ugyancsak jelenlevő, átázott ruházatú tűzoltók és rendőrök elmondták, hogy egyedül már nem győzik a terepi munkát, szükség lenne önkéntesek bevonására is. A polgármester még akkor sem akarta látni a helyzet súlyosságát, azt felelte, hogy nincs szükség önkéntesekre, és csak abban állapodtak meg, hogy reggel felhívják a rendkívüli helyzetekben illetékes belgrádi központot és kérnek homokzsákokat. Az összejövetel után pedig a társaságot meginvitálta a főposta mellett lévő sarki vendéglőbe vacsorára, hogy úgymond „ott ügyel(etesked)jenek”.

Másnap megérkezett a fővárosból egy homokzsákokat szállító tehergépkocsi, a polgármester pedig kirendelt a helyszínre egy csapat újságírót, hogy beszámoljanak róla: nagyban folyik az obrenovaci árvízi védekezés. Egyetlen kamionnyi homokkal akarták védelmezni a Barič és Umka közötti útszakaszt.

Mindeközben a vízállás folyamatosan növekedett, 10 centiméterrel is óránként, és elöntötte a Šljivica nevű települést. Már 30 centi magasan állt a víz, de a polgármester akkor sem rendelte el a lakosság mentését. Védekezett mindenki, ahogy tudott. Amikor azonban egy kritikus pillanatban megszűnt az áramszolgáltatás és a víz még a szomszédos Belo Polje egy részét is elárasztotta, Obrenovac irányába pedig egy méter magasan kezdett bezúdulni, akkor szólaltak meg először a riasztást jelző szirénák. Mivel a régi töltést nem erősítették meg, a víz akadálytalanul jutott be a városba. (A legnagyobb jóakarattal is: észbontó, hogy egy városra tulajdonképpen ráengedik a vizet…)

Azóta szervezetten folyik a mentés. Hogy a rendőrség által lezárt városban mi mindent rejthet maga alatt a víz, még elképzelni is szörnyű. De hamarosan ezt is meg fogjuk tudni.

A történtek miatti 3 napra hirdetett gyász, az máris van. Na de, felelős a szörnyűségekért??? Márpedig kell találni felelőst. Méghozzá fent, jó magasan. Siniša Mali belgrádi polgármester nevét az elmúlt napokban mind gyakrabban és egyre hangosabban emlegetik. Ő volt az, aki még 4 nappal ezelőtt is azt nyilatkozta – mint a rendkívüli helyzetekkel foglalkozó városi bizottság vezetője –, hogy az árvízveszély miatt nincs szükség kitelepítésre. A sokat emlegetett Obrenovac lakosságát május 16-án ő szólította fel arra, hogy maradjanak a lakásukban, ne hagyják el a házaikat. Holott akkor már menekülniük kellett volna. A felhívást Belgrád város hivatalos honlapján is közzé tették, azóta azonban ezt a tartalmat törölték.

Nyilván nem a főváros első számú embere az egyetlen, aki nem vétlen az árvízi történetben. Meg aztán neki is parancsolnak, ő sem cselekedhet a saját szakállára. Őt is utasították. Fentről.

Szabó Angéla  

  

(Vala)mit hoz a víz…

Obrenováci árvízi mentés

Mondják, túlontúl nagy baj nem lehet, ha képes vagy egészséges öniróniával tekinteni a magad (világméretűnek érzett) apró kis tragédiájára, mert az ép lélekről árulkodik. Így tett az egyik honfitársunk is, aki a Szerbia egyes részeit elnyeléssel fenyegető árvízhullám kapcsán cinikusan, ámde fájón találóan megjegyezte: a Belgrád a vízen elnevezésű megalomániás projektum helyett a fővárosiaknak inkább Noé bárkájának az újabb kori változatát kellene megépíteniük. Mert azzal most – amikor nem Belgrád van a vízen, hanem a víz van Belgrádban – többre mennének. (A már-már szégyellni valóan dúsgazdag arabvilágból ellesett, titokzatos és pazar vízi tüneményt alighanem megépíti most nekünk maga az Úristen – egyetlen fillér nélkül.)

