Immár kereken
két hónapja raboskodnak vizsgálati fogságban azok
a temerini, óbecsei és adai magyar fiatalok, akik egy
zavaros hátterű csetepatéba keveredtek a temerini
éjszakában. Bár súlyos sérüléseket ők szenvedtek,
láncoktól, öklöktől és sörösüvegektől, sőt még
a rendőrséget is ők riasztották, mégis náluk tartottak másnap
házkutatást, és őket zárták előzetes fogságba. A média egy
része igyekezett a kocsmai verekedést valami szörnyű
fegyveres nacionalista támadás mítoszával beborítani,
mégis a vádak sorra dőlnek meg.
Nemrégiben készült el a
fegyverszakértő vizsgálatának eredménye, melyben az egyik
temerini fiatalnál talált, katonai boltban vásárolt és
összehegesztett puskadarabok fegyver státuszát nevetségesnek
minősítette. Az egyéb, hatóságok
által begyűjtött tárgyi bizonyítékok, olyanok mint a
magyar feliratú pólók vagy a középiskolás német
tankönyv, sem fognak majd igazi terhelő bizonyítékot hozni
a fiúk fejére.
Ennek ellenére mégis a hűvös cella
az ami osztályrészük maradt, a legmeghittebb
vallási és családi ünnephez közeledvén is. A Magyar
Remény Mozgalom (MRM) tagjai ezért lehetőségeikhez és
forrásaikhoz mérten gyűjtést szerveztek a fiúk
számára, és az összegyűlt pénzösszeget
börtönköltségekre utalták át, remélve ezzel,
hogy enyhíthetnek a zord börtönkörülményeken a
karácsony közeledtével.
A még börtönben lévő három
elítélt "temerini fiú" számára kért kegyelmet a szerb
államfőtől Tőkés László európai parlamenti képviselő és
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke.
"Az Emberi Méltóság Tanácsa
ezúton azzal a kéréssel fordul Szerbia államelnökéhez, hogy -
minden politikai esetlegességen felülemelkedve - a börtönbe
vetett másik három temerini magyar fiatal esetében is gyakoroljon
kegyelmet" - írta közleményében Tőkés László és
Lominici Zoltán. Úgy fogalmaztak, hogy a történelmi múlt
bűneinek esedékes jóvátételén túlmenően ez jelenthetné Áder
János és Tomislav Nikolic államelnökök legutóbbi budapesti
találkozójának igazi sikerét.
Közösen jegyzett közleményükben az
EMT nevében örömüket fejezik ki azért, hogy a temerini elítéltek
közül ketten - elnöki kegyelem révén - kiszabadultak a
börtönből.
"Ugyanakkor ezt csak
részeredménynek tekintjük, hiszen Máriás István, Illés Zsolt
és Uracs József továbbra is börtönben sínylődnek, és
kénytelenek elviselni annak a példátlanul súlyos büntetésnek a
terheit, amely nemcsak a délvidéki magyarságot, hanem a nemzetközi
közvéleményt is méltán felháborítja" - írják. Szerintük
Tomislav Nikolic államfő azzal gyakorolt volna igazi gesztust a
magyarság irányába, ha Horváth Árpád és Szakáll Zoltán
mellett a többi elítéltet is kegyelemben részesítette volna, ha
ők is amnesztiát kaptak volna.
Tőkés László és Lomnici Zoltán
felhívja a figyelmet arra, hogy a minap, a temerini fiúk ügyének
felkarolására Nagyváradon tartott Délvidéki Szolidaritás
Napjára valamennyi vezető vajdasági magyar politikai párt
elküldte képviselőjét. Ez is tanúsítja szerintük, hogy a
délvidéki magyarság számára milyen traumát okozott a "temerini
fiúkat" elmarasztaló ítélet, amilyenben még a háborús
cselekményekben bűnösnek talált személyek sem részesültek.
A vajdasági magyar fiúkat azért
ítélték összesen 61 év börtönbüntetésre, mert 2004-ben
súlyosan bántalmaztak egy szerb férfit. A szigorú ítélet
felháborodást okozott a délvidéki magyarok körében, az ügy
többször felvetődött a magyar-szerb kétoldalú tárgyalásokon,
és szó volt róla Áder János és Tomislav Nikolic két héttel
ezelőtti, budapesti megbeszélésein is.
Ha tehetném,
szívesen elvinném az etnobizniszt magas színvonalon művelő,
főállású vajdasági magyar politikusainkat egy helyre. Óbecsére.
A Spasoja Stejić utcába. Karpinszkiékhoz. Annak a fiúnak a
szüleihez, akit több, mint egy hónappal ezelőtt vettek őrizetbe
(hat társával egyetemben) egy temerini kocsmai incidens miatt. A
házigazdáknak (Valériának és Györgynek) nem szólnék előre a
hívatlan vendégként érkező látogatókról. Meglepetés lenne.
Helyesebben: lenne meglepetés! Mindkét részről. Ebben biztos
vagyok… Hogy mit mutatnék meg nekik? Semmi világra szólót,
semmi eget rengetőt. Csak azt, hogy milyen is az élet ott, a
sűrűjében. Csak azt. Hol laknak és hogy laknak jól azok, akik
nem gombolnak be havonta egy- vagy kétszázezres fizetést, akiknek
nem jár politikusi jogon szolgálati kocsival együtt sofőr meg
mobiltelefon, akiknek nincsenek semmiféle privilégiumaik, és akik
előtt nem tárulnak ki az ajtók, ha csupán a küszöbön
megjelennek. Akiknek nincsenek a felső tízezerben befolyásos
barátaik/ismerőseik, akiket baj esetén fel lehetne hívni: ügyet
simítani, tanácsot kérni, védelmet biztosítani, pénzhez
jutni.
Én tegnap ott jártam. Kint
az utcán, a léckerítésnél Morzsi fogadott. Egy alig félmacskányi
tündéri kiskutya. Bent pedig a háziasszony, Vali. És a semmivel
el nem takarható, a jól látható/tapintható, nyomasztó
mélyszegénység. Ami annyira valóságos volt, hogy szinte neki
lehetett támaszkodni. Aprólékosan leírnom viszont nem lenne
tisztességes.
A családfő még
reggel 7 órakor elment Újvidékre a fogdába a gyerekhez. Kornél
ugyanis csak minden kedden fogadhat látogatót. Vitt neki egy kis
csomagot: ruhafélét meg élelmet. (Ilyenkor mindig este érkezik
haza. Fáradtan. Meg beteg is. Asztmás. Már megjárta a híres
tartományi tüdőgondozót is.) A fogház előtt sorakozó
látogatókat órákon át várakoztatják kint az utcán, a kapuban.
Kisebb csoportokban, négyesével engedik be őket.
Ez a „folyamat” korántsem megy
olyan olajozottan, mint a letartóztatásuk. Sőt: az egész temerini
esetnek a kivizsgálása is csak kínkeservesen, csigalassúsággal
vánszorog. Milliméterről milliméterre halad. Mintha az
igazságszolgáltatás újvidéki fellegvárában szándékosan
húznák az időt. Addig is félelemben, rettegésben és
bizonytalanságban lehet tartani a hét fiatalt és velük együtt
mind a hat családot. A hatalomnak nem sürgős, nem sietős. Neki
aztán ráérős. És mindig különös élvezetet jelent egy-egy
kicsinyke kis magyar csúfos/alapos megleckéztetése. Ez adja meg az
ilyen mesterségesen „felkollagénezett”, nemzeti színűre
kozmetikázott esetek bukéját. Példáért nem kell messzire
mennünk. Az öt temerini fiú ügye világosan megmutatta, mi
mindent lehet kreálni egy éjszakai, piactéri konfliktusból. Egy
verésből, egy fizikai bántalmazásból akár egy emberöltőnyi
börtönbüntetést is könnyűszerrel ki lehet hozni. Márpedig most
– a hét letartóztatott magyar fiatal esetében -- alighanem a
temerini szindrómának a jelei mutatkoznak. Az „ötök” jól
bevált prototípusát alkalmazzák a „hetek” ügyében is.
Tudom, nem mondok vele sok újat: azt
tehetnek, amit csak akarnak. Kedvükre játszhatnak velük. Mint
macska szokott az egérrel. A végtelenségig kiszolgáltatott
helyzetükben vajmi keveset tehetnek a kocsmai incidensben érintett
családok. Egyedül vannak. Magukra hagyatottságukban pedig
erőtlenek, védtelenek és kiszolgáltatottak.
A vajdasági magyar
politikusok – épp úgy, mint 2004-ben a temerini fiúk esetében –
most sem rohantak hanyatt-homlok segíteni. Nem törték a
kezüket-lábukat. Sem jogi természetű segítséget nem nyújtottak,
sem anyagi támogatást nem próbáltak szerezni az arra igencsak
rászoruló családok egyikének-másikának. Két fiatalnak csupán
hivatalból kirendelt, szerb képviselője van. Magánügyvédre nem
futja. Karpinszki Kornélnak van ugyan választott védője, csak
éppen azt nem tudja még a család, hogy miből is fogja őt
fizetni. Márpedig a költségek úgy gyarapodnak, mintha csak
osztódással szaporodnának.
