Karácsonyi segítség az ,,új temerini fiúknak”

Immár kereken két hónapja raboskodnak vizsgálati fogságban azok a temerini, óbecsei és adai magyar fiatalok, akik egy zavaros hátterű csetepatéba keveredtek a temerini éjszakában. Bár súlyos sérüléseket ők szenvedtek, láncoktól, öklöktől és sörösüvegektől, sőt még a rendőrséget is ők riasztották, mégis náluk tartottak másnap házkutatást, és őket zárták előzetes fogságba. A média egy része igyekezett a kocsmai verekedést valami szörnyű fegyveres nacionalista támadás mítoszával beborítani, mégis a vádak sorra dőlnek meg.

Nemrégiben készült el a fegyverszakértő vizsgálatának eredménye, melyben az egyik temerini fiatalnál talált, katonai boltban vásárolt és összehegesztett puskadarabok fegyver státuszát nevetségesnek minősítette. Az egyéb, hatóságok által begyűjtött tárgyi bizonyítékok, olyanok mint a magyar feliratú pólók vagy a középiskolás német tankönyv, sem fognak majd igazi terhelő bizonyítékot hozni a fiúk fejére.

Ennek ellenére mégis a hűvös cella az ami osztályrészük maradt, a legmeghittebb vallási és családi ünnephez közeledvén is. A Magyar Remény Mozgalom (MRM) tagjai ezért lehetőségeikhez és forrásaikhoz mérten gyűjtést szerveztek a fiúk számára, és az összegyűlt  pénzösszeget börtönköltségekre utalták át, remélve ezzel, hogy enyhíthetnek a zord börtönkörülményeken a karácsony közeledtével.

Az  MRM Elnöksége

Temerini fiúk: Tőkés és Lomnici kéri a három másik elítélt elengedését is

A még börtönben lévő három elítélt "temerini fiú" számára kért kegyelmet a szerb államfőtől Tőkés László európai parlamenti képviselő és Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának (EMT) elnöke.

"Az Emberi Méltóság Tanácsa ezúton azzal a kéréssel fordul Szerbia államelnökéhez, hogy - minden politikai esetlegességen felülemelkedve - a börtönbe vetett másik három temerini magyar fiatal esetében is gyakoroljon kegyelmet" - írta közleményében Tőkés László és Lominici Zoltán. Úgy fogalmaztak, hogy a történelmi múlt bűneinek esedékes jóvátételén túlmenően ez jelenthetné Áder János és Tomislav Nikolic államelnökök legutóbbi budapesti találkozójának igazi sikerét.

Közösen jegyzett közleményükben az EMT nevében örömüket fejezik ki azért, hogy a temerini elítéltek közül ketten - elnöki kegyelem révén - kiszabadultak a börtönből.
 

"Ugyanakkor ezt csak részeredménynek tekintjük, hiszen Máriás István, Illés Zsolt és Uracs József továbbra is börtönben sínylődnek, és kénytelenek elviselni annak a példátlanul súlyos büntetésnek a terheit, amely nemcsak a délvidéki magyarságot, hanem a nemzetközi közvéleményt is méltán felháborítja" - írják. Szerintük Tomislav Nikolic államfő azzal gyakorolt volna igazi gesztust a magyarság irányába, ha Horváth Árpád és Szakáll Zoltán mellett a többi elítéltet is kegyelemben részesítette volna, ha ők is amnesztiát kaptak volna.

Tőkés László és Lomnici Zoltán felhívja a figyelmet arra, hogy a minap, a temerini fiúk ügyének felkarolására Nagyváradon tartott Délvidéki Szolidaritás Napjára valamennyi vezető vajdasági magyar politikai párt elküldte képviselőjét. Ez is tanúsítja szerintük, hogy a délvidéki magyarság számára milyen traumát okozott a "temerini fiúkat" elmarasztaló ítélet, amilyenben még a háborús cselekményekben bűnösnek talált személyek sem részesültek.
 

A vajdasági magyar fiúkat azért ítélték összesen 61 év börtönbüntetésre, mert 2004-ben súlyosan bántalmaztak egy szerb férfit. A szigorú ítélet felháborodást okozott a délvidéki magyarok körében, az ügy többször felvetődött a magyar-szerb kétoldalú tárgyalásokon, és szó volt róla Áder János és Tomislav Nikolic két héttel ezelőtti, budapesti megbeszélésein is.

MTI

Mint macska az egérrel...

Ha tehetném, szívesen elvinném az etnobizniszt magas színvonalon művelő, főállású vajdasági magyar politikusainkat egy helyre. Óbecsére. A Spasoja Stejić utcába. Karpinszkiékhoz. Annak a fiúnak a szüleihez, akit több, mint egy hónappal ezelőtt vettek őrizetbe (hat társával egyetemben) egy temerini kocsmai incidens miatt. A házigazdáknak (Valériának és Györgynek) nem szólnék előre a hívatlan vendégként érkező látogatókról. Meglepetés lenne. Helyesebben: lenne meglepetés! Mindkét részről. Ebben biztos vagyok… Hogy mit mutatnék meg nekik? Semmi világra szólót, semmi eget rengetőt. Csak azt, hogy milyen is az élet ott, a sűrűjében. Csak azt. Hol laknak és hogy laknak jól azok, akik nem gombolnak be havonta egy- vagy kétszázezres fizetést, akiknek nem jár politikusi jogon szolgálati kocsival együtt sofőr meg mobiltelefon, akiknek nincsenek semmiféle privilégiumaik, és akik előtt nem tárulnak ki az ajtók, ha csupán a küszöbön megjelennek. Akiknek nincsenek a felső tízezerben befolyásos barátaik/ismerőseik, akiket baj esetén fel lehetne hívni: ügyet simítani, tanácsot kérni, védelmet biztosítani, pénzhez jutni.

Én tegnap ott jártam. Kint az utcán, a léckerítésnél Morzsi fogadott. Egy alig félmacskányi tündéri kiskutya. Bent pedig a háziasszony, Vali. És a semmivel el nem takarható, a jól látható/tapintható, nyomasztó mélyszegénység. Ami annyira valóságos volt, hogy szinte neki lehetett támaszkodni. Aprólékosan leírnom viszont nem lenne tisztességes.

A családfő még reggel 7 órakor elment Újvidékre a fogdába a gyerekhez. Kornél ugyanis csak minden kedden fogadhat látogatót. Vitt neki egy kis csomagot: ruhafélét meg élelmet. (Ilyenkor mindig este érkezik haza. Fáradtan. Meg beteg is. Asztmás. Már megjárta a híres tartományi tüdőgondozót is.) A fogház előtt sorakozó látogatókat órákon át várakoztatják kint az utcán, a kapuban. Kisebb csoportokban, négyesével engedik be őket. 

 

Ez a „folyamat” korántsem megy olyan olajozottan, mint a letartóztatásuk. Sőt: az egész temerini esetnek a kivizsgálása is csak kínkeservesen, csigalassúsággal vánszorog. Milliméterről milliméterre halad. Mintha az igazságszolgáltatás újvidéki fellegvárában szándékosan húznák az időt. Addig is félelemben, rettegésben és bizonytalanságban lehet tartani a hét fiatalt és velük együtt mind a hat családot. A hatalomnak nem sürgős, nem sietős. Neki aztán ráérős. És mindig különös élvezetet jelent egy-egy kicsinyke kis magyar csúfos/alapos megleckéztetése. Ez adja meg az ilyen mesterségesen „felkollagénezett”, nemzeti színűre kozmetikázott esetek bukéját. Példáért nem kell messzire mennünk. Az öt temerini fiú ügye világosan megmutatta, mi mindent lehet kreálni egy éjszakai, piactéri konfliktusból. Egy verésből, egy fizikai bántalmazásból akár egy emberöltőnyi börtönbüntetést is könnyűszerrel ki lehet hozni. Márpedig most – a hét letartóztatott magyar fiatal esetében -- alighanem a temerini szindrómának a jelei mutatkoznak. Az „ötök” jól bevált prototípusát alkalmazzák a „hetek” ügyében is.  

Tudom, nem mondok vele sok újat: azt tehetnek, amit csak akarnak. Kedvükre játszhatnak velük. Mint macska szokott az egérrel. A végtelenségig kiszolgáltatott helyzetükben vajmi keveset tehetnek a kocsmai incidensben érintett családok. Egyedül vannak. Magukra hagyatottságukban pedig erőtlenek, védtelenek és kiszolgáltatottak.

A vajdasági magyar politikusok – épp úgy, mint 2004-ben a temerini fiúk esetében – most sem rohantak hanyatt-homlok segíteni. Nem törték a kezüket-lábukat. Sem jogi természetű segítséget nem nyújtottak, sem anyagi támogatást nem próbáltak szerezni az arra igencsak rászoruló családok egyikének-másikának. Két fiatalnak csupán hivatalból kirendelt, szerb képviselője van. Magánügyvédre nem futja. Karpinszki Kornélnak van ugyan választott védője, csak éppen azt nem tudja még a család, hogy miből is fogja őt fizetni. Márpedig a költségek úgy gyarapodnak, mintha csak osztódással szaporodnának.

– Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ilyen sokáig elhúzódik az ügy. A vizsgálati fogság újabb, kéthónapos meghosszabbítása nagyon elkeserített mindannyiunkat – mondja az édesanya. – Hiába nyugtatgatom magamat azzal, hogy az én fiam nem bűnös, mert nem vett részt a vendéglőben történt verekedésben, csak éppen rossz időben volt rossz helyen. Ezt tudnák igazolni a barátai is. De közöttük van olyan is, akit még meg sem hallgatták az ügyben. Nagyon furcsálljuk a dolgot. Még azt a fiatalembert sem idézték be tanúként, aki Kornél vádlott-társát, Kovács Norbertot a karjába vette, úgy menekítette ki arról a szórakozóhelyről az utcára. Mert különben halálra verték volna az ottani szerb fiatalok. A fiam elmondása alapján úgy tudom, hogy a piszkálódást sem a magyar gyerekek kezdték. Mégis őket vették őrizetbe és őket tartják bezárva. Hazafelé menet Kornél is kapott az őket üldöző tehergépkocsiról lerepülő sörösüvegzáporból. A karjába fúródtak az üvegszilánkok. Aggódom a fiam miatt. Évekkel ezelőtt volt egy balesete, ami után megműtötték az egyik lábát. Csontot pótoltak. Ha megerőlteti, akkor bedagad. Gyógyszert kellene szednie. 

Hogy a családi házban élő másik fiú, Albertis eltévedt már valahol az élet sűrűjében, az akkor derült ki, amikor (hogy megtörjem a fojtogató csendet) felvetettem: távozásomkor magammal viszem a Morzsi névre hallgató, prézli színű szőrpamacsot. Aki, mint az árnyékom, mindvégig úgy követett. – Neked adnám –mondta --, de ő a játszótársa a kicsiknek. A három gyerekemnek. Az anyjukkal élnek, és amikor eljönnek, mindig Morzsival játszanak az udvarban. 

 

Ekkor tudtam meg, hogy már mögötte van, 24 éves korára, egy tönkrement házasság. A szerencse a szerencsétlenségben, hogy legalább van munkája. A baromfikeltetőben dolgozik. Meg most újabb munkája is van. Tartani az öccsében a lelket, míg csak ki nem szabadul a rabságból.

Hogy a fentebb emlegetett politikus urak mit szólnának mindahhoz, amit én magam is (tapintat és együttérzés okán) szó nélkül hagytam, nem tudhatom. Egy valami azonban biztos. Már távolodóban, ahogy a könnyeimen át visszanézek, mosolyra húzódik a szám: csak van boldog lakója a házacskának. Morzsi. A tündérmaci.

Szabó Angéla

Aki tud, segítsen!

Amikor azon a szép reggelen elindult otthonról – iskolatáskával a hátán, egy szál rövid ujjúban –, talán még azt hitte, hogy az a hétfői nap is ugyanolyan lesz, mint a többi. Mert akkor még halvány fogalma sem lehetett arról, mi vár rá. Hogyan is sejthette volna, hogy alig pár órával később majd a feje tetejére áll az egész élete…

Smit Tomast az utcán tartóztatták le. Már éppen hazafelé indult. Gyakorlati képzésen töltötte a napját Moholon, az idősek otthonában. A 18 éves adai fiúnak ez az utolsó tanéve az óbecsei Közgazdasági-Kereskedelmi Szakközépiskolában. Ha minden igaz, szakács lesz.
A rendőség már kereste. Otthon, az adai családi házban. Mégpedig az október 20-án történt temerini incidens miatt. Amelynek Tomi is részese volt. Ő is ott töltötte a szombat estét a helybeli és az óbecsei újdonsült ismerőseivel azon a „titokzatos” szórakozóhelyen, amelyen megtörtént a baj. Akkor járt életében először Temerinben. A „belépője” pedig még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető szerencsésnek.

Ő is ivott ugyanúgy, mint a többiek. Ő is részt vett a szerb fiatalokkal történt verekedésben ugyanúgy, mint a többiek. Ezért is vették őrizetbe ugyanúgy, mint a többieket, a másik hat magyar fiatalt. Azóta pedig mindannyian az újvidéki (klisai) fogdában tartózkodnak. Egy hónapja. A napokban újabb hosszabbítást kaptak. Még két hónappal megtoldották a vizsgálati fogságuk idejét.

A hét magyar fiatalembert igen súlyos váddal illették. Nemzeti, faji és vallási gyűlöletből elkövetett bűncselekmény gyanújával állították elő. A rendbontást, a kocsmai verekedést (amelynek már első pillanattól kezdve igyekeztek erős nemzeti színezetet adni) pár nap múltán a temerini képviselő-testület is sürgősségi eljárással a napirendjére tűzte. A „tisztelt ház” pedig – vélhetően a helyi rendőrállomás parancsnokának az ominózus esetről történt beszámolója alapján – újfasiszta megnyilvánulásnak nevezte, és határozatban ítélte el a fiúk cselekedetét. Kissé érthetetlen, hogy mire is volt jó a helyi hatalomnak ez a heves igyekezete, és időnap előtti kategorikus besorolása, minősítése a történteknek. Hiszen még most, egy hónap elteltével sem fejeződött be az ügyben a vizsgálódás, és nem született semmiféle végérvényes ítélet. Tehát mindeddig nem is hangozhatott el az, hogy a hét fiatal bűncselekményt követett el. Viszont azzal, hogy a politikacsinálók már jó előre bűnösnek nyilvánították őket és elítélték a tettüket, gyakorlatilag zöld fényt adtak a magyar srácok példás megbüntetéséhez. Márpedig amíg a bíróság nem mondja ki valakinek a bűnösségét, addig az illetőt ártatlannak tekintik. Nem igen emlékszem egyetlen olyan esetre sem, hogy egy képviselő-testület határozatban ítélte volna el a történetesen magyarverő szerb nemzetiségű fiatalok cselekedetét. Pedig lett volna rá bőven alkalom a több mint 300 ilyen jellegű incidens során. Szinte minden olyan község területén előfordult ilyesmi, amelyben szép számban élnek magyarok.

A hét magyar fiúra ragasztott neofasiszta címke Smit Tomas esetében már alapjáraton is veszélyes. Hiszen a fiú német nemzetiségű. Édesapja, Georg kulai születésű. És tagja a Donau Német Szövetségnek. Tomi azonban soha nem kérkedett a nemzeti hovatartozásával. Amikor részt vett egy német nyelvű továbbképzésen, azt is csendben tette. A küzdősporton kívül más nem igazán érdekelte. Csak a tékvandó és a karate. Kulán aktívan sportolt az ottani egyesületben. Dehogyis tagja a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomnak! És valószínűleg akkor is igen nagy bajban lenne, ha el kéne magyaráznia, tulajdonképpen mi is az a fasizmus. Ennek a szerencsétlen 18 éves fiúnak még az iskolapadban kéne ülnie, nem pedig a börtönben. Ez a kilátástalan helyzet és ez az elhúzódó tárgyalássorozat nagyon megviseli nem csupán a gyereket, hanem a szülőket is. Csak rontja mindezt, hogy a környezetük is közömbösen vagy éppen ellenségesen viselkedik velük szemben. Ahelyett, hogy támogatnák őket, inkább csak megkeserítik az életüket…

A Smit család igen szerény körülmények között él. Különösen azóta, amióta másfél évvel ezelőtt Adára költöztek. A családfő 32 év után munka nélkül maradt. A kulai terményszárítóban a leépítés következtében műszaki felesleggé nyilvánították. Mivel csak 57 éves, még nyugdíjra sem számíthat. Idény jellegű és alkalmi munkákból próbálja eltartani a családját. A kifizetetlen számlák azonban egyre csak szaporodnak a konyhaasztalon. Adóhátralék miatt pedig már kényszerű végrehajtással is fenyegetik őket. Téli tüzelőjük még nincsen. Most azonban felcsillant egy kis remény, ugyanis az önkormányzat segítségével 5000 dinár értékű tűzifához juthatnak. Az árát azonban előre le kell dolgozniuk. Az édesanyának, Zsuzsának 56 munkaórát kell ledolgoznia a helybeli Cseh Károly Általános Iskolában.

Férjének az utóbbi időben nagyon megromlott az egészsége. Erős prosztatabántalmakkal küszködik, a veséjén pedig cisztát találtak. A vizsgálatokat ajánlatos lenne sürgősen folytatnia, ahhoz azonban el is kellene jutnia a zentai kórházba. Most viszont olyan helyzetben vannak, hogy még a gyerekükhöz sem mehetnek el minden héten. Mert egyszerűen nincs rávaló. Csütörtökönként van látogatás a fogdában, olyankor tudnának fél órát beszélgetni a fiukkal. Eddig viszont már 3 látogatási napon hiába várta őket a gyerek. Nem tudtak sem elautóbuszozni, sem pedig csomagot küldeni.
Tomitól eddig két levél érkezett. Azt írta, hogy egész nap csak szomorkodott, mert nagyon várta a szüleit. (A borítékon feltüntették, hogy a levelek tartalmát elolvasták és jóváhagyták.)

Az adai Vöröskereszt vezetője a segítségükre sietett, amikor értesült a bajba jutott család helyzetéről. Napi ingyen ebédet biztosított és juttatott a részükre 10 kiló lisztet és néhány halkonzervet. Ennél azonban lényegesen több mindenre lenne szükségük.

Ősrégi a tapasztalat: az emberekben nehezen mozdul a jóság. Az elmúlt hetekben az eset kapcsán gyakran eszembe jutott Oshonak az a „mondolata”, hogy: „A világ visszhangos hely.” Ami bizonyára igaz is, csak éppen a segítségre szoruló emberek rendszerint ennek az ellenkezőjét tapasztalják. Szó szerint azt, hogy a kérésük/könyörgésük gyakran süket fülekre talál. Smiték esetében magam is szereztem ilyesféle élményeket. Például, amikor első felindulásomban és elkeseredésemben megkerestem az aktuális problémával a VMSZ adai szervezetének elnökét. Aki nem zárkózott el, türelmesen végighallgatott, de azt sem mondta, hogy segít, meg azt sem mondta, hogy nem. De persze utólag kiderült: nem segített. 