A baj azonban most nem is nagy, hanem felfoghatatlanul hatalmas. Az egykori Jugoszlávia tagköztársaságai közül hármat is érint. Az említett térségben a vízzel borított terület nagysága, egy zágrábi professzor számításai szerint 22 900 négyzetkilométer. Horvátországban 600, Szerbiában pedig összesen 9 100 négyzetkilométeren pusztít az árvíz.

Az országunkat ért égi csapást (csúnyábbik nevén) kataklizmának is mondják, meg armageddonnak is nevezik, sőt olyan meghatározást is hallhattunk, hogy ismét Pannon-tengerré változott az árvízzel sújtott országrész.

A bűnös Szerbiát utolérte a sorsa! – mondják a töretlen hittel rendelkező hívők, s akad köztük olyan is, aki még hozzáteszi: talán az sem lehet véletlen, hogy a katasztrófa leginkább a fővárostól délre eső területeket sújtja. Megint mások – akik máris látni vélik a sötét jövőnket – olyképpen keseregnek, hogy a legvégén mindennek a vajdaságiak isszák meg a levét. Merthogy eddig is élelmezték, etették az országot, ezután is ezt fogják csinálni, csak majd erőteljesebben és egyre keserűbben. Eddig is szófogadóan fizették a déliek helyett az adót meg a villanyszámlát, ezután is rájuk kényszerítik. (Soha nem látott, mesés összegeket lehet majd begyűjteni lecsapolási illeték fejében!) Délre vándorol majd a legtöbb gyógyszer, vidékünkön pedig tovább foghíjasodnak az állami patikák pasztillás polcai. Alighanem jó hosszú időre indokolt lesz majd az árvíz miatt kárt szenvedett régiók kötelező jellegű támogatása, és meglehet, hogy megint divatba hozzák a megboldogult szocializmus évtizedeiben kiválóan prosperáló szolidaritás intézményét.  

Homokzsákok Sremska Mitrovicánál

Tüsténkednek, nyüzsögnek a politikusok is. A kormányelnök megállás nélkül közlekedik, (cirkál, cikázik) égen és földön. Katonai helikopterrel röpköd a levegőben és rendőrségi csónakkal siklik a vízen. Mindeközben gyakorlottan pózol, fotózkodik, hogy lássa a nép, ki a legény a gáton. Lám, a médiának még vészhelyzetben is komoly politikus-népszerűsítő hatása van!  

Apropó sajtó! A šabaci árvízhelyzet kapcsán felröppent a hír, hogy a veszélyes vegyiparáról ismert városban a politikusok erősen kozmetikázott képet adtak az árvízhelyzetről. Ez esetben azonban nem szépítettek, hanem torzítottak. A valóságosnál jóval drámaibb képet festettek. Maga a kormányfő hangoztatta, hogy Šabac nem kerülhet víz alá, mindenképpen meg kell menteni. Így a fővárostól alig 30 kilométerre fekvő, 70 ezer lakosú, elárasztott és kitelepítésre ítélt Obrenovac után Šabacot helyezték előtérbe, oda irányították a gátépítésre és a mentésre jelentkezőket. (A vajdasági Sremska Mitrovicát viszont eleinte magára hagyták. De ez egy másik történet lehetne.) Drámai hangú felhívása nyomán mintegy 10 ezer önkéntes érkezett a városba, hogy segítsen a helybelieknek a kritikus partszakaszok megerősítésében. Nyomukban pedig sorakoztak a segélyszállítmányok. Közöttük is a legfontosabb: az élelem.