– Álmunkban
sem gondoltuk volna, hogy ilyen sokáig elhúzódik az ügy. A
vizsgálati fogság újabb, kéthónapos meghosszabbítása nagyon
elkeserített mindannyiunkat –mondja az
édesanya. – Hiába nyugtatgatom magamat azzal, hogy az én fiam
nem bűnös, mert nem vett részt a vendéglőben történt
verekedésben, csak éppen rossz időben volt rossz helyen. Ezt
tudnák igazolni a barátai is. De közöttük van olyan is, akit még
meg sem hallgatták az ügyben. Nagyon furcsálljuk a dolgot. Még
azt a fiatalembert sem idézték be tanúként, aki Kornél
vádlott-társát, Kovács Norbertot a karjába vette, úgy
menekítette ki arról a szórakozóhelyről az utcára. Mert
különben halálra verték volna az ottani szerb fiatalok. A fiam
elmondása alapján úgy tudom, hogy a piszkálódást sem a magyar
gyerekek kezdték. Mégis őket vették őrizetbe és őket tartják
bezárva. Hazafelé menet Kornél is kapott az őket üldöző
tehergépkocsiról lerepülő sörösüvegzáporból. A karjába
fúródtak az üvegszilánkok. Aggódom a fiam miatt. Évekkel
ezelőtt volt egy balesete, ami után megműtötték az egyik lábát.
Csontot pótoltak. Ha megerőlteti, akkor bedagad. Gyógyszert
kellene szednie.
Hogy a
családi házban élő másik fiú, Albertis eltévedt már valahol
az élet sűrűjében, az akkor derült ki, amikor (hogy megtörjem a
fojtogató csendet) felvetettem: távozásomkor magammal viszem a
Morzsi névre hallgató, prézli színű szőrpamacsot. Aki, mint az
árnyékom, mindvégig úgy követett. – Neked adnám –mondta --,
de ő a játszótársa a kicsiknek. A három gyerekemnek. Az
anyjukkal élnek, és amikor eljönnek, mindig Morzsival játszanak
az udvarban.
Ekkor tudtam meg,
hogy már mögötte van, 24 éves korára, egy tönkrement házasság.
A szerencse a szerencsétlenségben, hogy legalább van munkája. A
baromfikeltetőben dolgozik. Meg most újabb munkája is van. Tartani
az öccsében a lelket, míg csak ki nem szabadul a rabságból.
Hogy
a fentebb emlegetett politikus urak mit szólnának mindahhoz, amit
én magam is (tapintat és együttérzés okán) szó nélkül
hagytam, nem tudhatom. Egy valami azonban biztos. Már távolodóban,
ahogy a könnyeimen át visszanézek, mosolyra húzódik a szám:
csak van boldog lakója a házacskának. Morzsi. A tündérmaci.
Amikor azon a szép
reggelen elindult otthonról – iskolatáskával a hátán,
egy szál rövid ujjúban –, talán még azt hitte, hogy az a
hétfői nap is ugyanolyan lesz, mint a többi. Mert akkor még
halvány fogalma sem lehetett arról, mi vár rá. Hogyan is
sejthette volna, hogy alig pár órával később majd a feje
tetejére áll az egész élete… Smit
Tomast az utcán tartóztatták le. Már éppen hazafelé indult.
Gyakorlati képzésen töltötte a napját Moholon, az idősek
otthonában. A 18 éves adai fiúnak ez az utolsó tanéve az
óbecsei Közgazdasági-Kereskedelmi Szakközépiskolában. Ha
minden igaz, szakács lesz. A rendőség
már kereste. Otthon, az adai családi házban. Mégpedig az október
20-án történt temerini incidens miatt. Amelynek Tomi is részese
volt. Ő is ott töltötte a szombat estét a helybeli és az
óbecsei újdonsült ismerőseivel azon a „titokzatos”
szórakozóhelyen, amelyen megtörtént a baj. Akkor járt életében
először Temerinben. A „belépője” pedig még a legnagyobb
jóindulattal sem nevezhető szerencsésnek. Ő
is ivott ugyanúgy, mint a többiek. Ő is részt vett a szerb
fiatalokkal történt verekedésben ugyanúgy, mint a többiek.
Ezért is vették őrizetbe ugyanúgy, mint a többieket, a másik
hat magyar fiatalt. Azóta pedig mindannyian az újvidéki (klisai)
fogdában tartózkodnak. Egy hónapja. A napokban újabb
hosszabbítást kaptak. Még két hónappal megtoldották a
vizsgálati fogságuk idejét. A hét
magyar fiatalembert igen súlyos váddal illették. Nemzeti, faji és
vallási gyűlöletből elkövetett bűncselekmény gyanújával
állították elő. A rendbontást, a kocsmai verekedést (amelynek
már első pillanattól kezdve igyekeztek erős nemzeti színezetet
adni) pár nap múltán a temerini képviselő-testület is
sürgősségi eljárással a napirendjére tűzte. A „tisztelt
ház” pedig – vélhetően a helyi rendőrállomás
parancsnokának az ominózus esetről történt beszámolója
alapján – újfasiszta megnyilvánulásnak nevezte, és
határozatban ítélte el a fiúk cselekedetét. Kissé érthetetlen,
hogy mire is volt jó a helyi hatalomnak ez a heves igyekezete, és
időnap előtti kategorikus besorolása, minősítése a
történteknek. Hiszen még most, egy hónap elteltével sem
fejeződött be az ügyben a vizsgálódás, és nem született
semmiféle végérvényes ítélet. Tehát mindeddig nem is
hangozhatott el az, hogy a hét fiatal bűncselekményt követett
el. Viszont azzal, hogy a politikacsinálók már jó előre
bűnösnek nyilvánították őket és elítélték a tettüket,
gyakorlatilag zöld fényt adtak a magyar srácok példás
megbüntetéséhez. Márpedig amíg a bíróság nem mondja ki
valakinek a bűnösségét, addig az illetőt ártatlannak tekintik.
Nem igen emlékszem egyetlen olyan esetre sem, hogy egy
képviselő-testület határozatban ítélte volna el a történetesen
magyarverő szerb nemzetiségű fiatalok cselekedetét. Pedig lett
volna rá bőven alkalom a több mint 300 ilyen jellegű incidens
során. Szinte minden olyan község területén előfordult
ilyesmi, amelyben szép számban élnek magyarok.
A
hét magyar fiúra ragasztott neofasiszta címke Smit Tomas esetében
már alapjáraton is veszélyes. Hiszen a fiú német nemzetiségű.
Édesapja, Georg kulai születésű. És tagja a Donau Német
Szövetségnek. Tomi azonban soha nem kérkedett a nemzeti
hovatartozásával. Amikor részt vett egy német nyelvű
továbbképzésen, azt is csendben tette. A küzdősporton kívül
más nem igazán érdekelte. Csak a tékvandó és a karate. Kulán
aktívan sportolt az ottani egyesületben. Dehogyis tagja a
Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomnak! És valószínűleg
akkor is igen nagy bajban lenne, ha el kéne magyaráznia,
tulajdonképpen mi is az a fasizmus. Ennek a szerencsétlen 18 éves
fiúnak még az iskolapadban kéne ülnie, nem pedig a börtönben.
Ez a kilátástalan helyzet és ez az elhúzódó tárgyalássorozat
nagyon megviseli nem csupán a gyereket, hanem a szülőket is. Csak
rontja mindezt, hogy a környezetük is közömbösen vagy éppen
ellenségesen viselkedik velük szemben. Ahelyett, hogy támogatnák
őket, inkább csak megkeserítik az életüket… A
Smit család igen szerény körülmények között él. Különösen
azóta, amióta másfél évvel ezelőtt Adára költöztek. A
családfő 32 év után munka nélkül maradt. A kulai
terményszárítóban a leépítés következtében műszaki
felesleggé nyilvánították. Mivel csak 57 éves, még nyugdíjra
sem számíthat. Idény jellegű és alkalmi munkákból próbálja
eltartani a családját. A kifizetetlen számlák azonban egyre csak
szaporodnak a konyhaasztalon. Adóhátralék miatt pedig már
kényszerű végrehajtással is fenyegetik őket. Téli tüzelőjük
még nincsen. Most azonban felcsillant egy kis remény, ugyanis az
önkormányzat segítségével 5000 dinár értékű tűzifához
juthatnak. Az árát azonban előre le kell dolgozniuk. Az
édesanyának, Zsuzsának 56 munkaórát kell ledolgoznia a helybeli
Cseh Károly Általános Iskolában. Férjének
az utóbbi időben nagyon megromlott az egészsége. Erős
prosztatabántalmakkal küszködik, a veséjén pedig cisztát
találtak. A vizsgálatokat ajánlatos lenne sürgősen folytatnia,
ahhoz azonban el is kellene jutnia a zentai kórházba. Most viszont
olyan helyzetben vannak, hogy még a gyerekükhöz sem mehetnek el
minden héten. Mert egyszerűen nincs rávaló. Csütörtökönként
van látogatás a fogdában, olyankor tudnának fél órát
beszélgetni a fiukkal. Eddig viszont már 3 látogatási napon
hiába várta őket a gyerek. Nem tudtak sem elautóbuszozni, sem
pedig csomagot küldeni. Tomitól eddig
két levél érkezett. Azt írta, hogy egész nap csak szomorkodott,
mert nagyon várta a szüleit. (A borítékon feltüntették, hogy a
levelek tartalmát elolvasták és jóváhagyták.) Az
adai Vöröskereszt vezetője a segítségükre sietett, amikor
értesült a bajba jutott család helyzetéről. Napi ingyen ebédet
biztosított és juttatott a részükre 10 kiló lisztet és néhány
halkonzervet. Ennél azonban lényegesen több mindenre lenne
szükségük. Ősrégi a tapasztalat:
az emberekben nehezen mozdul a jóság. Az elmúlt hetekben az eset
kapcsán gyakran eszembe jutott Oshonak az a „mondolata”, hogy:
„A világ visszhangos hely.” Ami bizonyára igaz is, csak éppen
a segítségre szoruló emberek rendszerint ennek az ellenkezőjét
tapasztalják. Szó szerint azt, hogy a kérésük/könyörgésük
gyakran süket fülekre talál. Smiték esetében magam is szereztem
ilyesféle élményeket. Például, amikor első felindulásomban és
elkeseredésemben megkerestem az aktuális problémával a VMSZ adai
szervezetének elnökét. Aki nem zárkózott el, türelmesen
végighallgatott, de azt sem mondta, hogy segít, meg azt sem
mondta, hogy nem. De persze utólag kiderült: nem segített. Aztán
felhívtam a Donau Német Egyesületet. Hasonló eredménnyel. Azzal
a különbséggel, hogy ott már némi magyarázattal is szolgáltak.