Aztán felhívtam a Donau Német Egyesületet. Hasonló eredménnyel. Azzal a különbséggel, hogy ott már némi magyarázattal is szolgáltak. Súlyosnak tartják azt, amivel Tomit vádolják. Ha viszont ilyen újfasiszta dologról van szó, akkor a tagság is elzárkózik. Értsem meg: az emberek félnek! Nem akarnak maguknak bajt. (Megértem.) Természetesen a Német Népi Szövetséggel is tettem egy próbát. A szervezet irányítója azzal takarózott, hogy ha a Smit család a Donaunak a tagja, akkor támogassa őket a Donau. Sajnálja. A kérdésemre, hogy ha már a szervezet nem segíthet, akkor vajon tehet-e valamit az Ember az emberért, az egyik német a másikért, még csak nem is válaszolt. (Na, ez azért jó volt valamire. Láthattam, hogy nemcsak nálunk, magyaroknál állnak csehül a dolgok, hanem a németeknél is. Van belőlük egy maréknyi, és az is legalább két részre szakítva.) De még nem adtam fel végleg a reményt. Most (jobb híján) azokat kérem, akik ezeket a sorokat olvassák, hogy ha módjukban áll: segítsenek!

Szabó Angéla
   

Két hónappal meghosszabbították a hét magyar fiatal vizsgálati fogságát

Őket is a börtönben felejtjük?

Az újvidéki fogdában egyre türelmetlenebbül várja a szabadulását az a hét magyar fiatal, akit egy hónappal ezelőtt vettek őrizetbe. Az akkor kiadott, friss rendőrségi közlemény szerint nemzeti, vallási és faji gyűlöletből elkövetett bűncselekmény alapos gyanúja miatt. 

Az előállítottak október 21-én este egy temerini szórakozóhelyre Sieg Heil! náci köszönéssel léptek be, majd az ott jelenlévő szerb nemzetiségű fiatalokkal szóváltásba keveredtek. Dulakodni kezdtek, ami pedig verekedéssel végződött. Egészen pontosan úgy, hogy a magyar fiúk megvertek két szerb nemzetiségűt.  Ennyi történt azon a szombat éjszakán.  Mármint a hivatalos, a nyilvánosság felé prezentált verzió szerint.  

Az ellenváltozat alapján viszont nagyon úgy fest, hogy ez az extrém köszöntés egyáltalán nem számított szokatlannak azon a szórakozóhelyen. Ott ugyanis a tulajdonos Heil Hitler!-rel fogadta az érkezőket. És a két szerb fiatal fizikai bántalmazása is csak az éremnek az egyik oldalát láttatja. A „megverés” kifejezés helyett inkább a „verekedés” szó az, ami ráillik a történtekre. Természetesen arról sem szól ez a kidekázott, felemás hivatalos rendőrségi közlemény, hogy a közönséges és szokványos kocsmai verekedésnek még az éjjel folytatása is volt. Mégpedig akkor, amikor a magyar fiatalok közül öten elindultak hazafelé. Akkor ugyanis a szerb nemzetiségűek (voltak legalább húszan) a nyomukba szegődtek, mi több, üldözőbe vették őket a vendéglő előtt veszteglő három személygépkocsival és egy kisebb teherautóval. A hazáig tartó kergetőzésben a kamion rakteréből üres sörösüvegek záporoztak a menekülők irányába, és a gépjárművekből előkerültek az ütlegek is. Baseballütők és láncok. Azzal ütötték-verték azt, akit éppen elértek. Az egyik magyar fiatal komolyabb sérüléseket szenvedett. Két hosszú seb keletkezett a fején, a hátán viszont lánccal okoztak sérüléseket. Egy másiknak a fülét érte erőteljesebb ütés. Mivel a magyar fiúk nem voltak semmiféle verőszerszámmal felszerelkezve, úgy védekeztek, ahogy tudtak. Futottak, menekültek, és az út mellett talált kövekkel, tégladarabokkal, törmelékkel dobálták a támadókat. Azonban a túlerővel szemben vajmi keveset tehettek. Segítségképpen kihívták a rendőrséget. Aminek pedig az lett a következménye, hogy a magyar fiúkat bevitték a rendőrállomásra, a szerbeket viszont futni hagyták. Hétfőn viszont már nem is öt, hanem hét magyar fiatal őrizetbe vételével és két családnál tartott házkutatással folytatódott a nem mindennapi történet. Már magában az sem számít szokványosnak, hogy egy kocsmai verekedés után házkutatást tartanak. Ahogyan az is elgondolkodtató, miért nem védekezhettek szabadlábról a gyanúsítottak, miért kellett őket még azon melegében egyenként összeszedni és őrizetbe venni.

A két adai, a két óbecsei és a három temerini fiatalemberre az előállításukat követően 48 órás előzetes vizsgálati fogság várt, amit később 30 nappal meghosszabbítottak. Azóta azonban ügyükben alig-alig történt előrelépés. Meglehetősen vontatottan halad az újabb keletű, de szintén erősen nemzeti(ségi) színezetű temerini eset rekonstruálása, és sehogy sem akar összeállni a teljes kép. Csigalassúsággal bonyolódik a beidézett tanúk meghallgatása. Az ügy menetét fékezi az is, hogy a vád tanúinak egyike-másika egyszerűen meg sem jelent a bírósági tárgyaláson. Ezen a héten például távol maradt annak a temerini vendéglőnek a tulajdonosa, amelyben az incidens történt, és annak a tehergépkocsinak a gazdája is, amely gépjárművel azon az emlékezetes éjszakán üldözőbe vették a szórakozóhelyről hazafelé induló fiatalokat. Talán azt a körülményt sem érdemes figyelmen kívül hagyni, hogy az említett vendéglő (amelyről úgy hírlik, hogy a tulajdonosa engedély nélkül működteti) mind a mai napig nem került bezárásra. Még arra az időre sem, amíg tart az ügyben a vizsgálat. Tehát azóta is, most is, minden hétvégén teljes gőzzel üzemel.

A harminc nappal meghosszabbított vizsgálati fogság ideje e hónap 21-én 21 órakor lejárt. A hét magyar fiatalember közül azonban egyetlenegyet sem engedtek szabadon. Fogva tartásuk idejét megint megtoldották. Ezúttal két hónappal.

A hét magyar fiatal esete (az idő múlásával egyre jobban) kezd hasonlítani az öt temerini fiú történetéhez. Én azonban bízom abban, hogy még egyszer nem követ(het)jük el ugyanazt a hibát. Nem hagyhatjuk őket is a sorsukra. Nem felejthetjük őket is a börtönben. Ugye, nem?

Szabó Angéla

A délvidéki magyar szolidaritás napját tartják vasárnap Nagyváradon

A délvidéki magyar szolidaritás napját tartja vasárnap a nagyvárad-újvárosi református templomban az Emberi Méltóság Tanácsa.

Az MTI-hez eljuttatott, Tőkés László és Lomnici Zoltán által aláírt közlemény szerint a nagyváradi akcióval a Szerbiában élő magyarság jogainak a védelmében, azok kivívása érdekében kíván fellépni az erdélyi magyarok európai parlamenti képviselete és az Emberi Méltóság Tanácsa.

Az eseményre Nagyváradra várják a délvidéki magyar közösség vezető politikai képviselőit. A rendezvény célja a délvidéki magyarság emberi és kisebbségi, anyanyelvi és oktatási jogai mellett való kiállás, a méltánytalanul súlyos börtönbüntetésre ítélt „temerini fiúk” ügyének felkarolása.

„Bízunk abban, hogy Tomislav Nikolic szerb államfő – az Áder János államfővel való legutóbbi megegyezés szellemében – a börtönben sínylődő magyar ifjak kegyelmi kérvényét kedvező módon fogja elbírálni” – áll a közleményben. A nagyváradi rendezvényre meghívták mindazokat, „akik szívükön viselik az emberi és nemzeti méltóság egyetemes ügyét”.

MTI

IDŐHÚZÁS

„Most lenne időben új erőre kapni.

Most lenne időben végleg megrohadni.

Most lenne időben az arcon a rángás.

Most lenne időben a mellen a vágás.”

Most.

Pont most.

Mert mikor, ha nem most?

Most lenne ideje a temerini fiúk szabadulásának.

Ha már oly sok idő elmúlott hiába.

Akkor: MOST!

Égbekiáltó a temerini fiúk bűne. Tettükre nem létezik mentség. Hasztalan mindhiába csűrni-csavarni az öt magyar fiatal rettenetes személyes tragédiáját. Elrontott, tönkretett életét. Majd nyolc és fél börtönév után sem mentheti meg őket senki és semmi. Ez az üzenete egyikük nemrégiben elvetett kegyelmi kérvényének. A 15 évre elítélt Máriás István elutasított kérelme nyilvánvalóan nemcsak neki szól, hanem mind az ötüknek.