A helybeliek azt állítják, hogy Šabac (egyelőre még) nem úszik a vízben. A víz nem hömpölyög a város utcáin, nem jutott el a házak ajtajáig. Legfeljebb csak a kritikus városrész épületeinek pincéjében jelent meg. A helyi önkormányzat teljes mértékben ura volt a helyzetnek, ezért nem is kért kivételezetteknek kijáró segítséget. Mire aztán a kormány újabb támadásba lendült a helyi vezetés ellen, a nyomásgyakorlást követően pedig a város polgármestere lemondásra kényszerült.

A kukacoskodók szégyenteljes politikusi médiafogásnak tartják csupán a šabaci vészharang kongatását, és állítják, az ottani helyzet össze sem hasonlítható az Obrenovac környékén tapasztalhatóval. Ezért kevesebb ember is el tudta volna végezni a munkát, a tétlenül ácsorgókat viszont irányíthatták volna olyan helyekre, ahonnan valódi vészhelyzetet jelentettek. Ebből a furcsa politikusi csúsztatásból arra lehet következtetni, hogy a kormány alighanem tart attól, ami majd ez után, vagyis az árhullám levonultával következik. Amikor majd nem csupán becslésekre meg találgatásokra támaszkodunk (hogy pl. 100 millió eurós kár keletkezett az ország legnagyobb szénmedencéjében, amely az obrenováci hőerőművet táplálja), hanem világosan megmutatkozik, mekkora pusztítást végzett és milyen pusztulást hagyott maga után a Balkánon átvonuló vízáradat. Amikor majd láthatóvá válnak a romhalmazok, felszínre kerülnek a holttestek és megjelennek a fertőző betegségek. (Egyes híreszelések szerint csak Obrenovac környékén 2000 holttestre lehet számítani.)

Addig pedig kellenek az első meddő órák után prímán megszervezett árvízi védekezési munkálatokról meg a tökéletesen levezényelt mentési akciókról szóló helyszíni beszámolók és az önfeláldozó, bátor politikusokat bemutató képsorok. 

Szabó Angéla

NEM JUTOTTUNK ELŐBBRE - Jegyzet a VMSZ-SNS* megállapodásról

            Aleksandar Vučić, a Szerb Haladó Párt* (SNS) és Pásztor István, Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke Belgrádban, 2014. április 27-én „koalíciós szerződést”[1] írt alá „a közös, programszintű együttműködésről és részvételről a Szerb Köztársaság kormányában”. A dokumentum aláírásra közvetlenül a szerb parlament ülése előtt került sor, amelyen megválasztották az új szerb kormányt.

Az egyezménnyel a VMSZ kötelezettséget vállalt, hogy – „összhangban azokkal a programbeli célokkal, amelyek a miniszterelnök-jelölti expozéban kerülnek bemutatásra” – „támogatja és részt vesz a Kormány munkájában, amelynek megalakításával Aleksandar Vučić került megbízásra” (1. szakasz).
Az aláíró pártok – a koalíciós szerződés[2] 2. szakasza szerint – „egyetértettek abban, hogy a Kormány a miniszterelnök-jelölti expozéban bemutatásra kerülő programbeli célok mellett a Vajdasági Magyar Szövetség programbeli prioritásaink megvalósításán is dolgozni fog”. (Az egyezmény aláírására, illetve „a VMSZ programbeli prioritásai” c. dokumentum parafálására még mielőtt az expozé elhangzása előtt sor került.)

            A „koalíciós szerződésnek” is nevezett okirat „szerves részét képezik a miniszterelnök-jelölti expozé és a Vajdasági Magyar Szövetség programbeli prioritásai, amelyek Aleksandar Vučić és Pásztor István által parafált formában kerültek meghatározásra” (3. szakasz).