Súlyosnak tartják azt, amivel Tomit vádolják. Ha viszont ilyen
újfasiszta dologról van szó, akkor a tagság is elzárkózik.
Értsem meg: az emberek félnek! Nem akarnak maguknak bajt.
(Megértem.) Természetesen a Német Népi Szövetséggel is tettem
egy próbát. A szervezet irányítója azzal takarózott, hogy ha a
Smit család a Donaunak a tagja, akkor támogassa őket a Donau.
Sajnálja. A kérdésemre, hogy ha már a szervezet nem segíthet,
akkor vajon tehet-e valamit az Ember az emberért, az egyik német a
másikért, még csak nem is válaszolt. (Na, ez azért jó volt
valamire. Láthattam, hogy nemcsak nálunk, magyaroknál állnak
csehül a dolgok, hanem a németeknél is. Van belőlük egy
maréknyi, és az is legalább két részre szakítva.) De még nem
adtam fel végleg a reményt. Most (jobb híján) azokat kérem,
akik ezeket a sorokat olvassák, hogy ha módjukban
áll: segítsenek!
Az újvidéki fogdában egyre
türelmetlenebbül várja a szabadulását az a hét magyar fiatal,
akit egy hónappal ezelőtt vettek őrizetbe. Az akkor kiadott,
friss rendőrségi közlemény szerint
nemzeti, vallási és faji gyűlöletből elkövetett bűncselekmény
alapos gyanúja miatt.
Az előállítottak október 21-én este egy
temerini szórakozóhelyre Sieg Heil! náci köszönéssel léptek
be, majd az ott jelenlévő szerb nemzetiségű fiatalokkal
szóváltásba keveredtek. Dulakodni kezdtek, ami pedig verekedéssel
végződött. Egészen pontosan úgy, hogy a magyar fiúk megvertek
két szerb nemzetiségűt. Ennyi történt azon a szombat
éjszakán. Mármint a hivatalos, a nyilvánosság felé
prezentált verzió szerint.
Az ellenváltozat alapján viszont
nagyon úgy fest, hogy ez az extrém köszöntés egyáltalán nem
számított szokatlannak azon a szórakozóhelyen. Ott ugyanis a
tulajdonos Heil Hitler!-rel fogadta az érkezőket. És a két szerb
fiatal fizikai bántalmazása is csak az éremnek az egyik oldalát
láttatja. A „megverés” kifejezés helyett inkább a „verekedés”
szó az, ami ráillik a történtekre. Természetesen arról sem szól
ez a kidekázott, felemás hivatalos rendőrségi közlemény, hogy a
közönséges és szokványos kocsmai verekedésnek még az éjjel
folytatása is volt. Mégpedig akkor, amikor a magyar fiatalok közül
öten elindultak hazafelé. Akkor ugyanis a szerb nemzetiségűek
(voltak legalább húszan) a nyomukba szegődtek, mi több, üldözőbe
vették őket a vendéglő előtt veszteglő három
személygépkocsival és egy kisebb teherautóval. A hazáig tartó
kergetőzésben a kamion rakteréből üres sörösüvegek záporoztak
a menekülők irányába, és a gépjárművekből előkerültek az
ütlegek is. Baseballütők és láncok. Azzal ütötték-verték
azt, akit éppen elértek. Az egyik magyar fiatal komolyabb
sérüléseket szenvedett. Két hosszú seb keletkezett a fején, a
hátán viszont lánccal okoztak sérüléseket. Egy másiknak a
fülét érte erőteljesebb ütés. Mivel a magyar fiúk nem voltak
semmiféle verőszerszámmal felszerelkezve, úgy védekeztek, ahogy
tudtak. Futottak, menekültek, és az út mellett talált kövekkel,
tégladarabokkal, törmelékkel dobálták a támadókat. Azonban a
túlerővel szemben vajmi keveset tehettek. Segítségképpen
kihívták a rendőrséget. Aminek pedig az lett a következménye,
hogy a magyar fiúkat bevitték a rendőrállomásra, a szerbeket
viszont futni hagyták. Hétfőn viszont már nem is öt, hanem hét
magyar fiatal őrizetbe vételével és két családnál tartott
házkutatással folytatódott a nem mindennapi történet. Már
magában az sem számít szokványosnak, hogy egy kocsmai verekedés
után házkutatást tartanak. Ahogyan az is elgondolkodtató, miért
nem védekezhettek szabadlábról a gyanúsítottak, miért kellett
őket még azon melegében egyenként összeszedni és őrizetbe
venni.
A két adai, a két
óbecsei és a három temerini fiatalemberre az előállításukat
követően 48 órás előzetes vizsgálati fogság várt, amit később
30 nappal meghosszabbítottak. Azóta azonban ügyükben alig-alig
történt előrelépés. Meglehetősen vontatottan halad az újabb
keletű, de szintén erősen nemzeti(ségi) színezetű temerini eset
rekonstruálása, és sehogy sem akar összeállni a teljes kép.
Csigalassúsággal bonyolódik a beidézett tanúk meghallgatása. Az
ügy menetét fékezi az is, hogy a vád tanúinak egyike-másika
egyszerűen meg sem jelent a bírósági tárgyaláson. Ezen a héten
például távol maradt annak a temerini vendéglőnek a tulajdonosa,
amelyben az incidens történt, és annak a tehergépkocsinak a
gazdája is, amely gépjárművel azon az emlékezetes éjszakán
üldözőbe vették a szórakozóhelyről hazafelé induló
fiatalokat. Talán azt a körülményt sem érdemes figyelmen kívül
hagyni, hogy az említett vendéglő (amelyről úgy hírlik, hogy a
tulajdonosa engedély nélkül működteti) mind a mai napig nem
került bezárásra. Még arra az időre sem, amíg tart az ügyben a
vizsgálat. Tehát azóta is, most is, minden hétvégén
teljes gőzzel üzemel.
A harminc nappal meghosszabbított
vizsgálati fogság ideje e hónap 21-én 21 órakor lejárt. A hét
magyar fiatalember közül azonban egyetlenegyet sem engedtek
szabadon. Fogva tartásuk idejét megint megtoldották. Ezúttal két
hónappal.
A hét magyar fiatal esete (az idő
múlásával egyre jobban) kezd hasonlítani az öt temerini fiú
történetéhez. Én azonban bízom abban, hogy még egyszer nem
követ(het)jük el ugyanazt a hibát. Nem hagyhatjuk őket is a
sorsukra. Nem felejthetjük őket is a börtönben. Ugye, nem?
A délvidéki magyar szolidaritás
napját tartja vasárnap a nagyvárad-újvárosi
református templomban az Emberi Méltóság Tanácsa.
Az MTI-hez eljuttatott, Tőkés
László és Lomnici Zoltán által aláírt közlemény
szerint a nagyváradi akcióval a Szerbiában élő magyarság
jogainak a védelmében, azok kivívása érdekében kíván fellépni
az erdélyi magyarok európai parlamenti képviselete és az Emberi
Méltóság Tanácsa.
Az eseményre Nagyváradra várják a
délvidéki magyar közösség vezető politikai képviselőit. A
rendezvény célja a délvidéki magyarság emberi és kisebbségi,
anyanyelvi és oktatási jogai mellett való kiállás, a
méltánytalanul súlyos börtönbüntetésre ítélt „temerini
fiúk” ügyének felkarolása.
„Bízunk abban, hogy Tomislav
Nikolic szerb államfő – az Áder
János államfővel való legutóbbi megegyezés
szellemében – a börtönben sínylődő magyar ifjak kegyelmi
kérvényét kedvező módon fogja elbírálni” – áll a
közleményben. A nagyváradi rendezvényre meghívták mindazokat,
„akik szívükön viselik az emberi és nemzeti méltóság
egyetemes ügyét”.
Égbekiáltó a temerini fiúk bűne.
Tettükre nem létezik mentség. Hasztalan mindhiába csűrni-csavarni
az öt magyar fiatal rettenetes személyes tragédiáját. Elrontott,
tönkretett életét. Majd nyolc és fél börtönév után sem
mentheti meg őket senki és semmi. Ez az üzenete egyikük
nemrégiben elvetett kegyelmi kérvényének. A 15 évre
elítéltMáriás Istvánelutasított kérelme nyilvánvalóan
nemcsak neki szól, hanem mind az ötüknek.
A mi büszke Szerbiánk igazságosztó
elnöke ismét bebizonyította, hogy annak a magyar nemzetiségű
embernek, aki részt vett egy szerb nemzetiségű bántalmazásában,
nem jár kegyelem. Nincs felmentés. Nincs bocsánat.Tomislav
Nikolić (az élet és halál ura szerepében) tanúbizonyságot
tett arról, hogy hűséges szolgája hazájának, népének és
méltó követője elődjének, Boris Tadić-nak. Mert ő is
ugyanezt csinálta. És ugyanígy. Sorra hajította vissza a
börtönben tengődő magyar fiatalok szabadulást kérelmező
beadványait. Gondolom úgy, hogy közben a szeme meg sem rebbent.