A mi büszke Szerbiánk igazságosztó elnöke ismét bebizonyította, hogy annak a magyar nemzetiségű embernek, aki részt vett egy szerb nemzetiségű bántalmazásában, nem jár kegyelem. Nincs felmentés. Nincs bocsánat.Tomislav Nikolić (az élet és halál ura szerepében) tanúbizonyságot tett arról, hogy hűséges szolgája hazájának, népének és méltó követője elődjének, Boris Tadić-nak. Mert ő is ugyanezt csinálta. És ugyanígy. Sorra hajította vissza a börtönben tengődő magyar fiatalok szabadulást kérelmező beadványait. Gondolom úgy, hogy közben a szeme meg sem rebbent. Bizonyára szentül meg volt győződve afelől, hogy amikor a hazatérésükben reménykedő temerini fiúk kérelmét egyetlen mozdulattal lesöpörte az íróasztaláról, nem akármilyen hétköznapi tettet hajtott végre. Hanem dicső, magasztos és hazafias cselekedetet vitt véghez. Valószínűleg dagadt is a keble a büszkeségtől. Elvégre ezt várta el tőle a nép. Ezt diktálta a lelkiismerete. Ő meg egyszerűen nem tehetett másként. (Mit lehet azt előre tudni, talán egyszer még valamilyen magas rangú állami kitüntetést is a gomblyukába tűznek eme nemes cselekedetéért, csak mert ily derekasan helytállt a posztján?! Színtiszta és szent igaz nemzetféltésből végrehajtott tettéért majd jó alaposan kiplecsnizik.)

Tökéletesen ki van ez találva. Meg lehet ezt magyarázni szépen. És akinek meg lehet, annak meg is magyarázzák…

Én világéletemben nehéz felfogású gyerek voltam. Nekem az ilyenfajta cinkelt/patkolt ideológia sehogy sem megy a fejembe. Helyette azt gondolom, hogy bizony Boris Tadić Elvtárs lelkén is szárad az, hogy a temerini fiúk még mindig Sremska Mitrovicán raboskodnak. Meg szülőfalujuk magyar nemzetiségű rendőrparancsnokának, Miskolci Lajosnak a lelkén is szárad. Meg a délvidéki magyarság magas beosztásban trónoló, választott politikai vezetőinek a lelkén is szárad. Meg egy kicsit minden itteni magyar ember lelkén is szárad...

„Most lenne időben a perc, mire vártunk.

Most lenne időben az elzuhanásunk.

Most lenne időben az angyal a késsel.

Most lenne időben egy tál meleg étel.”

Nyolc és fél év temérdek idő. Még tömény boldogságból is sok. Nemhogy az emberhez méltatlan börtönéletből. Márpedig az öt fiatalembernek bőségesen kijutott minden földi rosszból. Fizikai bántalmazásból, lelki terrorból, megaláztatásból, éhezésből, fagyoskodásból, hitegetésből, várakozásból. A helyzetük mit sem változott. Hiába múlt el a bezárásuk óta nyolc húsvét meg nyolc karácsony. Pityut, Zsoltit, Zolit, Árpit és Jóskát minden ünnepnap, minden egyes új év a fegyházban felejtette. 

Megfeledkezett róluk a legnagyobb vajdasági magyar politikai szervezet akkori vezetője, Kasza József is, aki a huhogó lehurrogók kórusában első szólistaként sietett világgá kürtölni, hogy ő bizony erélyesen követeli a magyar fiatalok példás megbüntetését. Megfeledkezett róluk a trónkövetője, Pásztor István is, akinek nyolc esztendő alatt annyira sem futotta az idejéből, hogy ha a „gaz szerbmolesztálókat“ nem is, de legalább a még életben lévő szüleiket meglátogassa. A velük való találkozásnak, a kényszerű szembesülésnek még a látszatát is nagy ívben elkerülte. Legfeljebb csak üzenetet küldött a számukra, a temerini helytartója közbenjárásával. Legutóbb például úgy szólt a „titkos“ üzenet, hogy: Legyenek csendben és várjanak!

Köszönik szépen, de ami a várakozást illeti, nagyjából eddig is ezt tették. (És hittek a csalogatásnak, a könnyelmű ígérgetéseknek, a fedezet nélküli biztatgatásnak.) Persze nem ültek éppen némán és ölbe tett kézzel (ahogy a politikusok szerint cselekedniük kellett volna), de hogy vártak, vártak és egyre csak vártak, az biztos igaz. Márpedig sem a tömény hallgatás, sem pedig az idő hiábavaló múlatása – csak úgy,  önmagában -- nem tesz az égvilágon semmi jót az évekre elítélt fiatalok ügyének. Ez mostanra már számtalanszor bebizonyosodott. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy talán éppen a nyilvánosság „bevonásának“ (olykor a szennyes fehérnemű kényszerű kiteregetésének) köszönhető az, hogy ha zilált lelkiállapotban is, de még egytől-egyig életben vannak. (Hárman  nyolc éve nem látták a saját szülőfalujukat. A nyolc év alatt egyszer sem mehettek haza. Egyetlen árva órácskára sem. Volt, akinek nemcsak a rácson túli komisz életet kellett elviselnie, hanem azzal egyidejűleg a szülei, a rokonai elvesztését is. Meg azt a másfél éves időszakot is túl kellett élnie, amikor azt hitte, hogy őt még maga az Isten is elfelejtette, mert senki sem látogatta meg, senkitől sem kapott egy megveszekedett krajcárt sem, nemhogy csomagot, és senki sem írt neki egyetlen büdös sort sem.)

Ez idő alatt a mi magyar politikacsinálóink egyetlenegyszer sem mutattak hajlandóságot arra, hogy ebben a meglehetősen kínos ügyben valamelyest összehangolják, egyeztessék a nézeteiket, és állást foglaljanak. Uram, bocsásd meg, esetleg még – kivétel nélkül – mind egy szálig fel is sorakozzanak az életveszélyes slamasztikában lévő fiúk mögé. Elhervadt politikai szóvirágként emlegetett délvidéki magyar érdekvédőkként. Valahány (de édeskevés) párját ritkító, üde kivételtől eltekintve, ők aztán valóban csak vártak. Mert várni is tudni kell! És ők azt valóban nagyon tudnak! Olyannyira, hogy (nyolc év után) még most is várnak. Valamire várnak. Várnak és kivárnak. (Gondolom, ilyen mértékű magyar irtózás, viszolygás, idegenkedés, tétovázás láttán, elégedetten köpködik és dörzsölgetik a szerb politikusok a tenyerüket. A baj esetén, mintegy természetes reakcióként, megnyilvánuló, világhírű magyar „összetartás és összefogás” megszondáztatásának ez a szégyenteljes „eredménye” bizonyára minden várakozásukat felülmúlta. Ekkora katasztrofális méretű árulásra talán ők maguk sem számítottak…

A történetnek azonban még nincs vége. Tudunk mi ennél még mélyebbre süllyedni. És fogunk is. Afelől nincs semmi kétség. Most, hogy megint elvetették az egyik temerini fiú kegyelmi kérelmét, újra bizonyíthatjuk a karakánságunkat és a kemény politikai kiállásunkat. (A temerini fiúk ügyével szemben, magától értetődően.) Ez pedig azt vetíti előre, hogy a sorsukat, a végzetüket illetően nem igen történik érdemi változás a közeljövőben sem. Hacsak a napokban elfogadott amnesztiatörvény nem művel velük valamiféle csodát... (Fogas kérdés, hogy merünk-e még egyáltalán hinni a nagykezdőbetűs CSODÁ-ban?!) Talán most az újabb szériát elindító kegyelmi kérelem elutasításáról és az éppen csak pislákoló remény utolsó hajszálvékony sugaracskájáról is hallgatni kéne? Esetleg boruljon ránk és fedjen be minket a költő, Ady híres, lepelszerű fehér csöndje???   
   

Nem gondolom. Idézek inkább egy klasszikust. Örkény Istvánt. Szerinte a halál legközelebbi rokona acsönd. Kétségkívül megbújik e tömör megfogalmazásban egy szalmakazalnyi igazság. Ha pedig így van, akkor mi végre a némaság?

Közben talán a legeslegutolsó szalmaszál is elúszik, amelybe esetleg még belekapaszkodhatnánk. Önkéntelenül. Reflexszerűen. Merő kétségbeesésből. 

Meddig még? A temerini fiúk meddig tűrjék még krisztusi alázattal, egyetlen zokszó nélkül a rabéletet? Meddig nyeljenek le minden-minden sértést? Meddig vágjanak zsebre minden piszkálódást, beszólást? Meddig tűrje még el három fiatal az állathoz is méltatlan vég nélküli, 24 órás bezártságot? Meddig kell még emberfeletti erővel fegyelmezniük magukat? Meddig kell még elfojtani magukban minden felgyülemlett keserűséget? Meddig kell még elnyomni magukban minden igazságtalanságnak hitt lázadást?

Még öt évig? Vagy hétig?

És mikor fognak élni???

Pusztán csak belegondolni is: maga a téboly.  

„Most lenne időben, de nincsen idő rá.

Most lenne időben, ha volna erő rá.

Most lenne időben, de végleg elévül.

Most lenne időben az Úr szava végül.”

Szabó Angéla

(Idézetek: Csengey Dénes)

Ismét idegpróba (?) Temerinben

A tíz nappal ezelőtti újabb temerini incidens magyar főszereplőit rendkívül súlyos vádak alapján nagyon rövid idő alatt őrizetbe vették. Vizsgálati fogságukat egy hónappal meghosszabbították. Ügyükben eddig két tárgyalást tartottak. Ügyvédeik mindkét esetben éltek a fellebbezés jogával. A tanúk meghallgatása még tart. Látogatókat (kizárólag közeli családtagokat) az előre meghatározott napokon fogadhatnak. Csomagot (ruhaneműt, élelmet, tisztálkodási szereket) is bejuttathatnak a részükre.
 