A két dokumentumot a VMSZ közzétette a honlapján. Ezt fontosnak kell tekintetni, mivel az eddigi koalíciós szerződések eddig általában nem kerültek nyilvánosságra. A politikát ugyanis nyilvánosan kell folytatni. Így legalább véleményt lehet mondani annak tartalmáról (ha már befolyásolni azt nem tudjuk). Feltűnő viszont, hogy aMagyar Szó napilap, amit többen a párt Hivatalos Lapjának tekintenek, nyomtatásban eddig dokumentumként nem közölte[3]. Talán azért is, hogy az internetet nem használók tábora ne ismerkedjen meg annak tartalmával. 

A dokumentum 11 fejezetre/témakörre oszlik: 1. Európai integráció, 2. Vajdaság helyzete, 3. Regionális fejlesztés, az infrastruktúra fejlesztése, nagyberuházások, 4. Egészségügy, 5. Szociális védelem, 6. Mezőgazdaság, 7. A nemzeti kisebbségek részvétele a közszférában, 8. Kisebbségi jogok, 10. Szerb – magyar történelmi megbékélés, vagyon-visszaszármaztatás, rehabilitáció, az egyházakkal való együttműködés és 11. Helyi önkormányzatok.
            No, de lássuk, milyen kisebbségjogi vonatkozásai vannak „a VMSZ programbeli prioritásainak”?[4]

A (1.) Európai integráció c. fejezet a) pontjában azt írja, hogy „a tárgyalási álláspontok (pozíciók) meghatározása (bizonyára az Európai Unióval folytatott tárgyalások – B. A.) során az egyes tárgyalási fejezeteknél a lehető legnagyobb mértékben kerülnek tiszteletben tartásra a Szerbiában élő magyarok érdekei”.

Ennek a pontnak az a hibája, hogy túlságosan általános, nem világos ugyanis, hogy mit jelent a megfogalmazás, miszerint „a lehető legnagyobb mértékben kerülnek tiszteletben tartásra a Szerbiában élő magyarok érdekei”, melyek ezek az „érdekek”, ki és mikor fogja ezeket meghatározni, illetve hogyan, milyen módon és ki által lesznek azok tiszteletben tartva?

            A (3.) Regionális fejlesztés, az infrastruktúra fejlesztése, nagyberuházásokfejezet a) pontja szerint „a beruházási célú költségvetési forrásokból a magyarlakta területeken megvalósuló helyi jellegű infrastrukturális projektumokra a köztársasági átlagot meghaladó összegek kerülnek biztosításra, összhangban azokkal az alapelvekkel, amelyek meghatározzák a VMSZ részesedését a beruházásokra, programokra és projektumokra fordított költségvetési eszközökből”. Ebből a megfogalmazásból azt lehetne kihámozni, hogy „a magyarlakta területeken” tervezett beruházásokra „a köztársasági átlagot meghaladó összegek kerülnek biztosításra”. Ez a megfogalmazás se nincsen konkretizálva. Ezért itt is felmerül a kérdés, hogy milyen projektumokról is lenne szó és mikor történnének meg ezek a beruházások?

Külön érhetetlen (és értelmetlen) a megfogalmazásnak az része, hogy egyáltalán milyen alapon „részesedik” a VMSZ „a beruházásokra, programokra és projektumokra fordított költségvetési eszközökből”. Itt bizonyára nem a párt „részesedéséről”, hanem az eszközök „elosztásával” kapcsolatos politikájáról lehetne szóló. Ez viszont azért nem jó, mert az eszközöket pártpolitikai, nem pedig gazdasági alapon kívánják elosztani.
A b) pont alapján a Kormány prioritásai közé kerülne „a szabadkai Népszínház építésének (2007 óta tartó – B. A.) befejezése”. Hogy ez végül mikor fog megtörténni, arra se nincsen azonban sem határidő, sem pedig biztosíték meghatározva.