Bizonyára szentül meg volt győződve afelől, hogy amikor a
hazatérésükben reménykedő temerini fiúk kérelmét egyetlen
mozdulattal lesöpörte az íróasztaláról, nem akármilyen
hétköznapi tettet hajtott végre. Hanem dicső, magasztos és
hazafias cselekedetet vitt véghez. Valószínűleg dagadt is a keble
a büszkeségtől. Elvégre ezt várta el tőle a nép. Ezt diktálta
a lelkiismerete. Ő meg egyszerűen nem tehetett másként. (Mit
lehet azt előre tudni, talán egyszer még valamilyen magas rangú
állami kitüntetést is a gomblyukába tűznek eme nemes
cselekedetéért, csak mert ily derekasan helytállt a posztján?!
Színtiszta és szent igaz nemzetféltésből végrehajtott tettéért
majd jó alaposan kiplecsnizik.)
Tökéletesen ki van ez találva. Meg
lehet ezt magyarázni szépen. És akinek meg lehet, annak meg is
magyarázzák…
Én világéletemben
nehéz felfogású gyerek voltam. Nekem az ilyenfajta cinkelt/patkolt
ideológia sehogy sem megy a fejembe. Helyette azt gondolom, hogy
bizony Boris Tadić Elvtárs lelkén is szárad az, hogy a temerini
fiúk még mindig Sremska Mitrovicán raboskodnak. Meg szülőfalujuk
magyar nemzetiségű rendőrparancsnokának, Miskolci Lajosnak a
lelkén is szárad. Meg a délvidéki magyarság magas beosztásban
trónoló, választott politikai vezetőinek a lelkén is szárad. Meg
egy kicsit minden itteni magyar ember lelkén is szárad...
„Most lenne időben a perc, mire
vártunk.
Most lenne időben az elzuhanásunk.
Most lenne időben az angyal a késsel.
Most lenne időben egy tál meleg
étel.”
Nyolc és fél év
temérdek idő. Még tömény boldogságból is sok.
Nemhogy az emberhez méltatlan börtönéletből. Márpedig az öt
fiatalembernek bőségesen kijutott minden földi rosszból. Fizikai
bántalmazásból, lelki terrorból, megaláztatásból, éhezésből,
fagyoskodásból, hitegetésből, várakozásból. A helyzetük mit
sem változott. Hiába múlt el a bezárásuk óta nyolc húsvét meg
nyolc karácsony. Pityut, Zsoltit, Zolit, Árpités Jóskát minden
ünnepnap, minden egyes új év a fegyházban felejtette. Megfeledkezett róluk a legnagyobb vajdasági magyar politikai
szervezet akkori vezetője, Kasza József is,aki a huhogó
lehurrogók kórusában első szólistaként sietett világgá
kürtölni, hogy ő bizony erélyesen követeli a magyar fiatalok
példás megbüntetését. Megfeledkezett róluk a
trónkövetője, Pásztor István is, akinek nyolc esztendő
alatt annyira sem futotta az idejéből, hogy ha a „gaz
szerbmolesztálókat“ nem is, de legalább a még életben lévő
szüleiket meglátogassa. A velük való találkozásnak, a kényszerű
szembesülésnek még a látszatát is nagy ívben elkerülte.
Legfeljebb csak üzenetet küldött a számukra, a temerini
helytartója közbenjárásával. Legutóbb például úgy szólt a
„titkos“ üzenet, hogy: Legyenek csendben és várjanak!
Köszönik szépen, de ami a
várakozást illeti, nagyjából eddig is ezt tették.
(És hittek a csalogatásnak, a könnyelmű ígérgetéseknek, a
fedezet nélküli biztatgatásnak.) Persze nem ültek éppen némán
és ölbe tett kézzel (ahogy a politikusok szerint cselekedniük
kellett volna), de hogy vártak, vártak és egyre csak vártak,
az biztos igaz. Márpedig sem a tömény hallgatás, sem pedig az idő
hiábavaló múlatása – csak úgy, önmagában -- nem tesz
az égvilágon semmi jót az évekre elítélt fiatalok ügyének. Ez
mostanra már számtalanszor bebizonyosodott. Sőt még azt is
megkockáztatom, hogy talán éppen a nyilvánosság „bevonásának“
(olykor a szennyes fehérnemű kényszerű kiteregetésének)
köszönhető az, hogy ha zilált lelkiállapotban is, de még
egytől-egyig életben vannak. (Hárman nyolc éve nem látták
a saját szülőfalujukat. A nyolc év alatt egyszer sem mehettek
haza. Egyetlen árva órácskára sem. Volt, akinek nemcsak a rácson
túli komisz életet kellett elviselnie, hanem azzal egyidejűleg a
szülei, a rokonai elvesztését is. Meg azt a másfél éves
időszakot is túl kellett élnie, amikor azt hitte, hogy őt még
maga az Isten is elfelejtette, mert senki sem látogatta meg,
senkitől sem kapott egy megveszekedett krajcárt sem, nemhogy
csomagot, és senki sem írt neki egyetlen büdös sort sem.)
Ez idő alatt a mi magyar
politikacsinálóink egyetlenegyszer sem
mutattak hajlandóságot arra, hogy ebben a meglehetősen kínos
ügyben valamelyest összehangolják, egyeztessék a nézeteiket, és
állást foglaljanak. Uram, bocsásd meg, esetleg még – kivétel
nélkül – mind egy szálig fel is sorakozzanak az életveszélyes
slamasztikában lévő fiúk mögé. Elhervadt politikai szóvirágként
emlegetett délvidéki magyar érdekvédőkként. Valahány (de
édeskevés) párját ritkító, üde kivételtől eltekintve,ők
aztán valóban csak vártak.Mert várni is tudni kell! És ők
azt valóban nagyon tudnak! Olyannyira, hogy (nyolc év után) még
most is várnak. Valamire várnak. Várnak és kivárnak. (Gondolom,
ilyen mértékű magyar irtózás, viszolygás, idegenkedés,
tétovázás láttán, elégedetten köpködik és dörzsölgetik a
szerb politikusok a tenyerüket. A baj esetén, mintegy természetes
reakcióként, megnyilvánuló, világhírű magyar „összetartás
és összefogás” megszondáztatásának ez a szégyenteljes
„eredménye” bizonyára minden várakozásukat felülmúlta.
Ekkora katasztrofális méretű árulásra talán ők maguk sem
számítottak…
A történetnek azonban még nincs
vége. Tudunk mi ennél még mélyebbre süllyedni. És fogunk is.
Afelől nincs semmi kétség. Most, hogy megint elvetették az egyik
temerini fiú kegyelmi kérelmét, újra bizonyíthatjuk a
karakánságunkat és a kemény politikai kiállásunkat. (A temerini
fiúk ügyével szemben, magától értetődően.) Ez pedig azt
vetíti előre, hogy a sorsukat, a végzetüket illetően nem igen
történik érdemi változás a közeljövőben sem. Hacsak a
napokban elfogadott amnesztiatörvény nem művel velük valamiféle
csodát... (Fogas kérdés, hogy merünk-e még egyáltalán hinni a
nagykezdőbetűs CSODÁ-ban?!) Talán most az újabb szériát
elindító kegyelmi kérelem elutasításáról és az éppen csak
pislákoló remény utolsó hajszálvékony sugaracskájáról is
hallgatni kéne? Esetleg boruljon ránk és fedjen be minket a költő,
Ady híres, lepelszerű fehér csöndje???
Nem gondolom. Idézek inkább egy
klasszikust. Örkény Istvánt. Szerinte a halál
legközelebbi rokona acsönd. Kétségkívül megbújik e tömör
megfogalmazásban egy szalmakazalnyi igazság. Ha pedig így van,
akkor mi végre a némaság?
Közben talán a legeslegutolsó
szalmaszál is elúszik, amelybe esetleg még belekapaszkodhatnánk.
Önkéntelenül. Reflexszerűen. Merő kétségbeesésből.
Meddig még?A
temerini fiúk meddig tűrjék még krisztusi alázattal, egyetlen
zokszó nélkül a rabéletet? Meddig nyeljenek le minden-minden
sértést? Meddig vágjanak zsebre minden piszkálódást, beszólást?
Meddig tűrje még el három fiatal az állathoz is méltatlan vég
nélküli, 24 órás bezártságot? Meddig kell még emberfeletti
erővel fegyelmezniük magukat? Meddig kell még elfojtani magukban
minden felgyülemlett keserűséget? Meddig kell még elnyomni
magukban minden igazságtalanságnak hitt lázadást?
A tíz nappal ezelőtti újabb temerini
incidens magyar főszereplőit rendkívül súlyos vádak alapján
nagyon rövid idő alatt őrizetbe vették. Vizsgálati fogságukat
egy hónappal meghosszabbították. Ügyükben eddig két tárgyalást
tartottak. Ügyvédeik mindkét esetben éltek a fellebbezés
jogával. A tanúk meghallgatása még tart. Látogatókat (kizárólag
közeli családtagokat) az előre meghatározott napokon fogadhatnak.
Csomagot (ruhaneműt, élelmet, tisztálkodási szereket) is
bejuttathatnak a részükre.
ISKOLÁBAN KÉNE LENNIE, NEM A BÖRTÖNBEN
A hét vizsgálati fogságba helyezett
magyar fiú közül a múlt héten egyedül csak a középiskolás
Smit Tomas fogadhatott látogatót. Az ő édesanyja volt az
egyetlen, akit a szülők közül beengedtek a fogdába. De ő is
csak egy üvegfalon keresztül beszélgethetett a gyerekkel. Szelíd
könyörgésemre is csupán annyit árult el, hogy a srác teljesen
összetört. Végtelenül megviseli a bezártság és a benti élet.