ISKOLÁBAN KÉNE LENNIE, NEM A BÖRTÖNBEN

A hét vizsgálati fogságba helyezett magyar fiú közül a múlt héten egyedül csak a középiskolás Smit Tomas fogadhatott látogatót. Az ő édesanyja volt az egyetlen, akit a szülők közül beengedtek a fogdába. De ő is csak egy üvegfalon keresztül beszélgethetett a gyerekkel. Szelíd könyörgésemre is csupán annyit árult el, hogy a srác teljesen összetört. Végtelenül megviseli a bezártság és a benti élet. Ami érthető. Tomasnak az óbecsei középiskolában kéne lennie, nem pedig a börtönben... 

Amikor a múlt héten náluk jártam, Zsuzsa asszony sírva mutatta a konyhában a teljesen üres, kikapcsolt hűtőszekrényt. 

 – Mi nagyon szegényesen élünk. Az 58 éves mezőgazdasági technikus férjem 32 év után elveszítette az állását. Így kenyérkereső nélkül maradtunk. Hogy a baj még nagyobb legyen, időközben meg is betegedett. Szomorú, de úgy várjuk az idei telet, hogy még a tüzelőt sem vettük meg. Most a telefonunkat kapcsolták ki, mert még annyi pénz sem volt a házban, hogy a múlt havi számlát kifizessük. Tavaly télen másfél hónapon át még a villanyáramot is nélkülöznünk kellett. Képtelenek voltunk törleszteni az adósságot. Sírva könyörögtem a helyi munkaközvetítőben, hogy segítsenek nekem valamilyen munkát találni. Be is jegyezték a nevem mellé azt, hogy sürgős, mégsincs állásom mind a mai napig. Több helyre is jelentkeztem, de mindenütt elutasítottak.  Mondtam, hogy nem szociális segélyt koldulok, hanem adjanak valamilyen munkát, mert én 57 évesen is dolgozni akarok.

FOGKEFE IGEN, FOGKRÉM NEM

A másik adai fiúval, a szintén 18  éves Apatocki Flóriánnal kapcsolatban annyit sikerült megtudni, hogy az édesanyja még pénteken szerette volna meglátogatni. Ezt azonban (arra hivatkozva, hogy a fogdában a látogatás szigorúan névsor szerinti rendben történik) nem engedélyezték. Az előre elkészített ruhaneműt (vastag kabát, nadrág, pulóver) átvették tőle, az élelmet illetően viszont igencsak válogatósnak bizonyultak. Csak egy rúd szalámit fogadtak el, azt is úgy, hogy a helyszínen fel kellett szeletelni, és a 10 dekányi karikára vágott, fóliázott kolbász bejuttatását hagyták jóvá. A szappant meg a fogkefét átvették, de a fogkrémet már nem. (Ha most lenne kedvem ironizálni, akkor úgy gonoszkodhatnék, hogy a kényszerű bezárásra való, túlzsúfolt és a végtelenségig lestrapált szerbiai fegyházakat még véletlenül sem lehet összetéveszteni a svédországi luxusfogdákkal. Az itteni börtönlöttyhöz pedig nem szükséges sem szájvíz, sem fogselyem, sem fogpaszta.)

 – Már több mint egy hete nem láttam a fiamat, amit nagyon rosszul viseltem, és tegnap végre bejuthattam volna hozzá. De mégsem így történt. A látogatásra velem tartott a volt férjem is, akinél a rutinellenőrzés során egy mobiltelefonba való memóriakártyát találtak, aminek láttán azonnal dühbe gurultak az őrök. Kijelentették, hogy ezekután még engem sem engednek be, és a csomagot sem veszik át tőlünk. Akár azonnal fordulhatunk is vissza. Az idegességtől meg a sírástól rosszul lettem – mesélte az este az édesanya, Magdolna. – Utána már hiába próbálkoztunk, hiába győzködtük az őröket. Hiába hajtogattam, hogy már évekkel ezelőtt elváltunk, és mindkettőnknek külön látogatási engedélye van. Csupán abba egyeztek bele, hogy holnap újra próbálkozhatok. Kérjek rendkívüli látogatási engedélyt, s ha megkapom, bemehetek hozzá. Sajnos, az egész napunk ezzel telt el. Reggel 9 órakor elmentem itthonról és este értem haza. De most megint újra éledt bennem a remény: harmadszorra talán már sikerül meglátnom Flóri fiamat.

A FÖLDÖN ALSZIK ÉS BE-BESZÓLNAK NEKI...

Hogy a l9 éves temerini Koperec Csongort tulajdonképpen mi okból is zárták börtönbe, annak alighanem csak a magasságos ég a megmondhatója. A fiú ugyanis azon az emlékezetes estén nem is volt jelen azon a hírhedt szórakozóhelyen a verekedés ideje alatt. Mintegy fél órával a balhé kitörése előtt távozott a helyszínről a barátjával. A szülők szerint ezt akár több személy is igazolhatja. 

Nándor, az édesapa:

-- El nem tudjuk képzelni, mi lehet az oka annak, hogy eddig még egyetlen olyan személyt sem idéztek be meghallgatásra, aki a gyerekünk mellett tanúskodhatna. Nem értjük, mi az oka ennek az időhúzásnak. Előbb-utóbb úgy is be fog bizonyosodni, hogy Csongor egyáltalán nem vett részt a szerb fiatalokkal való összetűzésben. Mert ott sem volt abban az időben. Mint ahogyan akkor sem volt a magyar fiúk társaságában, amikor azokat hazafelé menet üldözőbe vették, és valóságos közelharcot vívtak velük végig az  utcában.   

-- Ma először látogathattam meg a tíz nappal ezelőtt letartóztatott öcsémet – mondja Koperec Dániel. – Fél órán át beszélgethettünk. Azt hittem, hogy majd kötelezően szerb nyelven kell értekeznünk, de nem. Szerencsére az anyanyelvünkön kommunikálhattunk. Úgy láttam, hogy elég jó színben van a srác. Idegileg, lelkileg is tűrhetően viseli a történteket. Vagy csak előttem próbálta tartani magát. Az is meglehet. Azt mesélte, hogy így, egy hét után már kezdik befogadni a cellatársai. Persze azért még be-beszólogatnak neki. Kilencen vannak a börtönszobában. Hárman a padlón alszanak. Természetesen, újoncként, neki sem jutott ágy. Váltásruhát már a múlt héten sikerült bejuttatnunk neki. De most is vittem néhány holmit. Papucsot kért.

„KENYERET MEG ALMÁT!”

Tegnap az óbecsei Karpinszki Györgynek is sikerült találkoznia a fiával. Kissé hosszú volt ugyan a várakozás (fél 10-től délután 4 óráig), de mindenképpen megérte. Az édesapa nyilatkozata szerint nincsen tudomása arról, hogy őrizetbe vétele óta bármikor fizikailag bántalmazták volna a 21 éves Kornélt.

Kérdésemre, hogy mit vitt a gyereknek, azt válaszolta, hogy: kenyeret meg almát. Pontosabban, csomagolt a felesége rántott húst is, azt viszont kénytelen volt hazavinni. Azt nem vették át. Az utasítás úgy szólt, hogy még otthon össze kellett volna vagdalni apróra, fel kellett volna kockázni, és úgy küldeni be. Akkor esetleg ehetett volna belőle Kornél. A toalettpapírt sem engedélyezték, mondván, hogy azt meg lehet a kantinban is vásárolni. A szigorú ellenőrzésen csak a mosdószappan juthatott/csúszhatott át. (Ezen logika mentén: ilyesféle tisztálkodási szer nem kapható a kantinban???)

– A látogatás után úgy döntöttem, az lesz a legokosabb, ha már holnap reggel küldök neki pénzt, hogy legalább a legszükségesebb dolgokat megvehesse magának az ottani kantinban. Sokat nem tudunk küldeni, mert a családban egyedül csak én vagyok munkaviszonyban. A helybeli mezőgazdasági kombinátban dolgozom. A fizetéssel meg nem igen lehet dicsekedni. Épp most faragtak le belőle. Minimálbéren vagyok. Eddig 21 ezer dinárt volt, legutóbb viszont már csak 18 ezer dinárt kaptam kézhez. Van egy hízósertésünk, amit most a télen akartunk levágni. De nagyon úgy néz ki, hogy ezt a disznót már nem mi fogjuk megenni. Hanem a jó szomszéd. Mondta, hogy ő megveszi.  Kénytelenek leszünk eladni. Hogy az árából fizetni tudjuk az ügyvédet. Úgy értesültünk, hogy pénteken lesz a harmadik tárgyalás. Kell a pénz.

A temerini Orosz család csütörtökön fogja látni a két letartóztatott fiát, Attilát és Róbertet. Az óbecsei Kovács Norbertet viszont (tudomásom szerint) senki sem látogatja.

Szabó Angéla

Kedves Zoltán,

Régen értekeztünk... Most éppen egy gyűjtés kellős közepében vagyok, a temerini fiúknak gyűjtök mindenfélét. Élelmet, pénzt, ruhát, tisztálkodási szereket stb. Tudna-e a valamiben segíteni? Érdeklődhetne a környezetében. Nagyon-nagy bajban vannak a srácok. Ha tud, kérem, segítsen!

Látja, itt az újabb temerini történet!