A fejezet c), a „fejlesztési alrégiókkal” foglalkozó pontja előlátja, hogy „Ada, Magyarkanizsa és Zenta egységes fejlesztési alrégiót fog alkotni Szabadkával, Kishegyessel és Topolyával”. Ennek azonban az hibája, hogy ezt „a közigazgatás körzetek jelenlegi határainak érintése nélkül” látja elő. Ez azt jelenti, hogy a VMSZ elfogadja a meglévő, a magyar közösséget megosztó körzethatárokat. Ezúttal is elmulasztotta ugyanis határozottan követelni Adának, Zentának és Magyarkanizsának az Észak-bácskai közigazgatási körzetbe való visszacsatolását.

A (7.) A nemzeti kisebbségek részvétele a közszférában c. fejezet megállapítja, hogy „a nemzeti kisebbségek részaránya a közszférában (az igazságügyben, a rendőrségen, az állami szervek területi egységeiben, az egészségügyben, a köztársasági közvállalatokban) messze elmarad a lakossági számarányoktól”.

A nemzeti kisebbségek „megfelelő képviseletének” megvalósítása céljából – az Alkotmány 77. szakaszának (2) bekezdése értelmében – „meg kell teremteni a megfelelő jogi hátteret”, ami – a dokumentum szerint – magába foglalja:

„a) a jogszabályi alap megteremtését, amely alapján létrehozható lesz a közszférában
foglalkoztatottak nemzeti összetételének nyilvántartása;
b) a jelenlegi állapot minden részletre kiterjedő elemzését a közszféra nemzeti
összetételéről szóló átfogó nyilvántartás alapján;
c) a nemzeti kisebbségek részarányának növelését célzó Stratégia és Akcióterv elfogadását, amely számos hosszú távú intézkedést tartalmaz;
d) egyes törvények módosítását;
e) a Stratégia, az Akcióterv és az elfogadandó törvénynek megvalósulásának monitoringjét a 2014-2018. közötti időszakban.”

Ezekkel a „a stratégiai” és „hosszú távú intézkedésekkel” kapcsolatban a megjegyzés, hogy mindezek már régi javaslatok, és hogy az utóbbi csaknem másfél évtizedben – a VMSZ a hatalmi szervekben való eddig eddigi részvétele mellett – nem történt javulás a nemzeti kisebbségek részvételének tekintetében a közszférában. Ha csak most tervezik elemezni a nemzeti kisebbségek részvételét a közszférában, mikorra várhatók az eredmények?

A (8.) Kisebbségi jogok c. fejezet 13 pontból áll.

A szakasz első két, illetve a) és b) pontja a nemzeti kisebbségi tanácsokról szóló törvény módosításáról szóló törvény javaslatának „elfogadásra”, illetve a tanácsokról szóló törvény „újabb módosításának a kidolgozása” vonatkozik. Ez utóbbinak az célja, hogy „a nemzeti tanácsok azon hatáskörei, amelyeket a 2014. január 16-ai döntésével Szerbia Alkotmánybírósága hatályon kívül helyezett ugyan, de más jogi konstrukcióban összhangban lévőnek talált az Alkotmánnyal, a hatályos törvény módosításával kerüljenek visszaállításra”.

Ezzel a megfogalmazással kapcsolatban azonban a dokumentum szerzői nem adnak magyarázatot arra a jogi kérdésre, hogy amiről egyszer az Alkotmánybíróság megállapította, hogy nincs összhangban az Alkotmánnyal, hogyan lehet azt „más jogi konstrukcióban” összhangban lévőnek visszaállítani”?

A c) pont a javasolja, hogy a Kultúráról szóló törvényt hozzák összhangba a nemzeti kisebbségi tanácsokról szóló törvénnyel, tiszteletben tartva Szerbia Alkotmánybíróságának 2014. január 16-i döntését. Ez egy teljesen felesleges pont, mivel ez a kötelezettség a hivatkozott döntésből ered.

 A d) pontról, amely „a kizárólag magyar tannyelvű általános iskolák alapítói jogai részleges átruházása” folyamatának befejezésére vonatkozik, ugyanezt el lehetne mondani.