Ami érthető. Tomasnak az óbecsei középiskolában kéne lennie,
nem pedig a börtönben...
Amikor a múlt héten náluk jártam,
Zsuzsa asszony sírva mutatta a konyhában a teljesen üres,
kikapcsolt hűtőszekrényt.
– Mi nagyon szegényesen élünk.
Az 58 éves mezőgazdasági technikus férjem 32 év után
elveszítette az állását. Így kenyérkereső nélkül maradtunk.
Hogy a baj még nagyobb legyen, időközben meg is betegedett.
Szomorú, de úgy várjuk az idei telet, hogy még a tüzelőt sem
vettük meg. Most a telefonunkat kapcsolták ki, mert még annyi pénz
sem volt a házban, hogy a múlt havi számlát kifizessük. Tavaly
télen másfél hónapon át még a villanyáramot is nélkülöznünk
kellett. Képtelenek voltunk törleszteni az adósságot. Sírva
könyörögtem a helyi munkaközvetítőben, hogy segítsenek nekem
valamilyen munkát találni. Be is jegyezték a nevem mellé azt,
hogy sürgős, mégsincs állásom mind a mai napig. Több helyre is
jelentkeztem, de mindenütt elutasítottak. Mondtam, hogy nem
szociális segélyt koldulok, hanem adjanak valamilyen munkát, mert
én 57 évesen is dolgozni akarok.
FOGKEFE IGEN, FOGKRÉM NEM
A másik adai fiúval, a szintén 18
éves Apatocki Flóriánnal kapcsolatban annyit sikerült megtudni,
hogy az édesanyja még pénteken szerette volna meglátogatni. Ezt
azonban (arra hivatkozva, hogy a fogdában a látogatás szigorúan
névsor szerinti rendben történik) nem engedélyezték. Az előre
elkészített ruhaneműt (vastag kabát, nadrág, pulóver) átvették
tőle, az élelmet illetően viszont igencsak válogatósnak
bizonyultak. Csak egy rúd szalámit fogadtak el, azt is úgy, hogy a
helyszínen fel kellett szeletelni, és a 10 dekányi karikára
vágott, fóliázott kolbász bejuttatását hagyták jóvá. A
szappant meg a fogkefét átvették, de a fogkrémet már nem. (Ha
most lenne kedvem ironizálni, akkor úgy gonoszkodhatnék, hogy a
kényszerű bezárásra való, túlzsúfolt és a végtelenségig
lestrapált szerbiai fegyházakat még véletlenül sem lehet
összetéveszteni a svédországi luxusfogdákkal. Az itteni
börtönlöttyhöz pedig nem szükséges sem szájvíz, sem
fogselyem, sem fogpaszta.)
– Már több mint egy hete nem
láttam a fiamat, amit nagyon rosszul viseltem, és tegnap végre
bejuthattam volna hozzá. De mégsem így történt. A látogatásra
velem tartott a volt férjem is, akinél a rutinellenőrzés során
egy mobiltelefonba való memóriakártyát találtak, aminek láttán
azonnal dühbe gurultak az őrök. Kijelentették, hogy ezekután még
engem sem engednek be, és a csomagot sem veszik át tőlünk. Akár
azonnal fordulhatunk is vissza. Az idegességtől meg a sírástól
rosszul lettem – mesélte az este az édesanya, Magdolna. – Utána
már hiába próbálkoztunk, hiába győzködtük az őröket. Hiába
hajtogattam, hogy már évekkel ezelőtt elváltunk, és
mindkettőnknek külön látogatási engedélye van. Csupán abba
egyeztek bele, hogy holnap újra próbálkozhatok. Kérjek rendkívüli
látogatási engedélyt, s ha megkapom, bemehetek hozzá. Sajnos, az
egész napunk ezzel telt el. Reggel 9 órakor elmentem itthonról és
este értem haza. De most megint újra éledt bennem a remény:
harmadszorra talán már sikerül meglátnom Flóri fiamat.
A FÖLDÖN ALSZIK ÉS BE-BESZÓLNAK
NEKI...
Hogy a l9 éves temerini Koperec
Csongort tulajdonképpen mi okból is zárták börtönbe, annak
alighanem csak a magasságos ég a megmondhatója. A fiú ugyanis
azon az emlékezetes estén nem is volt jelen azon a hírhedt
szórakozóhelyen a verekedés ideje alatt. Mintegy fél órával a
balhé kitörése előtt távozott a helyszínről a barátjával. A
szülők szerint ezt akár több személy is igazolhatja.
Nándor, az édesapa:
-- El nem tudjuk képzelni, mi lehet az
oka annak, hogy eddig még egyetlen olyan személyt sem idéztek be
meghallgatásra, aki a gyerekünk mellett tanúskodhatna. Nem értjük,
mi az oka ennek az időhúzásnak. Előbb-utóbb úgy is be fog
bizonyosodni, hogy Csongor egyáltalán nem vett részt a szerb
fiatalokkal való összetűzésben. Mert ott sem volt abban az
időben. Mint ahogyan akkor sem volt a magyar fiúk társaságában,
amikor azokat hazafelé menet üldözőbe vették, és valóságos
közelharcot vívtak velük végig az utcában.
-- Ma először látogathattam meg a
tíz nappal ezelőtt letartóztatott öcsémet – mondja Koperec
Dániel. – Fél órán át beszélgethettünk.
Azt hittem, hogy majd kötelezően szerb nyelven kell értekeznünk,
de nem. Szerencsére az anyanyelvünkön kommunikálhattunk. Úgy
láttam, hogy elég jó színben van a srác. Idegileg, lelkileg is
tűrhetően viseli a történteket. Vagy csak előttem próbálta
tartani magát. Az is meglehet. Azt mesélte, hogy így, egy hét
után már kezdik befogadni a cellatársai. Persze azért még
be-beszólogatnak neki. Kilencen vannak a börtönszobában. Hárman
a padlón alszanak. Természetesen, újoncként, neki sem jutott ágy.
Váltásruhát már a múlt héten sikerült bejuttatnunk neki. De
most is vittem néhány holmit. Papucsot kért.
„KENYERET MEG
ALMÁT!”
Tegnap az óbecsei Karpinszki Györgynek
is sikerült találkoznia a fiával. Kissé hosszú volt ugyan a
várakozás (fél 10-től délután 4 óráig), de mindenképpen
megérte. Az édesapa nyilatkozata szerint nincsen tudomása arról,
hogy őrizetbe vétele óta bármikor fizikailag bántalmazták volna
a 21 éves Kornélt.
Kérdésemre, hogy mit vitt a
gyereknek, azt válaszolta, hogy: kenyeret meg almát. Pontosabban,
csomagolt a felesége rántott húst is, azt viszont kénytelen volt
hazavinni. Azt nem vették át. Az utasítás úgy szólt, hogy még
otthon össze kellett volna vagdalni apróra, fel kellett volna
kockázni, és úgy küldeni be. Akkor esetleg ehetett volna belőle
Kornél. A toalettpapírt sem engedélyezték, mondván, hogy azt meg
lehet a kantinban is vásárolni. A szigorú ellenőrzésen csak a
mosdószappan juthatott/csúszhatott át. (Ezen logika mentén:
ilyesféle tisztálkodási szer nem kapható a kantinban???)
– A látogatás
után úgy döntöttem, az lesz a legokosabb, ha már holnap reggel
küldök neki pénzt, hogy legalább a legszükségesebb dolgokat
megvehesse magának az ottani kantinban. Sokat nem tudunk küldeni,
mert a családban egyedül csak én vagyok munkaviszonyban. A
helybeli mezőgazdasági kombinátban dolgozom. A fizetéssel meg nem
igen lehet dicsekedni. Épp most faragtak le belőle. Minimálbéren
vagyok. Eddig 21 ezer dinárt volt, legutóbb viszont már csak 18
ezer dinárt kaptam kézhez. Van egy hízósertésünk, amit most a
télen akartunk levágni. De nagyon úgy néz ki, hogy ezt a disznót
már nem mi fogjuk megenni. Hanem a jó szomszéd. Mondta, hogy ő
megveszi. Kénytelenek leszünk eladni. Hogy az árából
fizetni tudjuk az ügyvédet.Úgy
értesültünk, hogy pénteken lesz a harmadik tárgyalás. Kell a
pénz.
A temerini Orosz család csütörtökön
fogja látni a két letartóztatott fiát, Attilát és Róbertet. Az
óbecsei Kovács Norbertet viszont (tudomásom szerint) senki sem
látogatja.
Szabó Angéla
Kedves Zoltán,
Régen
értekeztünk... Most éppen egy gyűjtés kellős közepében
vagyok, a temerini fiúknak gyűjtök mindenfélét. Élelmet, pénzt,
ruhát, tisztálkodási szereket stb. Tudna-e a valamiben segíteni?
Érdeklődhetne a környezetében. Nagyon-nagy bajban vannak a
srácok. Ha tud, kérem, segítsen!
Látja, itt az újabb
temerini történet!
Köszönettel, üdvözlettel:
Angéla
Amennyiben tud segíteni anyagiakban, természetben Angélán keresztül eljuttatjuk a fiúknak!
Kapcsolat a blog bal oldalán lévő "Contact me" opción keresztül.
Kérem
Önöket, hogy amennyiben módjukban áll, jelenjenek meg Szabadkán
az október 12-ére összehívott megbeszélésen, és foglaljanak
pozitív állást mind az öt temerini fiú ügyében! Ők
mindannyian az akkori szerb politika áldozatai. Amint tudják,
akkoriban 300 magyarverés történt a Vajdaságban, az itteni
magyarok viszont csak egy esetben ütöttek vissza. Ezért a fiúkat
összesen 61 évnyi letöltendő börtönbüntetésre ítélték.