Köszönettel, üdvözlettel:

Angéla 

Amennyiben tud segíteni anyagiakban, természetben Angélán keresztül eljuttatjuk a fiúknak!

Kapcsolat a blog bal oldalán lévő "Contact me" opción keresztül.

Köszönjük!

A temerini fiúk szüleinek nyílt levele a vajdasági magyar pártvezetőkhöz

Tisztelt Pártelnökök!

Kérem Önöket, hogy amennyiben módjukban áll, jelenjenek meg Szabadkán az október 12-ére összehívott megbeszélésen, és foglaljanak pozitív állást mind az öt temerini fiú ügyében!
Ők mindannyian az akkori szerb politika áldozatai. Amint tudják, akkoriban 300 magyarverés történt a Vajdaságban, az itteni magyarok viszont csak egy esetben ütöttek vissza. Ezért a fiúkat összesen 61 évnyi letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Azonban olyan szörnyűséges gaztettet, amivel vádolták őket (emberölési kísérlet), nem követtek el. A korrupt bírónő által vezetett tárgyaláson elhangzottak messze nem feleltek meg a valóságnak. Az ő legfőbb bűnük az volt, hogy magyarok. A példátlanul szigorú ítélet meghozói nagyon jól tudták, hogy még a háborús bűnösök is csak ritkán kapnak ilyen súlyos ítéletet. Valójában az itteni magyarok megfélemlítése volt az igazi cél. Ez az elhibázott bírósági ítélet nemcsak az öt fiúnak szól, hanem az itteni magyarság is. Figyelmeztetés ez mindannyiunk számára: így járhat mindenki, aki nem hajt fejet, aki nem tűri, hogy szidalmazzák és bántalmazzák a magyarsága miatt.

2004-óta elhunyt Illés Zsolt édesanyja és édesapja, Szakáll Zoltán édesapja, Uracs József édesanyja, Horváth Árpád és Máriás István nagyapja.

Mi, szülők nem akarunk és nem is tudunk belenyugodni abba, hogy a fiaink egy olyan tett miatt töltsenek éveket börtönben, amelyet nem is követtek el. Én súlyos cukorbeteg vagyok, a feleségemnek, Ilonának pedig az idegrendszerét kezdte ki ez a tűrhetetlen állapot. 

Kérem Önöket, hogy fogjanak össze a fiúk és az egész délvidéki magyarság érdekében! Tegyék félre az ellenségeskedést, és hozzanak egy egységes döntést! Érdemes egymásnak kezet nyújtani és összetartani egy nemes cél érdekében.

Mi, szülők, de talán az itteni magyarság is ezt várja el Önöktől.

Tudomásunk van arról, hogy a szerb köztársasági elnök hamarosan Magyarországra látogat, ezért jó lenne, ha addigra megszületne az Önök közös álláspontja is.

Tisztelettel a temerini szülők nevében:

Máriás István

Meghívó a kerekasztal megbeszélésre az elítélt temerini fiúk ügye kapcsán

Meghívó a kerekasztal megbeszélésre az elítélt temerini fiúk ügye kapcsán

Tisztelt Címzettek!

Bizonyára mindannyian ismerik a temerini fiúk esetét. Emlékeztetőül: öt temerini magyar fiatalember 2004. június 26-án éjjel súlyosan megvert egy szerb nemzetiségű drogdílert, aki előzőleg provokálta őket, szidalmazta a magyarokat és molesztálta a közelben tartózkodó magyar lányokat.

A bíróság gyilkossági kísérlettel vádolta meg őket, és egy szokatlanul gyors tárgyalás végén összesen 61 év börtönbüntetést rótt ki rájuk. Háborús bűnösöket is csak elvétve sújtanak ilyen fokú büntetéssel.

A délvidéki magyar közvélemény meggyőződése, hogy az ítélet kirakatper eredménye. Általános vélemény szerint ilyen súlyos ítéletre azért volt szükség, mert a megszaporodott délvidéki magyarellenes incidenseket, atrocitásokat a szerb hatalom ily módon akarta ,,ellensúlyozni”. De még ha be is bizonyosodott volna az, amivel a temerini fiúkat vádolták, a büntetés akkor is példátlannak minősülne.

Az elítélteket első naptól kezdve súlyosan bántalmazták, ütötték-verték. Egyikük maradandó testi sérüléseket szenvedett, megvakult az egyik szemére. A lelki tortúráról, az öt férfi és családjaik tönkretett életéről nem is beszélve. A temerini fiúk továbbra is szörnyű börtönkörülmények között élnek.

Több délvidéki és anyaországi közéleti tényező (civil szervezetek, egyes pártok) megpróbált rajtuk segíteni, de a szerb hatalom nem volt hajlandó megkönyörülni a temerini fiúkon, kegyelemben részesíteni őket.

Miután az összes eddigi próbálkozás sajnos kudarcba fulladt, a Magyar Remény Mozgalom (MRM) véleménye szerint a temerini fiúkat csak úgy lehetne kiszabadítani (kegyelmet kieszközölni számukra), ha az összes délvidéki magyar párt és az összes magyarországi parlamenti párt egységesen lépne fel.

A címzettek egy részével az MRM semmiféle együttműködést sem folytatott, de ez az egy eset kivételt képez, és kellene, hogy képezzen mindenki számára. Most az egyszer félre kellene tenni akár a legnagyobb politikai és ideológiai különbségeket is, és közösen cselekedni a temerini mártírjaink, a magyarságunk érdekében.

Az MRM meghívja a címzett pártvezetőket, akadályoztatásuk esetében pedig helyetteseiket, gyűljünk össze 2012. október 12-én, pénteken 10:00 órakor Szabadkán, a Szabadegyetem első emeleti 212-es termében (Szabadka, Jovan Nenad cár tér 15. I/212.), fogalmazzuk meg közösen és írjuk alá a Tomislav Nikolić szerb elnökhöz intézendő levelet, melyben az asztalán heverő kegyelmi kérvények jóváhagyását kérjük. Erre kötelez bennünket a magyarságunk, az emberségünk.

Kérjük, 2012. október 5-ig jelezzék az iroda@mrm.rs e-mail címen vagy a +381-64-249-8061 –es telefonszámon, hajlandóak-e részt venni az MRM által kezdeményezett és szervezett összejövetelen.

Tisztelettel, László Bálint elnök s.k. és Setyerov Zorán alelnök s.k. – Magyar Remény Mozgalom

Szabadka, 2012. szeptember 17.

CíMZETTEK:

Orbán Viktor - Fidesz – Magyar Polgári Szövetség

Semjén Zsolt - Kereszténydemokrata Néppárt

Mesterházy Attila - Magyar Szocialista Párt

Vona Gábor - Jobbik Magyarországért Mozgalom

Schiffer András - Lehet Más a Politika

Gyurcsány Ferenc - Demokratikus Koalíció

Pásztor István - Vajdasági Magyar Szövetség

Ágoston András - Vajdasági Magyar Demokrata Párt

Csonka Áron - Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége

Rácz Szabó László - Magyar Polgári Szövetség

Akiket a börtönben felejtettek…

Az igazság odaát van, talán a mennyek országában, talán...

Mottó:

HA VANNAK ANGYALOK, NEM JÁRNAK ERRE MOST?

A temerini fiúk döbbenetes, párját ritkító története az én számomra két párhuzamos szálon fut. A kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Az erejüket meghaladó, végeláthatatlan és kilátástalannak tűnő küzdelmük, csatájuk, háborújuk két hadszíntéren zajlik. 

Egyfelől van az öt fiatalember, aki immár nyolc súlyos esztendeje börtönben raboskodik, és ők jelentik/jelképezik a harcteret, a frontot, az úgynevezett  tűzvonalat,  az eleve vereségre ítélt(etett), az elhúzódó, a végtelenségbe nyúló állóháború színhelyét. 

Másfelől pedig létezik az alaposan elgyengített, a jócskán megtépázott, a hellyel-közzel instabilnak is mondható hátország, amit az otthoniak, a szülők, a családok és a barátok jelentenek. Sajnálatos módon ez az otthon épp a legritkább esetben nevezhető csak biztonságot nyújtó, védelmet szolgáló, meleg családi fészeknek. Márpedig az elítéltek számára mégiscsak onnan kéne érkeznie a végsőkig való kitartáshoz és a puszta megmaradáshoz szükséges erő- és reményadag utánpótlásának. 

A kegyetlen valóság pedig az, hogy a temerini fiúk szülei az elmúlt évek során bizony jócskán elszegényedtek, anyagilag lerongyolódtak, de lelkiekben is meg-megroggyantak, páran meg is betegedtek. Talán még az sem számít túlzásnak, hogy a történtekbe egyszerűen belebetegedtek. Közöttük volt, aki a nagyszülők házát kényszerült pénzzé tenni, és volt, akinek a még megmaradt egyetlen hold termőföldjétől kellett megválnia. És mostanra már nincs is mit áruba bocsátaniuk. Két fiúnak a szülei már nem is élnek, ami (kiváltképpen huszon- meg harmincéves korban) különösen nagy csapásnak számít. 