Az e) pont emlékezetet egy új hivatalos nyelvhasználati törvény meghozatalának kötelezettségére, amit „a 2013-2018. közötti időszakra vonatkozó igazságszolgáltatási-reform stratégia végrehajtásáról szóló akcióterv tartalmaz”.

Emlékeztetőül: Az ún. nyelvhasználati törvényt még 1991-ben hozták meg. Ezzel a miloševići törvénnyel valójában felrúgták az egyenrangú nyelv- és íráshasználatnak tartományban és a községekben addig kialakult gyakorlatát. Mit tettek eddig a VMSZ parlamenti képviselői annak érdekében, hogy ez megváltozzon?

Az f) pont a VMSZ véleményét tartalmazza, miszerint „az új médiatörvény-csomag biztosítani fogja a magyar nyelvű tájékoztatás jelenlegi szintjének megőrzését”. Magyarán ez a VMSZ tájékoztatási monopóliumának a megtartását hivatott biztosítani, amit „a nemzeti közösségek szerzett jogai megőrzésének” formulájába csomagoltak.

A g) pont azt az ígéretet tartalmazza, hogy a Kormány megalakulása után „megkezdi működését a Nemzeti Kisebbségi Költségvetési Alap”, amely 2015-től „a nemzeti tanácsok működtetésére biztosított költségvetési támogatás szintjét elérő forrásokkal fog rendelkezni”. (Az Alap 2014. évben mindössze 1.800.000 dinár forrással rendelkezett.) Vajon lesz-e ebből valami?

A h) pont szerint „a 2015/2016-os tanévtől bevezetésre kerül a szerb nyelv, mint nem anyanyelv tanításának új tanterve és programja, azzal a céllal, hogy a nemzeti kisebbségek megfelelő szinten sajátíthassák el a többségi nemzet nyelvét”. Az új tanév kezdetén elválik, hogy ebből mi valósul meg.

Az i) pont megállapítja, hogy „a kis létszámú iskolai tagozatok megnyitásáról szóló döntések az Oktatási Minisztérium és a Magyar Nemzeti Tanács együttműködésének eredményeként kerülnek meghozatalra”. Most ezzel történik valami előrehaladás?

A j) pont újabb ígéretet tartalmaz, miszerint „államközi szerződés jön létre Szerbia és Magyarország között a külföldön szerzett oklevelek honosításáról és a külföldön elvégzett tanári továbbképzések kölcsönös elismeréséről”. Ezt az egyezményt is már jó régen meg kellett volna kötni.

A k) pont szerint „megteremtődik a jogi háttér ahhoz, hogy az újvidéki Európa Kollégium bekerüljön az egyetemi kollégiumok költségvetési finanszírozási rendszerébe”. A kollégium várható befejezésére való tekintettel, ezt a kérdést egyébként is rendezni kellett volna.

Az l) pont értelmében „az oktatási reform során új iskolaigazgatóság alakul Szabadkán, amelyhez Szabadka Városa mellett, Topolya, Kishegyes, Ada, Zenta és Magyarkanizsa községek tartoznak majd”. (Jelenleg Szabadka Városa a Zombori Iskolaigazgatósághoz tartozik). Arról viszont, hogy erre mikor kerül sor, a dokumentumban nem található meg a válasz.

Az m) pont „az eddigieknél jelentősebb eszközök elkülönítését” látja elő „a köztársasági költségvetésből a magyar közösség programjaira és projektumaira a művelődés és a civil társadalom területén”.

Itt is zavarólag hat a megfogamzás miszerint az eszközök elosztására azokkal az alapelvekkel összhangban kerül sor, „amelyek meghatározzák a VMSZ részesedését a programokra és projektumokra fordított költségvetési eszközökből”. Ebből azt lehet kiolvasni, hogy a VMSZ által favorizált szervezetek, illetve programok lesznek előnyben részesítve. Folytatódik a párhoz való tartozás alapján történő pénzelés.