Azonban olyan szörnyűséges gaztettet, amivel vádolták őket
(emberölési kísérlet), nem követtek el. A korrupt bírónő
által vezetett tárgyaláson elhangzottak messze nem feleltek meg a
valóságnak. Az ő legfőbb bűnük az volt, hogy magyarok. A
példátlanul szigorú ítélet meghozói nagyon jól tudták, hogy
még a háborús bűnösök is csak ritkán kapnak ilyen súlyos
ítéletet. Valójában az itteni magyarok megfélemlítése volt az
igazi cél. Ez az elhibázott bírósági ítélet nemcsak az öt
fiúnak szól, hanem az itteni magyarság is. Figyelmeztetés ez
mindannyiunk számára: így járhat mindenki, aki nem hajt fejet,
aki nem tűri, hogy szidalmazzák és bántalmazzák a magyarsága
miatt.
2004-óta elhunyt Illés Zsolt édesanyja és édesapja,
Szakáll Zoltán édesapja, Uracs József édesanyja, Horváth Árpád
és Máriás István nagyapja.
Mi, szülők nem akarunk és nem is
tudunk belenyugodni abba, hogy a fiaink egy olyan tett miatt
töltsenek éveket börtönben, amelyet nem is követtek el. Én
súlyos cukorbeteg vagyok, a feleségemnek, Ilonának pedig az
idegrendszerét kezdte ki ez a tűrhetetlen állapot.
Kérem
Önöket, hogy fogjanak össze a fiúk és az egész délvidéki
magyarság érdekében! Tegyék félre az ellenségeskedést, és
hozzanak egy egységes döntést! Érdemes egymásnak kezet nyújtani
és összetartani egy nemes cél érdekében.
Mi, szülők, de
talán az itteni magyarság is ezt várja el Önöktől.
Tudomásunk
van arról, hogy a szerb köztársasági elnök hamarosan
Magyarországra látogat, ezért jó lenne, ha addigra megszületne
az Önök közös álláspontja is.
Bizonyára mindannyian ismerik a
temerini fiúk esetét. Emlékeztetőül: öt temerini magyar
fiatalember 2004. június 26-án éjjel súlyosan megvert egy szerb
nemzetiségű drogdílert, aki előzőleg provokálta őket,
szidalmazta a magyarokat és molesztálta a közelben tartózkodó
magyar lányokat.
A bíróság gyilkossági kísérlettel
vádolta meg őket, és egy szokatlanul gyors tárgyalás végén
összesen 61 év börtönbüntetést rótt ki rájuk. Háborús
bűnösöket is csak elvétve sújtanak ilyen fokú büntetéssel.
A délvidéki magyar közvélemény
meggyőződése, hogy az ítélet kirakatper eredménye. Általános
vélemény szerint ilyen súlyos ítéletre azért volt szükség,
mert a megszaporodott délvidéki magyarellenes incidenseket,
atrocitásokat a szerb hatalom ily módon akarta ,,ellensúlyozni”.
De még ha be is bizonyosodott volna az, amivel a temerini fiúkat
vádolták, a büntetés akkor is példátlannak minősülne.
Az elítélteket első naptól kezdve
súlyosan bántalmazták, ütötték-verték. Egyikük maradandó
testi sérüléseket szenvedett, megvakult az egyik szemére. A lelki
tortúráról, az öt férfi és családjaik tönkretett életéről
nem is beszélve. A temerini fiúk továbbra is szörnyű
börtönkörülmények között élnek.
Több délvidéki és anyaországi
közéleti tényező (civil szervezetek, egyes pártok) megpróbált
rajtuk segíteni, de a szerb hatalom nem volt hajlandó megkönyörülni
a temerini fiúkon, kegyelemben részesíteni őket.
Miután az összes eddigi próbálkozás
sajnos kudarcba fulladt, a Magyar Remény Mozgalom (MRM) véleménye
szerint a temerini fiúkat csak úgy lehetne kiszabadítani
(kegyelmet kieszközölni számukra), ha az összes délvidéki
magyar párt és az összes magyarországi parlamenti párt
egységesen lépne fel.
A címzettek egy részével az MRM
semmiféle együttműködést sem folytatott, de ez az egy eset
kivételt képez, és kellene, hogy képezzen mindenki számára.
Most az egyszer félre kellene tenni akár a legnagyobb politikai és
ideológiai különbségeket is, és közösen cselekedni a temerini
mártírjaink, a magyarságunk érdekében.
Az MRM meghívja a címzett
pártvezetőket, akadályoztatásuk esetében pedig helyetteseiket,
gyűljünk össze 2012. október 12-én, pénteken 10:00 órakor
Szabadkán, a Szabadegyetem első emeleti 212-es termében (Szabadka,
Jovan Nenad cár tér 15. I/212.), fogalmazzuk meg közösen és
írjuk alá a Tomislav Nikolić szerb elnökhöz intézendő levelet,
melyben az asztalán heverő kegyelmi kérvények jóváhagyását
kérjük. Erre kötelez bennünket a magyarságunk, az emberségünk.
Kérjük, 2012. október 5-ig jelezzék
az iroda@mrm.rs e-mail címen vagy
a +381-64-249-8061 –es telefonszámon, hajlandóak-e részt venni
az MRM által kezdeményezett és szervezett összejövetelen.
Tisztelettel, László Bálint
elnök s.k. és Setyerov Zorán alelnök s.k. – Magyar Remény
Mozgalom
Szabadka, 2012. szeptember 17.
CíMZETTEK:
Orbán Viktor - Fidesz –
Magyar Polgári Szövetség
Semjén Zsolt -
Kereszténydemokrata Néppárt
Mesterházy Attila - Magyar
Szocialista Párt
Vona Gábor - Jobbik
Magyarországért Mozgalom
Schiffer András - Lehet Más a
Politika
Gyurcsány Ferenc -
Demokratikus Koalíció
Pásztor István - Vajdasági
Magyar Szövetség
Ágoston András - Vajdasági
Magyar Demokrata Párt
Csonka Áron - Vajdasági
Magyarok Demokratikus Közössége
Az igazság odaát van, talán a mennyek országában, talán...
Mottó:
HA VANNAK ANGYALOK, NEM JÁRNAK ERRE
MOST?
A temerini fiúk döbbenetes, párját
ritkító története az én számomra két párhuzamos szálon fut.
A kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz. A kettő elválaszthatatlan
egymástól. Az erejüket meghaladó, végeláthatatlan és
kilátástalannak tűnő küzdelmük, csatájuk, háborújuk két
hadszíntéren zajlik.
Egyfelől van az öt fiatalember, aki
immár nyolc súlyos esztendeje börtönben raboskodik, és ők
jelentik/jelképezik a harcteret, a frontot, az úgynevezett
tűzvonalat, az eleve vereségre ítélt(etett), az
elhúzódó, a végtelenségbe nyúló állóháború színhelyét.
Másfelől pedig létezik az alaposan
elgyengített, a jócskán megtépázott, a hellyel-közzel
instabilnak is mondható hátország, amit az otthoniak, a szülők,
a családok és a barátok jelentenek. Sajnálatos módon ez az
otthon épp a legritkább esetben nevezhető csak biztonságot
nyújtó, védelmet szolgáló, meleg családi fészeknek. Márpedig
az elítéltek számára mégiscsak onnan kéne érkeznie a végsőkig
való kitartáshoz és a puszta megmaradáshoz szükséges erő- és
reményadag utánpótlásának.
A kegyetlen valóság pedig az, hogy a
temerini fiúk szülei az elmúlt évek során bizony jócskán
elszegényedtek, anyagilag lerongyolódtak, de lelkiekben is
meg-megroggyantak, páran meg is betegedtek. Talán még az sem
számít túlzásnak, hogy a történtekbe egyszerűen
belebetegedtek. Közöttük volt, aki a nagyszülők házát
kényszerült pénzzé tenni, és volt, akinek a még megmaradt
egyetlen hold termőföldjétől kellett megválnia. És mostanra már
nincs is mit áruba bocsátaniuk. Két fiúnak a szülei már nem is
élnek, ami (kiváltképpen huszon- meg harmincéves korban)
különösen nagy csapásnak számít.
Az egyik fiatalember pedig – ha
valamilyen isteni csoda folytán már holnap kiszabadulhatna –,
egyszerűen nem is tudna hová menni, hová lenni. Valószínűleg
csak állna egy ideig a börtön kapujában, és azt sem fogalma sem
lenne arról, hová induljon, merre vegye az útját. (Lélekroppantó
filmbéli jelenet lehetne.) Mert otthon nem várja már senki. Mert
már otthona sincs. Nincsen családi ház. Nincsen semmilyen menedék.
Létezik ugyan egy testvérbátyja, akire esetleg támaszkodhatna,
csakhogy ő is arra kényszerült, hogy ideig-óráig más házában
húzza meg magát. Befogadni befogadták, de ki a megmondhatója,
hogy meddig maradhat a kölcsönkapott átmeneti hajlékban. Megint
másik fiatalember esetében is csak a szétzilált család romjai
maradtak: féltestvérek, akik szociális lakásban élnek és mély
szegénységben tengődnek egyik napról a másikra.
A „háttérország”
működőképességével és hatékonyságával kapcsolatban akár
nyugodt lélekkel általánosíthatok is: igencsak jó szolgálatot
tenne, hasznos lenne mindenféle segítségnyújtás. Az egymás után
múló hónapok, évek már szinte minden tartalékot felemésztettek.
A temerini fiúk nem bantu négerek.