Az egyik fiatalember pedig – ha valamilyen isteni csoda folytán már holnap kiszabadulhatna –, egyszerűen nem is tudna hová menni, hová lenni. Valószínűleg csak állna egy ideig a börtön kapujában, és azt sem fogalma sem lenne arról, hová induljon, merre vegye az útját. (Lélekroppantó filmbéli jelenet lehetne.) Mert otthon nem várja már senki. Mert már otthona sincs. Nincsen családi ház. Nincsen semmilyen menedék. Létezik ugyan egy testvérbátyja, akire esetleg támaszkodhatna, csakhogy ő is arra kényszerült, hogy ideig-óráig más házában húzza meg magát. Befogadni befogadták, de ki a megmondhatója, hogy meddig maradhat a kölcsönkapott átmeneti hajlékban. Megint másik fiatalember esetében is csak a szétzilált család romjai maradtak: féltestvérek, akik szociális lakásban élnek és mély szegénységben tengődnek egyik  napról a másikra.

A  „háttérország” működőképességével és hatékonyságával kapcsolatban akár nyugodt lélekkel általánosíthatok is: igencsak jó szolgálatot tenne, hasznos lenne mindenféle segítségnyújtás. Az egymás után múló hónapok, évek már szinte minden tartalékot felemésztettek.

A temerini fiúk nem bantu négerek. Nem is kecsua indiánok. Meg nem is hottentották. Hanem magyarok. Mind az öten. Egytől egyig. Vajdaságiak. Délvidékiek. Nem más kutyájának a kölykei. (Bocsánat!) Ők a mi gyerekeink. Akik a börtönben ragadtak. Akiket a börtönben felejtettek. Akiket néha-néha egy-egy anyaországi politikus még csak felkeres, meglátogat, megvigasztal. Na, de a mieink??? Azok hol maradnak? A saját magyar politikacsinálóink a raboskodókról igyekeznek rendre tudomást sem venni. Noha ők derekasan helytállnak, de csak a róluk való megfeledkezésben.

Az eltelt nyolc év alatt egyetlen vajdasági magyar politikus sem látogatta meg őket a börtönben.

Jól tudjuk, nem is férhet hozzá kétség: a vajdasági (magyar) talajon kitűnően (meg)terem a politikusfajta. Fürtökben teremnek/lógnak a magukat igen kiválónak tartó eminenciások. Dacára ennek, közülük tán egy sem törte a kezét, lábát, hogy a Sremska Mitrovica-i börtönbe bejusson. Pedig a nyolc év alatt lett volna rá idejük bőséggel. Még a vajdasági parlament korábbi magyar vezető embere, feje sem érzett semmilyen isteni sugallatot, de még a saját lelkiismerete sem bírta rá arra, hogy (a kifogásait félretéve, az előítéleteit lerázva) bemerészkedjen a rácsok mögötti zárt világba. Úgy vélem, hogy sokkalta inkább a rendszeres börtönlátogatásaival lenne ildomos dicsekednie, és nem azzal, hogy politikusi mivoltában éppen most kezdte meg sorrendben a hetedik mandátumának a fogyasztását. (Ha huszonnégy év nem volt untig elég a jóból, akkor már sosem lesz elég?) Meg még azt is gondolom, hogy ha szimpla látogatóként fegyházba tévednek, attól még nem fog folt esni a politikusi becsületükön! De ha már a börtönt nagy ívben elkerülték, legalább a családokat csak egyszer is felkeresték volna! Megtudakolni, miként élnek, hogyan viselik a megpróbáltatásokat. Esetleg felajánlják, miben tudnának segíteni.

Még egy említést érdemlő momentum: a vezető – és éppen ezért mindenható – magyar pártunk soraiban szép számban akadnak jogászok. Akik, ha összedugnák a fejüket, sok-sok okos/hasznos dolgot kiötölhetnének. Mármint a temerini fiúk csehül álló ügye érdekében. Jogtudósaink bizonyára hasznos információkkal, tanácsokkal szolgálhatnának mind az elítéltek, mind pedig a szüleik, a képviselőik számára. Úgy képzelem, hogy alkalomadtán egy-egy panaszlevél, beadvány, kérelem, jogorvoslat megszövegezése és benyújtása sem jelenthetne a számukra áthághatatlan akadályt. Csak hát, valahogy úgy van ez, hogy aki segíteni akar, az mindig a módot keresi, aki viszont nem akar segíteni, az meg folyton csak a kifogást keresi. És persze tennék/tehetnék mindezt mindenféle ellenszolgáltatás nélkül! Csak úgy, Isten nevében. Az én értékítéletem szerint ez már magától értetődő. Alkalmazhatnák, gyakorolhatnák e nemes cselekedetet színtiszta (magyar) érdekvédelemből. Merthogy indulásukkor – el ne felejtsük! – arra tettek szent esküt.

Még ennél is továbbmerészkedem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy talán nem is lett volna szabad megengedni, hogy az öt magyar fiatal bíróság előtti, rendkívül rázós és felettébb érzékeny/kényes ügyét más nemzetiségű, történetesen egy szerb ember vállalja fel, hogy majd az képviselje őket. Mert ez alighanem elvi kérdés. (És nem pusztán anyagi.) Mert valahogy mégiscsak visszatetsző és rossz szájízt kelt. De akár kíméletlenebbül is megfogalmazhatom ugyanezt: a szerbek kell, hogy (meg)védjenek minket, magyarokat a sajátjaikkal szemben? Mi magunk már nem vagyunk rá képesek? Na és, miféle lehet az az érdekvédelem? Mi jót szabad elvárni tőle? Mint eddig bebizonyosodott: az égvilágon semmi jót.

A tények magukért beszélnek.

A kegyetlen valóság ugyanis az, hogy öt magyar fiatalt a börtönben felejtették. Valamennyien a börtönben felejtettük őket. Most ki kéne ezért megdicsérni…?

Szabó Angéla  

Ha vannak angyalok, nem járnak erre most...

Ha vannak angyalok, nem járnak erre most...

A szégyenhatáron már nincs miben reménykedni

Szégyenhatár

Töprengés a sorsukra hagyott temerini fiúk esete kapcsán

A magyar nemzeti összefogás napja ÉS MÁRIÁS ISTVÁN ÜNNEPNAPJA (A BÖRTÖNBEN TÖLTI A 30. SZÜLETÉSNAPJÁT) kiváló alkalom volt arra, hogy eltöprengjek rajta: a nyolc évvel ezelőtt – furcsán titokzatos módon – börtönbe juttatott temerini fiúk ugyan miféle felemelő  és szívet-lelket melengető ünnepfoszlányokat érezhettek ebből az újabb kori, határokon átívelő június 3-ai patinás emléknapunkból? A hőn áhított és fennen hangoztatott nemzeti összefogásból, az együvé tartozásból, a kölcsönös segítségnyújtásból… Van egy olyan sanda gyanúm, hogy csak vajmi keveset. Sőt: akár azt is meg merem kockáztatni, hogy ha mostanság rabul ejti őket valamilyen különös érzés, ha elhatalmasodik rajtuk valamiféle emóció, az nyilván jobbára csak idegszaggató meg torokszorító, s aligha szolgálhat lélekbalzsamul a várakozásban meg a reménytelenségben megfáradt öt magyar fiatalember számára. Mert nemzeti összetartozás (meg annak a napja) ide, meg nemzeti összetartozás oda, a tényszerű keserű valóság mégiscsak az, hogy hiába múlt el nyolc kínkeserves esztendő a letartóztatásuk óta, ők ma is ugyanúgy börtönlakónak számítanak. Ez a szépen csengő magyar összefogás -- valami miatt – csak nem tudta (vagy nem is akarta?) kimenekíteni őket a rabságból. A „Mi, magyarok tartsunk szét!”-féle nemzeti vonás, ősidők óta cipelt terhes átok – egészen biztosan ez is egyfajta karakterbeli hungarikum – előbb-utóbb rajtunk is kiütközött. A jellegzetes és tagadhatatlan magyar tulajdonság, a kezdeti szalmaláng-lelkesedés ellobbanása után, közöttünk is felütötte a fejét a másságtól való rettegés, és a megbonthatatlannak látszott sorainkba beférkőzött a kétkedés, az acsarkodás, a gáncsoskodás, a bizalmatlanság.

Az öt temerini fiúról szóló traktátus már a kezdet kezdetén vészjóslóan csikorgott a politikai ideológiától. A családjuknál történt látogatásom során többen is elmondták, hogy a fiatalok érdekében tett legelső lépések is már elhibázottak voltak, ezért téves, helytelen irányba vitték el az egész ügyet. Úgy vélték, hogy ha a Vajdasági Magyar Szövetség akkori vezetője másként közelít az esethez, és ha akkor határozottan melléjük áll, minden másképpen történt/történhetett volna. Ha akkor nem sajnálja azt a néhány liternyi üzemanyagot a szolgálati kocsiból, és a helyszínre siet, ha tájékozódik a történtekről még a temerini rendőrállomáson, akkor talán a végkifejlet is egészen máshogy alakul. Ehelyett éppen ő volt az, aki elsőként ítélte el a cselekedetüket, és követelte a példás megbüntetésüket. Tette ezt anélkül, hogy a későbbi valódi/igazi áldozatok verzióját is meghallgatta volna az esettel kapcsolatban.

  

A magyargyűlöletre, a kisebbségek elleni hangulatkeltésre kihegyezett, erőszakos szerb politika ekkor nem is csinált egyebet, mint kihasználta a kedvező alkalmat, és igen nagy vehemenciával szinte kisajátította magának a „szégyenteljes szerbverés” ügyét. A maga szájíze, kénye-kedve szerint gyúrta, nyújtotta, csűrte-csavarta a történetet. A Kurirban, a Gradjanski Listben szinte napi rendszerességgel szerepelt az egész délvidéki magyarságra rossz fényt vető, sötét árnyékként rávetülő téma.