A (9.) Bűnüldözés és igazságszolgáltatás c. fejezet négy pontja közül háromnak van magyar kisebbségi vonatkozása.

A b) pontban azt írja, hogy „az alapfokú-, felső-, gazdasági- és szabálysértési bírósági elnökök, bírák, bírósegédek és bírósági gyakornokok megválasztása, valamint a közjegyzők kinevezése során, tiszteletben tartják a hatályos törvényi rendelkezéseket és olyan mértékben, amennyire az lehetséges a lakosság nemzeti összetételét”.

Ez a megfogalmazás nem tartalmaz semmilyen új feladatot, mivel ez a hatalomnak eddig is kötelessége volt. Zavarólag hat viszont, hogy ezt a kötelezettséget olyan mértékben tartják tiszteletben, „amennyire az lehetséges”. Ahelyett, hogy kötelezné a hatalmat az eddigi aránytalanságok csökkentésére, illetve megszüntetésére.

  A c) pontra is, amely a nemzeti kisebbségek „megfelelő részvételét szavatolja az igazságszolgáltatásban”, ugyanaz vonatkozik, mint az előbbire.    

             A d) pont arról szól, hogy „a bírósági és ügyészségi hálózat soron következő felülvizsgálata során alapos megfontolás tárgyává teszik, hogy kerüljön sor az igazságügyi szervek visszaállítására Magyarkanizsán, Temerinben és Adán, kerüljön megalapításra az önálló alapfokú bíróság Topolyán, továbbá, hogy Csóka és Törökkanizsa községek a Nagykikindai Alapfokú Bíróság helyett a Zentai Alapfokú Bíróság illetékességi területéhez tartozzanak”. Tehát csak „megfontolásról” és nem követelésről van szó. Ez viszont nem kötelezi változásokra a szerb kormányt.

A (10.) Szerb – magyar történelmi megbékélés, vagyon-visszaszármaztatás, rehabilitáció, az egyházakkal való együttműködés c. fejezetnek hat pontja van, amelyek közül négy közvetlenül is érinti a vajdasági magyarságot:

Az a) pont szerint „a Kormány megalakulása után megszületik az a kormánydöntés, amely alapján jogi hatályát veszti a csúrogi, zsablyai és mozsori magyarokat a kollektív bűnösség elve alapján háborús bűnösnek nyilvánító két, 1945-ben született katonai közigazgatási határozat”.
Ezzel a pont nem azt tartalmazza, hogy a két határozat „semmisé lesz nyilvánítva”, hanem, hogy „jogi hatályát” veszti. A semmisség a jogban az jelenti, hogy „a joghatás szerint kezdettől fogva és önmagában, ipso jure (jogból kifolyólag) érvénytelen”.[5] Amennyiben ezek „a kormánydöntés alapján vesztik jogi hatályukat” (érvényüket), akkor viszont fennáll annak a lehetősége, hogy ez csak a jövőre, vagyis annak a meghozatalától kezdődő időre vonatkozik. A dokumentum megszövegezőinek – a nyilvánvaló jogi különbségek miatt – el kellene gondolkozniuk, hogy mi az egyik, illetve másik eset jogkövetkezménye. 

A b) pont a Magyar – Szerb Akadémiai Történész Vegyes Bizottság munkája pénzelésének rendezésére vonatkozik, mivel „a 2014. évi költségvetés nem biztosított erre a célra eszközöket”.