Nem is kecsua indiánok. Meg nem is hottentották. Hanem magyarok.
Mind az öten. Egytől egyig. Vajdaságiak. Délvidékiek. Nem más
kutyájának a kölykei. (Bocsánat!) Ők a mi gyerekeink. Akik a
börtönben ragadtak. Akiket a börtönben felejtettek. Akiket
néha-néha egy-egy anyaországi politikus még csak felkeres,
meglátogat, megvigasztal. Na, de a mieink??? Azok hol maradnak? A
saját magyar politikacsinálóink a raboskodókról igyekeznek
rendre tudomást sem venni. Noha ők derekasan helytállnak, de csak
a róluk való megfeledkezésben.
Az eltelt nyolc év alatt egyetlen
vajdasági magyar politikus sem látogatta meg őket a börtönben.
Jól tudjuk, nem is férhet hozzá
kétség: a vajdasági (magyar) talajon kitűnően (meg)terem a
politikusfajta. Fürtökben teremnek/lógnak a magukat igen kiválónak
tartó eminenciások. Dacára ennek, közülük tán egy sem törte a
kezét, lábát, hogy a Sremska Mitrovica-i börtönbe bejusson.
Pedig a nyolc év alatt lett volna rá idejük bőséggel. Még a
vajdasági parlament korábbi magyar vezető embere, feje sem érzett
semmilyen isteni sugallatot, de még a saját lelkiismerete sem bírta
rá arra, hogy (a kifogásait félretéve, az előítéleteit
lerázva) bemerészkedjen a rácsok mögötti zárt világba. Úgy
vélem, hogy sokkalta inkább a rendszeres börtönlátogatásaival
lenne ildomos dicsekednie, és nem azzal, hogy politikusi mivoltában
éppen most kezdte meg sorrendben a hetedik mandátumának a
fogyasztását. (Ha huszonnégy év nem volt untig elég a jóból,
akkor már sosem lesz elég?) Meg még azt is gondolom, hogy ha
szimpla látogatóként fegyházba tévednek, attól még nem fog
folt esni a politikusi becsületükön! De ha már a börtönt nagy
ívben elkerülték, legalább a családokat csak egyszer is
felkeresték volna! Megtudakolni, miként élnek, hogyan viselik a
megpróbáltatásokat. Esetleg felajánlják, miben tudnának
segíteni.
Még egy említést érdemlő momentum:
a vezető – és éppen ezért mindenható – magyar pártunk
soraiban szép számban akadnak jogászok. Akik, ha összedugnák a
fejüket, sok-sok okos/hasznos dolgot kiötölhetnének. Mármint a
temerini fiúk csehül álló ügye érdekében. Jogtudósaink
bizonyára hasznos információkkal, tanácsokkal szolgálhatnának
mind az elítéltek, mind pedig a szüleik, a képviselőik számára.
Úgy képzelem, hogy alkalomadtán egy-egy panaszlevél, beadvány,
kérelem, jogorvoslat megszövegezése és benyújtása sem
jelenthetne a számukra áthághatatlan akadályt. Csak hát,
valahogy úgy van ez, hogy aki segíteni akar, az mindig a módot
keresi, aki viszont nem akar segíteni, az meg folyton csak a
kifogást keresi. És persze tennék/tehetnék mindezt mindenféle
ellenszolgáltatás nélkül! Csak úgy, Isten nevében. Az én
értékítéletem szerint ez már magától értetődő.
Alkalmazhatnák, gyakorolhatnák e nemes cselekedetet színtiszta
(magyar) érdekvédelemből. Merthogy indulásukkor – el ne
felejtsük! – arra tettek szent esküt.
Még ennél is továbbmerészkedem. Még
azt is meg merem kockáztatni, hogy talán nem is lett volna szabad
megengedni, hogy az öt magyar fiatal bíróság előtti, rendkívül
rázós és felettébb érzékeny/kényes ügyét más nemzetiségű,
történetesen egy szerb ember vállalja fel, hogy majd az képviselje
őket. Mert ez alighanem elvi kérdés. (És nem pusztán anyagi.)
Mert valahogy mégiscsak visszatetsző és rossz szájízt kelt. De
akár kíméletlenebbül is megfogalmazhatom ugyanezt: a szerbek
kell, hogy (meg)védjenek minket, magyarokat a sajátjaikkal szemben?
Mi magunk már nem vagyunk rá képesek? Na és, miféle lehet az az
érdekvédelem? Mi jót szabad elvárni tőle? Mint eddig
bebizonyosodott: az égvilágon semmi jót.
A tények magukért beszélnek.
A kegyetlen valóság ugyanis az, hogy
öt magyar fiatalt a börtönben felejtették. Valamennyien a
börtönben felejtettük őket. Most ki kéne ezért megdicsérni…?
Töprengés a sorsukra hagyott temerini
fiúk esete kapcsán
A magyar nemzeti összefogás napja ÉS
MÁRIÁS ISTVÁN ÜNNEPNAPJA (A BÖRTÖNBEN TÖLTI A 30.
SZÜLETÉSNAPJÁT) kiváló alkalom volt
arra, hogy eltöprengjek rajta: a nyolc évvel ezelőtt – furcsán
titokzatos módon – börtönbe juttatott temerini fiúk ugyan
miféle felemelő és szívet-lelket melengető
ünnepfoszlányokat érezhettek ebből az újabb kori, határokon
átívelő június 3-ai patinás emléknapunkból? A hőn áhított
és fennen hangoztatott nemzeti összefogásból, az együvé
tartozásból, a kölcsönös segítségnyújtásból… Van egy
olyan sanda gyanúm, hogy csak vajmi keveset. Sőt: akár azt is meg
merem kockáztatni, hogy ha mostanság rabul ejti őket valamilyen
különös érzés, ha elhatalmasodik rajtuk valamiféle emóció, az
nyilván jobbára csak idegszaggató meg torokszorító, s aligha
szolgálhat lélekbalzsamul a várakozásban meg a reménytelenségben
megfáradt öt magyar fiatalember számára. Mert nemzeti
összetartozás (meg annak a napja) ide, meg nemzeti összetartozás
oda, a tényszerű keserű valóság mégiscsak az, hogy hiába múlt
el nyolc kínkeserves esztendő a letartóztatásuk óta, ők ma is
ugyanúgy börtönlakónak számítanak. Ez a szépen csengő magyar
összefogás -- valami miatt – csak nem tudta (vagy nem is akarta?)
kimenekíteni őket a rabságból. A „Mi, magyarok
tartsunk szét!”-féle nemzeti vonás, ősidők óta cipelt terhes
átok – egészen biztosan ez is egyfajta karakterbeli hungarikum –
előbb-utóbb rajtunk is kiütközött. A jellegzetes és
tagadhatatlan magyar tulajdonság, a kezdeti szalmaláng-lelkesedés
ellobbanása után, közöttünk is felütötte a fejét a másságtól
való rettegés, és a megbonthatatlannak látszott sorainkba
beférkőzött a kétkedés, az acsarkodás, a gáncsoskodás, a
bizalmatlanság.
Az öt temerini fiúról szóló
traktátus már a kezdet kezdetén vészjóslóan csikorgott a
politikai ideológiától. A családjuknál történt látogatásom
során többen is elmondták, hogy a fiatalok érdekében tett
legelső lépések is már elhibázottak voltak, ezért téves,
helytelen irányba vitték el az egész ügyet. Úgy vélték, hogy
ha a Vajdasági Magyar Szövetség akkori vezetője másként közelít
az esethez, és ha akkor határozottan melléjük áll, minden
másképpen történt/történhetett volna. Ha akkor nem sajnálja
azt a néhány liternyi üzemanyagot a szolgálati kocsiból, és a
helyszínre siet, ha tájékozódik a történtekről még a temerini
rendőrállomáson, akkor talán a végkifejlet is egészen máshogy
alakul. Ehelyett éppen ő volt az, aki elsőként ítélte el a
cselekedetüket, és követelte a példás megbüntetésüket. Tette
ezt anélkül, hogy a későbbi valódi/igazi áldozatok verzióját
is meghallgatta volna az esettel kapcsolatban.
A magyargyűlöletre, a kisebbségek
elleni hangulatkeltésre kihegyezett, erőszakos szerb politika ekkor
nem is csinált egyebet, mint kihasználta a kedvező alkalmat, és
igen nagy vehemenciával szinte kisajátította magának a
„szégyenteljes szerbverés” ügyét. A maga szájíze,
kénye-kedve szerint gyúrta, nyújtotta, csűrte-csavarta a
történetet. A Kurirban, a Gradjanski Listben szinte napi
rendszerességgel szerepelt az egész délvidéki magyarságra rossz
fényt vető, sötét árnyékként rávetülő téma.
A vajdasági magyar érdekvédelemről
sok tanulságos dolgot el lehet mondani, csak éppen azt az egyet
nem, hogy úgy állt hozzá a temerini ügyhöz, hogy ha törik, ha
szakad, meg fogják védeni a saját fiataljaikat. (Lásd: a más
nemzetiségűek esetében erre több példa is adódott a későbbiek
folyamán! Ők aztán cseppet sem szégyellték a saját fajtájúakat,
és nem volt a számukra se kellemetlen, se kényelmetlen
ország-világ előtt pártfogolni és oltalmazni őket. Akkor sem,
ha az ügyeik már messziről arra szaglottak, hogy sem elfedni, sem
elkenni nem lehet védenceik bűnösségét. Minden áron vagy
semmi áron. Alighanem ez az alapvető különbség a kétfajta,
politizálós, nemzeti színezetű érdekvédelem között! Hogy
melyik bizonyult hatásosabbnak, azt aligha szükséges részletezni.)