A vajdasági magyar érdekvédelemről sok tanulságos dolgot el lehet mondani, csak éppen azt az egyet nem, hogy úgy állt hozzá a temerini ügyhöz, hogy ha törik, ha szakad, meg fogják védeni a saját fiataljaikat. (Lásd: a más nemzetiségűek esetében erre több példa is adódott a későbbiek folyamán! Ők aztán cseppet sem szégyellték a saját fajtájúakat, és nem volt a számukra se kellemetlen, se kényelmetlen ország-világ előtt pártfogolni és oltalmazni őket. Akkor sem, ha az ügyeik már messziről arra szaglottak, hogy sem elfedni, sem elkenni nem lehet védenceik bűnösségét. Minden áron vagy semmi áron. Alighanem ez az alapvető különbség a kétfajta, politizálós, nemzeti színezetű érdekvédelem között! Hogy melyik bizonyult hatásosabbnak, azt aligha szükséges részletezni.)

Nagyon úgy fest, hogy a vajdasági magyar politikusok valamiért kínosan ódzkodnak attól, hogy a nevüket együtt emlegessék, ne adja Isten, tán még össze is mossák a börtönben lévő magyar fiatalok nevével. Az aztán nekik végképp nem hiányzik. Ebből a kínos és hatványozottan nemzetiségi ügyből bizonyára nem lehet most politikai tőkét kovácsolni. Az esetet nem lehet politikai (potya) poénszerzésre felhasználni. Ezért inkább – a szűkös pártérdekek szabta keretek között -- ellavírozgattak egy ideig, majd pedig kifaroltak, kitolattak ki a fiúk háta mögül. Magukra, a sorsukra hagyván őket.

A bajt csak tetézte -- meg alighanem be is tetőzte -- az a tény, hogy az öt fiút még a tárgyalás megkezdése előtt „sikerült” egymás ellen fordítani és egymás ellen kijátszani. Egyértelmű és markáns érdekvédelem hiányában. Márpedig az együttesen felvállalt felelősség, a közösen elvitt balhé nyomaszó terhe könnyűszerrel megteremthette volna az összetartozás, az „egy mindenkiért és mindenki egyért” való kőkemény kiállás ménkűbiztos alapját. Ennek hiányában viszont elkerülhetetlenné vált – nem csupán az öt fiatalember, hanem az öt család között is -- a viszálykodás és a széthúzás. Ami pedig nemhogy nem tett jót, hanem egyenesen ártott a közös ügynek is, meg külön-külön valamennyiük, valamennyiünk ügyének is.  Úgy látszik, annyi is elég volt, hogy csak egy pillanatra megfeledkezzünk róla: a politika megbontja a közösségeket, szétzúzza a szövetségeket, összeveszíti az embereket és megmételyezi a barátságokat. Persze, szorosan a politika lábnyomában a másik szükséges rossz, a kettes számú sunyi, alattomos, megosztó tényező, a pénz is feltűnt a színen. Hogy ami még épségben (meg)maradt, azt is tönkretegye. Mert hogy is nézne ki az, ha nem csinál(hat)nánk valamilyen üzletet a mások nyomorúságából, ha nem húzhatnánk egy kis anyagi hasznot a mások tragédiájából?! Ebbéli tevékenységükben a temerini fiúk védelmét felvállaló és ellátó ügyvéd urak jártak az élen. Egyetlenegy jogász kivételével, egymást túllicitálva igyekeztek mielőbb átlépni azt a bizonyos szégyenhatárt. Az ő esetükben nem bújt meg a háttérben semmiféle kimondatlan elvárásrendszer. Nem volt szó se erkölcsi/morális, se pedig szakmai tisztességről. Számomra megfejthetetlen a talány: miként veszi/viszi rá őket a lelkiismeretük arra, hogy EZÉRT a munkáért nemhogy pénzt kérjenek, hanem egyáltalán pénzt elfogadjanak? Ilyesmihez azért kell arc is, meg hozzá bőrréteg is, jó vastagon.

A holisztikus szemléletmód mezsgyekaróit követve pontosan kirajzolódnak az erős körvonalak, és tulajdonképpen nincsen szükség arra, hogy belevesszünk a ma még bizonytalan kimenetelű, végtelennek látszó történetbe. A lényeg – az első naptól kezdődően -- pontosan látható: az öt temerini fiatal raboskodik. És ezen a szomorú tényen mindeddig sem az idült széthúzásról ismert vajdasági magyar politikai érdekképviselet, sem pedig a hangzatos magyar összefogás NEM VOLT KÉPES változtatni.

Nem mintha nem lenne a számunkra már eleve az is épp elég büntetés, hogy tulajdonképpen önmagunk börtöncellájába – annak is az éjsötét magánzárkájába – vagyunk valamennyien élethossziglan/életfogytiglan bezárva, a temerini fiúkkal együtt, akkor, azon a június 26-án egy kicsit bebörtönöztek minden jó érzésű vajdasági magyar embert. És a megalázó súlyos rablánc azóta is rajtu(n)k csúfoskodik.

A sóvárgott szabadulás(unk) meg egyre csak várat, egyre csak várat, egyre csak várat magára.

Szabó Angéla

„Már nincs miben reménykedni!”

Ezt állítja Kiss Rudolf, a Human Rights Center munkatársa

A szenttamási Emberi Jogi Központ aktivistái miként látják most a temerini fiúk helyzetét?

Bevalljuk, hogy az utóbbi időben nem foglalkoztunk olyan sokat az öt temerini fiatal elítélt ügyével, mint ahogy tettük ezt korábban. Ennek pedig két oka is van. Az egyik az, hogy amióta megszűntek azok a támogatások, amelyek a központ munkáját segítették, és amióta úgymond a saját költségvetésünkből működtetjük a szervezetet, azóta nekünk magunknak is dolgoznunk kell, ha nem akarjuk ezt a tevékenységet végleg felszámolni. Így természetesen kevesebb idő jut az egyes esetekkel való foglalatosságra. A másik oka pedig az, hogy támadt egy kis nézeteltérés közöttünk és a fiúk szülei között, ami után úgy döntöttünk, hogy helyesebb lesz, ha kissé visszavonulunk, és egy időre inkább a háttérben maradunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem követjük a történéseket velük kapcsolatban. Most is ugyanúgy számon tartjuk őket, mint korábban. Adományokat gyűjtöttünk a számukra, többször meglátogattuk őket a börtönben, elbeszélgettünk velük, meghallgattuk a panaszaikat. Jártunk a családoknál is. Amiben csak tudtunk, segítettünk.

Véleményetek szerint maradt-e még esély a kiszabadításukra, vagy mindannyian kénytelenek lesznek letölteni a büntetésüket az utolsó napig?

Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy már nincsen semmi, amiben reménykedhetnénk. Egyetlen olyan eszköz sincs a birtokunkban, amellyel esetleg segíteni tudnánk, amivel még próbálkozhatnánk. Az egyetlen dolog, amit tehetünk – és ez most a mindent jelenti –, az az, hogy ismételten kegyelmet kérünk az öt magyar fiatal számára az újonnan megválasztott szerbiai köztársasági elnöktől. A Boris Tadić-féle amnesztia elmaradt. Máriás István és Illés Zsolt kérelmét elvetette, a másik három fiú beadványára viszont nem is reagált.

Szerintetek a vajdasági magyar politikai-érdekvédelmi szervezetek az eset súlyának megfelelő módon képviselik-e a temerini fiúk ügyét?

A bűncselekmény ügyében villámgyors döntés született, ami enyhén szólva is szokatlan a hazai igazságszolgáltatásban. De tudjuk azt, hogy jogerős ítélet született. Hogy igazságos-e, arról sokat lehetne beszélni. Tehát itt már túl sok kihasználatlan lehetőségünk nem maradt. Azt is megfigyelhettük, hogy a vajdasági magyar pártok eltérő módon viszonyultak az esethez. Nem egy emberként, nem azonos határozottsággal álltak az ügy mellé. Úgy látszott, hogy mindvégig leginkább a saját pártérdekeiket helyezték előtérbe, és nem az volt az elsődleges, hogy mi fordítható az ügy hasznára és mi nem. Néha megérte támogatniuk a börtönben levőket, néha meg nem. És ez kezdettől fogva ilyen felemás módon zajlott. Emlékszem arra, hogy amikor a kegyelmi kérvényt megfogalmaztuk, akkor a politikai pártokkal és a civil szervezetekkel karöltve támogató aláírásokat gyűjtöttünk. Harmincnégy vagy harmincöt szervezet vett ebben részt. Hogy ezáltal is nyomatékosítsuk. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy vezető politikusaink közül jó néhányan már azt sem voltak hajlandóak aláírni, nemhogy a későbbiekben támogatták volna a szabadságvesztésre ítélt fiúkat.

Számomra éppen ez a jellegzetes, ez a kimondottan magyaros széthúzás a legdöbbenetesebb.

Ez valóban nagy baj. A magyar pártok sem sorakoztak fel egységesen az elítélt magyar fiatalok mögé, ugyanakkor az ő soraikban is széthúzás volt tapasztalható. Feladták a közös ügyet, amely összeköti, összekapcsolja őket, és feladták annak egységes képviseletét is. Pedig közös fellépéssel többet elérhetünk, mint ha külön-külön vívjuk meg a magunk csatáit. Ez a szakadás egészen biztosan nem használt a temerini fiúk ügyének. Ki kellett volna tartaniuk egymás mellett a végsőkig.

 Szabó Angéla