Az e) pont szorgalmazza, hogy a rehabilitációs eljárásokban eljáró állami szervek A vajdasági magyar polgári lakosság ellen 1944-45-ben elkövetett aktusok elítéléséről szóló (2013. június 21-i) parlamenti nyilatkozat 5. pontja szerint járjanak el, amelyben a Képviselőház „síkra száll az ártatlanul elítéltek és ártatlan áldozatok teljes körű rehabilitációjáért, nem megkérdőjelezve azon személyek egyénileg megállapított felelősségét, akiknek a bűnössége független bíróság előtt, törvényes eljárásban került vagy kerül bizonyításra”.[6]

A Nyilatkozat kötelezi hatalmi szerveket, így a bíróságokat is. Ez a pont tehát valójában semmi újat nem jelent.

Az f) pont arról szól, hogy „a magyar közösség történelmi egyházai és az állam között fennálló nyitott kérdések, különösen a papság társadalombiztosítási státusa mielőbb rendeződik”. Hogy melyek ezek a „nyitott kérdések”, és hogy a dokumentum szerzői szerint a „mielőbb” szó mit jelenet, a szövegéből már nem tűnik ki.

Összegzés

            A VMSZ-nek alkalma nyílt – ha már az SNP-vel való koalícióra lépés mellett döntött – hogy összefoglalja azokat a követeléseket, amelyek megvalósítása fontos a magyar közösség azonosságnak megőrzése és fejlődése szempontjából, amelyek a közéletben már megfogalmazódtak. Ez lehetséges lett volna, mivel a SNS-nek (elsősorban a párt arculatának javítása miatt) nagyobb szüksége van a VMSZ-re, mint fordítva. A VMSZ vezetői ezt az alkalmat (is) sajnos elmulasztották. 

            A dokumentum túlságosan általános és valójában semmi újat nem tartalmaz. Sőt, azt is lehetne mondani, hogy egyes jogok megvalósítása tekintetében visszalépést jelent: Egyrészt, a vajdasági magyarság számára fontos elvárásokat meg sem említ, mint például a nemzeti kisebbségi autonómia megvalósítása, vagy a nemzeti kisebbségi nyelven való oktatás biztosítása az óvodától az egyetemig, másrészt, a dokumentumba olyan megfogalmazások is bekerültek, amelyek egyébként is a hatalomnak a nemzeti kisebbségek iránti alkotmányos vagy törvényes kötelezettségét jelentik.

A koalíciós egyezség 2. szakaszának megfogalmazása, miszerint a szerb kormány „a VMSZ programbeli prioritásainak” megvalósításán is „dolgozni fog”, a kormányt konkrétan semmire nem kötelezi. Ide társul az is, hogy határidőhöz kötött kötelezettség egyik dokumentumban sem található.

Köztudott, hogy a VMSZ az egyezségről nem kérte ki a többi vajdasági magyar párt és a civil szféra véleményét. Arról viszont nincs információ, hogy ebben a fontos kérdésben a magyar kormánnyal egyeztetett-e vagy sem? Akár az egyik, akár a másik eset forog fenn, ki kell mondani: A vajdasági magyar közösség jogainak érvényesítése a koalíciós egyezséggel nem jutott előbbre.


Újvidék, 2014. május 2.

Bozóki Antal

[1] Forrás: http://vmsz.org.rs/hirek/tortenesek/koalicios-szerzodes, 2014. április 29 [16:01]

[2] A szerb „sporazum” szónak a megállapodás vagy egyezség a megfelelőbb kifejezése. 

[3] A lap az eseményről a Tanjug VMSZ-SZHP koalíciós megállapodás c. hírével számolt be.Magyar Szó, 2014. április 28., 4. o. 

[4] Itt csak azokkal a fejezetekkel, illetve pontokkal foglalkozok, amelyekben említés történik a nemzeti kisebbségi jogokról.

[5] Semmisség. Jogi Lexikon, CompLex, Budapest, 2009., 598. o.  

[6] http://www.vajma.info/cikk/szerbkiadas/2778/Deklaracije-Narodne-skupstine-o-osudi-akata-protiv-civilnog-madjarskog-stanovnistva-u-Vojvodini-pocinjenih-194482111945-godine.html, 2013. június 24. [19:47]