Nagyon úgy fest, hogy a vajdasági
magyar politikusok valamiért kínosan ódzkodnak attól, hogy a
nevüket együtt emlegessék, ne adja Isten, tán még össze is
mossák a börtönben lévő magyar fiatalok nevével. Az aztán
nekik végképp nem hiányzik. Ebből a kínos és hatványozottan
nemzetiségi ügyből bizonyára nem lehet most politikai tőkét
kovácsolni. Az esetet nem lehet politikai (potya) poénszerzésre
felhasználni. Ezért inkább – a szűkös pártérdekek szabta
keretek között -- ellavírozgattak egy ideig, majd pedig
kifaroltak, kitolattak ki a fiúk háta mögül. Magukra, a sorsukra
hagyván őket.
A bajt csak tetézte -- meg alighanem
be is tetőzte -- az a tény, hogy az öt fiút még a tárgyalás
megkezdése előtt „sikerült” egymás ellen fordítani és
egymás ellen kijátszani. Egyértelmű és markáns érdekvédelem
hiányában. Márpedig az együttesen felvállalt felelősség, a
közösen elvitt balhé nyomaszó terhe könnyűszerrel
megteremthette volna az összetartozás, az „egy mindenkiért és
mindenki egyért” való kőkemény kiállás ménkűbiztos alapját.
Ennek hiányában viszont elkerülhetetlenné vált – nem csupán
az öt fiatalember, hanem az öt család között is -- a
viszálykodás és a széthúzás. Ami pedig nemhogy nem tett jót,
hanem egyenesen ártott a közös ügynek is, meg külön-külön
valamennyiük, valamennyiünk ügyének is. Úgy látszik,
annyi is elég volt, hogy csak egy pillanatra megfeledkezzünk
róla: a politika megbontja a közösségeket, szétzúzza
a szövetségeket, összeveszíti az embereket és megmételyezi a
barátságokat. Persze, szorosan a politika lábnyomában a másik
szükséges rossz, a kettes számú sunyi, alattomos, megosztó
tényező, a pénz is feltűnt a színen. Hogy ami még épségben
(meg)maradt, azt is tönkretegye. Mert hogy is nézne ki az, ha nem
csinál(hat)nánk valamilyen üzletet a mások nyomorúságából, ha
nem húzhatnánk egy kis anyagi hasznot a mások tragédiájából?!
Ebbéli tevékenységükben a temerini fiúk védelmét felvállaló
és ellátó ügyvéd urak jártak az élen. Egyetlenegy jogász
kivételével, egymást túllicitálva igyekeztek mielőbb átlépni
azt a bizonyos szégyenhatárt. Az ő esetükben nem bújt meg a
háttérben semmiféle kimondatlan elvárásrendszer. Nem volt szó
se erkölcsi/morális, se pedig szakmai tisztességről. Számomra
megfejthetetlen a talány: miként veszi/viszi rá őket a
lelkiismeretük arra, hogy EZÉRT a munkáért nemhogy pénzt
kérjenek, hanem egyáltalán pénzt elfogadjanak? Ilyesmihez azért
kell arc is, meg hozzá bőrréteg is, jó vastagon.
A holisztikus szemléletmód
mezsgyekaróit követve pontosan kirajzolódnak az erős körvonalak,
és tulajdonképpen nincsen szükség arra, hogy belevesszünk a ma
még bizonytalan kimenetelű, végtelennek látszó történetbe. A
lényeg – az első naptól kezdődően -- pontosan látható: az
öt temerini fiatal raboskodik. És ezen a szomorú tényen
mindeddig sem az idült széthúzásról ismert vajdasági
magyar politikai érdekképviselet, sem pedig a hangzatos magyar
összefogás NEM VOLT KÉPES változtatni.
Nem mintha nem lenne a számunkra már
eleve az is épp elég büntetés, hogy tulajdonképpen önmagunk
börtöncellájába – annak is az éjsötét magánzárkájába –
vagyunk valamennyien élethossziglan/életfogytiglan bezárva, a
temerini fiúkkal együtt, akkor, azon a június 26-án egy kicsit
bebörtönöztek minden jó érzésű vajdasági magyar embert. És a
megalázó súlyos rablánc azóta is rajtu(n)k csúfoskodik.
A sóvárgott szabadulás(unk) meg
egyre csak várat, egyre csak várat, egyre csak várat magára.
Szabó Angéla
„Már nincs miben
reménykedni!”
Ezt állítja Kiss Rudolf, a Human
Rights Center munkatársa
A szenttamási Emberi Jogi Központ
aktivistái miként látják most a temerini fiúk helyzetét?
Bevalljuk, hogy az utóbbi időben nem
foglalkoztunk olyan sokat az öt temerini fiatal elítélt ügyével,
mint ahogy tettük ezt korábban. Ennek pedig két oka is van. Az
egyik az, hogy amióta megszűntek azok a támogatások, amelyek a
központ munkáját segítették, és amióta úgymond a saját
költségvetésünkből működtetjük a szervezetet, azóta nekünk
magunknak is dolgoznunk kell, ha nem akarjuk ezt a tevékenységet
végleg felszámolni. Így természetesen kevesebb idő jut az egyes
esetekkel való foglalatosságra. A másik oka pedig az, hogy támadt
egy kis nézeteltérés közöttünk és a fiúk szülei között,
ami után úgy döntöttünk, hogy helyesebb lesz, ha kissé
visszavonulunk, és egy időre inkább a háttérben maradunk. Ez
persze nem jelenti azt, hogy nem követjük a történéseket velük
kapcsolatban. Most is ugyanúgy számon tartjuk őket, mint korábban.
Adományokat gyűjtöttünk a számukra, többször meglátogattuk
őket a börtönben, elbeszélgettünk velük, meghallgattuk a
panaszaikat. Jártunk a családoknál is. Amiben csak tudtunk,
segítettünk.
Véleményetek szerint maradt-e még
esély a kiszabadításukra, vagy mindannyian kénytelenek lesznek
letölteni a büntetésüket az utolsó napig?
Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy
már nincsen semmi, amiben reménykedhetnénk. Egyetlen olyan eszköz
sincs a birtokunkban, amellyel esetleg segíteni tudnánk, amivel még
próbálkozhatnánk. Az egyetlen dolog, amit tehetünk – és ez
most a mindent jelenti –, az az, hogy ismételten kegyelmet kérünk
az öt magyar fiatal számára az újonnan megválasztott szerbiai
köztársasági elnöktől. A Boris Tadić-féle amnesztia elmaradt.
Máriás István és Illés Zsolt kérelmét elvetette, a másik
három fiú beadványára viszont nem is reagált.
Szerintetek a
vajdasági magyar politikai-érdekvédelmi szervezetek az eset
súlyának megfelelő módon képviselik-e a temerini fiúk ügyét?
A bűncselekmény ügyében villámgyors
döntés született, ami enyhén szólva is szokatlan a hazai
igazságszolgáltatásban. De tudjuk azt, hogy jogerős ítélet
született. Hogy igazságos-e, arról sokat lehetne beszélni. Tehát
itt már túl sok kihasználatlan lehetőségünk nem maradt. Azt is
megfigyelhettük, hogy a vajdasági magyar pártok eltérő módon
viszonyultak az esethez. Nem egy emberként, nem azonos
határozottsággal álltak az ügy mellé. Úgy látszott, hogy
mindvégig leginkább a saját pártérdekeiket helyezték előtérbe,
és nem az volt az elsődleges, hogy mi fordítható az ügy hasznára
és mi nem. Néha megérte támogatniuk a börtönben levőket, néha
meg nem. És ez kezdettől fogva ilyen felemás módon zajlott.
Emlékszem arra, hogy amikor a kegyelmi kérvényt megfogalmaztuk,
akkor a politikai pártokkal és a civil szervezetekkel karöltve
támogató aláírásokat gyűjtöttünk. Harmincnégy vagy harmincöt
szervezet vett ebben részt. Hogy ezáltal is nyomatékosítsuk.
Sajnálattal állapítottuk meg, hogy vezető politikusaink közül
jó néhányan már azt sem voltak hajlandóak aláírni, nemhogy a
későbbiekben támogatták volna a szabadságvesztésre ítélt
fiúkat.
Számomra éppen ez a jellegzetes, ez a
kimondottan magyaros széthúzás a legdöbbenetesebb.
Ez valóban nagy baj. A magyar pártok
sem sorakoztak fel egységesen az elítélt magyar fiatalok mögé,
ugyanakkor az ő soraikban is széthúzás volt tapasztalható.
Feladták a közös ügyet, amely összeköti, összekapcsolja
őket, és feladták annak egységes képviseletét is. Pedig közös
fellépéssel többet elérhetünk, mint ha külön-külön vívjuk
meg a magunk csatáit. Ez a szakadás egészen biztosan nem használt
a temerini fiúk ügyének. Ki kellett volna tartaniuk egymás
mellett a végsőkig.
Mono Inc. - Children Of The Dark
-
We're nothing like youA wall in black
We're nothing like you
And you don't get who we are
We're nothing like you
We dare the flow
We're nothing like you
A...
Itt Az Új Ubuntu, Avagy „Groovy Gorilla”
-
*Ubuntu*
2020 október 22-én megjelent az Ubuntu 20.10, melyet a készítők Groovy
Gorilla-ra kereszteltek. Az eget rengető új funkciók helyett ez a kiadás...
Tőzegáfonya - Vaccinium oxycoccos L.
-
Tőzegáfonya - Vaccinium oxycoccos L.
*Rendszertani besorolása: *
A tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccos) a hangafélék (Ericaceae) családjába
tartozó, Magyaro...